A műhelybeszélgetés résztvevői: Bereczky Béla (TESZ-E Program-Abaúj); Giczey Péter, Lánczi Ferenc és Murzsa Csilla (Életfa Segítő Szolgálat Egyesület); Kovács Annamária, Kovács Edit és Varbai Mariann, az „Egyetem és Settlement” csoport képviseletében (ELTE)
A beszélgetést vezeti: Giczey Péter és Kovács Edit

Kovács Edit: Amikor ezt a műhelyt szerveztük, a legfontosabb célunk az volt, hogy a terepmunka szintjére menjünk. Szeretnénk egyfelől megosztani a beszélgetésben résztvevők által hozott közösségi munkatapasztalatokat, másfelől mozgósítani az irántuk érdeklődők tapasztalatait is. Kérdések özönét hozza ez felszínre, mint például, hogy hogyan zajlik a helyi szükségletek feltárása, a helyi szolgáltatások összehangolása – vagy éppen hogyan nem? Mik a hiányzó láncszemek a rendszerben, hogyan lehet az embereket teljes emberként, s nem részproblémáik alapján kezelni? Hogyan lehet az emberek szükségleteit felismerni és a közelükben megoldásokat, válaszokat, vagy csatornákat találni ahhoz, hogy elinduljanak a saját útjukon? És vajon mi mindent takarhat a settlement kifejezés?
A beszélgetésben Lánczi Feri közösségfejlesztő a ramocsaházi terepmunkát fogja képviselni. Murzsa Csilla közösségfejlesztőt arra kértük, hogy a hajdúhadházi közösségi fejlesztői munkáról beszéljen, ki Béla pedig, aki a TESZ-E Programot képviseli elsődlegesen, gazdag észak-abaúji közösségfejlesztői tapasztalatait tudja idehozni.
A beszélgetés vezetője Giczey Péter, aki a hazai settlement-mozgalom „rakétája”. Jómagam, Varbai Mariannal és Kovács Annamarival, képviseljük az egyetem és settlement kapcsolatot az ELTE-n – ma még inkább csak gondolat és beszélgetés szintjén – arról, hogy mi dolga van egy egyetemnek a helyi közösség életében, hogyan tud élő kapcsolatokat fenntartani a társadalmi környezetével? Mindemellett szeretnénk, ha más is szóhoz jutna, hogy igazi dialógust alakíthassunk ki a témában. S hogy neki is kezdjünk, elsőként Péternek adom tovább a szót!
Giczey Péter: A Nyári Egyetemen a settlement-gondolat körbejárásának immáron komoly hagyománya van, mert 2008 óta minden évben szervezünk a témában műhelymunkát.
Ezek a beszélgetések abból táplálkoznak, hogy 2007-ben az Életfa Segítő Szolgálat Egyesület kezdeményezte, hogy azok a szervezetek és magánszemélyek, akik a settlement-gondolat jegyében akarnak tevékenykedni, vagy éppen már teszik is, fogjanak össze. Nem titkolt célunk egy hazai settlement-mozgalom kialakítása. E próbálkozásnak immáron ötéves hagyománya van.
Az első időszakban Peták Péterrel és az Istenkúti Közösségért Egyesülettel, illetőleg Horváth Judittal és a Napklub Alapítvánnyal, valamint az Életfa Segítő Szolgálat Egyesülettel hármasban kezdtünk el szervezkedni, s évről évre, általában tavasszal, találkozót, szemináriumot, konferenciát szerveztünk, ahol a mozgalomba bevont szervezetek segítségével körbejártuk, hogy kinek milyen tapasztalata van a settlement-szerű működéssel kapcsolatban.
Az első évben kidolgoztuk a settlement-mozgalom felhívását. Leírtuk, hogy mit gondolunk a settlementről és szerintünk mi lehet a tartalma. És hát ugye itt mindjárt a definíció okozott gondot, mert a settlement-kifejezést nem nagyon tudjuk áttenni magyarra. Voltak erőfeszítéseink, de nem sikerült igazán megnyugtató magyar definíciót találni, mivel a settlement sokrétű, több jelentéstartalmat is magában hordozó elnevezés, amit nem lehet egyetlen magyar szóval lefedni. Mindig körbe kell írnunk, hogy mi is az a settlement? Röviden úgy tudjuk meghatározni, hogy egy komplex humánszolgáltató intézménytípus, s egyben szemléletmód is. Balipap Feri meghatározáshoz tudunk folyamodni, aki szerint a settlement egy olyan intézménytípus, ahová művelődni, szórakozni és segítségért jár a nép. Ez pedig komplex humánszolgáltatás. Emellett a settlement tartalmazza a közösségfejlesztés és a közösségi munka megközelítéseit is – nem véletlenül tekintjük hazai rokonának a 70-es évek közművelődési „Nyitott ház” kísérletet, amelyből a közösségfejlesztés itthon is kibontakozott. A settlement közösségi munkájában, mint már Edit jelezte, az egyetem intézménye erőteljes szerepet vállalt, mert hogy az első angol settlement pontosan az egyetemekkel való együttműködésből nőtt ki: egyetemi hallgatók, tanáraikkal együtt, kitelepültek egy londoni nyomornegyedbe, és elkezdtek együtt dolgozni az ottélőkkel.

Kitelepülés és jelenlét
Visszatérve saját, újabb kori történetünkhöz, 2009 tájékán, amikor már közel 30 szervezetet és magánszemélyt tudtunk összeszedni az országban, kezdhettünk el gondolkozni azon, hogy akár már egy képzést is elindíthatnánk, ami azt célozná, hogy legyenek olyan szakemberek az országban, akik ismerik a settlement-gondolatot, a settlement-munka lényegét, és képesek settlementet létrehozni, settlementben dolgozni, settlementet működtetni. Mindezek mellett még 2007-ben kiadtunk egy kis kötetet Settlement mozgalom Magyarországon címmel. Ez a settlement–ismereteket foglalja egybe röviden, a történeti hagyományoktól kezdve a jelenlegi settlement-működés jellemzőiig tartalmaz írásokat – e kötetet terjesztjük, ahol csak tudjuk.
2009-ben a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karával – ez Nyíregyházán található –, illetőleg a Humánnet Alapítvánnyal együtt az Életfa Segítő Szolgálat Egyesület egy konzorciumban pályázott egy TÁMOP programraKATT – Kompetencia Alapú Továbbképzési programok kidolgozása Tananyagfejlesztéssel című
TÁMOP-5.4.4-09/2-C-2009-0010. számú projekt. Megvalósítók: Debreceni Egyetem OEC Egészségügyi Kar (Nyíregyháza), HUMAN-NET Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Humán Erőforrás Fejlesztési Alapítvány (Nyíregyháza), ÉLETFA Segítő Szolgálat Egyesület (Debrecen), 2010–2012., aminek lényege egy settlement-tananyag kifejlesztése és próbaképzése volt, egy munkaerő-piaci jellegű tananyagfejlesztéssel és egy ennek alapján megvalósuló munkaerő-piaci tanácsadó, szakemberképzéssel együtt. 2010-re kiderült, hogy ez a pályázatunk nyert, így 2010 őszén elkezdődhetett a munka.
Akik esetleg 2010-ben is itt voltak a Nyári Egyetem settlement-műhelyén, emlékezhetnek arra, hogy akkor azzal foglalkoztunk, hogy a settlement-tananyagba miféle tudástartalmakat javasolnak a jelenlévők belerakni. Nem az volt a szándékunk, hogy az Életfa Segítő Szolgálat Egyesület egyedül majd megír egy ilyen tananyagot, hanem éppenséggel az, hogy akik ebbe a bimbódzó settlement-hálózatba, együttműködésbe beszállnak, azoktól is szedjük össze azt az – elsősorban gyakorlati – tudásanyagot, amit be lehet építeni a tananyagba. Így alakult ki a közösségi animátor képzés tananyaga, s az itt jelenlévők közül is többen közreműködtek a tananyagfejlesztésben.
