Talán ismerősen cseng az a Bereményi-sor (korosztályom füleinek bizonyára), amiben Cseh Tamás ekképp fohászkodik: „csak 10 év múlva ne ez a dal legyen!”

Hát, nincs is.

Kezembe került egy 2013-as interjú: Pósfay Péter ült le velem egy hosszas beszélgetésre, hogy kifaggasson az őrségi jó példákról. Na, ebben a tükörben most megnézhetem magam: miféle „nóta járta erre” 10 évvel ezelőtt? Aztán hozzáteszem, hogy mi van ma.

Pósfay kérdésére először elmeséltem az Őrségbe-vetődésem kalandos történetét, hogyan lettem „jól menő szövegíró” vagy „sikeres filmrendező” helyett botcsinálta közösségfejlesztő. (Ettől a sztoritól most megkímélem az olvasót.)

Idemenekültél? – kérdezi P. P.

Ideális menedékhelynek tűnt – mondom én – minden praktikus szándék nélkül, üresen érkeztem ide. Aztán nem is tudom, mi történt (talán az Őrség géniusza?), egyszer csak nem helyként, hanem személyként kezdtem érzékelni az Őrséget, és meghallottam a hangját, óhaját, szükségleteit… Ez a hívás ösztökélt, hogy vaktában belefogjak olyan tevékenységekbe, amik nemcsak engem, hanem másokat is érintenek, így nevezhetők akár közösségi megmozdulásoknak is. Ebben kezdő voltam, de az „előző életemből” hasznos tapasztalatokat hoztam, a filmes stábmunka ismerete sokat segített…

 „Kell egy csapat!” – ugye ismerősen hangzik? Minarik, a mosodás is megmondta.^[1]

(Bocsánat, hogy múltszázadi kultusz-szlogeneket idézek, de hát mi onnan jöttünk…)

Mit mondanék ma? Lényegében ugyanezt, az ember egymagában kevés. „Társas lény” – szokás erre bölcsen megjegyezni. Ebből származik minden tragédiája vagy olykor a megváltás. De azt is hozzátenném: valami azért megváltozott azóta. Máshogy vagyunk együtt, más a kötőanyag. Van benne anyagi megfontolás vagy éppen ideológia csökevény, és ezeket minden korban az egoitás szellője lengi körül. Félek, ez a szellő orkánná erősödve tombol ma a világban, és olykor ez fújja egyirányba az alkalmilag összekapaszkodókat.

(Első refrén: „csak 10 év múlva ne ez a dal legyen!”)

De nézzük, hogy volt ez 2013-ban:

Milyen csoportokat sikerült verbuválni?

Ott volt például az Őrségi Kalendárium. Negyedéves folyóirat, 4 számot megért. A szerkesztőséget részben helyiek, részben beköltözők alkották. Érdekes időszak ez: a 90-es évek elején tömegével települnek be nagyvárosi emberek különböző indíttatással. Nem feltétlenül gazdasági tényezők hatására, valami más mozgatta őket.

Megjelent a művészvilág. Jól érzékelem ezt?

A művészvilág a következő hullámmal jött. A 90-es évek elején volt valami a levegőben, ami felszínre hozott egyfajta ezoterikus világlátást. Ennek a gócpontja alakult ki az Őrségben. Akik ide tódultak, többnyire effajta indíttatásból érkeztek. Ez a folyamat később veszített az intenzitásából, az első roham résztvevői kikoptak vagy átalakultak. Egy-két év alatt világossá vált, hogy semmi nem úgy van, ahogy hitték, ez sem könnyű élet, sokan visszahurcolkodtak. Lényegében több hullám jött és csendesedett el.

Pillanatnyilag ismét egy népesedési időszakot élünk: manapság egy olyan tehetősebb réteg találja meg az Őrséget, amely megteheti, hogy függetleníti magát a városi pénzkereseti forrásoktól, másrészt pedzegeti azt, hogy az egészséges környezet többet ér, mint a városi csetepaté. Ők már a 21. század telepesei – de ritkán találkozunk velük. Egyrészt az első lelkes beköltözési hullám spontaneitása megismételhetetlen, másrészt a nyitottság és rugalmasság nem annyira jellemző már.

Hova lett?

