Immár tizedik alkalommal rendezték meg az Sz. Tóth János által 1988-ban alapított Magyar Népfőiskolai Társasághoz kötődő népfőiskolai találkozót Mindszentkállán, Dr. Farkas Éva andragógus, felnőttképzési szakember is részt vett  az eseményen. Gondolatébresztő előadásában napjaink műveltségi kérdéseiről, illetve a műveltség és a társadalmi folyamatok kapcsolódásairól beszélt. Minderről és személyes élményeiről kérdezte őt Dudok Dávid, a Parola folyóirat szerkesztője.

Milyen témában tartott előadást “A beszélgetés a diófák alatt” népfőiskolai találkozón?

Igazából nem klasszikus előadás volt, hanem egy közös beszélgetés vitaindító előadását tartottam, illetve moderáltam az eszmecserét. A beszélgetés témája az volt, hogy beszéljünk nyíltan a közösségek létét befolyásoló tényezőkről, napjaink műveltségi, képzettségi kérdéseiről. A bevezető előadásomban rámutattam, hogy a tanulás, a tanultság, a magasabb műveltségi szint hogyan befolyásolja és hogyan határozza meg a mindennapi életünket és boldogulásunkat, illetve hogyan segít hozzá a folyamatos és felgyorsult társadalmi, gazdasági változásokhoz való alkalmazkodáshoz.

Amikor képzettségről beszélek,  nem csak az iskolai végzettségre gondolok, hanem a tájékozottságra, a műveltségre. A  műveltséget én abban az értelemben használom elsősorban, hogy az egyén rendelkezik-e azokkal a kompetenciákkal ‒ vagy ha úgy tetszik felkészültséggel -, amelyek lehetővé teszik a számára, hogy eredményesen és hatékonyan tudjon alkalmazkodni az őt körülvevő társadalmi, gazdasági, technológiai, politikai változásokhoz. Azt látjuk, hogy nagyon felgyorsultak a változások, és ennek következtében a társadalmi folyamatok is nagyon diverzifikálttá, áttekinthetetlenné váltak.

Mindenki életében – függetlenül attól, hogy milyen társadalmi csoportba tartozik – megsokszorozódtak a krízishelyzetek, a társadalom komplexitása egyre nehezebbé teszi a benne való eligazodást, egyre több stresszfaktor terheli az életünket. Mindemellett egész társadalmi csoportok kerülnek létbizonytalanságba, és ezek a tényezők különösen felértékelik az oktatás és a műveltség jelentőségét. Leginkább abból a szempontból, hogy lássuk és ismerjük, illetve ami még fontosabb, hogy megértsük a bennünket körülvevő világot, és ezáltal kevésbé váljunk manipulálhatóvá, megtéveszthetővé, kiszolgáltatottá.

Gyakran halljuk és használjuk ezt a kifejezést, hogy szűrőbuborékban élünk. Fontos lenne, hogy kilássunk ebből, a saját személyes gondolati struktúránkba bezáró információs buborékból. Ez azt jelenti, hogy a különféle, akár nyomtatott, akár online platformok olyan személyre szabott tartalmakat kínálnak a felhasználóknak, amelyek valószínűleg érdeklik őket és a kialakult nézeteikben és szokásaikban megerősítik. Ez azonban azt is eredményezi, hogy az attól eltérő információk, nézőpontok kevésbé kerülnek a felhasználó látóterébe. Szerintem nagyon jól tetten érhető a magyar társadalomban az, hogy párhuzamos valóságok alakulnak ki. Tehát az országon belül minimum kettő, de lehet, hogy több Magyarország létezik, és ennek szemmel látható következményei vannak.

Bevezetőmben rávilágítottam még arra is, hogy az oktatás, (felnőttképzés) nem csupán oktatáspolitikai kérdés. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy az oktatás (és ezen belül a felnőttkori tanulás ügye is), illetve a társadalom képzettségi, műveltségi szintje nagyon szorosan összekapcsolódik életünk minden más területével. A legevidensebb összefüggés a képzettségi szint és a munkaerőpiaci lehetőségek, a foglalkoztatottság között van. Látjuk, hogy minél magasabban képzett valaki, annál inkább foglalkoztatott, ez elég evidens, statisztikailag kimutatható. Ugyanakkor azt már kevésbé gondolják végig az emberek, hogy a képzettségi szint összefügg például az egészségi állapotunkkal és a várható élettartamunkkal is. A magasabban képzettek tudatosabban és hosszabb ideig élnek: a magasabb képzettségi szint a társadalom egészségi állapotának javulását is eredményezi.

