Tanulmányomban egy posztdoktori kutatás eredményeit és módszertanát ismertetem. Kutatásom során azt vizsgáltam, hogy részvételi filmes módszerekkel fejleszthető-e a dezinformációs és fake news tartalmak tudatos felismerése különböző közösségekben és korosztályokban. A kutatás az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program keretében valósult meg 2026-ban.

 A dezinformáció: „hamis, pontatlan vagy félrevezető információ,
amelyeket a nyilvánosságnak való károkozás
vagy a profitszerzés szándékával terveznek meg,
mutatnak be és terjesztenek.”

A filmek és a videók mindig csak egy szeletét mutatják meg a világnak, miközben a realitás sokszor teljesen más. A valóság és a fikció elkülönítéséhez szükség van a mozgóképolvasásra, a mozgóképek működési mechanizmusainak megértésére, ehhez pedig nélkülözhetetlen mozgóképes anyagok készítése. Ezáltal segíthetjük a dezinformációs anyagok tudatos felismerését. Jelen kutatás ebből az igényből született.

Nyolc hónap alatt, miközben a dezinformáció és az álhírek működési mechanizmusait és hatásait tanulmányoztuk, az ELTE Média Tanszékén egyetemi hallgatókkal közösen dolgoztunk ki új gyakorlatokat és facilitáltunk terepgyakorlatokat különböző korosztályú és társadalmi hátterű résztvevők számára.

A tanulmányban először a dezinformációhoz kapcsolódó alapfogalmakat és jelenségeket tárgyalom, majd a kutatás során megvalósult terepgyakorlatokat és a hozzájuk kapcsolódó tanulságokat ismertetem.

A DEZINFORMÁCIÓ ÉS MŰKÖDÉSI MECHANIZMUSAI

A téves információ (angolul: misinformation) a definíció szerint olyan hamis vagy pontatlan adat, amelyet valaki akaratlanul, megtévesztési szándék nélkül oszt meg (például tévedésből vagy félreértésből). A dezinformáció ezzel szemben szándékos, ártó szándékkal terjesztett hamis információ, melynek célja a manipuláció. Az álhír (fake news) a dezinformáció egy specifikus, célzott formája vagy terméke. Ez az a dezinformációs forma, amely kifejezetten valódi hírnek, újságcikknek vagy tényszerű riportnak álcázza magát.

A módszertan és az alkalmazott gyakorlatok kialakításához először szükséges megérteni azokat a pszichológiai és kognitív mechanizmusokat, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek elhiggyenek és tovább terjesszenek félrevezető vagy hamis információkat. A dezinformáció sikeressége ugyanis nem pusztán az információ tartalmán múlik, hanem azon is, hogy az miként kapcsolódik az emberi gondolkodás működéséhez.

Az egyik legfontosabb ilyen jelenség a kognitív disszonancia. Ez akkor jön létre, amikor valaki azt tapasztalja, hogy attitűdjei, gondolatai és cselekedetei nincsenek összhangban egymással. Az ebből fakadó feszültség kellemetlen érzést kelt, ezért igyekszünk elkerülni azokat az információkat, amelyek megkérdőjelezik meglévő meggyőződéseinket. Ahhoz, hogy elkerüljük a kognitív disszonancia kellemetlen érzését, az értékrendünket, vélekedéseinket támogató bizonyítékokat szelektíven gyűjtjük, s ezeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint az ezeknek ellentmondóknak (vagy eleve csak ezeket vesszük észre). Ez a megerősítési torzítás. A megerősítési torzítás több szinten is működik. Megjelenik az információkeresés során, amikor elsősorban olyan forrásokat olvasunk, amelyek egyetértenek velünk. Megfigyelhető az információk értelmezésében is: a kétértelmű bizonyítékokat gyakran saját álláspontunk igazolásaként értelmezzük. Emellett az emlékezet működését is befolyásolja, hiszen könnyebben megjegyezzük azokat az információkat, amelyek összhangban vannak nézeteinkkel, míg az ellentmondó adatokat hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni vagy hiteltelennek minősíteni.

