Ebben a számunkban egy érdekes kísérletre vállalkoztunk azzal a céllal, hogy a polgári öntevékenységről (áttételesen a polgárias magatartásról is) írjunk.
Szerkesztőségünk úgy döntött, hogy ezúttal erről a témáról nem tudományos esszét, nem is veretes szakirodalmat kutatunk, nem riportban számolunk be egy (vagy több) figyelemre méltó gyakorlati esettanulmányban, hanem villáminterjúk kereteiben egy nyilatkozat-láncolatot állítunk össze.
Ugyanazt a kérdést tettük fel a környezetünkben vagy tőlünk távolabb lévő, különböző foglalkozású, korú, eltérő tapasztalatokkal és háttérrel rendelkező embereknek. Élőszóban, telefonon vagy írásban.

Ettől sokféle megfogalmazású nézőpontot reméltünk – és valóban ilyen válaszokat kaptunk. Ezek hosszúságban, rögtönzött- vagy elmélyült megfogalmazásaikban, a témához való kapcsolódásaikban is nagyon különbözőek lettek. Ezeket a válaszokat gyűjtöttük egy csokorba és minden reflexió nélkül sorakoztatjuk most föl a kedves olvasóknak.

Dudok Dávid és Péterfi Ferenc
szerkesztők

Mit jelent számodra a polgári öntevékenység?

– Most nem tudnék egy nagyon alapos választ adni rá, ami hirtelen eszembe tud jutni: szerintem az állampolgári cselekvőképesség, hogy nem azt várjuk el, hogy az állam tesz értünk, hanem magunk szervezzük. Akár a helyi közösségekben, lakóhelyünkön olyan ügyek megoldását keressük, amelyek számunkra előjönnek, kihívást jelentenek, és nem várunk arra, hogy ezt valaki megoldja, hanem mi magunk cselekszünk azért, hogy ezek a kihívások vagy problémák megoldást találjanak. Ez, hogy szervezzük magunkat, szervezzük a közösségünket, számomra leginkább így elsőre hirtelen ez az, ami eszembe jut a polgári öntevékenységről.
Hogy kinek a dolga lehet ezt tanítani, megszervezni? Ez változott az elmúlt évtizedekben, most már magunktól is nagyon sok olyan technikát el tudunk sajátítani, rá tudunk keresni, ami mondjuk 20-30 évvel ezelőtt nehezebb volt, mert egy könyvtárban is nagyon nehezen tudtuk, hogy melyik polchoz menjünk, és milyen könyvet emeljünk le. Sokat hozzá lehet ma olvasni, ha mondjuk az ember az internetet használja. Leginkább szerintem egymástól tudunk tapasztalatcserén keresztül tanulni. Tehát az ember, amikor egy ilyen közösségbe bekerül, vagy rákeres olyan közösségekre, akikről tudja, hogy helyi ügyek, problémák, valamiféle társadalmi ügy megoldásán dolgoznak, akkor velük való tapasztalatcserén keresztül. Szerintem ez tud lenni a leghatékonyabb.
(Középkorú férfi, fővárosi közösségi szervezet vezetője)

– Nekem az jutott róla eszembe, hogy valamilyen ügy mellett vagy ellen az állampolgárok szerveződnek, és hogy számomra az lenne az ideális, hogyha ennek nem lenne valamilyen politikai erő általi szervezése, tehát nem a helyi képviselő kezdené el összegyűjteni az embereket, hanem saját maguktól ismernék fel a problémát. Nekem a zöld dolgok ugranak be róla, igazából egy tüntetés vagy egy demonstráció is annak számít.
(Budapesti egyetemista)

– Mind a céges működésben, mind a családban és a közösségeimben nagyon fontos érték és norma számomra. Igazán jól azokban a szervezetekben és csoportokban éreztem magam, ahol az emberek nagy részénél jelen volt valamennyire ez a viselkedési mód. Azonban nem lehetek olyan naiv, hogy kijelentsem, hogy rendszeresen megjelent. Ahol igen, ott egyre inkább ez lett a normális, ott a proaktív 3-4 ember magával vitte a csapatot, amennyiben volt energiája és türelme hozzá az első időszakban. Lokálisan szeparált helyzetekben működött igazán, ahol rendszeresen találkoztak az emberek, volt személyes kapcsolat. Nagyobb közösségben csak akkor működött, ha volt múltunk, vagy együtt tanultunk valahol, vagy együtt dolgoztunk valahol, vagy hosszan barátkoztunk.
Nagyon fontos a közeg, ha valaki nem foglalkozik professzionálisan közösség szervezésével, akkor ott általában valamilyen hiány vagy szükséglet indukálja a részvételt. Annak megtapasztalása, hogy közösen valami megy, sőt sokkal jobban megy, mint egyedül, nagyon fontos. Amennyiben valaki úgy nő fel, hogy majdnem mindent készen kap, vagy soha nem kap segítséget, nagyon nehéz érzékenyíteni a felelősségre, a proaktivitásra.