Az elkészült tananyag alapján 2011-ben kezdődhetett a próbaképzés. A két féléves rendszerben szerveződő képzést a DE Egészségügyi Karán hirdettük meg és közel 20 hallgató jelentkezett. Közben a tananyag akkreditálásra került, az egyetemi rendszerben szakirányú továbbképzésnek számít, így aztán, akik vállalták, azok államvizsgára jelentkezhettek, szakdolgozatot készíthettek. 2012 júniusában megtörtént az államvizsga, a szakdolgozat védése és az országban elsőként 14 közösségi animátor szerzett diplomát. Nos, felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen közösségi animátor a szakember megnevezése? Azt gondoltuk, hogy a közösségi munkának alapvetően benne kell lennie a settlement-típusú szakmai munkában, az animátorral pedig jelezni kívántuk azt, hogy itt egy lelkesítő, segítő, támogató szemléletű munkáról van szó. Az animátorok a settlement intézményében az oda betérőket, illetőleg a helyi közösség mindenféle kezdeményezéseit bátorítják, ösztönzik, szakmailag támogatják és segítik, nem beszélve arról az el nem hanyagolható a tényről, hogy „közösségi animátor” elnevezés még szabad volt, nem volt bejegyezve egyetlen képzésbe sem.
Nos, az előzmények bemutatását ezennel be is fejezem és áttérek a képzés gyakorlati részére. Ez a képzés két alappilléren nyugszik. Egyrészt e-learninges képzésről van szó, tehát távoktatási formában történik az oktatás, a Moodle-rendszeren keresztül, ahol a tananyag föl van töltve, és az ismeret-jellegű tudásokat a Moodle-felületen keresztül tudják megszerezni a hallgatók, s e felületen keresztül tudnak bizonyos feladatokat is teljesíteni, itt történik a kommunikáció és a tanulmányok folyamatának, az előrehaladásnak az ellenőrzése is. A másik alappillére a képzésnek a gyakorlati munka, ún. kontakt órákon keresztül. A gyakorlati munkában arra akartuk helyezni a hangsúlyt, hogy a hallgatók különféle kompetenciákat szerezzenek meg, hogy az oktatás gyakorlatközpontú legyen, ezért a hallgatók egy settlementben dolgozzanak a gyakorlati munkájuk során, vagy egy settlement-házat hozzanak létre a képzés során.
Két gyakorlati terepünk volt, az egyik Nyíregyházán a Huszártelep, ahol a Huszárvár nevezetű intézmény már settlement-szerűen működött. Itt az volt a feladat, hogy a hallgatók ennek a settlementnek a megerősítésén dolgozzanak.
A másik helyszínünk Ramocsaháza volt, ahol a település önkormányzata elhatározta egy settlement-ház indítását. Ezen a terepen a Gyerekesély programTÁMOP 5.2.3-09/1 2010-0001 „Lehet jobb a gyerekeknek a Baktalórántházi Kistérségben” című projekt keretében nyertek egy úgynevezett Segítő Ház kialakítására és működtetésére pénzt, így szerencsésen összekapcsolódott a két projekt. A hallgatóknak az volt a feladata, hogy ennek a Segítő Háznak az elindítását, szolgáltatásai megtervezését, kitalálását a helyi mélyszegénységben élő emberek bevonásával végezzék el.
És akkor itt átadom a szót kollégámnak, Lánczi Ferencnek, aki a programban a ramocsaházi csoport vezetője volt, és mint csoportvezető segítette a hallgatók munkáját. Most arra kérem, hogy ossza meg velünk gondolatait a gyakorlati képzésről! Hogyan is zajlott ez a munka Ramocsaházán?
Lánczi Ferenc: Pár szóban összefoglalnám magát a képzést. A lehető leginkább gyakorlatorientált képzés volt, ami azt jelenti, hogy igyekeztünk minél gyakrabban terepre küldeni a hallgatókat és ott feladatokat adni nekik. Interjúztak, együtt tervezték a Segítő Ház vezetőjével a ház tevékenységét. Fontos információ, hogy a Segítő Ház vezetője hallgatónk volt a képzés során és úgymond „elődolgoztuk” neki a terepet, a Segítő Házat. Közösen ötleteltek, terveztek, hogy milyen problémákkal kell számolni, milyen nehézségek lesznek stb.
Az első jelentős nehézséget az épület elhelyezkedése jelenti. A ház Nyíregyházától gépkocsival mintegy 20 perces útra található. Elérve a települést, jobb kéz felől van a temető és a Segítő Ház, balkéz felől pedig a szegregátum, és ennek a Segítő Ház működésében meghatározó szerepe van. Az épület vásárlásakor megpróbálták bentebb, a faluban elhelyezni, azonban irreálisan magas árat határozott meg a tulajdonos, s nem lévén több lehetőség, a vétellel kiszorultak a település szélére.
Elkezdődtek a felújítási munkálatok, elkezdtek az emberek beszélni róla, hogy mi is lesz itt, hogy is lesz, s elkezdődött a képzésünk is.
És máris a fő problémánál vagyunk: a Segítő Ház, szó szerint idézem, cigányfürdetőként híresült el a településen. Rosszul volt kommunikálva, vagy az emberek egymás között nevezték el ennek, mert nyilvánvalóan nem erről, hanem egy komplex Segítő Házról van szó. Igaz, van benne helyben használható és bérelhető Hajdú mosógép és centrifuga és kialakult a rendszeres papírmunka is: „én elvittem a tárcsás mosógépet, ekkor hozom vissza” stb., de abszolút nem ez a főtevékenység, ez csak egyetlen szolgáltatás. Ha jól emlékszem, talán 100 Ft/nap a bérleti díj, hogy ne legyen teljesen ingyenes, legyen valami érték mögötte, hogy azért jobban vigyázzanak emberek.
Rengeteg gyerekprogram van, kézműves foglalkozás, hatalmas kertel, udvarral rendelkezik a ház, az udvaron hinta, kisebb játszótér, amit még fel lehetne egy kicsit turbózni, ki lehetne bővíteni. A kertben elindult egy kertprogram nem csak romáknak, de a Segítő Házba viszont csak ők járnak. Fóliasátrat húztak fel, elkezdtek benne veteményezni, majd bevetették a teljes kertet, nagyon szépen foglalkoznak vele, jönnek-mennek. Az a legnagyobb probléma, hogy most jelenleg csak roma gyerekek és roma felnőttek járnak oda, annak ellenére, hogy nem roma gyerekek is biztosan nagyon szívesen jönnének – mert az elején jártak, aztán végül mégis elmaradtak.
Van ezen kívül ruhaszárító, tusolási, tisztálkodási lehetőség, van konyha, közösségi tér, iroda az ott dolgozóknak, és egy gyerekszoba. Mindebből a település lakói azt emelték ki, hogy ha fürdőszoba lesz benne és mosógépek, akkor itt csak tisztálkodás és fürdés lesz.
A hallgatóink és a Segítő Ház vezetője is egyfajta ellenállást érzékeltek a munkájuk során. A Segítő Ház vezetője igyekezett a lehető legtöbbet beszélni az emberekkel és ott lenni a közösségben, de hát ő nem ramocsaházi.
Ez volt az egyik probléma. Ilyenkor mi a teendő, mit lehet ilyenkor tenni?
Ezzel a problémával még a Segítő Ház beindulása előtt számoltunk: mivel helyileg a szegregátummal szemben található, valószínűleg cigánygyerekek fognak jönni – de lehet, hogy ők sem –, és kérdés, hogy be fognak-e jönni nem roma gyerekek is? S ha jönnek, meddig jönnek, hogyan lehet őket benntartani?
Úgy történt, hogy először jöttek roma és nem roma gyerekek is. Aztán a nem roma gyerekek kezdtek elmaradni, míg egyre több romagyerek kezdett el járni. Amivel nincs is semmi probléma, viszont ez a Segítő Ház nem csak a romagyerekeknek áll a rendelkezésére, hanem az egész településnek, bárki igénybe veheti. Valahogy úgy látszik, meg úgy érzi a Segítő Ház vezetője, hogy a település szerint ez a ház csak a romáké. Egyébként pedig teljesen nyitott, értelemszerűen, és hogy ilyenkor mi a teendő, mi a megoldás, mit lehet tenni, hova lehet fordulni, kivel lehet felvenni a kapcsolatot, kitől kell segítséget kérni esetleg – ezek is fontos kérdések szerintem.
Felmerült a Segítő Ház tanácsadó testületének létrehozása a településen található intézmények vezetőiből, legyenek benne civilek, romák és nem romák, de ez a tervezet szintjén maradt. A Segítő Ház vezetője, amikor elindult, azonban falakba ütközött. Egyedül volt, mert hát mi a hallgatókkal kéthetente két napot voltunk ott és az kevésnek bizonyult, és nem voltak helyben segítői, mindamellett ő sem ramocsaházi.