A megerősítési torzításhoz szorosan kapcsolódik az úgynevezett visszafelé elsülő hatás (backfire effect). Ennek lényege, hogy a téves információk cáfolata nem feltétlenül vezet véleményváltozáshoz; bizonyos esetekben éppen ellenkezőleg, tovább erősíti az eredeti tévhitet. Ha valaki mélyen azonosul egy adott meggyőződéssel, az azt cáfoló bizonyítékokat személyes támadásként élheti meg. Az agy ilyenkor védekező üzemmódba kapcsol: automatikusan elutasítja az új adatokat, és lázasan elkezd ellenérveket gyártani, hogy megvédje a saját világképét. A vita végén az illető még biztosabb lesz a saját igazában, mint előtte volt.

A dezinformáció terjedésében fontos szerepet játszik a keretezési torzítás (framing effect) is. Ennek lényege, hogy a döntéseinket nem kizárólag a tények, hanem azok bemutatásának módja befolyásolja. Különösen jól megfigyelhető ez a nyereség és veszteség kontextusában. Egy műtét például kedvezőbb megítélést kap, ha az orvos úgy fogalmaz, hogy „90%-os a túlélési arány”, mintha azt mondaná, hogy „10%-os a halálozási kockázat”, noha a két állítás matematikailag azonos. Hasonlóképpen egy termék vonzóbbnak tűnhet „95%-ban zsírmentes” megfogalmazással, mint „5% zsírtartalom” jelöléssel. A keretezés a manipuláció és a dezinformáció egyik leghatékonyabb eszköze, mivel a hangsúlyok áthelyezésével képes befolyásolni a közönség értelmezését anélkül, hogy nyíltan hamis állításokat fogalmazna meg. Egy gyárbezárás például bemutatható úgy, hogy „300 ember elvesztette a munkáját”, de úgy is, hogy „a vállalat szerkezeti modernizációt hajt végre a hatékonyság növelése érdekében”. A két megfogalmazás ugyanarra az eseményre utal, mégis eltérő érzelmi reakciókat vált ki.

A lehorgonyzási torzítás (anchoring bias) arra utal, hogy döntéseink és becsléseink során aránytalanul nagy súlyt tulajdonítunk az elsőként kapott információnak. Ez az első információ – a „horgony” – referenciapontként szolgál, amelyhez későbbi ítéleteinket igazítjuk, még akkor is, ha az eredeti adat pontatlan vagy irreleváns. A dezinformációs kampányok gyakran építenek erre a mechanizmusra: az elsőként hallott állítás a későbbiekben akkor is jelentős hatást gyakorolhat a véleményalkotásra, ha hiteles cáfolatok jelennek meg.

A csordaszellem (herd mentality) szintén fontos szerepet játszik az álhírek terjedésében. Ebben az esetben nem a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján döntünk egy információ hitelességéről, hanem mások viselkedését követjük. Egy állítás elfogadása így gyakran azon alapul, hogy azt sokan osztották meg vagy sokan hisznek benne. A többségi vélemény ilyenkor egyfajta társas bizonyítékként működik, amely csökkenti a kritikai vizsgálat szükségességét. Ez a jelenség szorosan kapcsolódik az úgynevezett konszenzusos igazságérzethez, amikor az információ igazságértékét nem a bizonyítékok, hanem a társadalmi elfogadottság alapján ítéljük meg. Pl.: „Sokan megosztották, tehát igaz”.

Az előkészítő szakasz fontos feladata volt a célcsoportok meghatározása, a helyszínek kiválasztása, valamint a későbbi workshopokhoz szükséges módszertani eszköztár kialakítása. A kutatás részeként olyan gyakorlatok fejlesztésére törekedtünk, amelyek nem csupán bemutatják ezeket a pszichológiai mechanizmusokat, hanem lehetőséget teremtenek azok személyes megtapasztalására is. Feltételezésünk szerint a résztvevők mélyebben megértik a kognitív torzítások működését, ha saját élményen keresztül ismerik fel azokat, mintha kizárólag elméleti előadás formájában találkoznának velük. A gyakorlatok kidolgozásakor fontos szempont volt, hogy egyszerre legyenek játékosak, könnyen adaptálhatók és reflektív jellegűek. Céljuk az volt, hogy a résztvevők tudatosabban és kritikusabban viszonyuljanak a mindennapjaikban fogyasztott médiatartalmakhoz.