Elapadt. A kalendáriumot készítő kis csapat még éjszakákat tudott végigbeszélgetni. Néhány év múlva a frissen beköltözőknek szép házuk-portájuk lett, ahonnan már kényelmetlen kimozdulni. Nekem jó évtizedig nem volt saját házam, mert meg voltam róla győződve, hogy ha a saját életterem gondjaival foglalkozom, már nem fogok másra figyelni.

Aztán mégiscsak szükség lett egy bázisra, ami nem feltétlenül lakóhely, de van némi infrastruktúrája. A 90-es években például egyetlen érmés telefonfülke volt Őriszentpéter központjában, esténként ott álltunk sorba.

Kellett egy bázis, ahol legalább telefon van: 1993-ban így jött létre az Őri Alapítvány, mely az álmodozásaimat hivatalos szintre emelte. 

A Virágzás Napjai művészeti fesztivál volt az alapítvány első kezdeményezése 1994-ben. Virágzásnak kell itt következnie – gondoltam –, ezért szerveztük a Virágzás Napjait. Minden népnevelő vagy népművelő szándék nélkül mondom, hogy egyszerűen ünnepnek szántuk. A jelenlévők valóban így is élték meg a kezdetektől fogva. Kiderült, hogy ez hiányzik az életünkből: az ünnepet valamiért elvesztettük, és vissza kellett szerezni.

Hogyan és miért vesztettük el az ünnepet, ez egy összetett társadalmi kérdés, kifejtése megérne egy misét. Egy apróságot azért leszögeznék: az ünnephez tehetség kell. Mindkét oldalon: az ünnep őrei^[2] részéről és a befogadók oldalán is.

Akkor beszéljünk most a Virágzásról.

A Virágzás Napjai klasszikus művészeti fesztivál, ami mindig Pünkösdkor van.  Négy napra kiemeli a hétköznapokból azt, aki idejön, és a végén hazavihet magával valamit, amiből táplálkozni tud az év többi részében. A Virágzás még mindig ugyanúgy működik, mint az indulásakor. Elkerülte a konzumálódás veszélyét, viszont ennek az ára a finanszírozásnál csapódik le: ebben a közegben az értékes kultúra nem tud önfenntartó lenni.  Fontos hozadéka viszont, amit nem lehet rőffel mérni, hogy a látogatókat felvértezi egyfajta lelki tartalékkal. Ez olyan adomány, ami szerintem a jövőben egyre inkább felértékelődik.

Na, ez a tippem nem vált be, vagy inkább: az élet nem igazolta vissza ezt a feltevést.

A Virágzás megért 25 évet, aztán 2018-ban megszűnt. 25 évnyi virágzás – kell ennél szebb? Akkor miért adtam fel? Éppen azért, mert jó volt, mert megőrizte kezdeti, bensőséges hangulatát az évek és a növekedés dacára, mert igényes maradt és minőségi kultúrát közvetített egy magára hagyott, rurális közegben, ahol generációk nőttek (nőhettek volna…) fel úgy, hogy itt kapják az első impulzust a művészet befogadásához, ami aztán életformájuk természetes részévé válik. Vállalt szerepét a Virágzás betöltötte, és be kellett fejezni ahhoz, hogy romlatlanul megmaradjon. A folytatáshoz nem ígért megfelelő garanciát a kor.  (Vidéken, kevés embernek, drágán, minőségi kultúrát adni – hol éri ez meg? – hallom a „korszellem” vélekedését.) Divatba jöttek a gigacégek által szponzorált és államilag is dotált tömeges, nagy fesztiválok, ahol trendi megfordulni (szakkifejezéssel: „csapatni”). Önkormányzatok rendeznek ingyenes népünnepélyeket, ahol a lakosság kedvére vigad. Miért is ne?

Baj akkor van, ha megszokássá válik, hogy a populáris kultúra házhoz jön és nem kell érte fizetni. „Minek mennénk oda, ahol pénzt kérnek, ráadásul olyasmiért, ami kevés embert érdekel?”

Valljuk be mi, vidékiek: volt egy nagy felhígulás is. Majd minden falu előrukkolt a saját fesztiváljával, és ezek sokszor (a jószándék ellenére) az ünnep paródiái lettek.

Azt látom innen, a végekről, hogy a kultúra területén is hódít a nagy számok bűvölete. Jól hangzik, hogy évről-évre nő a kultúrára fordított állami költségvetés, de az elosztás szerkezete közben úgy változott, hogy a közvetlen, egyedi kérelem útján elnyerhető támogatások aránya folyamatosan nő, a nyílt pályázati források kerete – például a Nemzeti Kulturális Alapnál – egyre csökken.

