A művelődési vagy közösségi ház néven ismert intézmények kezdetben a közösségi lét kitüntetett helyszínei voltak. Befogadták a közösség ügyeit tárgyaló vitákat, interaktív teret adtak az együttélés problémáinak, a megoldási lehetőségek feltárásának, a közös életteret adó települési jövőkép megalkotásának és az önszerveződés bármely kultúra-alapú metódusának. A közösségi terek e közösségi „alapfunkciók” szerint hidakat és átjárható kapcsolatokat képeztek emberek és csoportjaik-, a különböző generációk, társadalmi státuszok, szerepek között.

1949 után az állami irányítás és ellenőrzés hatására a népművelés (közművelődés) helyben a kultúrházakra korlátozódott. Az intézményi működést egy „hivatal” jellegű, szervetlen fejlődési modell determinálta, az önszerveződés helyére a „megszervezés” és a „terjesztés” lépett. A működési kereteket mesterséges, központi szabályrendszer deklarálta, aminek következménye, hogy az intézményközpontúságra kondicionált szakma települési képviselői is eltávolodtak a helyi társadalomtól. Bár a művelődési házak az 1970-es évek közepén az éppen 50 évvel ezelőtt született első közművelődési törvényünk (1976. évi V. törvény a közművelődésről) miniszteri narratívája szerint a „helyi társadalom intézményei” voltak (Pozsgay, 1976), a valódi birtokbavételre csak elvétve, kísérleti keretek között kerülhetett sor (Beke, 2001). Mai közművelődési szféránk e felülről irányított állami kulturális rendszer nyomait hordozza. A rendszerváltás után lehetőség nyílt nagyobb önállóságra, de közművelődési intézményeink éppen a társadalomtól való korábbi eltávolodás okán nem tudtak megszabadulni az államtól való függelmi helyzet „örökségétől”. Napjainkban szinte minden településen van közösségi célokat és a helyi társadalom revitalizációját szolgáló intézmény, de a szűkös anyagi, humán és társadalmi erőforrások okán éppen a közösségi munkára nem jut elegendő idő, figyelem. Háttérbe szorul az önszerveződést és helyi cselekvést katalizáló közösségi munka, ami – paradox módon – éppen a helyi beágyazódást, a társadalmi erőforrások megerősítését, bevonását és újratermelődését szolgálná-szolgálhatná. De mi magunk is távol kerültünk a közösségiség fentebb hivatkozott hagyományos formáitól, amelyhez időről-időre keressük a szakmai kapcsolódási pontokat (Beke, 2010). Provokatív kérdés, de felteszem: a közeljövőben a „hídszerep” kijelölhető-e fő intézményi funkciónak?

A közösségi művelődés több mint fél évszázada tesz kísérletet egységes üzenet megfogalmazására önnön szakmai entitásáról, s ma már tudható, hogy e feladat lehetetlen küldetésnek ígérkezett. Attól függően, mire helyeződik a hangsúly (szükség vagy kompetencia), a közművelődési szakember szerepe a rendezvényszervezéstől és kultúraközvetítéstől a közösségépítésen át a településfejlesztésig számos formát ölthet. Az, hogy időről időre új narratívák születnek e plurális, többszektorú szférában, természetes folyamatnak tekinthető, s e képletekben csupán a kultúra, a közösségek és a művelődés (mint iskolán kívüli ismeretszerző, egyéni és kollektív tanulási folyamat) egymáshoz való viszonyulása változik. Az időről-időre módosult elnevezésű munkakör betöltésére hivatott szakma (népművelő, művelődésszervező, közösségszervező stb.) ma is gyakran az intézményi háttérbe „olvad”, annak ellenére, hogy fontos társadalmi szerepe van: befogad és alkalmat ad együttléthez, tehát munkája során közösségeket szolgál és támogat – sokszor „láthatatlanul”. A valódi önállóság és társadalmi beágyazottság kibontakozását sok esetben korlátozza konzervatív szerepfelfogás vagy „hivatali” szemlélet. Ezen túlmenően a közösségi művelődés megújulását további számos tényező, így a szabályozás, a szakmai felkészültség hiátusai, a fenntartói akarat vagy éppen a helyi cselekvési szándék hiánya akadályozhatja. Intézményeink plurális közegét az állami-önkormányzati, civil és gazdasági szereplők; eltérő szakmai-tartalmi és módszertani dimenziók, helyi igények és szükségletek árnyalják, s bennük a helyi lehetőségek, prioritások, érdekek, bonyolult finanszírozási kérdések leginkább a kultúraközvetítő funkció érvényesülését segítik.

