Egy közelmúltban aktuális közösségfejlesztői beavatkozást tételező pályázat szakmai anyagához szükség volt egy környékünkre érvényes vidéki helyzetkép vázolására, aminek kapcsán bennem a következő gondolatok alakultak ki:

„A mi vidéki településeink túlnyomó többsége a KSH komplex mutatói alapján besorolt leghátrányosabb helyzetűek kategóriájába tartozik. Ennek a közvéleményben is hangoztatott jellemző okai az elöregedés, a fiatalok és képzettek elvándorlása, munkanélküliség, mélyszegény és roma lakosság magas aránya, a szociokulturális, valamint egészségügyi intézményi háló elégtelenségei, a munkahelyeket biztosító lehetőségek hiánya, valamint egyéb infrastrukturális hiányok….Mindezek tudatában, mégsem ezek a sokszor hangoztatott tényezők jelentik talán a fejlődés legnagyobb gátját, hanem a közösségi cselekvésben, gyakorlatokban való elszegényedés, mely a változás/fejlődés fenntartható és valós garanciája, perspektívája lehetne.  Társadalom- és közösségfejlesztői szemmel nézve a közösségi tanulási formákban való elszegényedés e jelenséget leíró tényező.”

Ennek kapcsán számomra mint országföldrajzilag periférián s „keletebben” élő vidéki számára mindig is átgondolni való többletfeladatot jelentett a megmaradás lehetőségeiről való töprengés. Ez kísérte végig iskolaigazgatói éveimet is a rendszerváltást követő közel 20 esztendeig. Miként maradhatunk meg? Miként maradhatunk meg úgy, hogy fejlődünk is eközben?… Mert ez feltétel.
Meghatározóan maradt meg bennem ugyanis az a gondolat, amelyet akkortájt a közoktatás-vezetői képzésre járva egyik tanárom megfogalmazásában így hallottam: Ha az iskolavezető lemond a fejlesztésről, mondjon le a hivataláról is. Mert a kettő elválaszthatatlan, és boldogulási ikerfaktorként tekinthetünk rájuk.

Ezzel a párhuzammal tekintve a vidéki létre a konzekvenciavonás korán sem ilyen egyértelmű, hiszen attól, hogy nem fejlődésorientált környezetben/mikrotérségben/térségben élünk, még nem fogunk egyszerűen odébbállni innen. S nemcsak azért, mert a lehetőségszintű s a váltás feltételeit jelentő tényezők – lakás-csereérték, családi-baráti kötődések,.. – nem transzponálhatóak egy kattintással, hanem mert mindaz, ami itt érték, koránt sem bizonyos, hogy máshol – történetesen egy városban – csereértékben fellelhető lenne. Gondoljunk csak pl. arra, hogy a közösségitőke-típusok közül mennyivel erőteljesebben van jelen itt a természeti tőke, s akinek ez meghatározóan fontos, még a szerényebb társadalmitőke-volumen ellenére sem fog helyet váltani emiatt!

Másrészt viszont az említett párhuzam a fejlődésorientált környezeti lét és a boldogulás lehetőségei között, egyenes arányt mutat. Nyugodtan vállalhatjuk – hiszen mindannyiunkban természetesen munkáló törekvés a boldogságra való vágyakozás –, hogy a boldogságérzésnek meghatározó tényezője az élettér minősége. Az élettér aktív eleme pedig a közösségiség sokdimenzós szövete, melybe így vagy úgy, de mindig belemintázódunk egyen-egyenként.

Helyben töprengő periféria-vidékiként – s ezt már nem csak kizárólag magam gondolom, hiszen egy 2006-tól formálódó térségi településközi szerveződés része is vagyok (FÉSZAK-KÖR) – kulcskérdés számunkra, hogy miben érhető tetten egyébként ez a fejlődésorientáltság. Megélve különböző állomásait, különféle fejlesztéseknek, el-elgondolkodunk arról, hogy mennyiben okoztak ezek tényleges fejlődést is.

