Immár tizedik alkalommal rendezték meg az Sz. Tóth János által 1988-ban alapított Magyar Népfőiskolai Társasághoz kötődő népfőiskolai találkozót Mindszentkállán. Dáné Tibor Kálmán tanár, az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) egykori elnöke, a Művelődés folyóirat nyugalmazott főszerkesztője a közelmúlt kulturális közösségeinek határon túli történetéről és szerepéről tartott előadást. Minderről és személyes élményeiről kérdezte őt Dudok Dávid, a Parola folyóirat szerkesztője.

A beszélgetés elején Dáné Tibor azokról a szálakról mesélt, amelyek a Magyar Népfőiskolai Társasághoz fűzik.

Én nagy tisztelője voltam és vagyok Szigeti Tóth Jánosnak, aki a Magyar Népfőiskolai Társaság főtitkára, majd elnöke volt. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a kilencvenes évek vége felé négy éven keresztül a Magyar Népfőiskolai Társaság elnökségi tagja voltam, Erdélyt képviselve. Az MNT támogatásával ekkortájt hoztuk létre Romániában – illetve Erdélyben – a Romániai Magyar Népfőiskolai Társaságot, aminek a kezdetekben Egyed Ákos történész, akadémikus volt az elnöke, később pedig én vettem át a feladatait. Ez az intézmény jelenleg is működik, én azonban négy éve visszavonultam. Egyrészt azért, mert más feladataim akadtak, másrészt pedig azért, mert egyre jobban éreztem, hogy olyan körülmények közé került a Kárpát-medencei magyar felnőttképzés és a Magyar Népfőiskolai Társaság is,  amelyeket nem tudok tiszta szívvel felvállalni. Úgy éreztem, hogy a népfőiskola, általában a népfőiskolák elveszítették azokat az értékeket, amelyeket Sz. Tóth Jánossal képviseltünk, és amiket fontos lett volna továbbvinni a Kárpát-medencei kisközösségek érdekében.

5 év után, 2013-ban jobbnak láttam, hogyha lemondok az EMKE elnöki pozíciójáról, és megpályáztam Románia egyetlen magyar nyelvű közművelődési folyóiratának főszerkesztői pozícióját, így lettem a Művelődés főszerkesztője 2021-es nyugdíjba vonulásomig. A folyóirat 1948-ban alakult, és egészen 1997-ig a Bukaresti Művelődési Minisztériumhoz tartozott, majd 1991-től kolozsvári székhellyel működött tovább. A folyóirattal az volt a szándékom, hogy elméleti keretbe helyezzem és továbbadjam mindazt, amit addig a gyakorlatban mint művelődésszervező végeztem.

Amikor megkérdezik, hogy mi is vagyok, ki is vagyok, akkor én gyakran azt szoktam válaszolni, hogy egyrészt tanár (hisz megvan a tanári képesítésem), másrészt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület egykori elnöke, illetve a Művelődés folyóirat nyugalmazott főszerkesztője vagyok. No meg hadd tegyem hozzá, nagy büszkeséggel tölt el, hogy talán Erdélyben az egyetlen Bessenyei György-díjas művelődésszervező vagyok, 2008-ban nagy örömmel vettem át ezt a kitüntetést.

Milyen témában tartottál előadást a népfőiskolai találkozón 2023 nyarán?

Bevallom őszintén, hogy sajnos nem tudtam részt venni az egész konferencián, így online kapcsolatban voltunk. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy egy fórumon szólalhattam fel Jeszenszky Géza egykori külügyminiszterrel, magyar politikussal.

Mihályfi Márta arra kért, hogy a közelmúlt kulturális közösségeinek határon túli történetéről és szerepéről beszéljek. Egy kis huncutsággal éltem, és ezt a témát csak részben érintettem, de Márta nem haragudott érte. Én az utóbbi időben sokat foglalkoztam a népfőiskolák erdélyi történetével, próbálom feltérképezni és értékelni az elmúlt 100 év történéseit Kárpát-medencei viszonylatban.