Egy közösségorientált felépítmény erős és korszerű alapokat igényelne, ezért e nagy volumenű feladat sikere érdekében mindenekelőtt szükséges lenne elszakadnunk a múltban gyökerező rutinoktól, intézménycentrikus attitűdjeinktől és gyakorlatainktól. A helyi társadalom és „saját” intézményeik érdekében célravezetőbb nézőpontot váltani: intézményközpontúság helyett a társadalomközpontúságról gondolkodni. Eljönni látszik újra az önszerveződést segítő, az életminőség javításán munkálkodó közösségi fellépések ideje, melynek a közösségi színterek adhatnak helyet és teret. Neves elődeink, Beke Pál, Varga A. Tamás, Balipap Ferenc és szellemi társaik nyomdokain (vö. Beke, 1987.; 2001) néhány évtized távlatából érdemes lehet újragondolni, hogy a társadalmi cselekvéshez és fejlődéshez mivel járulhat hozzá a művelődés e páratlan intézményrendszere napjainkban s nem túl távoli jövőnkben. Ideje volna a koncepcióhoz új szakmai jövőképet vázolni.

Korunk kihívásai mentén hosszabb időtávú perspektívá(ka)t kell nyitni, de idealisztikus azt gondolni, hogy e szemléletváltásra mindenütt van készség, erőforrás, akarat és tudás. Ezért csak hosszabb távú cél lehet (kell, hogy legyen) képessé tenni önmagunkat, közösségi tereink fenntartóit, működtetőit és használóit e feladat megvalósítására. Ismételten hangsúlyozni szükséges, hogy a közösségi színtér/ művelődési/közösségi ház az a hely, ahol a közösség ügyeiben a közösség eljárhat, szerveződhet, szerepet vállalhat, de e feladatokra képessé kell válnia a helyi szakembereknek és a lakosoknak is. Mert nincs más közszolgáltatás, mely egyszerre mindenkié, s mindenütt „jelen” van, ami rendelkezhet a közösségi élet revitalizálását támogató kapcsolatokkal, tudással, képességgel, eszközökkel. Ha közösségi színtereinket valóban közösségeink szolgálatába kívánjuk állítani, a szakemberek feladata nem korlátozódhat kulturális programokra és települési rendezvényekre, mert dolga a közösségek aktivizálása, együttműködési- és kezdeményező készségeik és képességeik erősítése, összességében a közösségi fejlődést támogató folyamatok animálása is. A közösségi művelődés valódi ismérve, sajátossága ekként a közösség képessé tételére építkező közösségfejlesztés (vö. Vercseg, 2020). Ebből az következik, hogy a közösségi színterekben alkalmazott szakemberek legfontosabb teendője a kezdeményezőképesség segítése, a fejlesztő-támogatás, amelynek a kulturális programszervezés eszköze lehet. E gondolatok mentén a művelődés a fejlődés feltétele, a kultúra a társadalmi együttműködés alkotóeleme és a közösségi lét mindennapi gyakorlata. Lehet ez passzív vagy aktív forma, élethelyzet, cél, egyéni vagy kollektív igény és szükséglet tárgya. A művelődés része lehet az együttműködés kultúrája, ezt pedig csak „érintettként”, hely- és helyzetspecifikusan lehet tanulni.