Továbbá a magasabb képzettség az egyik leghatékonyabb eszköz a szegénység kockázatának a csökkentésére. Nyilván a szegénység egy nagyon összetett probléma, melynek az egyik legfontosabb kiváltó oka az alacsony iskolai végzettség, ezáltal az alacsony foglalkoztatás, az alacsony jövedelmi szint. És a szegénység nemcsak azért probléma, mert jövedelmi hátrányt jelent az embereknek, hanem azért is, mert sokan kirekesztődnek a társadalmi javakból, vagy teljesen marginalizálódnak, peremhelyzetbe kerülnek.

Ezen túl a képzettség társadalmi kérdés, demográfiai kérdés, kulturális kérdés is, hiszen ha az emberek műveltebbek, tudatosabban gondolkodnak a saját életükről, jobban részt vesznek a közösség életében, nagyobb felelősséget vállalnak, szolidárisabbak, empatikusabbak. Ha nem is nézzük a műveltség közvetlen gazdasági, társadalmi hatásait, akkor is önmagában jobb egy olyan társadalomban élni, ahol az emberek gondolkodnak, műveltebbek, szolidárisabbak, empatikusabbak.

Itt arra szerettem volna rámutatni, hogy a különböző szakpolitikai (foglalkoztatáspolitikai, egészségügyi, esélyegyenlőségi) célok az oktatásba való befektetéssel lennének igazán elérhetőek. Ez a beruházás megtérülne más szakpolitikai célok és szakpolitikák számára is, mert az oktatás minősége döntő hatással van a társadalom minőségére. Számos hazai és nemzetközi kutatás egyértelműen bizonyítja azt, hogy az oktatás minősége ok-okozati összefüggésben áll a gazdasági fejlődéssel.

Az oktatás esélyegyenlőségi kérdés is. Úgy gondolom, hogy a mai társadalom nagyon sok súlyos problémája között az egyik az esélyegyenlőtlenség. Az oktatáshoz, az egészségügyhöz vagy bármilyen más szolgáltatáshoz nem egyenlő eséllyel férnek hozzá az emberek, miközben tudjuk, hogy az oktatáshoz való jog alapvető emberi jog, de ez még nem garancia arra, hogy lehetőség, esély is társul hozzá. Egyes társadalmi csoportok kiszorulnak – vagy ha úgy tetszik, kiszorítják őket ‒ bizonyos társadalmi és szociális javakból.

Ezekkel a gondolatokkal és provokatív kérdésekkel próbáltam a beszélgetést elindítani vagy fokozni. A másfél órás vita során a résztvevők nagyon sokféle szempontból közelítettek a témákhoz, a saját megéléseik, saját tapasztalataik, valamint  tények, kutatási adatok alapján. Nagyon élénk vita alakult ki, mert az oktatás egy olyan kérdés, ami mindenkit érint valamilyen formában. Ez egy nemzeti ügy tulajdonképpen. Pontosabban annak kellene lennie, de a napi aktualitások okán az a véleményem, hogy igazából nem tud nemzeti üggyé válni, és nem tudja összekovácsolni a társadalmat.

A beszélgetés után született-e valamilyen konklúzió vagy megoldási javaslat minderre? Mit mondtak a szakemberek ezekre a kérdésekre?