A gyakorlatok kidolgozása nagy részben az ELTE Média Tanszékén szervezett facilitátor workshopon történt meg. A képzés egyik célja az volt, hogy a kutatásba fiatal facilitátorokat vonjak be, akik később aktív szerepet vállalnak a workshopok lebonyolításában. A kurzuson összesen 26 hallgató vett részt. A képzés során a résztvevők megismerkedtek a dezinformáció mechanizmusainak elméleti hátterével, valamint a részvételi filmes módszertan alapjaival, majd ezekre építve saját gyakorlatokat fejlesztettek ki, amelyeket a kurzus keretében ki is próbáltak, majd közösen reflektáltak azok működésére és fejlesztési lehetőségeire. Ezenkívül előkészítették a terepmunka során megvalósuló foglalkozásokat.

A közös munka eredményeként számos olyan gyakorlat született vagy nyerte el végleges formáját, amelyeket a kutatás későbbi szakaszában is alkalmaztunk. A kurzus így nem csupán felkészítette a résztvevőket a facilitátori szerepre, hanem egyben a módszertani fejlesztés fontos műhelyeként is szolgált.

Az ELTE kurzuson alkalmazott gyakorlatok:

Oldalválasztós gyakorlat
A résztvevők különböző hírfogyasztással és médiahasználattal kapcsolatos állításokra reagáltak egy képzeletbeli skálán elhelyezkedve. A játék elején a tér egyik oldala a „teljesen egyetértek”, a másik oldala az „egyáltalán nem értek egyet” pozícióját jelölte, a résztvevők pedig az állításokhoz való viszonyuk alapján helyezkedtek el a két végpont között. A facilitátor olyan kijelentéseket olvasott fel, mint például: „Ha egy hír passzol a véleményemhez, kevésbé ellenőrzöm” vagy „Gyakran csak a cím alapján döntöm el, hogy elolvasok-e egy hírt.” A résztvevőknek nemcsak állást kellett foglalniuk, hanem döntésüket meg kellett indokolniuk. A gyakorlat célja az volt, hogy láthatóvá váljanak a médiafogyasztással kapcsolatos szokások, előítéletek és automatikus működések, valamint, hogy beszélgetés induljon a tudatos hírfogyasztásról. Különösen izgalmas volt megfigyelni, hogy a résztvevők gyakran egymás véleményére reagálva módosították álláspontjukat, így a feladat egyszerre működött önreflexív és közösségi gondolkodást fejlesztő gyakorlatként.

Pletykalánc
A klasszikus „postásjáték” részvételi filmes változatában a résztvevők különböző szerepkártyák segítségével torzították vagy módosították ugyanazt a hírt. A gyakorlat célja annak bemutatása volt, hogy az információ milyen könnyen sérül vagy változik meg az információátadás során, akár szándékosan, akár véletlenül.
A facilitátor a résztvevőknek különböző szerepkártyákat osztott ki, például „túlzó”, „szenzációhajhász”, „információelhagyó” vagy „civil” szerepekkel. Ezután a sorok elején álló résztvevők megnéztek egy rövid hírt – a workshopokon gyakran egy pingvinszökésről szóló hírt használtunk –, amit aztán tovább kellett súgnia a mögötte állónak. A résztvevők mindig a saját szerepkártyájuk logikája szerint adták tovább az információt.
A folyamat végére az eredeti történet általában jelentősen átalakult: bizonyos információk eltűntek, mások túlzóak lettek, vagy új elemekkel egészültek ki. Az utolsó résztvevő kamerába mondta a hozzá eljutott verziót, majd közösen visszanéztük és elemeztük a történet torzulását. A gyakorlat egyszerre volt játékos és reflexív: a résztvevők saját tapasztalaton keresztül szembesülhettek azzal, milyen könnyen válik egy információ pontatlanná, manipulálttá vagy akár álhírré. A feladat jó kiindulópontot adott a dezinformáció, a kattintásvadász tartalmak és az információs torzulások működéséről szóló beszélgetésekhez.

Ártatlan vagy bűnös
A résztvevőknek rövid videókat kellett készíteniük ugyanarról az eseményről két eltérő narratívában: egy „ártatlan” és egy „gyanús” verzióban (pl.: „Egy diákot kikísértek az intézményből egy incidens után.” „Egy ember hosszabb ideig egyedül ült egy nyilvános helyen.”) A feladat célja annak felismerése volt, hogy ugyanaz az esemény milyen könnyen manipulálható kameraállásokkal, vágással, szóhasználattal vagy zenei és vizuális eszközökkel.