Előadásomban arra kerestem a választ, hogy az 1990-es évek sikerei után miért indultak hanyatlásnak a népfőiskolai kezdeményezések Erdélyben és Magyarországon. Egyre inkább azt érzem, vissza kell nyúlnom a gyökerekhez ahhoz, hogy megértsem azt, hogy a népfőiskola itt miért nem tudta betölteni azt a szerepet, amit a ‘90-es években szántunk neki. Ezek a gyökerek pedig a dán társadalom azon jellemzői, amelyek felszínre hozták a népfőiskolát, és amelyek a népfőiskolákat nagyon fontos tanügyi felnőttképző intézménnyé avatták Dániában. Próbáltam összehasonlítani a dán és az erdélyi (Kárpát-medencei) népfőiskolai helyzetet. Egyértelmű, hogy bár Erdély egy más történelmi fejlődésen ment keresztül, de mindvégig és mind a mai napig a Kárpát-medence közös magyar kultúrájához és kultúrköréhez tartozik. Persze azt tudomásul kell venni, hogy vannak eltérések a magyarországi és a román kultúraszervezés, közművelődési tevékenység között. Főleg az az érdekes, hogy ezt a fajta alulról jövő kezdeményezésen alapuló művelődésszervezést az ortodox kultúra alapú román társadalom nem ismeri. Az előadásomban azt fejtettem ki, hogy Dánia sajátos helyzetű ország volt már a 19. század első felében azzal, hogy egy speciális, törpeállammá alakult, hisz’ a jelenlegi Dánia körülbelül egy Erdély nagyságú ország Európában. Tehát egy nagy birodalom, hirtelen egy törpeállam lett.

Egyrészt én azt látom, hogy a dánok jól ismerték fel, hogy ezzel a mérettel, és geopolitikai helyzettel milyen lehetőségeik lehetnek Európában. És úgy érzem, hogy maximálisan ki is használták ezeket a lehetőségeket. A dán királyság idővel átalakult egy demokráciaközpontú állammá, és a dánok nagyon büszkék is erre a demokráciára, amit ki tudtak alakítani. Másfelől szerencséje a dán társadalomnak az, hogy egy viszonylag homogén alapkultúrájú állam például a vallás tekintetében. Ez az a közeg, amiben kialakultak a népfőiskolák. Kutatásaim szerint jelenleg körülbelül 60-65 népfőiskola van Dániában.

Van két fontos szempont, kritérium, ami a Kárpát-medencében nem tudott megvalósulni. Egyrészt a dán népfőiskolák egyházi és politikai értelemben is ideológiamentesek: mindig a helyi közösségeknek vagy egy kicsit tágabb értelemben vett közösségeknek a problémáit próbálják megoldani, vagy próbálják fiatalokat rávezetni olyan közösségi problémákra, amik össztársadalmi kérdésekben is fontos szerepet játszhatnak. Másrészt ők egy demokratikus ország, a népfőiskola pedig ebben a demokratikus közegben ideológiamentes, demokratikus közösséget alkot.

Térjünk át a Kárpát-medencébe, ahol a népfőiskolák az első világháború után, főleg a ’30-as években jelennek meg. Ugyanakkor én nagyon büszke vagyok arra, hogy itt Erdélyben Balázs Ferenc unitárius lelkész, aki közösségszervezéssel is foglalkozott, világkörüli útja után Mészkőn, Kolozsvártól néhány kilométerre, az Aranyos mentén egy román-magyar vegyes faluban fiatal lelkészként népfőiskolát hozott létre, mely 1930 és 1935 között működött. Ez az ő, általános műveltségre építő népfőiskolája megelőzi a magyarországi népfőiskolák létrehozását. A későbbi népfőiskolák azonban erős ideológiai töltettel működtek. Nyilvánvaló, hogy Észak-Erdélyben fontos volt az, hogy a fiatalokat írni-olvasni tanítsák, és magyarságtudatra neveljék. Ebben az időszakban a népfőiskolák szerintem Magyarországon is erőteljesen képviselték a nemzeti alapot és a revízionizmust.

Ugyanakkor egy másik érdekes dolog, amit viszont nem lehet elhallgatni, hogy az egyház gyakran összefonódott a népfőiskolákkal Magyarországon. Két ilyen erőteljes népfőiskola volt, az egyik a KALOT mozgalom  népfőiskolája, a másik pedig a sárospataki csizmás diákok, akik főleg református befolyás alatt álltak. Aztán jött a második világháború és utána a vörös diktatúra, ami elseperte a népfőiskolákat. Éretlen volt a magyar demokrácia arra, hogy kialakulhasson az a fajta népfőiskola, amit Dániában létrehoztak.