A sokféle megközelítés közül az egyik javaslat az volt, hogy adjunk ki valamilyen közleményt, aztán ezt a többség nem támogatta, mert a Magyar Népfőiskolai Társaság egy civil (nem politikai döntéshozó) szervezet. Én nem gondolom, hogy nyilatkozatot kellene kiadni, most nem a nyilatkozatnak van itt az ideje. Nyilatkozatokkal tele van a padlás. Én azt gondolom, hogy mindig azt kell megnézni, hogy hogyan tudjuk a legokosabban megvívni a harcainkat. Most nem a nyilatkozat az, ami előrébb fogja vinni az ügyeket. Egy kicsit lehangoló volt a kép, mert beszéltünk például arról is, hogy a felnőttek kompetenciáit mérő PIAAC (felnőttek képesség- és kompetenciamérése) eredmények azt mutatják, hogy a felnőtt lakosság 20 százaléka nem rendelkezik a minimális szövegértési és számolási képességgel, ami a mindennapi életben való közlekedésüket egyáltalán lehetővé teszi. Sajnos ez a helyzet tovább fokozódhat, mert a pár hete megjelent országos kompetenciamérés eredményei szerint a nyolcadikosok 40 százaléka nem érte el a minimális, tehát a kettes szövegértési szintet.

Végül arra jutottunk, hogy mindenkinek tenni kell a saját területén kis lépéseket. Tehát azt látjuk, hogy most a mozgástér szakmailag nagyon-nagyon beszűkült, de ez nem azt jelenti, hogy akkor üljünk széttárt kezekkel, és várjuk, hogy majd valaki megoldja ezeket a problémákat. Fontos, hogy felismerjük, hogyan lehet változtatni, és az a cél, hogy mindenki a saját területén tegyen valamit és a legkisebbnek tűnő dolgokon változtasson. Például a Magyar Népfőiskolai Társaság elindította 2023. januárban az online népfőiskolát. Ez azt jelenti, hogy havonta van egy online előadás társadalmi kérdésekről, neves előadókkal, utána egy közös megbeszéléssel. Online lehet csatlakozni az ország bármely részéről. Havonta összegyűlik 50-60-100 ember, és értő módon közösen gondolkodnak valamilyen témáról. Ennek van hatása, igenis tudunk tenni valamit.

Ezen túl keresni kell az olyan kisebb célokat, akár úgy is mondhatnám, hogy az olyan naiv célokat, amik még visszaadják a motivációnkat, a lelkesedésünket, felfakasztanak bennünk belső erőforrásokat. Tettekre, alkotásra késztetnek bennünket abban a kis mozgástérben is, ami megmaradt nekünk.

A diófák alatti beszélgetésen Jeszenszky Géza egyetemi tanár, történész tartotta a megnyitó plenáris előadást, és ő mondott egy mondatot, ami azóta is visszacseng a fülembe: “viselkedjünk úgy, mintha egy szabad országban lennénk, és éljünk a létező jogainkkal.” Én ezt egy fontos iránymutatásnak tartom saját magam számára is, kis dolgokkal is lehet változást elérni. És tulajdonképpen ez volt a konklúziója a beszélgetésnek, hogy a tudás, akarat és szándék nagyon sok emberben megvan, innen kell egyet továbblépni a cselekvés felé. Ne várjunk arra, hogy majd bárki megoldja helyettünk a problémákat.

Elterveztük, hogy tovább erősítjük  a népfőiskolai jelenlétet, az online népfőiskolát, az MNT újságot, és megpróbáljuk közösségként erősíteni az embereket, illetve az emberek önmagukba vetett hitét. A közösségnek formáló és megtartó ereje van, és segítenünk kell a tehetséges fiatalokat és felnőtteket, hogy kibontakoztathassák a képességeiket, és hogy egy mentálisan egészségesebb és igazságosabb társadalomban tudjanak élni. Egy emberközpontúbb társadalomban, ahol az emberek el merik mondani a véleményüket, és nem félnek attól, hogy esetleg ennek valamilyen hátrányos következménye lesz.