Közösségfejlesztőként – kifejezőbben fogalmazva –, a közösségi szempontú értékrend mellett elkötelezettként, úgy vélem a legfontosabb az, amit közösen hozunk létre: közös szándékkal, akarattal, cselekvéssel úgy, hogy az közös tovább gondolásra indítva szolgálja a közös jövőnket. Ennek fordításaként sarkosan azt kellene leírnom, hogy akkor lenne fejlődésorientált életterünk, ha az itt élők (humán tőke) sokszínű kapcsolódásai által katalizált együttműködések vázolnák fel a helyi fejlesztéseket, írnák le jövőnket. Ez a vágy persze nem olyan kézzelfogható, mint egy konkrét infrastruktúrát érintő fejlesztés vagy mint egy konkrét, nagyvolumenű, de egyszeri rendezvény, de a folyamatjelleget segítő tényezőként mégis fontosabbnak tűnik. Természetesen semmiképpen sem vád vagy panasz ez az előbb említett fejlesztések ellen, hiszen azok nagyon is szolgálhatják a közös átgondolások, erőfeszítések, tettek elrugaszkodópontjait, a kapaszkodókat az előremenetelben…De többnyire nem ezt tapasztalom.

Aztán ennek kapcsán arról is említést kell tennem, hogy vannak olyan tendenciák – nem csak rendszerváltós három évtizede –, amelyek tényerősek: a fiatalok alapvetően most is a nagy sűrűségű terekbe vágyakoznak. Nagy sűrűség közéletben, kultúrában, munkatípusban, mobilitásban, választékban (tárgyi és emberi szinten is) és hatalomban, hatni képességben is. Ez amolyan korfüggő, zsigeri tényező is, és rendben is lenne. Nem is ennek, hanem aránytalanságának áldatlanságát érezzük vidéken maradtak. Persze a vidéket kutató társadalomtudósok már jelzik a változási tendenciát, de, ha annak kritikus tömegűre való növekedésére várunk, akkor bezárhatjuk még jó időre a periféria-vidék fejlődésorientációra nyitó kapuit. Egyelőre a vidék meghatározóan a nagyik és családi sátoros ünnepek meg a kirándulások helyszíne marad még jó ideig. S nem mond ennek ellent az sem, hogy több mint jól diagnosztizált számban igenis léteznek olyan próbálkozások, amelyek egy-egy vagy esetleg több családhoz, sikeres közösségekhez köthetően életstratégia megvalósítását tűzik ki vidéken. Ezek az esetek nagyon is jelentős és hatékony – sokszorta közösségi indítékú – helyi fejlesztésekként azonosíthatóak, azonban térségre jellemző tendenciajelleget kevésszer mutatnak, s tevékenységük szakmai kuriozitásnak számít, s leginkább nem a helyi közösség közösségi tanulási folyamataira, hanem helyben fellelhető – jobbára megmondó – felvilágosultságra, tőkeerősségre alapulnak.

A továbbiakban azokra a potenciális fejlesztési helyszínekre tekintsünk, amelyek vágynak, várnak, újra várnak vagy tapasztaltak már valamilyen tervezett, alulról jövő, önkéntességre alapuló, de szakmai megsegítést is szívesen vállaló folyamatot. És itt kulcsszó a folyamat.  Valójában ez az a tényező, amelyet egyre kevésbé lehet vezérfonalként fellelni a helyi fejlesztésekben. Sokszorta fontosabb ettől a források hatékony begyűjtésére (pályázására) való rátermettség, a nagyot szóló, látványos fejlesztések végrehajtása. Azonban azzal, hogy ezen fejlesztésekkel mennyiben azonosulnak a helyi emberek, nagyon sok lemérhető akkor, ha igazán az eredményességre vagyunk kíváncsiak.

Arra, hogy a várt, szükséges fejlődésorientáltság fellelhető legyen periféria-vidéken, nagyon is tudatosan kell(ene) folyamatokat szervezni. Mindennek persze feltételei vannak. Közösségfejlesztőként úgy vélem, hogy a mi (vár)megyénk (Borsod-Abaúj-Zemplén) közösségfejlesztési alapú kísérletei a rendszerváltás utáni helyzetek diagnózistérképeivel rendelkeznek. Ezek bázisán a (vár)megye több térségében zajlottak a „Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közösségfejlesztő Műhelyek Szövetségének” találkozói. Alaptézisünk a mikrotérségekben mint öko-logikus kapcsolatokkal rendelkező, hatékonyan együttműködésre késztethető vidéki településegyüttesekben való gondolkodás volt.