TEREPGYAKORLATOK

A facilitátorképzést követően több helyszínen szerveztünk terepgyakorlatokat, amiket mindig a hallgatókkal közösen vezettünk. Eredetileg felnőtt célcsoporttal szerettem volna dolgozni, de az együttműködési lehetőségek feltérképezése során mindenhonnan azt a visszajelzést kaptam, hogy a 20–50 év közötti felnőtt korosztály elérése és aktivizálása nehéz feladat, különösen vidéki közösségekben. Ezzel ellentétben a nyugdíjas korosztálynak viszont kevés ilyen jellegű programot vagy workshopot szerveznek, ráadásul ők azok, akik igazán ki vannak szolgáltatva a dezinformációs tartalmaknak. A kutatás fókusza végül a nyugdíjas résztvevők felé tolódott el, két helyszínen pedig középiskolásokkal dolgoztunk (a Dr. Ámbédkar Iskolában és a balassagyarmati Szondi György Technikum és Szakképző Iskolában). Így arra is adódott lehetőség, hogy a módszertan különböző korosztályokban való alkalmazhatóságát is vizsgáljuk.

A tanulmányban a négy, idősekkel végzett workshop eredményeit ismertetem. Ezeken a helyszíneken kétnapos foglalkozásokat valósítottunk meg, amelyek során a résztvevők saját tapasztalatokon keresztül ismerkedhettek meg a dezinformáció terjedését elősegítő kognitív mechanizmusokkal.

Napfény Idősek Otthona (2026. március 17–18. 2×1.5 óra)

A Napfény Idősek Otthonában megvalósított workshopok során először dolgoztam kifejezetten a 65 év feletti korosztállyal. A foglalkozások egyik legfontosabb tapasztalata az volt, hogy az idősebb résztvevők részéről a korábbi célcsoportokhoz képest erősebb igény mutatkozott a feladatok részletes magyarázatára, valamint a gyakorlatok céljainak és hátterének pontos tisztázására. Többen a workshopot elsősorban oktatási helyzetként értelmezték, és kifejezett elméleti tudásátadást vártak, ami fontos szempontként jelent meg a módszertan korosztály-specifikus adaptálásában.

A „Pletykalánc” gyakorlat különösen hatékonynak bizonyult a lehorgonyzási torzítás működésének szemléltetésében. Egyszerű felépítése lehetővé tette, hogy minden résztvevő bekapcsolódjon a folyamatba anélkül, hogy erős szereplési helyzetet teremtett volna. Érdekes módon szinte mindenki megjegyezte a történet egyik szereplőjének nevét („Sanyi”), amellyel a történet kezdődött, miközben a történet más elemei fokozatosan torzultak. Az egyik résztvevő például a videóban szereplő taxisofőrt rendőrként idézte fel a történet továbbmesélése során. A visszanézést követő reflexiós beszélgetésben maga a résztvevő fogalmazta meg, hogy számára a megmentés és a rendteremtés fogalma inkább a rendőrséghez kapcsolódik, ezért a történetet saját előzetes sémái alapján alakította át. Ez a felismerés jól szemléltette, hogy az információk továbbadása során nem pusztán felejtés történik, hanem az egyéni tapasztalatok és értelmezési keretek is aktívan formálják a tartalom jelentését.

Az AI-generált képek felismerésére épülő feladat szintén sikeresnek bizonyult. A résztvevők meglepő érzékenységgel azonosították a manipuláció vizuális jeleit, és a gyakorlat számos beszélgetést indított el a képek hitelességének kérdéséről, valamint a digitális tartalmakkal szembeni bizalom problematikájáról.

A filmes feladatok ebben a korosztályban kisebb hangsúlyt kaptak, részben a rendelkezésre álló időkeret, részben pedig a kamera előtti szerepléssel kapcsolatos bizonytalanságok miatt. Ugyanakkor a közös reflexiók és beszélgetések rendkívül gazdag tapasztalatokat eredményeztek. A workshopok fontos visszajelzéseket szolgáltattak arra vonatkozóan, hogy a módszertan milyen módosításokkal és hangsúlyeltolódásokkal alkalmazható hatékonyan idősebb résztvevőkkel.