(Második refrén: „csak 10 év múlva ne ez a dal legyen!”)

Hogyan indult el a teleház? – kérdezte P. P. 2013-ban, áttérve az Őri Alapítvány másik, hosszútávú iniciatívájára, ami akkor még javában prosperált.

– Az első nyugat-magyarországi teleház Bezenyén nyílt 1997-ben, és rögtön utána indult nálunk is, Őriszentpéteren. Akkoriban zajlott a privatizáció, a TSZ major pedig itt feküdt romokban, kihasználatlanul. Azt gondoltam, ez lesz az a hely, ahol megvethetjük a lábunkat. Így is lett. Azóta itt működik az Őrségi TeleHáz. Mostanra már lehet tudni, kik azok a kollégák, akik éhbérért is kitartanak.

Mai helyzetkép: az Őrségi TeleHáz hivatalosan megszűnt 2022 végén. Az ajtóra ki van írva, hogy ZÁRVA, de azért be-bejönnek az emberek. Megszokták, hozzátartozik a tájképhez. A covid is elmúlt… Mivel magyarázzuk a zárást? Az Őri Alapítvány 1 fő állandó munkatársat foglalkoztat, részmunkaidőben. Ő az, aki már 2013-ban is itt volt és egyszemélyes intézményként tartja a frontot a lassan málló időben.

Az alapprobléma az, hogy a civil foglalkoztatás időszakos – például egy-egy pályázathoz kötődik –, de a munkatársakat egész évben szeretnénk megtartani. Nem mondhatom valakinek, hogy most három hónapra van munka, de utána fogalmam sincs, mikor lesz újra. Teljesen érthető, ha ilyen körülmények között inkább másik állás után néz az illető.

 Nem lehet azt mondani, hogy a következő évben is lesz három hónap, visszavárunk?

 Ez édeskevés egy stabil életvitel kialakításához. Másrészt óriási energiapocsékolás, hogy újból és újból beletanulnak emberek a folyamatokba, és mire valami haszna lenne, már el is engedhetjük őket. Három TÁMOP programunk fut most párhuzamosan: egy az őrségi családokkal foglalkozik, a másodikban tanórán kívüli művészeti képzést nyújtunk iskolásoknak, a harmadik felnőttképzést valósít meg az őriszentpéteri Nyitott Tanulási Központban. Volt olyan időszak, amikor kilencen dolgoztunk az alapítványnál, per pillanat pedig hárman vannak státuszban, ez is mutatja, milyen rapszodikusan változnak a körülmények.

Ha jól érzékelem, új kompetenciákat, speciális tudást szereznek a közösségi projektjeitekben a részvevők, és ugyan szélnek ereszted őket, mikor a támogatás kifut mögülük, de mégis, a zsebükben marad egy máshol is hasznosítható tudás. Számomra ez nagyon pozitív, mert azt mutatja, hogy történik valami: emberek bejönnek, okosodnak, pallérozódnak, jól érzik magukat, és feltöltődve távoznak. A teleház és az alapítvány pedig várja az új, kíváncsi és tettre kész alanyokat, akik valamit majd megint megtanulnak és elvisznek innen. Lehet, hogy átjáró házként működtök?

Hát, ha csak az inputot meg az outputot nézzük, akkor igen. Én azért nem nevezném ideális helyzetnek, hogy rendre elhagynak minket a társaink, főleg, hogy a távozásuk nekik is egyfajta kényszer.

A teleház történethez hozzátartozik, hogy az első hét teleház a 90-es évek második felében, pályázat útján, amerikai pénzből (DemNet) jött létre. (Akkor még jóba voltunk az amerikaiakkal.) Korszakalkotó találmány volt ez: az éppen aktuális digitális forradalom és a közösségi tér talált egymásra benne. Ezt nálunk is felismerte a kormányzat, és éveken át volt pályázati forrás teleház létesítésére. A létesítésére! De a fenntartásra már nem sikerült odafigyelni. Ahol önkormányzat hozott létre teleházat, ott a rezsit és a személyi kérdést a hivatal megoldotta. A civil fenntartású teleház – ami a klasszikus modell tulajdonképpen – kezdettől fogva komoly gondokkal küszködött. Ennek ellenére a kétezres évek elején már 500 körül járt a magyarországi teleházak száma, melyek jelentős hányada civil háttérrel működött. A fellendülőben lévő társadalmi aktivitás megtöltötte ezeket a helyeket tettre kész, közösségi emberekkel. Akkor még világos volt, hogy a teleház két pillére: a technológia és a közösségi ember – és ez az utóbbi a meghatározó. Később aztán ez a szemlélet elveszett, az e-Magyarország pontok, aztán a DJP Pontok esetében már a technika játszotta a fő- szerepet. A teleház mozgalom mint közösségi innováció lassan elhalt. Magával rántva azokat a civil kezdeményezéseket is, melyek katalizátora a teleház volt: felnőttképzés, filmklub, helyi nyilvánosság stb.