Újfent azon kezdünk el dolgozni – a KÖFE vidéket érintő szakmai vonalával összehangoltan –, hogy miként lehetne aktuális vidékdiagnózist felállítva felkészülni feltételezett vidékfejlesztési folyamatokra. (Nyilván a közösségfejlesztés értékeinek, etikájának megfelelően olyan folyamatokra gondolunk, amelyek a helyi közösségek meghívására/behívására, közösségfejlesztői módszertanokkal dolgozva szeretnének ilyen együttműködést kialakítani.) Mert tudjuk, hogy a vidéki közösségiség minősége meghatározó tényezője lesz a (közel)jövőnknek (is).

A vidéken lehetséges közösségfejlesztés lehetőségeinek át/újragondolásához valószínűleg szükség van:

1. Egy aktuális/korszerű diagnózisra, amely a vidék helyzetét írja le, a mi (KÖFE) szempontjaink szerint;
2. Szükséges kategorizált vidéki diagnózis, hiszen merőben más egy centrálisabb/frekventáltabb/”városközelibb-ütőérközelibb” elhelyezkedésű vidéki nagyközség/kisváros vidékisége, mint egy perifériális vagy földrajzilag (is) szegregált aprófalué. (S van bőven mindkét kategóriás településből.)

A frissített diagnózistérképnek nyilván egy folyamatban kellene előállnia, amely az ország több pontján dolgozó közösségfejlesztők által vezetett s rokon szakterületeket is szükség szerint bevonó szakmai műhelyek minimum 1 éves feladata lehet. Ennek eredményeként talán összehangolt vidéki közösségfejlesztői beavatkozás is elindulhatna, amelynek nagy lendítő ereje lehetne. A tapasztalat szerint egy település aktivizálható közösségének rendkívül sokat jelent, ha elmondható, hogy itt is meg ott is csinálják mindazt, amit mi is! Kiemelten igaz ez, ha közelibb szomszédokról van szó.

S végül is, amit el kell érnünk, csupán ugyanaz, mint minden sikeres közösségmozgatásnál: KEDV-Energiát sűríteni közös légtérbe! Elsőként is tudatosan körbe kell ülnünk egymással, majd folyamatosan ismételgetve ezt cselekvésben dús, jelentőségteljessé kell érlelnünk közös munkálkodásunk gyümölcseit!

EGÉSZségben szép napokat kívánok!

 

Szerző:

Bereczky Béla közösségfejlesztő, így ír magáról: „Zsigeri vágyakozással kívánkoztam Abaúj-Zemplén hegyei közé, melyhez gyermekkorom emlékei fűztek. Így nem csoda, hogy amikor Egerben tanító középiskolai tanárként felkérést kaptam erre, eljöttem Telkibányára a rendszerváltás után visszahozott, 8 osztályossá vált iskolába pedagógusnak. Majd 20 évig voltam a Szepsi Csombor Márton Iskola igazgatója, mely a Magyarországi Ökoiskola Hálózat kistelepülési iskoláinak reprezentánsa volt. 2005-től már az ökoiskolaságunkat a közösségi iskolává válás fémjelezte, s a települési – majd az észak-abaúji közösségfejlesztő társaimmal együtt létrehoztuk a „Fogadó”- Észak-Abaúji Közösségfejlesztők Köre Egyesületet 2007-ben. Molnár Aranka révén kerültem kapcsolatba a Dialóg Egyesülettel, melynek máig is tagja vagyok, s akkortájt végeztem el a 120 órás közösségfejlesztő képzést is, és azóta vagyok tagja a KÖFE-nek is. Magamat mostanság perifériális-vidéki közösségfejlesztőként emlegetem. Speciális érdeklődési területem: a vidéki mikrotérségek.”

 

Kiemelt kép forrása: Wikipédia