KE: Ki volt helyben a kezdeményező, ki akarta ott, hogy legyen egy Segítő Ház?
LF: Az Önkormányzat, amely a Baktalórántházi Kistérségi Társulás tagja. A társulás pályázott, az alpolgármester írta meg a pályázatot – agilis fiatalember, tele ötlettel és tenni akarással –, ők akarták ezt. Egyébként van közösségi ház és teleház is a településen.
Peták Péter: Viszonylag jól ellátott a település közösségi infrastruktúrával: van faluház és teleház is, a református gyülekezetnek is vannak közösségi programjai, s mindezek az adottságok talán belejátszanak abba, hogy a Segítő Ház elhelyezkedése esetleg a szegregációt erősíti. Mert hogyha nem lenne ilyen gazdag a közösségi infrastruktúra, akkor kevésbé jelentene veszélyt az, hogy helyileg a cigánysornál található a Segítő Ház, így viszont lehet egy olyan hatása, hogy a teleház vagy a faluház programjaira esetleg nem mennek azok, akiknek ott van a kényelmesen megközelíthető, sajátnak tekinthető helyük.
Benedek Gabi: Csak a telepen élnek romák, vagy a településen is, és ugye akik a településen élnek, azok is járnak ebbe a házba?
LF: Két szegregátum van Ramocsaházán, az egyik a már említett településszéli, a másik pedig bentebb helyezkedik el.
KE: A Segítő Házba járnak-e a belső szegregátumból?
LF: Nem igazán, mert a szegregátumok között érzékelhető egyfajta feszültség. Nem tudom neked pontosan elmondani, hogy onnan hányan jönnek, de leginkább a település szélen élő romák járnak be.
Hozzászóló: A helybéliek miből élnek?
LF: Hátrányos helyzetű kistérségről van szó, annak ellenére, hogy a településen egy cipőfelsőrész készítő üzem található, de oda leginkább vendégmunkások járnak dolgozni, más településekről hozzák őket autóbusszal. Nem egyedi eset ez, láttunk az ország más területén is hasonlókat. A településnek egyébként nincsen tartozása, viszont pluszokat sem tud szerezni. Nincsenek igazán munkahelyek.
Reagálnék Péter hozzászólására. A történethez valóban hozzátartozik, hogy a református egyház közösségi munkát, leginkább ifjúsági munkát tud bemutatni roma fiatalokkal. A teleházról úgy fogalmaznék, hogy van teleház és pont. Mellette van egy kis elavult konditerem, ahová a srácok bejárogatnak, nem fénymásolnak, nem használnak internetet, költséges stb. lassan tényleg minden háztartásban megtalálható a kábeltévé, internet. Van civil szervezet, amelyik csak van, és pont. Ezen kívül nem csinálnak olyat a településen, nem mozgatják úgy a közösséget, hogy azt mondjam: igen, bemegyek hozzájuk…
Liling Tamás: Az e-learning része a képzésnek bárki által elérhető, vagy valami jelszóval védett külön felületen található?
GP: Bárki, aki beiratkozott és felvételt nyert. Hallgatóknak.
Hozzászóló: Nem lehetne valami kis konyhát kialakítani?
LF: Van konyha, vannak közös főzések. A Segítő Ház vezetője szeretett volna közös vacsorákat: egyik este roma, másik este magyar ételekkel. Főzni minél olcsóbban, minél egyszerűbben, minél praktikusabban. Háztartástan, idősebbek adják át a fiataloknak az ismereteket. Legyen egy kis pénzgazdálkodás, egy kis saját kasszakezelés stb. hogy a rafinériákat az idősebbek át tudják adni a fiatal szülőknek. Merthogy Ramocsaházán is egyre több a fiatal leányanya, akik nem tudják még ezeket a dolgokat. És nem csak a romáknak szeretnék ezt, hanem a teljes településnek. Csak a Segítő Ház vezetője kevésnek érzi magát ehhez, nincs egy segítője, aki mellette állna a településen, akivel megoszthatná a feladatokat, és elsősorban is jól informálhatnák a települést is magáról a Segítő Házról, hogy mi is ez, és hogy ez a teljes településért van, és nem csak a romákért. Az lenne a számára a legjobb, ha helyben lennének olyan helyi fiatalok és felnőtt segítők – helyi közösségi munkások, önkéntesek –, akik ott vannak, amikor ő nincs ott, vagy a munkaideje lejárta után folytatnák a munkát.
Balogh Flóra: Most már sokkal komplexebbnek tűnik a probléma, amit Feri felvetett, mint amire én reagálni tudnék. Szerintem Hajdúhadházon is találkoztunk, s ha jól emlékszem, volt egy olyan ötletünk, hogy mindig vannak valódi kapcsolatok romák és nem romák között, s nem lehetne-e vajon kifejezetten olyan szűrővel interjúzni, beszélgetni, hogy azokat a létező, egyének közötti kapcsolatokat keressük, amik vannak és valamiért jól működnek, és abból nem lehetne-e tovább gondolkodni azon, hogy hogyan lehetne bármit együtt csinálni? Mert ha jól értem, hogy nem akarnak az emberek közösködni, akkor az egy veszélyes dolog.
LF: Akarnak közösködni, hogyha felülről jön. Arra gondolok, hogy a Segítő Ház megnyitó ünnepségén megjelent a falu apraja-nagyja, több százan vettek részt. A ramocsaházi idős hölgyek sütöttek helyi süteményeket stb. – ekkor igen. De hogy saját indíttatásból…
KE: Hogy csak úgy, hétköznapi szinten összejárjanak, azt nem.
LF: Így valahogy, azt nem.
KE: De lehet, hogy ez az első lépés…
Abaújban Béla egy másik példát tud hozni, ahol egy bő 10 éves megelőző munkára épül rá egy settlement-ház nyitó akciósorozat, s ez a szolgáltatás egy nagyon aktív és már régóta a terepen dolgozó helyben élő közösségi munkás hálózatra épül rá. S ha ezt a két példát összerakjuk, akkor abból csak lesz valami tanulság számunkra!
Bereczky Béla: Köszönöm szépen. Abból indulnék ki, amit Giczey Péter mondott, hogy a settlement egy komplex humánszolgáltatást nyújtó intézmény. Ez esetben nyilván komplex emberek is kellenek ide. Komplex embereket pedig nehéz leakasztani a szögről, talán nincsenek is, de fel lehet készíteni őket arra, hogy többféle típusú kihívással kell majd szembetalálkozniuk, és jóllehet nem is mindegyiket nekik kell megoldaniuk, de tudniuk kell azokat a kapcsolatokat, embereket becsatornázni a munkába, akik esetleg választ adhatnak, vagy netán nem helyből adják a választ, de többnyire azért ez mindig olyan történet, amit helyben kell megoldani. És akkor itt kanyarítom a dolgot a mi történetünkre.
2005-től a KÖZTÁMHÁLÓ-s program révén Észak-Abaújban történt egy „bolygatás”, és hál’ istennek ez jól sikerült. A közösségfejlesztési folyamatok most is zajlanak, s én most is közösségfejlesztőként vagyok jelen itt, de 2011 novemberétől egy TÁMOP mélyszegénység- projektnek vagyok a szakmai vezetője Észak-Abaújban. Ennek a dolognak a kedvéért november elsején otthagytam az iskolaigazgatói állásomat. Azért beszélek erről, mert úgy gondolom, hogy lehet ott komplex ember, és lehet a settlement egy nagyszerű intézmény – és én a kistelepülési példámat mondom, de ez azért akár nagyvárosi szomszédsági közösségfejlesztéseknél is hasonlóan működik – ha nincs előkészítés, akkor nagyon egyszemélyes küzdelemnek tűnhet ez a történet.
Valójában azok szegregálják a settlementet, akik nem vesznek részt a munkájában, vagy csak „felülről”. Egy kistelepülésen, ha szerencsés a történet, akkor van iskola. Nem feltétlenül, de van egy iskola, egy óvoda, vannak közigazgatási dolgozók, egyházak, van lelkész, vannak esetleg humán segítő szakmákból családgondozók és nyilvánvalóan van egy önkormányzat, aki a mi közigazgatási rendszerünkben egyelőre az atyaúristen. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet vele, ellene, vagy nélküle tenni valamit, de a legjobb vele, természetesen. Az biztos, hogy ha ezek az emberek nem teszik be a lábukat egy settlement-házba, akkor a settlement szegregálódni fog.