Paloznak (2026. március 20–21. 2×3 óra)

A paloznaki workshop egyik legfontosabb sajátossága a generációk közötti együttműködés volt. ELTÉ-s egyetemi hallgatók, paloznaki fiatalok és paloznaki nyugdíjasok dolgoztak közösen, ami lehetőséget teremtett arra, hogy a dezinformációval kapcsolatos tapasztalatok és nézőpontok különböző generációk között találkozzanak.

A ráhangoló feladatok során gyorsan kialakult a bizalom és az együttműködés. A generációs különbségek nem akadályként, hanem erőforrásként jelentek meg: a fiatalabb résztvevők digitális és technikai jártassága jól kiegészült az idősebbek élettapasztalatával, médiatörténeti emlékeivel és kritikai megfigyeléseivel.

A foglalkozás során alkalmazott gyakorlatok – köztük a „Pletykalánc”, a „Celeb polgi”^[1], az „Álhíradó”^[2], valamint az AI-generált képek felismerésére épülő feladat – különösen alkalmasnak bizonyultak arra, hogy eltérő nézőpontokat hozzanak felszínre. A résztvevők nem csupán a feladatok megoldásában működtek együtt, hanem a reflexiós beszélgetések során is aktívan megosztották egymással saját tapasztalataikat arról, hogyan találkoznak félrevezető információkkal a mindennapokban. A workshop egyik legfontosabb eredménye éppen ez a generációk közötti párbeszéd volt, amely a dezinformáció kérdését nem egyéni, hanem közösségi problémaként tette értelmezhetővé.
Elkészült filmek:
https://www.youtube.com/playlist?list=PLWVGsZsj7RIO1ddCEgsp2ywfFLsNr0_tp

Baksa–Bakonya (2026. március 24–25. 2×3.5 óra)

Mind Baksán, mind Bakonyán egy-egy nyugdíjasklubban valósítottunk meg workshopokat, helyszínenként tíz résztvevővel. A résztvevők életkora 70 és 86 év között mozgott. A foglalkozások egyik legfontosabb tapasztalata az volt, hogy a dezinformáció kérdéséről politikai állásfoglalások nélkül beszélni rendkívül nehéz, ugyanakkor megfelelő módszertani keretek között lehetséges. A workshopok tervezése során ezért különös figyelmet fordítottunk arra, hogy a feladatok ne aktuálpolitikai tartalmakra épüljenek, hanem általános médiaműködési és információértelmezési mechanizmusokat tegyenek láthatóvá.

Az alkalmazott gyakorlatokat kifejezetten az idősebb korosztály sajátosságaihoz igazítottuk. Figyelembe vettük az esetleges egészségügyi nehézségeket, a mobilitás korlátait, a résztvevők megszokott napirendjét, valamint a digitális eszközök használatával kapcsolatos eltérő tapasztalataikat. A cél az volt, hogy minden résztvevő számára hozzáférhető és biztonságos tanulási környezetet teremtsünk.

A résztvevők különösen aktívan kapcsolódtak be a „Dezinfó bingó”, a „Pletykalánc” és az „Álhíradó” feladatokba. A helyi történetekre és személyes tapasztalatokra építő gyakorlatok láthatóan növelték a motivációt és a bevonódást, mivel a résztvevők saját életükhöz kapcsolódó helyzetekben ismerhették fel a dezinformáció működésének mechanizmusait. A workshopok során ugyanakkor folyamatos alkalmazkodásra volt szükség a résztvevők eltérő energiaszintjéhez, tempójához és technikai tapasztalataihoz, ezért a gyakorlatokat minden helyszínen az adott közösség igényeihez igazítottuk.