Volt olyan munkahelyem, ahol munkából kieső, nehéz körülmények között élő munkatársunkat segélyeztük (anyagilag) egy bizonyos ideig. A gyerekemnél a szülők összefogtak, hogy ne unalmas teremben tanuljanak a gyerekek, nyáron bolygókkal kifestett szuper termet varázsoltunk belőle, ami még 15 év múlva is ugyanúgy várta a kicsiket. Önkéntesként erdélyi gyerekeket korrepetálunk online. Zarándoklatot szerveznek önkéntesek rendszeresen évek óta, amin csak részt veszek. Erdőtakarítás a lakóhelyen.
(Megyeszékhelyen élő, 58 éves nő)

– Például egy adott településnek a lakosai egy ügyben összefognak, hogy csináljanak valamit, például a közterek takarítása vagy a folyópart megtisztítása. Tehát van egy probléma, és akkor azt ők meg szeretnék oldani, mert nincs megoldás mondjuk az önkormányzat részéről vagy bármilyen hatóság részéről. Ami példát említettem, környezetvédelmi akciók. Amikor önkéntes voltam, akkor például többször volt, hogy szerveztünk ilyen klímaakciót, és a folyópartot tisztítottuk meg. De például ilyen önszerveződés volt a saját településemen is, amikor felújítottuk egy ásványvízforrásnak a környékét, mert az is polgári kezdeményezés volt, és akkor úgy ültek köré a többiek, ilyesmi.
(Budapesti egyetemista)

– Magáról a kifejezésről, hogy polgári öntevékenység az, jut eszembe, hogy ez egy humbug.
Ugyanis mi köze a polgárságnak az öntevékenységhez? Pontosabban miért kellene ezt kiemelni? Öntevékeny lehet bárki. Az a falugazdász, aki a kukoricáját egyengeti; lehet az, aki egyetemen tanít, tök mindegy, szóval öntevékenysége is kéne. A polgári kifejezés nyilván valami céllal van odatéve. Ilyenkor elgondolkodom, hogy ez vajon valami középosztálynak szánt tevékenységi kategória lehet? Nem tudom, nem találom értelmesen a kifejezést magát.
Hogyha elfogadom azt a megközelítést, amit az abszolút jó szándék vezérel, akkor onnan indulok ki, hogy ez azt jelenti, hogy nem vár felső utasításra, vagy nem vár törvényi előírásokra az illető, aki csinál valamit, hanem valamit jónak és helyesnek lát, és úgy gondolja, hogy tesz érte valamit. És ez ilyen egyszerű, és adott esetben lehet egy kulturális lépés, lehet egy sportlépés, akár politikai lépés is lehet, teljesen mindegy.
Hogy másokkal együtt csinálni valamit, őket is bevonni – ez már szerintem túllép az öntevékenység keretein. Az öntevékenység az, amit ő maga csinál, amit ő maga akar csinálni. Ha másokat is bevon, az már szervezési tevékenység, az már szerintem más kategória. Az már nem az öntevékenység.
(Pest megyében élő, nyugdíjas mérnök)

– Ebben mindenképpen van valami aktív munkája valakiknek, akik elindítják.
Akár az, hogy házról házra járni, akár az, hogy valahol valamit kiírni, vagy összehívni valami gyülekezést, és akkor ott megvitatni valamit. Bár szerintem könnyebben eljönnek az emberek egy ilyen fórumra, hogyha már ismerik a szervezőt. Szerintem egyébként vannak azért ilyen önszerveződések, vannak mindenféle egyesületek, alapítványok, szövetkezetek.
(Fővárosi egyetemista)