A settlement hagyományos és megfogalmazott funkciói, hogy legyen szociális gondoskodás-segítő funkció, legyen oktatás-képzési funkció, a szabadidőt szervezze, kulturális közművelődési feladatokat is lásson el. Ez akkor szerencsés, ha van egy olyan önkéntes hálózat, amelynek tagjai egymásnak adják a kilincset. A dolog persze úgy is elképzelhető – és most leegyszerűsítem a komplex embert –, hogy van egy kulcsos ember, aki kapcsolja a villanyt és nyitja az ajtót. Nyilvánvaló viszont, hogy ez kevés. Nagyjából tudjuk, hogy kik a helyi rászorultak, és bizony sok energiát kell abba fektetni, hogy eljöjjenek oda azok, akik egyáltalán képbe kerülhetnek a gondoskodással kapcsolatban. Ez egy nagyon nehéz történet. Nem szabad kiüresednünk és elfogynunk ebben a munkában, mert az nem jó irány, az akkor a tűzoltás típusú történet, és mi nem erre szegődtünk. Szóval azt gondolom, hogy nagyon sok tennivaló van ezzel az üggyel kapcsolatban, Abban, hogy az emberekkel foglalkozó szakmák és hivatások képviselőit megpróbáljuk ebbe az irányba terelgetni. Mondjuk ne csak a settlement-vezető legyen egy közösségi képzésen átesett ember, hanem a helyi lelkész, a tanár és mások is, még ha nem is ők szervezik azt, hogy az emberek eljöjjenek. A helyi lelkésznek nem kell kihirdetni, hogy tessenek szíves lenni már 11-kor jönni vasárnap, mert lesz egy istentisztelet. Tudják az emberek az iskolai rendet is, tehát különösebben nem kell rászervezni, és ez egy óriási előny lehet. Nap, mint nap találkozhat a település egészét jelentő csoportokkal, és az ember azt gondolja, hogy ha valamit nagyon sokszor elmond, és ismétli és ismétli és megtámasztja, akkor abból hátha történik is valami.
Most egy erős, közösségfejlesztési lábú TÁMOP 5.1.3. vagyunk, mert a szakmaköziségben nálunk a közösségfejlesztés viszi a prímet. Nem kívülről írattuk a pályázatot, mi írtuk. Másfél év alatt írtuk meg a helyzetelemzéssel együtt, mindent mi csináltunk, és a projektbe sem vadásztuk az embereket, mert a projekt munkatársainak 80%-a a közösségfejlesztői baráti körből került ki, azokból, akik ezt már korábban is csinálták. Tehát abszolút a helyén volt minden, és azért nem érezzük azt, hogy a projektünk esetleges, mert mi csak azt folytatjuk, amit eddig is csináltuk. És őszintén kimondjuk, és kimondták azok is, akik segítettek annak idején a projekt elé menni, konkrétan pl. Aranka is, hogy igen, ez többek között arra is jó lesz, hogy Észak-Abaújban megemeli majd a közösségfejlesztés szintjét, dinamikussá válik, s mivel van már táptalaj, nem érezzük egyszeri akciónak ezt a projektet. Ez hozzátartozik mindenképpen a történethez.
A settlementjeink is így szerveződtek.
9 településen dolgozunk: Tornyosnémeti, Hidasnémeti, Hernádszurdok, Gönc, Göncruszka, Pányok, Zsujta, Abaújvár és Telkibánya. A settlementjeink fő koordinátorai azok a közösségi munkások, akik helyben élő, elkötelezett, közösségfejlesztési szellemű emberek. A szolgáltatásainkat előkészítette a mi Kéz-klub rendszerünk, mert a settlementek egy kicsit nehézkesen indultak a közbeszerzési törvények miatt. Enyhén szólva nem felhasználóbarátok ezek a törvények, és humán szolgáltatásokat kellett beszereztetnünk. Nem volt egyszerű a történet, ezért gyakorlatilag most zajlanak a beruházások, és szeptember elejére tervezünk egy megnyitót. A legtöbb helyen megtörténtek a felújítások, kevés, illetve egyetlen egy hely van, ahol építeni is tudunk – a források erre nem voltak alkalmasak. Ezért a szolgáltatásaink teljességéről majd ezután fogunk tapasztalatot nyerni.
Röviden vázolom, hogy mit tervezünk?!
Az előkészítés, az ún. Kéz-klub-rendszer már februártól indult. Közösségi munkásaink mindegyike egy kis helyi közösségi képzésen esett át előzetesen, és a projektsegítő stábunk is. Próbáltunk olyan szituációs alkalmakat teremteni, ezeket Kéz-kluboknak neveztük, amikor valamilyen manuális tevékenység – varrnak, dagasztanak stb. – közepette bizalmi kapcsolat kialakítása indult el. A Kéz-kluboknak ez lenne a lényege. Nyilvánvaló nem mi mondtuk meg, hogy hol mi történjék, ezek az előzetes felmérések, beszélgetések alapján alakultak ki. Ezen a helyen például most egy varrókör fog indulni, a másik helyen gyakorlatilag a nyugdíjasokra épülő kézimunkakör, és van olyan településünk, ahol azt mondták, hogy foglalkozzunk – mondjuk – az életvezetés nagy kérdésével is. Ott már több mint egy hónapja ilyen témájú dvd-t nézegettünk, beszélgetéseket indítunk. Tehát többféle Kéz-klubunk van. Ez valahogy felkészülés volt arra, amit a settlementben is szeretnénk elérni: vannak tevékenységek, színesek vagyunk, valahogy be kell hívni az embereket egy közösségi térbe, és erre nincs jobb mód, minthogy olyan dolgot nyújtani, amire vagy szükség van, vagy ha alapból nem tudunk ilyet nyújtani, akkor legalább olyat nyújtsunk, amire legalább nyitottságot és érdeklődést tapasztalunk, tehát nyilvánvalóan valami érdekes, valami motiváló dolgot. Ez azért nem annyira könnyű, mint ahogy elmondja az ember, hogy hát igen, találjuk ki, hogy pontosan mi is az, ami benneteket érdekelni fog. De mindenképpen ez a célunk. Ilyen tevékenységeket tervezünk.
A mi szemléletünkben, egy helyi olvasatban, nem íróasztal mellől, hanem több beszélgetés során konszenzusba érlelve foglaltuk össze, hogy mi ez a komplex humán szolgáltatás.
Azt mondtuk, hogy mentális gondozásra mindenképpen szükség van. Ez nem feltétlen azt jelenti, hogy most akkor pszichológust fogunk alkalmazni. Van a projektben két szociális munkásunk, de az egyéni gondoskodás nem egy családsegítő típusúnak a megsokszorozása, és egyáltalán nem a hagyományos szociális munkás történet. De hogyha szükség van rá, akkor majd a szociális munkás révén akár egy pszichológushoz is eljuthat az illető.
Az első csoport a ún. mentális gondoskodás csoport lesz. Itt kezdetben arra gondoltunk, hogy életvezetési klubokat kellene indítani a settlementekben, de a közösségi munkásaink tapasztalatai alapján azt láttuk, hogy ezek túl direktek. Túl direktnek azt tartjuk, hogy megmondjuk, milyen higiéniai normákat kellene betartani, milyen szülői alapnorma-tevékenységet kellene a családban realizálni. Nem könnyű erre behívni az embereket. Abban sem értettünk ugyanakkor egyet, hogy az életvezetés alatt csak praktikus dolgokkal – mondjuk – adósságkezeléssel stb. foglalkozzunk. Az életvezetés lelki hátterével is kell törődni, tágabban kell ezt értelmezni! Mindenesetre a mentális csoportos gondoskodás abban fog megnyilvánulni, hogy a közösségi munkásaink mindenféle szituációs tevékenységben figyelik azokat az embereket, akik a mi legfőbb cselekvési terünket adják, és próbálnak a bizalmi kapcsolat alapján, róluk, velük együtt egy probléma-naplót vezetni.
A második csoport a kluboké. Sajnos a Kéz-klubot eleresztjük augusztustól, egy kicsit másképp fogjuk nevezni, de hát ennek megint csak pragmatikus oka van.