Végül arra jutottunk, hogy semmilyen eredményt nem lehet egyedül elérni. Tehát szükség van az összefogásra, szükség van a közösségre, de a közösségen belül elengedhetetlen minden egyes embernél az egyéni elkötelezettség, a kitartás. Talán az a legjobb ebben a diófák alatti beszélgetésben, hogy itt nagyon sokféle megközelítést, álláspontot tudunk az asztalra tenni. Ez pedig összecseng azzal, hogy a dolgok nem fehérek, feketék, hanem nagyon sokszínűek. És ez egy olyan közösség ‒ ami számomra is meglepő, mert talán kevés ilyen helyzet van mostanában ‒, ahol tudunk tisztelettel viseltetni egymás iránt. Egymás tisztelete, elfogadása, méltóságának a tiszteletben tartása hangsúlyos ebben a közösségben. Bár vitának nevezzük az ottani beszélgetést, de a szó nagyon pozitív és konstruktív értelmében volt vita. Nyitottság jellemzi ezt a közösséget, hogy sokfélék vagyunk, sokszínűek vagyunk, és ez így jó. És az sem baj, hogyha vitázunk egymással valódi értelemben is, merthogy a nagy egyetértések soha nem viszik előre a társadalmat.

Amikor oktatásra, tanulásra gondolunk, akkor általában a formális oktatás jut eszünkbe. Hol tart most a népfőiskolai mozgalom Ön szerint?

A népfőiskola nem a formális oktatásról szól. Igen, ez egy berögzült gondolkodása a társadalomnak, hogy a tanulásról, oktatásról az iskola, az intézményesített keretek jutnak eszünkbe. Ne felejtsük el, hogy a tanulás ott van életünk minden pillanatában, minden tettünkben, minden cselekedetünkben, mindennapi tevékenységünkben, a munkánkban, ebben a beszélgetésben, mert most is tanulunk  egymástól is. A népfőiskola mindig is az intézményesített oktatáson kívüli, tehát az úgynevezett nem formális tanulási színtéren jeleskedett, és szólította meg azokat a társadalmi rétegeket, akik a formális oktatásban bármilyen ok miatt nem feltétlenül tudtak részt venni, vagy kirekesztődtek onnan, vagy a formális oktatáson kívül akarták fejleszteni a kompetenciáikat.

Én azt gondolom, hogy az életünk során sokkal többet tanulunk nem formális keretek között minőségben is és mennyiségben is, mint ahány évet iskolába járunk, és ezek a nem formális keretek közötti tanulási aktivitások mind beépülnek a személyiségünkbe, és gazdagítanak bennünket. Nagyon fontos lenne, hogy az iskolán kívül szerzett tudások, kompetenciák, tapasztalatok elismertethetővé váljanak ‒ ezt a folyamatot nevezzük validációnak. Más országokban, például Romániában a validáció során az iskolán kívül szerzett tapasztalatokat, kompetenciákat állami szinten elismerik, validálják. Ezek a kompetenciabizonyítványok egyenértékűek a formális oktatási rendszerben szerzett tanúsítványokkal. Hasonló rendszer bevezetése Magyarországon nagyon nagy előrelépést jelenthetne. Egy európai uniós kezdeményezés nyomán fókuszba került a mikrotanúsítvány kérdése, amely rövid tanulási szakaszoknak a hitelesített elismerése lenne. Ez pedig pont azt tenné lehetővé, hogy ha nekem szükségem van valamilyen kompetenciára a munkához, elmegyek, megtanulom 60 órában, és egy olyan mikrotanúsítványt kapok róla, amelyet elfogad a munkaerőpiac, vagy beszámítható formális képzésbe.  Ez hosszú folyamat, de most erről megy a gondolkodás, szakpolitika-alkotás Magyarországon is.

Mindez azért is nehéz, mert az oktatás sosem fogja tudni megelőzni a fejlődést. Ugyanakkor fontos lenne, hogy legalább le tudja követni a folyamatokat. Én most úgy látom, hogy az oktatásból hiányzik a vízió. Tehát nincs egy jövőképünk arról, hogy hova akarunk eljutni, milyen szakembereket akarunk képezni, milyen társadalmat szeretnénk alkotni, hogy hogyan akarjuk látni magunkat 2030-ban vagy 2050-ben vagy később. Ez a jövőkép adhatná meg a stabilitást.

Mit ajánlana olvasóinknak, hol tájékozódnak a népfőiskoláról, felnőttképzésekről?

A Népfőiskolai Társaságnak van egy Facebook-oldala, ez a Népfőiskola, Mindszentkálla, Facebook oldal. Ott vannak fenn a hírek, illetve a népfőiskolai társaságnak megjelenik évente kétszer a Művelődés – Népfőiskola – Társadalom című kiadványa, éppen most készül az őszi kiadvány, az is a Facebook-oldalon elérhető lesz.