A rendszerváltozás utáni Magyar Népfőiskolai Társaság egy olyan népfőiskolát képzelt el – és nekünk Erdélyben is ugyanez volt az elképzelésünk –, amely egy ideológiamentes felnőttképzés. Sz. Tóth János következetesen ezt képviselte. A nyolcvanas évek végén elinduló népfőiskolai mozgalom hirtelen szembetalálta magát az állammal, az alakuló pártokkal és az egyházzal is. A Magyar Népfőiskolai Társaság semleges, ideológiamentes kívánt maradni. Ugyanakkor erőteljesen megindult a különböző pártok népfőiskolai szerveződése, amik valljuk be őszintén, hogy pártideológiai iskolák lettek. Tudjuk, hogy a Lakitelek Népfőiskola az MDF-nek volt a népfőiskolája, mára pedig be tudott kebelezni különböző népfőiskolai tevékenységeket, és egyfajta állami befolyás alá tudta hajtani azokat a népfőiskolákat, amelyek mellé álltak a működéshez szükséges pénz megteremtése érdekében. Vagyis arra a következtetésre jutottam, hogy a magyarországi népfőiskolák és a Magyar Népfőiskolai Társaság sikertelensége annak köszönhető, hogy ők egy politikai, ideológiai semlegességre törekedtek, kifejezetten a közösségeket célozták meg, és a helyi közösségeknek az érdekeire építkeztek, miközben a társadalom átpolitizálódott, átideologizálódott, Ez nagymértékben rányomta a bélyegét a Magyar Népfőiskolai Társaságra.

Hasonló a helyzet itt nálunk, Erdélyben is. A Magyar Népfőiskolai Társaság 1995-2006 között egyfajta kovásza volt az itteni népfőiskolai mozgalomnak. Mi a népfőiskolákat egyértelműen a közművelődési tevékenységek közé szerettük volna sorolni, gombamód szaporodtak a kulturális és közművelődési civil szervezeteink. Az EMKE és a Romániai Ifjúsági Társaság elképzelése pedig az volt, hogy arra biztassuk a civil és kulturális szervezeteinket, hogy minél több népfőiskolai tevékenységet hozzanak létre. A dán típusú bentlakásos népfőiskola itt nem megvalósítható, de a civil társadalmat meg tudtuk mozgatni a cél érdekében. Minél több népfőiskolai tevékenységet szerettünk volna létrehozni.

Volt például erkélykertészet, ami arról szólt, hogy kis háztartások az erkélyen hogyan tudnak haszonnövényeket termeszteni a konyhára. Vagy Kolozsvár mellett egy faluban kezdett kialakulni és ma már kiváló tevékenységet folytat egy vendéglátóipari vállalkozás, amelynek a vezetője kérte, hogy a népfőiskola segítségével hozzunk létre egy olyan tanfolyamot, ami a vendéglátói protokoll megismeréséről szól. Jelenleg kifejezetten népfőiskolai tevékenység egy van, Csíksomlyón, amely KALOT népfőiskola mintájára, de nyilván modern körülmények között már két évtizede töretlen sikerrel működik.

2006-2007 körül a népfőiskolai tevékenység elhalt, és én úgy látom, hogy Magyarországon is ugyanez a helyzet, gyakorlatilag nincsenek szakmai kapcsolatok. Valamelyest a Lakitelek Népfőiskola még foglalkozik ezzel a kérdéssel és általában a határon túli kulturális kérdésekkel. De inkább az az érzésem, hogy nem a helyi közösségek érdekeit próbálják kielégíteni és arra szakmai segítséget adni, hanem saját érdekeiket – ha úgy tetszik politikai befolyásukat – akarják ezekre az itteni, néha megjelenő kisebb népfőiskolai, kulturális tevékenységekre ráerőltetni. És őszintén szólva ezzel nehezen tudok egyetérteni. Megvan a saját múltunk, megvan a saját elképzelésünk, megvan a saját jövőnk elképzelése, és erre kellene építeni az itteni magyar közművelődési életet. Sok pozitív dolog történt Magyarországon a támogatási rendszerekben, de az a fajta közösségépítés, ami független a magyar elképzelésektől, és kifejezetten a helyi közösségek érdekeit képviseli, háttérbe szorult.