A baksai workshop során a résztvevők saját híradókat készítettek: három hírt forgattak le, amelyek közül legalább egynek igaznak, egynek pedig hamisnak kellett lennie. Az egyik csoport által készített álhír a helyi nyugdíjasklub tagjainak állítólagos sztrájkjáról szólt. A hír hamis eleme maga a sztrájk volt, ugyanakkor a történet több olyan valós mozzanatot is tartalmazott, amelyek a résztvevők mindennapi tapasztalataiból építkeztek, például a klubhoz való erős kötődést és a közösség fontosságát. A videó visszanézését követően élénk vita bontakozott ki arról, hogy a hír igaz vagy hamis. Az egyik résztvevő amellett érvelt, hogy a történet igaz, hiszen a videóban megszólaló szereplő által említett közösségi összetartás és a klub iránti ragaszkodás megfelel a valóságnak. A beszélgetés rámutatott arra, hogy az információk hitelességének megítélése során a résztvevők nem kizárólag a tényállításokat értékelik, hanem azt is mérlegelik, hogy a történet mennyire illeszkedik saját tapasztalataikhoz és a számukra ismert valósághoz. A gyakorlat így jól szemléltette, hogy a dezinformáció általában nem teljesen hamis állításokra épül, hanem valós elemeket szervez új, félrevezető keretbe.

Hasonlóan érdekes eredményeket hozott az érzelmi keretezésre épülő gyakorlat, amely ugyanannak a hírnek két eltérő értelmezési lehetőségét mutatta be. A bakonyai nyugdíjasklub résztvevőinek egy helyi térfigyelő kamerarendszer telepítéséről szóló történetet kellett bemutatnia. Az egyik csoportnak úgy, hogy a film a biztonság és a védelem növeléséről szóljon, a másiknak pedig úgy, hogy a megfigyelés, a kontroll és a magánszféra korlátozásának aspektusait hangsúlyozza. A gyakorlat jól érzékeltette a keretezési torzítás működését: a résztvevők reakcióit jelentősen befolyásolta, hogy ugyanazt az eseményt milyen narratív környezetben mutatják be, milyen zenét vagy feliratokat használnak.

Az AI-generált tartalmak felismerésére épülő feladatok mindkét helyszínen kiemelkedő érdeklődést váltottak ki. A reflexiós beszélgetések során világossá vált, hogy az idősebb korosztály számára különösen fontos a digitális manipuláció különböző formáinak megismerése, mert kevés lehetőségük van ilyen jellegű tudás megszerzésére. A résztvevők visszajelzéseikben többször hangsúlyozták, hogy sok új ismeretet szereztek, és értékelték, hogy olyan témákkal foglalkozhattak, amelyek ritkán jelennek meg az ő generációjuk számára szervezett programokban. Többen külön kiemelték azt is, hogy inspiráló tapasztalatot jelentett számukra az egyetemi hallgatókkal való közös munka, amely a workshopokat generációk közötti találkozási térré is tette.

EREDMÉNYEK ÉS ÖSSZEGZÉS

Bár a terepgyakorlatokról készült filmek elemzése még zajlik, az idősebb korosztálynál már most látszik, hogy a legnagyobb eredményt a médiatudatosság erősítése jelentette. A gyakorlatoknak köszönhetően ők maguk ismerték fel a különböző manipulációs technikákat. A fiatalok esetében inkább az jelent meg, hogy a hazánkban használt propagandapaneleket („Stop” vagy a „Háború lesz, ha nem rám szavazol”) hogyan jelenítik meg és figurázzák ki, és hogy miként váltak ezek a popkultúra részévé. Mindezek elemzése egy új kutatás alapját adhatja.

A kutatás során összesen 12 új vagy továbbfejlesztett gyakorlat jött létre, amelyek különböző korosztályokban és közösségi helyzetekben is alkalmazhatónak bizonyultak. A terepmunkák során világossá vált, hogy a dezinformáció felismerésével kapcsolatos problémák minden generációt érintenek, ugyanakkor az egyes korosztályok eltérő médiatapasztalatokkal rendelkeznek.

A fiatalabb résztvevők esetében különösen erősen jelent meg a digitális tartalomgyártásban való jártasság, valamint az online platformok működésének intuitív ismerete. Több workshopon tapasztalható volt, hogy a résztvevők maguk is aktív tartalomkészítők, így gyorsan ráéreztek arra, hogyan lehet manipulálni egy videót, hírt vagy narratívát. Ugyanakkor a gyakorlatok lehetőséget teremtettek arra is, hogy saját médiahasználatukra reflektáljanak, és tudatosabban viszonyuljanak a közösségi médiában terjedő tartalmakhoz.