– Az ilyen öntevékenységre jó keretet kínál az Egyesülésről szóló törvénynek az a paragrafusa, amelyben a hagyományosabb szervezeti formák – az egyesületek, alapítványok, szövetségek – mellett megtalálható a civil társaság mint szabályozott jogi forma is.
Ez sokkal rugalmasabb a hagyományosaknál, vannak olyan öntevékeny szerveződések, amelyekre ezt a keretet tipikusan használják.^[1]
Ugyanígy, a civil társaságok egy másik gyakori formája az asztaltársaság, amely többnyire vitaköröknek és hasonló összefogásokhoz szintén nagy szabadságot biztosít az öntevékenységnek.
(Pest megyében élő, nyugdíjas közigazgatási és választási szakértő)

– Valami ügy mentén összeállnak emberek és valamit tesznek. Ami eszembe jutott először, hogy például van egy olyan szervezet, ahol összeülnek emberek és főznek, és aztán kiosztják a kaját. És úgy érzem, hogy ez egy nagyon jó példája ennek.
Meg nekem is a tüntetés jutott eszembe, meg mondjuk a lakásmenet.
(Budapesti egyetemista)

– Korábban azt mondtam volna, hogy ez ilyen polgári huncutság, amit mások csinálnak. De most pedig már azt gondolom erről, hogy polgári öntevékenység az is, hogy én bármit a hétköznapokban fontosnak tartok, és azért teszek. Például, hogy itt vagyok a Civil Rádióban, vagy például, hogy a Parola számát szerkesztem, vagy például úgy gondolom, hogy az egyetemen végzett tevékenységem eléggé fontos számomra. Szóval szerintem ennek a kifejezésnek igazából két lába van. Az egyik pontosan ez a polgári, hogy legyen valami olyan benyomásunk vagy attitűdünk, meglátásunk saját magunkról, hogy képesek vagyunk valamire, és mi ezért tenni tudunk valamit, és ezt nem mások csinálják, hanem mi vagy én csinálom. És igen, az önbizalom ennek egy nagyon fontos jellemzője.
A másik, hogy öntevékenység. Ez azt jelenti, hogy én a saját időmből, a saját akaratomból és a saját energiaforrásaimból vagy erőforrásaimból használok fel hozzá valamit, mert fontosnak gondolom ezeket a dolgokat, fontosnak gondolom azt, hogy tegyek valamit akár magamért, akár a közösségemért.
(Komárom-Esztergom vármegyében élő, egyetemi tanár, harmincas férfi)

– Szerintem az embereknek manapság Magyarországon nincs sok kedve ehhez. Sokszor más alapvető igények háttérbe helyezik a polgári öntevékenységet. Itt, Pesten egyébként szerintem elég sok ilyen van. Nekem rögtön a legutóbbi tapasztalatom a TASZ-szal volt ezzel kapcsolatban, tőlük tanultam és tudtam meg dolgokat.
(Budapesti egyetemista)

– Például a Zsámboki Biokert az egy olyan szerveződés, nem tudom, hogy ez így önszerveződésnek számít-e, de szerintem igen. Onnan szoktam venni a zöldséget, úgyhogy például ez jut eszembe.
(Budapesten tanuló egyetemista)

– A polgári öntevékenység oka lehet egyrészt az, hogy az ember hasonszőrűekkel találkozhasson, mert nyilván az öntevékenységeink során fogunk olyanokkal összejönni, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi. Másrészt pedig, hogy olyan hiányokat pótoljunk, amik szervezett vagy más szintű keretek között nem tudnak megoldódni.
Tehát akkor lesz ez életképes, ha nyilvánvaló külső szükségletekre is reagál. De ugyanakkor szerintem ez a tevékenység belső lelki szükségleteket is jelent.
Szóval, úgy gondolom, hogy igen, van egy csomó feladat, amik részfeladatok, meg nem óriás horderejűek, de mégis fontosak. És ezeken a területeken az ember újra fontosnak érezheti magát.
(Nyugdíjas, kézművességgel és közösségekkel foglalkozó szakember)

– Most így hirtelen önkéntes tűzoltó egyesület jutott eszembe, nem tudom, miért, de az ilyenekre tudnék gondolni. Önkéntes alapon, tűzoltók, rendőrök, helyi biztonsági felügyelők.

