A Clos Normand nekünk, magyaroknak – talán már örökre bezárt. December 31-ével az új Pont-Audemer-i polgármester és friss hivatali csapata elbocsátotta Marianne-t, az intézmény igazgatónőjét. Ezzel az 1984 óta legalább másfélezer magyarországi vándort barátsággal befogadó – és szinte menten franciabaráttá tevő -, kedves, skanzen-szerű intézmény egy izgalmas és mozgalmas korszaka végetérni látszik. Pault, Marianne férjét, aki a magyarok bejövesztésének fáradhatatlan úttörője volt, már hónapokkal korábban elmozdította állásából, az ott ugyancsak megújult Rouen-i illetékesség.

A Normandia Velencéjének is nevezett Pont-Audemer-ben, a városka szélén, két lassú csorgású kis folyó karéjában álló egyszerű, tágas udvarú épületek, faházak, sportpályák, lóistállók, csónakházak és garázsok körül tehát kitisztulnak a szavak. A már szinte állandósult magyar mondatokat, vagy a több nyelv szavainak egymásba aplikálásával előállított vidám gondolatcseréket most már nem lehet hallani. A magyar esték marhapörköltös-nokedlis-vörösboros kihívásaira adott kagylós-langusztás-lepényhalas-almapezsgős tromfok csatáinak jó kedélye is elmúlt. Az alig húsz kilométerre innen, a festőktől hemzsegő főterű Honfleur, és a kikötőjének terjengő olajszagától nehézlevegőjű Le Havre közt a La Manche-ba lüktető Szajnatorkolatnál persze – c[est la vie – csendesen fodrozódnak tovább, kélnek, s halnak el az óceán ár-apály dobbanásai. A tengertelen országból idevetődötteknek felejthetetlen anyag-szimfóniákat zúgva, és kavicsokat görgetve-zörgetve szüntelenül, végig a partraszállás emlékeit máig szinte ünnepélyesen őrző Atlanti partvidéken. A hangulat a régi, csak a szereplők lesznek mások. A természet és az élet alighanem ugyanolyan még mindig, mint amikor még előttünk itt járván a nemes poéta Kormos István, papírravetette, hogy: “és hánytorgott a roppant óceánum”.
Az óceán hánytorog tovább, de most már nemcsak az.

A történet 1984 nyarában ered. A sok átszervezést megért, de akkor talán épp a legértelmesebb nevén Népművelési Intézetnek hívott intézmény tucatnyi közrendű munkatársának, a főhatóság – szokatlan módon, ám nagykegyesen – lehetővé tette, hogy tapasztalataik europanizálása céljából bejárják Franciahon tág és kies vidékeit. Ez a délről, Marseille és Bordeaux felől érkezve nyugaton át észak felé portyázó népművelői szabadcsapat bekalandozta Normandiát is. És itt és ekkor egyszer csak szembetalálkozott egymással Paul Blihn, a normandiai művelődési egyesületek és társaságok e tájon szokásos társadalmi szövetségének Pont-Audemerben, a Clos Normand-ban lakó, ám hivatalával Rouen-ban székelő, tekintélyes termetű elnöke, meg a mi Népművelési Intézetünk – szintén nem széltöri kóró alkatú – Varga Tamása. Az első pillanatban még csak a külső jegyek vonzása hat, s ekkor még nem tudják, ami aztán mégsem sokáig marad titok, hogy emberi, szakmai, lelki húrjaik is szinte azonos zöngésűek, vagy nagyon hasonló hangolásúak. Egymást megismerve – felismernek egy ügyet is. Varga Magyaroszágon, Paul pedig Franciaországban áll önként, saját civil elhatározásából egy kettejükben közösen kialakult eszme szolgálatába: magyar és francia közösségeket, családokat és társaságokat akarnak megismertetni egymással. Śgy, hogy az emberek kölcsönösen látogassák meg egymást, legyenek egymás vendégei, barátkozzanak, utazzanak, tanuljanak, szórakozzanak, legyenek együtt. Hiszen ahogy egy nagy francia férfiú kitűnő lényeglátással megállapította: “Európa az Atlanti óceántól az Urálig terjed.” (No persze ez a de-gaulle-i gondolat nemcsak első kinyilvánításakor, hanem a Varga-Blin-féle mostani elgondolás megformálásakor – 1985 táján – sem volt mifelénk még olyan evidencia, vagy nemzeti céleszme, mint kezd annak hangzani manapság.)