Az idősebb korosztályokkal végzett munka más típusú tapasztalatokat hozott. A workshopok során sokkal nagyobb igény mutatkozott a részletes magyarázatra, a lassabb tempóra és a személyes beszélgetésekre. Ezzel együtt az idősebb résztvevők rendkívül nyitottan és érdeklődően kapcsolódtak be a gyakorlatokba, különösen az AI-generált képek felismerésével és az álhírek működésével kapcsolatos feladatokba.

A kutatás egyik legfontosabb tapasztalata az volt, hogy a részvételi filmes módszerek különösen alkalmasak a médiaértés fejlesztésére, mivel a résztvevők nemcsak elméleti szinten találkoznak a manipuláció fogalmával, hanem saját tapasztalaton keresztül értik meg annak működését. A videók készítése, elemzése és közös visszanézése során a résztvevők aktív alkotóként vettek részt a folyamatban, ami erősen növelte a bevonódást és a reflexivitást.

A projekt során összesen hat új intézményi és közösségi kapcsolat jött létre, amelyek hosszabb távú együttműködések alapját is jelenthetik. A workshopok visszajelzései alapján több helyszínen felmerült az igény a program folytatására vagy hasonló foglalkozások szervezésére, így a jövőben utánkövethető lesz az is, hogy mekkora hatást értünk el.

A kutatás hosszú távú célja egy olyan részvételi filmes módszertani eszköztár létrehozása, amely különböző közösségekben és korosztályokban támogatja a médiaértés, a kritikai gondolkodás és a dezinformáció felismerésének fejlesztését.

 

Kulcsszavak: részvételi filmkészítés, dezinformáció, álhírek, fake news, társadalom, generációs különbségek, katalizátor, közösség, workshop, nyugdíjasklub

 

Szerző:

Dr. Haragonics Sára Orsolya

Haragonics Sári az Egyesült Királyságban szerezte meg BA média diplomáját, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetemen dokumentumfilm-rendező mesterdiplomáját. Diplomafilmje, a Szembenézés 2015-ben elnyerte a Verzió Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál ZOOM-IN szekciójának fődíját. Első egészestés dokumentumfilmje, az Anyáim története (társrendezésben Dér Asiaval) 2020-ban debütált a Hot Docs Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon. Második egész estés filmje, a Szia Sári! elnyerte a közönségdíjat a 2025-ös Verzión, valamint a legjobb dokumentumfilm-rendező díját a 2026-os Magyar Filmszemlén.

Sári a rendezés mellett aktív részvételi filmes facilitátor. 2015 óta tart rendszeresen filmes workshopokat és táborokat Magyarország szerte, elsősorban fiataloknak, de dolgozott már felnőttekkel is Ghanaban és Indonéziában és idősklubbokban Baksán és Budapesten. Doktori fokozatát 2024-ben szerezte meg. Kutatása: A kamera, mint csoportkohéziós és csoportközi katalizátor azt vizsgálja, hogy a filmezés folyamata, a kamera használata hogyan befolyásolja egymásról alkotott képeinket és hogyan oldja a csoportközi sztereotípiákat és a csoporton belüli konfliktusokat.

A 2023-2024-es évadban együttműködött az Örkény Színházzal az 1,5 ezrelék – józanságaink története című közösségi színházi előadásban, valamint a kösz, jól vagyunk című részvételi videóprojektben. 2021 óta az ELTE Média- és Filmtanszékén tanít.

 

Végjegyzetek:

^[1] A feladat során a résztvevőknek egy képzeletbeli választási kampányban kell részt venniük, ahol ismert vagy fiktív karakterek indulnak polgármesterjelöltként. A csoportoknak kampányvideót, majd lejáratóvideót kell készíteniük. A gyakorlat célja az, hogy a résztvevők felismerjék, milyen könnyen manipulálhatók érzelmek, benyomások és politikai vagy közéleti vélemények audiovizuális eszközökkel.

^[2] A résztvevők kiscsoportokban rövid híradós videókat készítenek, amelyekben igaz és hamis híreket kell vegyíteniük. A feladat során hangsúlyos a kameraállás, a megszólalás módja, a helyszínválasztás és a narráció szerepe a hitelesség megteremtésében. A visszanézés során közösen próbáljuk megfejteni, melyik hír volt valós és melyik manipulált, illetve azt is elemezzük, hogy milyen eszközöktől vált egy tartalom hihetővé.