– Az együttműködés a szereplők között, a partnerség, a problémákra adott kompromisszumos válaszok a polgárok között – ez jellemzi.
(A fővárosban tanuló egyetemisták)

-Polgári önszerveződés: Egy művelt és egzisztenciálisan (viszonylag) független társadalmi réteg (polgárság) ebben a formában elégíti ki a közösségi gondolkodás és cselekvés iránti igényét.
Részt venni a közös ügyeink rendezésében a szubszidiaritás alapelvei szerint. Autonóm cselekvésben az egyén, csoport, közösség maga dönthet és cselekedhet a közvetlenül őt érintő kérdésekben (pl. egy iskola életének szervezése és irányítása a helyi szülők, pedagógusok, diákok részvételével).
Látom a hazai közösségszervezők munkáját és eredményeit, találkozom jó gyakorlatokkal. Valami van, de nem az igazi. Magyarországon nem alakult ki az a polgárság, amelyik megteremtette és fenntartotta volna a valódi polgári önszerveződést.
A működő jó gyakorlatok – a közösségszervezés természetének megfelelően – közvetlen érdekalapú szerveződések, amelyek főként vészhelyzetekre reagálnak több-kevesebb sikerrel (Tatai-tó, akkugyárak).
Nemigen látok olyan értékalapú közösségi szerveződéseket, amelyek közép- és hosszútávon is életképesek lennének. Ezeket a kezdeményezéseket többnyire rövid időn belül szétzilálja az egyéni érdekek harca. Mintha hiányozna az egyébként kampányszerűen felizzó szolidaritás, az áldozatvállalás és a felelősségvállalás. Nincs egy szilárd erkölcsi talapzat, amire az önszerveződés felépíthető.
(64 éves, férfi, drámatanár, közösségszervező, aki egy 70 lelkes településen él, Zalában)

– Én az érdekérvényesítést emelném ki.  Most legutoljára például ez a tüntetés (a gyermekek védelméért), amit influenszerek szerveztek, szerintem az tekinthető polgári önszerveződésnek.

– Nem valaki által jönnek össze a személyek, hanem egy saját cél érdekében, saját módon megszervezve, nem egy intézmény vagy egy felsőbb hatalom által.
(A fővárosban tanuló egyetemisták)

– Az önszerveződés, a részvételiség és az autonómia három nagyon szorosan összefüggő cselekvés.  Számomra elsődlegesen közösséget feltételeznek a gyakorlásához.

Csányi Vilmos szerint „a közösség hiányzik az életünkből, nem az állam.”
Az egyének és én magam is különböző ügyek mentén, amelyről hasonlóan gondolkodunk, illetve, amelyet fontosnak tartunk, összekapcsolódunk és egy közösen meghatározott rendszer szerint – önszerveződéssel – alulról építkező kezdeményezésként, közösen cselekszünk.
Az önszerveződés bizonyos témák mentén történhet közösségekben, pl. civil szervezetekben, és történhet bizonyos akciók melletti kiállást erősítve egyénileg is.
Egy társadalomban – ami, mi magunk vagyunk – nem élhetünk úgy felelősen, hogy nem kapcsolódunk ügyekhez, és minden csak úgy megtörténik velünk.
Aktív vagy passzív tagja vagyok a társadalomnak? Gyakorlom-e részvételiséget autonóm cselekvéssel?
Az autonóm cselekvésig úgy vélem autonóm személyesig ér el.  Innen nyílik az önszerveződés és innen nyílik a részvételiség gyakorlása.
Kulcsszó lehet az autonóm személyiség? Ilyen egyszerű lenne?
Ami biztos, hogy passzív erővel csak helytállni lehet, de győzni, azaz érdeket érvényesíteni, állampolgári részvételt gyakorolni mondhatom, hogy soha.

Álljon itt egy örökérvényű gondolat, Slawomir Mrozek Mulatság című írásából.
„Három legény elindul a bálba. Úgy hallották, mulatság lesz. Kiöltöznek: öltöny, új cipő, lenyalt haj, virág. A bálterem zárva. Betörik, mert bentről hangokat hallanak. A terem üres. Most akkor lesz mulatság vagy nem lesz? És ha lesz, kitől lesz? Másoktól? Maguktól? Mit kell tenni, hogy mulatság legyen? Hogy muzsika legyen. Hogy igazi legyen.
Ez a kérdés. Egy életen át.”
(64 éves, nő, vidékfejlesztő, rendezvényszervező, egy 770 lelkes településen él Zalában)

 

^[1]              A közigazgatási és választási jogokban különösen járatos nyilatkozónk – két olvasókört is említ, az egyik Budaörsön található, s a másikkal együtt ezeket Iványi Gáborral közösen működtetik. „Olvassunk és főzzünk!” – ezzel a címmel ketten a tapasztalataikat is leírták az olvasókörök működtetéséről, hogy más hasonló kezdeményezések tanulhassanak az ő gyakorlatukból. (A szerk.)