A következők klubokat szeretnénk indítani.
Alkotóklubokat, amelyek lehetnek akár képzőművészeti, akár tánc, zene, előadó-művészet terén indított klubok. A lényeg az, hogy azok az emberek, akik ott valahol, valakiknek, valamit meg szeretnének mutatni, vagy az ott készített tárgyakat, vagy azt a koreográfiát, amit összehoztak – azok megtehessék ezt. A hagyományőrzés is nyilvánvaló alapvetés a kistelepüléses vidéki környezetben.
Van olyan klubunk, amelynek a neve igen furcsa, de projektindikátorként nagyon kifejező: Kompetencia-klub. Ez a Kéz-klub átnevezése, beillesztése a pályázat fogalmi kereteibe.
A hobbiklubokba bármi beleférhet, amire helyileg nyitottak az emberek, a rádióamatőrködéstől kezdve a foltvarrásig.
Az Egészségőr-klubot azért tartjuk fontosnak, mert hisszük, hogy ezzel direktben kell foglalkozni. A testi-lelki szociális jólét együttese az egészség, és most a testi egészséggel is foglalkozni fogunk ebben a klubban: mozogjunk, táplálkozzunk helyesen – ilyesmi. A mentális egészség, a szociális egészség eléréséhez kell a saját szándék, az én akaratom, viszont helyettem senki nem futhat egy kört a focipályán. Nekem magamnak kell valamit tennem magamért. Megpróbálnánk ezt a gondolatot átadni az oda betérő embereknek.
Ugyancsak furcsa nevű klubunk a Vizuálmédia műhely, ebben újságírással, filmezéssel és fotózással foglalkoznánk. Főleg az ifjúságra gondolunk, akik valamikor – reményünk szerint – az észak-abaúji értéktárat és bázist is létrehoznák. A helyi természeti, épített és közösségi értékek közösségi szempontú megmutatása a film és a fotó eszközeivel lehetséges.
S van egy Életklubunk is. Ezt mi kulcsfontosságúnak tartjuk, mert úgy érezzük, hogy ezzel meg lehet szólítani a településen bárkit, felekezetre, hitre, etnikai hovatartozásra, nemre, életkorra való tekintet nélkül, s ahol igenis rákoncentrálnánk az élet nagy kérdéseire. Mi a mi küldetésünk nekünk, embereknek? Ez nem csak filozófiai kérdés, a mindennapokban is érdekes kérdés lehet. Hogyha mi nem visszük az emberekhez közel ez a kérdést, akkor nem tudjuk megtalálni azt a támaszt sem a településünk körében, akik a rászorultaknak adnák át ezt a gondolatot. Milyen távol állnak azok az emberek, akiknek egész más a mindennapi problematikájuk, ezektől a kérdésektől, jóllehet őnekik is ugyanez az alapkérdésük. Nekem egy közösségfejlesztő barátunk, egy pénzügyi szakember mondta el a következő, nagyon találó kis viccet a hawaii halászról és az amerikai turistáról. Bejön a halász reggel a tengerről, lepakolja a halakat, a felesége elkezdi elkészíteni őket, ő meg leül a sátor elé mandolinozni. Ekkor megkérdezi tőle az amerikai turista: – Hát maga miért nem megy ki megint halászni? – Miért mennék ki? – Hogy még több halat fogjon. – És mi van akkor, ha több halat fognék? – Akkor vehetne egy nagyobb csónakot. – És mi van akkor, ha nagyobb csónakot tudnék venni? – Hát akkor fogadhatna embereket is, és akkor többen halásznának, és akkor még több halat fognának. – És mi van akkor? – Akkor egy motoros hajót is tudna venni, esetleg önnek már nem is kellene dolgozni, és azt csinálna, amit akar, pl. mandolinozhatna, amikor csak akar…
Elgondolkodtató, hogy az a réteg, akire alapozunk a közösségfejlesztést a települési környezeteinkben, az ún. középosztály, vajon mennyire van tisztában magával, és mennyire tudja feladni, vagy átalakítani az életstratégiáját, valahogy összehangolni az egyéni életstratégiát a közösségivel? Mert amíg az egyéni életstratégia meg a közösségi eltér – mondjuk – 60 fokosnál nagyobb szögben, addig valami nagyon nagy gáz van, és nem is tudom, hogy hogyan kell ezt kezelni. De az Életklub az mindenképpen valamiféle ilyen történet lenne.
Van még egy „szociális konténer” típusú szolgáltatásunk, ahol eszközök kölcsönzése, igények felmérése is történik, szívesség-szolgálat helyi megszervezése, ilyesmi. Annak a néninek most össze kellene vágni a fát, ezt mi össze tudjuk-e szervezni helyileg, illetve a mosógép, háztartási eszközök utaztatása stb.
És a felsorolásban utoljára hagytuk, kicsit érdemtelenül, a „Nyitott ház” feladatot, ami alapvetően a helyi közösségi fejlesztés nyitott tere lenne. A helyi közösségfejlesztő kör ott találkozik, találkozhatnak a helyi intézmények, szervezetek képviselői, vállalkozók, ott történhetnek bizonyos érdekegyeztetések stb. Egy kvázi közkávéház-funkcióra gondolunk, ami remélhetőleg arról fog szólni, hogy gyakran ég a villany, nyitva van az ajtó is. Hál’ istennek, mi egy ökoiskola mellett kaptuk meg a settlement-épületet, s elvileg ez egy kettős funkciójú történet, egy ökodemó bemutatóközpont, elég furcsa nevű, de a lényeg az, hogy könnyen fenntartható. Kimentünk száraz fát gyűjteni az ismerősökkel, és ebből fogunk fűteni, és hogyha az önkormányzatnál nem lesz gáz, akkor mi még akkor is össze fogunk tudni jönni ott.
KE: Köszönjük. Most mindenképpen a kérdések, észrevételek ideje jött el!
Hozzászóló: Eléggé zavarban vagyok, mert most itt egy mélyszegénységi projektről van szó, és amit elmondtál …
BB: A mélyszegénységet – bátran kimondom, de így mentem a projektbe is – nem hiszem, hogy közvetlenül lehet kezelni. Amikor iskolaigazgató voltam, nem hittem, hogy a roma kérdést mi fogjuk tudni kezelni – de hozzátettünk valamit. Ahhoz, hogy a környezet valamilyen szinten álljon, meg kell nézni, hogy a települési környezetben mik azok a kihívások vagy hiányok, amiket pótolni kell. Én most például ezt az életstílus-életvitel gyakorlatot a saját településemből kiindulva mondom. Mennyire elhivatott helyben a pedagógustársadalom, a helyi lelkész? Mennyire hívő a közeg? Ha a közeg jó, akkor a mélyszegénységet is fogja tudni valamennyire orvosolni, a helyi gazdasági kihívásokra is tud felelni. Bármire tud felelni, én ezt gondolom.
De jogos a kérdés, csak azt hiszem, hogy ez egy kicsit hitvallás kérdése is, és én ezt vállalom. Nem tudom, én nem is érzem magamban azt a készséget, hogy ezt a kérdést külön, szegregáltan tudnám kezelni – bár nem is erre vonatkozott alapvetően a kérdés.
Hozzászóló: Akkor te, ha jól értem, azt mondod, hogy a mélyszegénység körül kell „rendbe tenni” dolgokat, és ez majd magával hozza, hogy a mélyszegénységben is történik valami. Lehet ezt így érteni?
BB: Igen. Egyszerűsítsük le.
KE: De ha azt olvasod ki belőle, hogy egyszerűen településben kell gondolkodni, aminek része az is, aki mélyszegénységben él, meg az is, aki nem, és hogy az egészben együtt kell gondolkodni, mert így van az a többletkapacitás, ami a hiányokat pótolhatja, vagy kiegészítheti, akkor talán közelebb járunk az igazsághoz. Nem tudom, nem erre gondolt-e a Béla?
BB: Amikor túlhangsúlyoztam az életklubokat, nem véletlenül tettem. Nem mondom, hogy millió a pozitív példa, de reméljük, hogy lesz több is, ha lesz lendületünk, erőnk, energiánk folytatni a munkánkat. Nézzük példának okáért az egészséges életvitelt és prevenciót! A mi településünkön például egy totálisan mélyszegénység állapotában élő asszony gyűjtögeti össze a pénzét évről évre és gyógytornázni tanul. Két-három hét tanulás után az iskolában asszonyoknak intimtornát és prevenciós tornát tanít, és megemelném a kalapot a települési elit előtt is, hogyha ő hozna be hasonló tevékenységeket.