Fájdalmas veszteségként éltük meg minden alkalommal az újságcsinálás végét.  Az Őrségi Kalendárium után jött az Őrvidéki Civil Tükör, majd a Szentpéteri Krónika és a Hétrétújság – ezek addig voltak fenntarthatók, amíg a Nemzeti Civil Alapprogramnak voltak ilyen jellegű szakmai pályázatai. Az Őrség húsz-egynéhány településén terítettük a havonta megjelenő periodikákat. A támogatás a nyomdaköltséget fedezte, a szerkesztési és újságírói munkát önkéntes alapon végezték, akik erre kedvet éreztek. Az újságcsinálás újfajta tudást is generált az együttműködők körében: volt, aki az újság kedvéért vett először fényképezőgépet a kezébe, és most már kiállításai vannak. Sajnos arra is van példa, amikor a megszerzett tudás veszendőbe ment.

Hét éven keresztül működtettünk közösségi rádiót. A Triangulum Rádió kivételesen jó csapatot kovácsolt össze. Mezei érdeklődők kezdték, végül heti 20 órában ment a közösségi rádióadás éveken keresztül. Egy kistelepülés életében a közösségi rádió hihetetlenül hasznos – amit a havonta megjelenő húszoldalas újság csak nehezen tud betölteni, azt a rádió elevenebb, közvetlenebb módon és mindenekelőtt naprakészen megteszi. Rádiózni addig lehetett, amíg a közösségi rádióknak kiírt rezsi- és műszaki pályázatok ezt lehetővé tették, vagyis 2005-től 2012-ig. Az utóbbi két évben annyira megváltozott a pályázati rendszer, hogy már nem tudtunk megfelelni a szempontjainak. A szigorítások egy része szerintem nonszensz: egy önkéntesekből álló falusi kisrádiónál például nincs arra ember, hogy napi több órás adminisztrációval zenelejátszási listákat készítsen és küldjön be ellenőrzésre. Ilyen és ehhez hasonló okok miatt a kisközösségi rádiók sorra bedobták a törölközőt.

Őrségi életem legintenzívebb időszaka volt ez: naponta beülni a mikrofon mögé és beszélgetni elképzelt vagy éppen betelefonáló emberekkel napi gondjainkról, örömeikről, beszámolni a közvetlen környezetünkben zajló eseményekről. Nem csoda, hogy az ezredforduló után elharapóztak nálunk a kisközösségi rádiók, számukat tekintve Magyarország az európai élvonalba tartozott. Aztán gyors hanyatlás következett, ami főleg a vidék közös vesztesége. Aki nem tapasztalta, talán nem is tudja fölmérni mit jelent.

Volt valami visszajelzés a hallgatottságotokról?

Egyszer a szombathelyi Berzsenyi-rádiósok csináltak egy kérdőíves felmérést, ami ránk nézve igen hízelgő eredménnyel zárult: az itteni lakosság körében a Triangulum hallgatottabbnak bizonyult a Kossuth Rádiónál.

Helyi újság és rádió után kanyarodjunk vissza az első impulzushoz, az ünnephez.  A Virágzásról már volt szó. Hogyan lesz a Hétrétország fesztiválból köztivál?

Már a nevében is szeretném jelezni, hogy itt másról van szó. Elkerülendő a „fesztiválos” veszélyeket, amik az eredetileg ünnepnek szánt eseményt bulivá és/vagy protokollrendezvénnyé teszik.  Az ünnepre való rátalálás 20 évvel ezelőtt egy ösztönös megmozdulás volt, és később, felismerve jelentőségét, megpróbáltuk megőrizni a tisztaságát és az eredeti célját. Egy rendezvény fejlődésének íve van: amint kinövi magát, üzleti aspektusai lesznek, számít, hogy hányan vesznek rajta részt és milyen turisztikai vonzerővel bír – pláne, ha a fenntartása bizonytalan, és évről évre bizonyítani kell a látogatottságát a pályázatokon.