Ha valaki a felnőttképzésről akar tájékozódni, az most kicsit nehezebb, mert nincs egy olyan egységes adatbázis, amely tartalmazza, hogy kik milyen képzéseket hirdetnek. Jelenleg több mint 13 ezer felnőttképzést folytató intézmény van. A Felnőttképzési Adatszolgáltatási Rendszer (FAR) adatbázisában, valamint a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal honlapján érdemes böngészni.

Az alábbi linkgyűjtemény segíthet a tájékozódásban:

Itt találhatóak az iskolarendszeren kívüli felnőttképzést folytató intézmények:

https://far.nive.hu/publikus-adatok/felnottkepzok-nyilvantartasa

Itt találhatóak a meghirdetett képzések (de nem kötelező itt meghirdetni a képzéseket, ezért ez a lista csak töredéke a ténylegesen induló képzéseknek):

https://far.nive.hu/publikus-adatok/meghirdetett-kepzesek

Ezen a linken kereshető, hogy milyen szakmákat lehet tanulni iskolarendszerű szakmai oktatásban felnőttek számára is ingyenesen:

https://www.nive.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=595&Itemid=267

A felnőttek képzési lehetőségeiről itt érhetőek még el  hasznos információk:

https://ikk.hu/gyujto/felnottek-kepzese

Többször említette a közösségiség megjelenését a Népfőiskolai Társaságban is, a Parola a közösségfejlesztéssel foglalkozik leginkább. Ön hol látja a kapcsolódási pontokat a közösségek és a népfőiskolai mozgalom között?

Én nem vagyok közösségfejlesztő szakember, tehát nem szeretnék abban tetszelegni, hogy én mindenhez értek. Régóta van kapcsolatom a népfőiskolával, még a 90-es évektől kezdve, de én nem vagyok a szó szoros értelmében „népfőiskolás”, nem dolgozom velük a kezdetektől és minden nap. Én  külső szakember vagyok, oktattam náluk, bizonyos kérdésekben írunk, publikálunk együtt. És meghívtak a Magyar Népfőiskolai Társaság szakmai tanácsadó testületébe. Örömmel mentem, mert azt gondolom, hogy amit a népfőiskola csinál és képvisel, az példaértékű, mindig is az volt számomra, de most különösen, mert ugye a népfőiskolának semmilyen pénz, paripa, fegyver nem áll a rendelkezésére. Nincs finanszírozása, teljesen nonprofit, mindenki önkéntes munkában dolgozik ebben a szervezetben, és a saját szaktudását, energiáját, idejét adja egy ügyért. A népfőiskola a felnőttekért dolgozik, azokért a felnőttekért, akik esetleg kilátástalan helyzetben vannak, akiknek szükségük van iránymutatásra, akik ezáltal jobb lehetőségekhez, magasabb képzettséghez, műveltséghez jutnak. Azokért az emberekért is, akikkel talán senki sem foglalkozik. Azt látom, hogy nagyon sok embernek szüksége van támogatásra, segítségre, mert egyszerűen képtelenek eligazodni ebben a nagyon komplex társadalomban.

Én a közösségnek a megtartó erejét hangsúlyoznám, a tanulás is egy közösségi tevékenység. Ez az egyik. A másik az, hogy a tudás is közösségi élmény, többen együtt sokkal okosabbak vagyunk, mint egyedül. Tehát az egyéni tudás megsokszorozódik egy közösségben. Olyan ötletek merülhetnek föl egy közösségben, amik nekem, ha 20 évig gondolkozok, akkor sem jutnának az eszembe. És ne feledjük, hogy az egyik ötlet hozza a másikat.

Hogyha közösségről beszélünk, akkor én a szakértelmemből adódóan a tanulás oldaláról tudom megközelíteni. Tudja, ez úgy van, hogy ‒ hogy is szokták mondani ‒ akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek néz. Én ugye mindent a tanulás ügye szempontjából közelítek meg, mert talán ehhez értek, és a közösséget is ebből a szempontból látom.