Milyen kicsengése volt az előadásnak? Utána milyen beszélgetés kezdődött el?

Azt kérdezték a résztvevők, hogy mik az itteni népfőiskolai dilemmák, hogyan működik a mozgalom. Én bevallom őszintén, hogy igaziból a csíksomlyói KALOT-on kívül nem látok olyan állandó tevékenységet folytató népfőiskolát, ami valóban a népfőiskola szellemiségét képviseli. Mindenféle táborjellegű tevékenységek vannak, amelyek népfőiskola elnevezést vesznek fel, amit én nem tartok rossznak, hiszen mi is ilyenekkel kezdtük. Én magam is tíz évig két kolozsvári szabadegyetemi kollégiumnak voltam a vezetője a második világháború utáni Romániában. Az előadásaink népszerűek voltak Kolozsváron, mert nem nagyon volt más kulturális tevékenység abban az időben a városban. De egyértelműen tudtuk azt, hogy ezeken az előadásokon ott vannak a besúgók, akik ugye jelentik azt, hogy mi történt az előadáson. Amikor elkezdtük a népfőiskolát, akkor főleg azok gyűltünk a népfőiskola égisze alá, akik valamikor a különböző erdélyi magyarok lakta – főleg nagyobb –városokban vagy akár kisebb közösségekben is szabadegyetemet szerveztünk. Tehát őszintén szólva, amikor elmentem az első MNT által szervezett találkozóra Gyergyószentmiklósra, a népfőiskolára én úgy tekintettem mint szabadegyetemet megvalósító tevékenységre. Azért kezdtem el aztán kapcsolatba lépni Szigeti Tóth Jánosékkal, hogy minél jobban megismerjem ezt a mozgalmat. A népfőiskolát tekinthetjük innen Erdélyből nézve egyfajta szabadegyetemnek, de nagyon fontos az is, hogy ez egy közösségfejlesztő, közösségépítő tevékenység is. Hosszabb időszakra beágyazódó, egyfajta szabad iskola.

Milyen benyomás alakult ki benned a nyári népfőiskolai találkozóról? Milyen volt a hangulat?

A hangulat számomra nagyon felemelő volt. Egyfajta nosztalgiával töltött el, hisz’ valamikor rengeteg ilyen tevékenységen részt vettem a Magyar Népfőiskolai Társaság szervezésében, őket képviseltem az itteni összejöveteleken. Nekem egyfajta nosztalgia volt ez a találkozó. Örültem annak, hogy néhány régi ismerősöm is odajött a képernyő elé, és üdvözölt engem. Kellemes emlék például, hogy 1994-ben megszerveztük az első olyan tábort Nagyenyeden, ahová a népfőiskolák szervezőit vártuk, ide szórványterületen működő tanítókat, tanárokat és papokat hívtunk meg. 

Összegezve azt mondhatom, hogy nekünk önerőre van szükségünk ahhoz, hogy a kultúránkat fenntartsuk. A civil szervezetek, amelyek ezt felvállalják, sajnos önkéntes alapon működnek, nyilván a belső alkotóenergiákat tudják felhasználni; a forrásteremtés szempontjából pedig a pályázatok azok, amik fenntartják ezeket a tevékenységeket. A népfőiskolára visszatérve: a rendszerrel van a baj, a koncepcióban látom én a problémát. Az igazi népfőiskolát csak úgy lehet megvalósítani, ha mentes lesz az ideológiáktól, a politikai és az egyházi befolyástól is.

Köszönöm szépen a beszélgetést.

 

Interjúalany:

Dáné Tibor Kálmán tanár, Bessenyei György-díjas művelődésszervező, az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) egykori elnöke, a Művelődés folyóirat nyugalmazott főszerkesztője, az erdélyi népfőiskolák történetének kutatója.

 

Szerző:

Dudok Dávid egyetemi tanársegéd az ELTE Társadalomtudományi Kar, Szociális Munka tanszéken. 2018-ban szerzett oklevelet az ELTE Közösségi és civil tanulmányok mesterképzésén. Jelenleg az ELTE Szociológia Doktori Iskola Szociálpolitika programjának PhD-hallgatója, kutatási területe a közösségi kulturális intézmények társadalmiasított működési módja.