 Csapdahelyzet.

 A köztivál megnevezéssel a személyességet és a közösségi jelleget próbálom hangsúlyozni. A kultúrában éppúgy létezik a túlkínálat fogalma, mint a nagyáruházakban: ilyenkor egy termék nem a személyes igényre van szabva, helyette dömpinggel találkozik a fogyasztó. Ha pedig mi nem sima fesztivált, hanem Ünnepet akarunk szervezni, akkor minden egyes látogató személyes vendégünk kell, hogy legyen. Azt és annyit kínálunk neki, ami számára befogadható, és nem zúdítunk a nyakába fölfoghatatlan mennyiségű programot, amivel nem tud mit kezdeni. Egyrészt drága, másrészt fölösleges. Ebben is lehet mértéket tartani és a személyesség körén belül maradni. Szoktam mondani, hogy Hétrétországban a közönségnek arca van. Hétrétország műfaja közösségi együttlét, a családokkal a fókuszban. Programjában az egyik legvonzóbb közösségi élményt a Nyitott Porták kínálják, ami teljesen egyedi kezdeményezés.

Hogyan fogadták az őrségi porták gazdái ezt az ötletet?

 Az elején kérdéses volt, hogyan fog ez az egész működni: idegen emberek bemennek a másikhoz, és ott nem produkciót kapnak, hanem maga az élet alakítja a találkozást. Ez a találmány lényege, a közvetlen kommunikáció. Eleinte spontán zajlott minden, és olyannyira sikeres lett a portalátogatás, hogy annak a fesztivál látta kárát. A közönség fütyült ránk, ment összevissza a portákon, néha azt sem tudva, hogy itt közben fesztivál zajlik.

Jól érezték magukat…

Muszáj volt valami keretet adni a spontaneitásnak. Bevezettük a portajáró készletet: ez egy kiadvány, amihez karszalag jár. Ennek birtokában, a megadott vizit-órákban lehet portát látogatni. Mindezt elfogadtatni és 10 év után érvényre juttatni az őrségi szereken és portákon, 50-60 házigazdával… nem egyszerű. A rendteremtés nyilván csorbát ejt a kezdeményezés hamvasságán, de nem szeretnénk kockáztatni, hogy a káosz martalékává váljon az eddigi közös munkánk.

Ami, ha szerencsénk van, túlél minket. Ennek reményében idézem a Hétrét dalt, és azt se bánom, ha ez 10 év múlva is szól.
(Utolsó refrén)

Itt egy rét a virágoké
Egy a pillangók tanyája
Három réten patak siet
Négyet lép a gólya lába
Ötödiken túl az erdő
Erdő, ami nincs kivágva
Hatodikról tóka bámul
Föl az égi felhőnyájra
Hetediket domboldalon
Esti hűvös szellő járja
Változtasson életeden
Az Őrségnek hét csodája!

 

Szerző:

Sülyi Péter, a Budapesti Műszaki Egyetemen végez mérnök-tanárként. Közben 1971-től az Omega együttes szövegírója lesz. 1987–94 között a Magyar Televízió Fiatal Művészek Stúdiójának művészeti vezetője. Művészi tevékenysége folytatása mellett a kilencvenes évek elején érdeklődése az Őrség felé fordul, ahol civil kezdeményezések elindítója lesz. Közösségi színterek kialakítása céljából régi épületeket vesz használatba és lát el új funkcióval a vezetése alatt álló Őri Alapítvány. Egy istállóból születik a Pajtaszínház, takarmánytárolóból lesz a Játékszín elnevezésű fedett szabadtéri színpad, az egykori gőzmalomból pedig a Malom Látogatóközpont. Ezek a helyszínek adnak teret a Virágzás Napjai művészeti fesztivál és a Hétrétország köztivál változatos programjainak.

 

Végjegyzetek:

^[1] Sándor Pál: Régi idők focija (1973)

^[2] Az archaikus társadalmak szerkezetéről szólva Hamvas Béla említi, hogy fontos szerepet töltöttek be az ünnep őrei, akiknek az volt a dolguk, hogy megteremtsék a lelki egészséghez szükséges Ünnepet. Akkor még tudták, hogy az itt megnyilvánuló életerőből táplálkozik az ember az év többi napjain.