Paul jött aztán, majd Varga ment újra, és lassacskán szövődtek a kapcsolatok, rajok és csapatok vonulása is beindult. 1986 őszén már mintegy harminc magyarországi népművelő ismerkedett Normandiával, bebarangolva jó ötszáz kilométert a la Manche peremén. Le Tréport-tól Deauville-on át a Le Mont Saint Michelig. Majd ezek a művelődési házi dolgozók elkezdték lelkesíteni (animálni) a környezetükben élő polgárokat, barátaikat, családtagjaikat, munkatársaikat, a művelődési csoportok tajgait, hogy ne sajnálják a pénzt és az időt, gyönyörű élmények, érdekes emberek várnak rájuk, ha elindulnak felfedezni Normandiát. Kezdetben még túrista-szerűen szerveződtek az utak, és túristamódra viselkedtek a kiutazók. (Akik közül a legtöbben, persze, életükben először jutottak túl a vasfüggönyön.) Ám akik a Clos Normandban megfordultak egyszer, és ott Paul, Marianne s a velük együtt tevékenykedő, vendéglátó nagyfiaik – Yannick, Eric és Christian -, meg a már-már a ház népének számító Mimi, Jean-Phillipe, Louis, aztán az ugyancsak itt élő, de jugoszláviai magyar származású Gizi és a többiek barátságának, közvetlenségének és szeretetének a természeti valósága megérintette őket, azok más emberként és múlhatatlan francia vonzalmakkal indultak hazafelé. Aztán, ha csak tehették, s mihelyt tehették, jöttek vissza ide hamar, többedmagukkal. Civil magyar emberek civil franciákkal kerültek személyes kapcsolatba úgy, hogy a legtöbbször – sajnos – fennálló nyelvi nehézségek sem zárták ki teljesen a személyes érintkezéseket. (A rossznyelvek szerint – s ebben e sorok írója sem ártatlan -, Varga és Paul közös angol nyelvi szókincse kezdetben maximum 40-60 mondat állománya volt, ám ezt – meg a mindegyikük által egymás anyanyelvéből is “beszerzett” néhány kifejezést – világszínvonalon pörgetve, nem volt olyan téma, amit ne lettek volna képesek ők ketten pillanatok alatt megtárgyalni.) Mindenki meglepetéssel tapasztalta, hogy milyen sok hasonlóság van a francia és a magyar mentalitásban, s hogy még a nyelvet nem beszélők is viszonylag milyen könnyen megértik egymást a közös napi programok és tevékenységek során. A különbségek pedig érthetővé, elfogadhatóvá, tolerálhatóvá váltak. Persze az is egészen természetes, hogy Pont-Audemerben 1987-ben már tucatszám tanulnak magyarul fiatalok, meg orvosok, munkások, népművelők, sofőrök és kereskedők. Akik otthon vagy Magyarországon egyre sűrűbben találkoznak magyarokkal, s akikkel egyre jobban megkedvelik egymást. És a Normandiát-járt magyar közösségek házatáján is pillanatok alatt intenzívebbé válik a francia nyelv iránti kereslet.