LF: Két gondolat foglalkoztat, az egyik tegnap hangzott el: a szegénység közösségi probléma. Inkább közösségi, mint egyéni. Szerintem sem egészséges csak a mélyszegényekkel foglalkozni, felzárkóztatásról beszélni – a teljes település közösségével kell eredményeket elérni. A másik gondolat a TÁMOP 5.1.3-as, mélyszegénység-programmal kapcsolatos. Ennek keretében úgy kell nekünk közösségi felzárkóztatást elérni, hogy nem osztunk semmilyen plusz juttatást – sem anyagit, sem másfajtát –, nem építünk új házakat, utakat, kocsit sem adunk a mélyszegénységben élőknek, hogy el tudjanak járni dolgozni – leginkább ezeket szegezik nekünk a szegények. Azzal fogadnak, hogy akkor hogyan is fogok én innen kikerülni? És hogy Giczey Péter szavaival éljek: a bölcsek köve nem nálunk van, hanem a közösségnél, kérdés, hogy tudja-e használni?
Benedek Gabi: Őrülök neki és értékelem, hogy most konkrétumokat hallunk és azok alapján lehet ezekről a dolgokról beszélni. Ezért is tudunk most kérdezni. Van-e bármi, amit máshogyan csináltok itt, mint másutt? Amit azért csináltok, mert a településeiteken vannak mélyszegénységben élő emberek is, és ennek a programnak valamiért az a célkitűzése, hogy az ő élethelyzetükön javítson. Én már elhittem azt, hogy mindenkivel kell foglalkozni, de mégis, van-e olyan jellegzetessége a munkátoknak, ami csak azért van benne, vagy csak azért hangsúlyos, mert most ez a cél?
LF: A mélyszegénységben élők, mint indikátorok jelennek meg a projektben: pozitív eredményt kell felmutatni velük kapcsolatban a projekt végéig. Hozzájuk kell eljutni elsősorban. Ki kell építeni a bizalmat, minél többet ott kell lenni, kapcsolatokat kell teremteni az önkormányzattal, az intézményekkel, a cigány kisebbségi önkormányzattal és mindenkivel, akivel csak lehet. Ez egy nagyon hosszú folyamat, sok időt vesz igénybe. Előttem egy nagy kérdőjel van: milyen eredményt fogok tudni elérni az elkövetkezendő két év során? Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ha lesz kezdeményezés, ha szeretnének valamit, vagy látnak a mélyszegénységben élő emberek egyfajta kiutat, és szeretnének ezen az úton elindulni, de szükségük van egy emberre, ha csak azért, hogy hátba veregesse, buzdítsa, támogassa őket alkalomadtán, vagy rendszeresen összehozza őket egy megbeszélésre, tervezésre, közösségi tervezésre, vagy szimplán egy ötletelős délutánra – akkor állok elébe, és azt mondom, hogy már megérte a program! Mert lehet, hogy elindulnak egy úton, és ha ők látják a fényt az alagút végén, akkor legyen! És akkor az már eredmény lesz, ha ezen az úton végigmennek a két év alatt, ameddig egész biztosan mellettük tudok állni, vagy mögöttük. Foglalkozni kell velük, és akarunk is foglalkozni mélyszegénységben élőkkel, az önkormányzattal, a teljes településsel, egyházzal, mindenkivel.
KE: Béla?
BB: Igen, nekem is van erre válaszom, s az egy kicsit össze is függ az előző történettel. Alapvetően a település egészével kell foglalkozni, viszont vannak célirányos tevékenységeink, pl. két nagyon jól sikerült fórumszínház, amiről csak pozitívat tudunk mondani. Gondolom, ezt Flóra is megerősítené. A példa arról szól, hogy ezek során kötődések kezdenek kialakulni, Ezt egyrészt azért nem hagyhatjuk ki, mert az emberek kötődni akarnak. Másrészt viszont, mivel nekünk a települések egészével kell foglalkozni, jól meg kell gondolnunk, hogy mennyire tudunk belemenni egy ilyen kapcsolatba? Mert valamennyire bele kell menni, és ezek mind a mélyszegénységre koncentráló konkrét történetekről szólnak, konkrét tevékenységekről. Én három település közösségfejlesztője vagyok, és nem tudom, hogy mennyire tudok belemenni abba, hogy X. Y-nál én legyek a települési mentor. Mert ha belemegyek, akkor hosszútávon elvesztem a településen a pedagóguskarral, a vállalkozóval stb. a kapcsolattartás lehetőségét. Az elején azt mondtuk, hogy a partnerazonosítás meglesz egy hét alatt. Hát egy frászt lett meg egy hét alatt, örültünk, ha egy hónap alatt körbementünk! Tehát azt gondolom, hogy ez egy dilemma, igenis az. Mert vannak olyan tevékenységek, amelyek kimondottan célcsoportra irányulnak, ahol figyelünk erre, s nem csak az indikátorok miatt. Ezt nyilván nagyon sokban múlik a közösségi munkás attitűdjén, mentalitásán, hogy mennyire tudja bevonni nem csak az érdeklődőket, hanem a rászorult érdeklődőket is. Igen, ez egy cél, kiemelt cél.
Péterfi Ferenc: Azt a megközelítést, hogy a környezetet kell rendbe hozni, és akkor a bajban lévő is jobb helyzetbe kerül, eddig még aláírom. De most mintha el lenne mosva a dolog – lehet, hogy csak rosszul hallom ki az elmondottakból. Meggyőződésem, hogy itt olyan társadalmi csoportok vannak, akikhez a hagyományos módon nem lehet eljutni, azzal a kommunikációval, amivel pedig sokakhoz igen. Egy kicsit hiányosnak érzem a dolgot. Én azt gondolom, hogy nagyon komoly erőfeszítések kellenek. Nem arról van szó, hogy azok nem kétlábú és kétkezű emberek, de talán náluk más a kommunikáció, mások az érdekeik, mások a kapcsolati viszonyaik. Gondolom, vagy majdnem biztos vagyok benne, de nem ismerem ezeket az embereket. És itt biztos vagyok benne, hogy speciális ügyek kellenek, de hát félve mondom ezt, mert én most itt Kunbábonyban vagyok, ti meg ott vagytok, tehát ezzel is tisztában vagyok.
BB: Én attól is félek – az eddigi tapasztalataim alapján –, hogy a jobb helyzetben lévő rétegekhez sem lehet már eljutni a hagyományos módon. A települési pedagógust nem tudtuk bevonni a hagyományos módszerekkel. Már náluk sem elég annyit tennünk, mint korábban. A mi települési közegünkben megvannak a mélyszegénységes problémák árnyalatai, de az ténykérdés, hogy mi nem egy telepes programból jöttünk. Megvannak a bugyrai a mélyszegénységnek. Lehet, hogy ezt is beleérzed, viszont én felvetem, hogy a többiekhez vajon elértünk-e? Azt gondolom, hogy meg kell újulnunk. A legutóbbi hagyományos heti megbeszélésünkön ostromolgattuk egymást, bár egyetértünk körülbelül. Amikor például meglátogattuk a hevesi projektet – mert kb. ők is ugyanolyan struktúrában dolgoznak, mint mi, körülbelül ugyanannyi településen, ugyanazzal a felállással – a vendéglátók rögtön kérdezgetni kezdtek minket: mondjátok már, hogy ti hogyan tudtok boldogulni? Kiderült, hogy nekik is egy „hitetlen” környezetben kell a közösséget önsegítésre, szolidaritásra, együttműködésre bírni. Megfogalmaztuk, hogy ez ott is, nálunk is ugyanaz a történet! A Sali (Sélley Andrea, a Dialóg Egyesület elnöke. A szerk.) ezt úgy kommunikálja, hogy már egy kicsit uncsi, hogy passzív környezetben mindig akcióhősnek kell lenni.
Hozzászóló: Ez egy kétéves projekt, s ez mindig kihangsúlyozásra is kerül. Nem tudom, akik benne vagytok, hogy fejben esetleg nem terveztek-e 6 évre, 10 évre? Mert hát ugye ennek – mondjuk – egy 10 éves időtávban lenne kifutása, értelme. A másik téma az indikátoroké – a munka, vagy valamiféle új termék nem fog megjelenni? Termék nem jelenik meg, csak életmód, életstílus, kultúra, média stb.?