Hogy érezte magát ön a találkozón most nyáron?

Én mindig nagyon jól érzem magam a találkozón. Egyrészt ez egy alkalom a kollégákkal való találkozásra is, hiszen a hétköznapokban mindenki fut, rohan állandóan. Most már sok konferencia, megbeszélés is gyakran az online térben van, tehát sokkal kevesebbet találkozunk személyesen. Ilyenkor azonban az ország minden részéből jönnek kollégák, ami lehetőséget kínál a személyes találkozásra. És hát a szakmai megbeszéléseken túl az este pedig informális beszélgetésekre, együttes élményekre ad alkalmat. Van olyan kollégánk a népfőiskolában, aki zenél, és este együtt  zenéltünk, énekeltünk és közösen készítettük a vacsorát, és számomra ez mindig feltöltő élmény. Mindig magas energiaszinten jövök el a találkozóról, és mindig van bennem egy  jó érzés, egy  jó lendület és új inspiráció. És ez viszi előre az embert, vagy viszi tovább, és szerintem ezekre nagy szükség van, mert tényleg, ahogy mondtam az elején, minden nap tartogat valamilyen kihívást az ember számára, amivel meg kell küzdeni. Szükség van az ilyen pozitív, feltöltő energiákra. Ilyenkor jó emberek találkoznak.

Még egyszer hangsúlyozom, ez nem azt jelenti, hogy egyforma gondolkodású emberek találkoznak, talán pont ez a legjobb benne, hogy nagyon mások vagyunk, mégis tudunk egymással kommunikálni. Nagyon tisztelem ennek a közösségnek a tagjait, hosszú évtizedeken keresztül rengeteget dolgoztak a népfőiskolában, és még mindig viszi őket előre a hit, a tenni akarás, a másik ember iránti odafigyelés és az emberek és a közösség iránti felelősség.

Egy oktatónak, legyen az bármilyen oktató, a legfontosabb munkaeszköze a személyisége, a legfontosabb kompetenciája a kommunikáció és a szenvedély. Amikor tanárjelölteket tanítok az egyetemen, mindig azt szoktam tőlük kérni, hogy gondoljanak valamire, amit szenvedélyesen csinálnak, legyen az hobbi, főzés, futás, akármi, majd gondoljanak arra, hogy ugyanazt a szenvedélyt érzik-e akkor, amikor tanítanak. Ha igen, akkor mindegy, hogy milyen módszert alkalmaznak, biztos, hogy jól csinálják. Ha nem érzik azt a szenvedélyt, akkor vizsgálják meg, hogy mi az oka ennek, és hogyan tudnák visszahozni magukba ezt a szenvedélyt. Szóval, ha bennem még 20 év múlva is meglesz ez a tűz, ez a szenvedély, ez a kitartás, ez az állhatatosság, ez a tenni akarás, ez a hit, amit most látok például a valódi népfőiskolás kollégákban, akkor én büszke leszek majd magamra. Most rájuk vagyok büszke.

Fotók: https://www.facebook.com/nepfoiskola

Interjúalany: 

Dr. Farkas Éva andragógus, felnőttképzési szakember. A Szegedi Tudományegyetem Neveléstudományi Doktori Iskolájában oktató és témavezető. Felnőttképzéssel, professzionalizációval, felnőttképzési rendszerekkel, finanszírozással kapcsolatos tantárgyakat tanít, illetve vezet doktori dolgozatokat. Az International Adult and Continuing Education Hall of Fame, kimagasló teljesítményt nyújtó felnőttképzési szakembereket, felnőttoktatókat tömörítő nemzetközi szervezet elnöke.

Szerző: 

Dudok Dávid egyetemi tanársegéd az ELTE Társadalomtudományi Kar, Szociális Munka tanszéken. 2018-ban szerzett oklevelet az ELTE Közösségi és civil tanulmányok mesterképzésén, mindig érdeklődve figyelte a helyi közösségi kezdeményezéseket. Jelenleg az ELTE Szociológia Doktori Iskola Szociálpolitika programjának PhD-hallgatója, kutatási területe a közösségi kulturális intézmények társadalmiasított működési módja.