A kisebb-nagyobb csoportok többsége megfordult Pont-Audemerben, az ifjúsági házként, szállásként és művelődési otthonként működő Clos Normandban is. A calvados, az asztalon a gyertyák, és a hosszú norman estékben fennen lobogó magyar meg francia nemzeti színek, a tenger gyümölcsei, a franciák részéről magyarul elmondott köszöntések – soha nem hatástalanok. Aki ezt megéli, az Európában otthon érzi magát. Hiszen otthonossággal, otthonra emlékeztető figyelmességekkel várják. No de kik jártak eddig itt? Zömében művelődési házak népe: Asbóth Emőkéék ifjúsági és felnőtt csoportjai Csurgóról; Takács Péterék ifjúsági csoportjai, együttesei Százhalombattáról; Kecskeméthy Lilla franciául tanuló gyermekei és szakkörösei Balassagyarmatról; Pálinkás Juliék és Brunda Gusztiék salgótarjáni és környékbeli emberei; Vattay Dini főző férfiak köre és néptánccsoportja Zalaszentgrótról; a dombóvári népművelők családjai és a környékbeli falvak kisgazdái; a bakonyszentkirályi öregfiúk focicsapata és családtagjaik; Jászszentlászlóról és környékéről a Markolt Bandi kalauzolta társaság; Hallgató Éváék Debrecen-Csapókerti Életfa egyesülete; a kamaraerdei Szalóki Karcsi petanque-osai; Berek Péterék lágymányosi közösségei; – s még további százak Budapestről, Tiszakécskéről, Tatabányáról, Szekszárdról, Kecskemétről, Sárospatakról, Paksról, Veszprémből, Sopronból. S mind az 1989-ben alapított – Rouen-i és budapesti székhelyű – itt Franciabarát, ott Magyarbarát Közösségek Társasága tagjai, amely társaság a neve alá definícióul minden cégjelzéses papírjára fölírta: “a magyar-francia közművelődési és egyesületi cserékért”.

Magyarországi települések tucatjain élő emberek százai kerültek tehát a clélos Normand-beli barátaink, Paul és Marianne, meg az ő barátaik, rokonaik révén a legtermészetesebb emberi viszonyba franciák százaival. Pont-Audemer-i, Etretat-i, Le Tréport-i, Deauville-i, Trouville-i,Eu-i, Aumale-i, Rouen-i, Yvetot-i, Honfleur-i, Fécamp-i családok kalauzoltak magyarokat a kontinens meredek partjain, majd a legtöbben viszonozták is a magyarok látogatását. A harsány, ám tűnő és omlatag marxista mellett lassan, csendesen, inkább rejtőzködőn és egyáltalán nem hivalkodóan, de épült itt valami szelíd, privát internacionalizmus a francia Clos Normand és számtalan magyar település között. Kultúrákból, polgári toleranciákból, emberségből, egymás iránti figyelemből és érdeklődésből, apró ajándékokból és pici szívességekből. Abból a rengeteg éltető, élménytadó semmiségből, ami derűt és méltóságot ad, s amit legjobban talán mindig is csak az egyszerű polgár státuszában lévők tudtak megélni és átadni egymásnak ezen az öreg kontinensen.

S most a hírre, hogy a kis “hongrois francia” normandiai város szélén, a nekünk is oly kedvessé és otthonossá vált Clos vezetőit, barátainkat, valami ismeretlen okból menesztik, sokunknak riadtság ült a tekintetére Magyarország-szerte. Mert az ottani változások révén most már valamitől mi is megfosztatunk. Akik Veletek együtt, egymással ebben is jól egyetértve “vigyázó szemünket” egy kicsit mindig Párizson is túl – és minden irányban túl – igyekeztünk vetni; s akik Európa széleiről egymáshoz a legegyszerűbb módon akartunk és tudtunk nehéz időkben is közlekedni és közeledni, – most aggódva gondolunk Rátok, Paul, Marianne és a többiek. És aggódva gondolunk eközben magunkra is, meg a “szabadság-egyenlőség-testvériség” – vajon leendő? s a civillé levő, civilizálódó kontinensen átívelni, polgárokat egymással megszerettetni, békés összefogásra késztetni képes? – új korára…