BB: Az első kérdésre én annyit tudok mondani, hogy amikor 2005-ben elkezdtük a közösségfejlesztést, nekünk a projekt nem jelentett projektet. Mi abban gondolkodtunk, hogy addig „közösségfejlesztünk”, amíg ott élünk.
KE: 2005 óta készíti fel magát arra, hogy most éppen ezt csinálja. Itt azért nagyon kemény a kockázatviselés, mert ez a munka az egész életüket jelenti. Ök részei a közösségnek, abban a közösségben maradnak, ott élnek, szomszédjaik ezeknek az embereknek. Közösségi szerepvállalók, most éppen nem iskolaigazgató, meg éppen nem tudom én a helyi gyáregység üzemnek a vezetője, de egyébként utána lehet, hogy megint valami hasonló pozícióba kell visszakerülnie. Tehát az élettér és a munkatér náluk nagyon komoly fedésben van.
BB: Valóban. Ebben a helyzetben sokszor rizikósabb a beavatkozás, mint másutt, mert ha hibázol, akkor soha nem hozod helyre, mert így ismertek meg.
De volt egy másik kérdés is. Itt most a megszólítás arról szólt, hogy mutassuk be a settlementeket, viszont ezen túlmenően nekünk kezdettől fogva le is van írva, hogy mindenképpen szeretnénk valamilyen gazdasági formát mentorálni. És hál’ istennek ez két településen novembertől már meg is indul, Két napja hívtak az otthoniak, hogy megint vigyünk vidékfejlesztőt a következő megbeszélésre, mert helyi fiatalok azt találták ki, hogy mangalicát kéne tartani az erdő alatt, mert ahhoz nem kell annyi föld. A Kéz-kluboknak többszörös funkciója van, kinőhetnek bennük a bizalmi kapcsolatok, amire alapozva valami közösségi típusú vállalkozást el tudunk indítani. Jelenleg két településen történnek konkrétumok ilyen ügyben. Sőt mi magunk is megfogalmaztuk, miután voltunk egy közösségi gazdaságra felkészítő képzésen Zsuzsánál, hogy tudjátok, mit kellene csinálnunk nekünk, akik bízunk egymásban? Létre kellene már hoznunk, nekünk magunknak, egy szociális szövetkezetet, hogy mi is megéljük ezt. Nem hangsúlyoztam ki, de ott van a történetben nekünk keményen.
Molnár Aranka: Lehet, hogy lassan már elveszti aktualitását, amit mondani akartam, de ezekben a projektekben azért sokféle szakember dolgozik – szociális, közösségfejlesztő és vidékfejlesztő –, többek között azért is, hogy kitalálódjon a projekt gazdasági része is. Hisz adhatunk sok mindent, de ha továbbra sincs jövedelem, megélhetés, akkor azért nehéz lesz egyről a kettőre jutni. A projektekben vannak egyéni munkák, közösségi munkák, munkák a helyi döntéshozókkal és a helyi intézményekkel is. Nem csak Észak-Abaújban, hanem az összes helyszínen.
KE: Bélának volt egy olyan mondata, hogy amikor az egyéni és a közösségi életstratégia 60 fokosnál nagyobb szögben tér el, akkor baj van. Azt kértük Csillától, hogy a hajdúhadházi terepmunka tapasztalatait és dilemmáit hozza ide, s ott akár azt is lehet mondani, hogy nem csak az egyéni, hanem a közösségen belüli csoportok életstratégiái is nagyobb szögben mutatnak el egymástól 60 foknál. Az az érzése támadt a helyi családsegítő szolgálatnak, illetve az Életfa Segítő Szolgálat Egyesületnek, személy szerint pedig az itt ülő Csillának, Péternek és valamelyest Ferinek – s majd ide idézzük a többieket is –, hogy egy olyan helyzet mellett, ahol ennyire széttart egy közösség, egy közösségfejlesztő nem mehet el szó nélkül. Szükség van egy áthidaló, összekötő, összeszervező „dologra” – a mi fejünkben akár egy settlementre, de a közösség fejében lehet, hogy másra – úgyhogy átadom a szót Csillának!
GP: Még mielőtt Csilla megszólalna, el szeretném mondani, hogy hogyan is kerülünk mi Hajdúhadházra. Tavaly tavasszal Hajdúhadházon is gárda-jellegű felvonulások voltak. Hajdúhadház 13000 lakosából 3000 cigány, és a helyi közösség a konfliktus megoldását önmagától próbálta kitermelni, nyilván politikai gerjesztéssel: hívjuk ide a gárdát, aztán az majd rendet tesz az ott feltételezett konfliktusban! Akkor fogtunk össze a helyi családsegítővel, s az önkormányzatot is megkerestük azzal az ötlettel, hogy próbáljuk meg közösségi beavatkozással keresni kivezető utakat, megoldási módokat, olyan lehetőséget, amivel ezt a helyzetet a helyi közösség valamilyen normális módon kezelni tudja. Most februárban kezdtük meg a közösségi feltárást, és Csilla most arról fog beszélni, hogy mit is végeztünk eddig, és mit látunk jelen pillanatban.
Murzsa Csilla: Februárban kezdtük meg a tényleges munkát, de már januárban egyeztettünk az önkormányzattal, mivel a munkánkat ők is támogatták. Az Ökotárs Alapítvány által egy pályázaton nyertünk pár százezer forintot, és februárban kezdtük meg a tényleges munkát, amikor is három hónapon keresztül, három alkalommal mentünk ki interjúzni. Az egyesületünk önkéntesei mellé az ország többi részéről jöttek még önkéntesek, az ELTE-ről például, és szakemberek is.
Három szálon futott az interjúzás. Az egyik szál a civil szervezetek megkeresése volt. 50 bejegyzett szervezet van, s ebből a valóságban mintegy 35 civil szervezet működik. A másik szál az intézmények megkeresése, volt, a harmadik pedig a helyi lakosságé.
Mikor az interjúkat elkészítettük, összeültünk Debrecenben és feldolgoztuk a készítőkkel. Megbeszéltük, hogy milyen irányokba lehetne továbblépni. Amit láttunk, az az volt, hogy az intézmények közötti párbeszédet mindenképpen ösztönözni kell.
A Viola utcába a lakosság kezdeményezésére járunk azóta is beszélgetni.
A civil szervezetekkel is dolgozunk, s bár van egy civil kerekasztal, nekünk nem csak az a célunk, hogy a civil kerekasztal tagjaival foglalkozzunk, hanem az összes működő civil szervezettel.
Az oktatás terén van egy feszültség a településen, s ennek a média is hangot adott: a cigánygyerekek oktatása szegregáltan folyik. Mindenképpen szeretnénk a pedagógusokkal is beszélgetni, valamint a kisegyházak képviselőivel is, mivel 6-7 kisegyház is működik a településen, és mondhatni, hogy a cigány lakosság vesz részt nagyobb számban, ezekben a kisegyházakban. Ez igazából pozitív, mert befolyásolja a mindennapi életüket és az életmódjukat, és szeretnénk a kisegyházak pásztoraival leülni beszélgetni, és utána bevonni a hittagokat is.
GP: Kiemelnék a Csilla által elmondottakból néhány számomra izgalmas momentumot. Egyértelműen kiderült, hogy koránt sincs olyan éles konfliktus, mint amennyire a médiában ez átjött annak idején. Azt tapasztaltuk, hogy a cigány-nem cigány együttélésben ugyan kétség kívül vannak feszültségek, de a helyi közösség túlnyomó többsége békében megvan egymással. Amit más településeken, itt is tapasztaltuk, hogy van két-három úgynevezett vándorcsalád, s a konfliktust, illetőleg a problémát ők okozzák, s ez vetítődik ki az egész szituációra.
A másik a kisegyház-ügy. A 3000 cigány lakos közül mintegy ezer kötődik ezekhez a kisegyházakhoz, és azt tapasztaltuk, hogy ahol ezek a kisegyházak működnek, a reménytelenségből egyfajta reményt tudnak felmutatni. Ez egy lelki tényező, de az is tény, hogy a kisegyház segítségével az ehhez a gyülekezethez tartozó emberek elkezdték saját magukat megszervezni és olyan szolgáltatásokat összehozni, amiket ők nem tudnak például elérni, vagy nem akarnak, vagy nincs a településen: gyerekfelügyelet, munkaközvetítés, és további apró-cseprő, de nagyon fontos szolgáltatások. Nem beszélve arról, hogy Edit meg Peták Péter rábukkant egy saját készítésű settlement-házra, amit az egyik gyülekezet összehordott anyagokból, hordókból saját maga felépített, levedlett tornatermi linóleumból burkolva. Gyülekezeti, tehát vallási célokra is használják, de a hétköznapokban klasszikus settlement-házként működik. A helyi közösség önmagától kitermelte, és létrehozta ezt az intézményt, hogy úgy mondjam nulla forrás nélkül. Nem pályáztak sem TIOP-ra, sem TÁMOP-ra, egyszerűen összeadták, amijük van, és elkezdték működtetni. És működik.
Van egy további szál is a settlement kapcsán. Az új TÁMOP-os komplex telepprogramra az önkormányzat szeretne beadni egy pályázatot. Négy telep van Hajdúhadházon, elég messze egymástól, és most az egyik szegregátumra szeretnék beadni ezt a pályázatot egy komplex telepprogramra, tehát settlement-típusú szolgáltatások lehetnek majd ott is, ha nyer a pályázat.
KE: Műhelyünk terepmunkákkal foglalkozó részét most lezárjuk és beszéljünk még a Hajdúhadházi terepmunka közösségi munkásairól, s köztük az ELTE hallgatóiról!
Csilla elmondta, hogy sokféle embert mozdított meg ez a terepmunka. Valószínűleg volt egy kis egzotikuma is ennek a lehetőségnek, s akik valamiért új felületet kerestek a közösségi munkájukban, azt mondták, hogy itt biztos nem lehet ugyanúgy dolgozni, mint máshol. Amit Gabi úgy vetett fel, hogy van-e, amikor meg kell változtatni magadat, a módszereidet? Amikor nyilvánvalóan tudod, hogy amit szoktál csinálni, azt itt nem lehet rutinból lenyomni?
E munka kapcsán is tapasztaltuk azt a mérhetetlen leterheltséget, ami egyébként az intézményi dolgozókban, meg az aktív középkorúaknál tapasztalható, illetve most a közösségi vagy bármely társadalomfejlesztő szakma képviselőiben mostanában. Éppen ezért szembetűnő, hogy ezt a redukált kapacitást hogyan képes dinamizálni egy kíváncsi egyetemi kör, amely aktív és valós egyetemi terepet, valós hatásokat, valós feladatokat, valós emberek által átadott élettapasztalatokat keres. Ismét el lehet mondani – s ezt ebben a hajdúhadházi terepmunkában újra és újra átbeszéltük –, hogy az egyetemnek egyszerűen szerepet kellene vállalnia, akár kezdeményezőként is, ezekben a fontos társadalmi kérdésekben. Nem a falak között, hanem a terepen, hiszen ezeknek az embereknek a rátermettsége pillanatokon belül kiderül. Rájöhetne az egyetemista arra, hogy ez neki komfortos, de arra is, ha ez nem az ő közege – neki ez kényelmetlen, kellemetlen, nem tudja csinálni, fél, aggódik stb. – és akkor lehetne vele miről beszélni. A tanteremben nagyon nehéz egy diákkal arról beszélgetni, hogy mi lenne, ha kimenne és ha ott ezt érezné, s akkor mit kéne gondolnia. Többszörös a feltételes mód. Viszont ha azt látja a tanár egy terepi helyzetben, hogy a diák dühös valamiért, akkor az a dolog megmutatta magát és lehet rajta dolgozni. Vagy ha azt látja rajta, hogy fél, vagy hogy kirobbanóan lelkes, és lelkesedése négyszeres felületet foglal el a világból, mint valaha a tanteremben sejtette róla az ember – akkor azt mondja a közösségfejlesztő tanár, hogy igen, ezért kellene az összes közösségi érintettségű szakmáknak a diákjait tolni, tolni ki a terepre, mert ennél nyilvánvalóbb megtapasztalása nem lehet ennek a tevékenységnek.
Ennek a gondolatnak a mentén indulunk el most – mert sokan voltunk ott az ELTE Közösségi és civil tanulmányok mesterképzésének hallgatói, s valamelyest oktatói is – hogy hogyan lehetne ezt a felismerést intézményesíteni. A népszerűsítéssel, eddig úgy tűnt, első körben nem volt gond, de mihelyt valami rendszerré válik, intézményesül, ott már más kérdések is felvetődnek. Ha van kedvetek, kedves érintett hallgatók, akkor mondjátok el a tapasztalataitokat! Van tehát egy kapacitáshiány a szakmában, és van egy kíváncsiság, egy tapasztalatszerzési többlet, amit nem érvényesül a tanteremben. A tanteremben sokszor nem derül ki valakiről, hogy mi van benne, csak akkor, ha helyzetben van.
Jász Kriszta: Csillát szeretném megkérdezni, hogy amikor az iskoláról beszéltél, akkor miért néztél Péterre, hogy mondhatod-e, hogy szegregáció zajlik?
MCs: Nem Péterre néztem, hanem Editre. Azért, mert igazából ez egy burkolt téma, nagyon sokáig nem lehetett róla beszélni. Egyszer csak kirobbant, de a településen sem nagyon lehet ezt feszegetni, legalábbis azt vettem észre.
GP: A hajdúhadházi időszámítás úgy szól: a szegregációs per előtt és a szegregációs per után. Névleg ugyan megszűnt a szegregáció, de ez felbolydította szinte az egész települést, s a pedagógusok még jobban frusztrálódtak. Így született rá egy válasz: létrejött egy református iskola, a jobb képességű gyerekeket a református iskolába vitték, illetőleg a szomszédos Téglásra, vagy Debrecenbe, és lett ’a’, ’b’ és ’c’ osztály, amin belül megint csak igyekeznek – fű alatt – szegregálni. Van egy kihelyezett épület például a vasútállomás felé, ahol sok hátrányos helyzetű gyerek tanul, és így tovább. Papírjuk van róla, hogy ott kell tanulni. Szóval ez egy kényes téma.
Kovács Annamari: Meg a munkát is befolyásolta, hogy az interjú során az volt az első kérdés, hogy az iskoláról akarunk-e beszélni, vagy másról?
GP: Az állomás felé vezető úton és a városközpontban lévő nagy iskolában is van digitális tábla. Hol használják a digitális táblát szerintetek? Az állomás felé található iskolában. A gyerekek élvezik, fantasztikus jó dolgokat csinálnak a cigánygyerekek a pedagógusokkal, a városközpontban lévő iskolában pedig nem használják.
KE: Ki sincs csomagolva. Azt hiszem, hogy ez egy nagyon felelős téma. Ezzel, akik ott dolgozunk, nap, mint nap találkoztunk és mindig szóba kerül, hogy mi a dolgunk ezzel. Igazán szerintem még nem bátorodtunk föl, és annyi időt sem töltöttünk ott, de ha az ember ebbe elkezd igazán belemenni, akkor nem lehet csak úgy a felszínen mozogni. Ha elindította, akkor rá kell tennie magát, és ez aztán végképp projekt-független, ez felelősség-függő. Látszik, hogy ez nem fekete-fehér kérdés, hanem minimum egy dobókocka, aminek hat oldala van és még az élére is állhat.
Varbai Mariann: Azt már régóta látom, hogy Giczey Péter, valószínűleg mióta az Életfa Egyesületet vezeti, folyamatosan vonja be a hallgatókat, és dolgozik velük. Ez egy nagyon jó példa, és biztos, hogy nagyon hasznos lenne, ha ez minél több helyen így működne. Nekünk, ELTE-seknek is őrült nagy élmény volt, hogy ebben részt vehettünk, és bízom benne, hogy még sokáig folytathatjuk. Személy szerint azért kapcsolódtam be, mert eddig mindig csak részelemeit hallottam a történeteknek, és amikor erről hallottam, azt gondoltam, hogy akkor én most a legelején beugranék, és benne maradok, amíg tart, sőt, nagyon jó lenne az előzményeiről is tudni. Ezt átlátni és benne lenni azt jelenti, hogy az ember rákényszerül arra, hogy éles helyzetben cselekedjen, s akkor később már nem a nulláról kezdi.