Pusztamonostor – Közösségi színtér

Angyalföldi József Attila Művelődési Központ

Ehhez azonban szükséges a „most” megértése, az „állapotok” felmérése, a működési jellemzők meghatározása, melyben nem az általános problémák megoldása, hanem a célhoz vezető, közösen kijelölt jövőkép megalkotása a prioritás. Olyan eszközökre van szükség, amelyek elősegítik a társadalmi párbeszédet és az együttműködést. Ezért szükséges a művelődési házainkra elsődlegesen mint a lakóhelyi kapcsolatok központjára, a fejlesztő-szakemberekre pedig mint “hídépítőkre” tekinteni. Nem elegendő helyet adni művelődő közösségeinknek, a helyi társadalom tagjait fejlesztenünk és inspirálnunk is kell a szerepvállalásra, nyitottságra, proaktivitásra. A közösségi munka módszertana (Rothman, 2002) alkalmas arra, hogy a társadalmi tér szereplőit – hely- és helyzetfüggően – bevonjuk a közös gondolkodásba, cselekvésbe.

A kérdés tehát az, hogy e társadalmi térben működő plurális „szakma” képes-e

• konstruktív párbeszédet nyitni és folytatni,
• a helyi társadalomban hidakat képezni, megerősíteni
• helyi és szakmaspecifikus közösségekben gondolkodni,
• valós, stabil szektorközi partnerséget építeni,
• horizontális elven működni, beágyazódni,
• releváns, helyi társadalmi problémákra megoldást kínáló alternatívákat kimunkálni és megvalósítani,
• mindenki számára érvényes „praxissá” válni,
• felismerni, integrálni, aggregálni és használni a társadalmi tőkékben rejlő erőforrásait (befektetni/újratermelni/bővíteni az általa felhalmozott társadalmi kapcsolatait),
• megfogalmazni értékeit, igényeit és szükségleteit a szakpolitika irányába,
• túllépni vélt vagy valós sérelmein, tanult tehetetlenségén, függelmi viszonyain
• és a fentiekre építő, konstruktív javaslatokat kidolgozni.

E válaszok hiányában félő, hogy intézményeink beleragadnak „várvédő” szerepfelfogásukba, miközben e „vár” mellett korszerűbb és praktikusabb, reziliens platformok fejlődnek, egyúttal újabb és ismeretlen problémák és helyspecifikus kihívások születnek. A közművelődés bármely szegmensében meg tudjuk-e fogalmazni preferenciáinkat és működésünk specifikumait; látjuk-e, munkánk hogyan válhat a társadalmi élet és a közösségi művelődés szerves alkotó elemévé? Maradhatunk-e külön csapatokban, s leszünk továbbra is olykor egymásnak feszülő „várvédők” és innovátorok, proaktívak és konzervatívak, civilek és önkormányzati „megbízottak” vagy „megtűrtek”, menedzserek és rendezvényszervezők, egyéni célok mentén dolgozó profitorientált vagy nonprofit szervezetek? Mert ilyen a mi „szakmánk”. Nem egységes. Sokféle. Ettől olyan értékes! Ám eljött az idő, hogy átgondoljuk, ki mivel járulhat hozzá a változáshoz. Vegyük számba, milyen eszközeink vannak közös problémáink megoldásra. Kinek mi a feladata, igénye, viszonyulása ott, ahol kompetens, ott, ahol jelen van a közművelődési mezőben? Meg tudja-e határozni, hogy ő maga – lokális közösségeivel együtt – milyen kihívásokkal kényszerül szembenézni, és milyen szükségletei vannak? Nem várható egységes struktúra, ugyanakkor a társadalmi problémaközpontú megközelítés mindannyiunknak segíthet a helyes irányok és arányok kijelölésében. Hiszem, hogy csak így lehet esély valamiféle rendszeralkotásra, meglévő erőforrásaink közösségi munkamódokkal történő aggregációjára.

Várakozással és bizakodva tekinthetünk a megújulás lehetőségére. A kormányzat nyitott az alulról jövő kezdeményezések irányába, a kérdés most az, hogy készen állunk-e előremutató, hosszútávú, innovatív és konstruktív cselekvésre? Első lépésként saját, szakmai és lokális perspektívánkból tehetünk kísérletet közös dolgaink rendszerezésre, mert képessé kell válnunk arra, hogy művelődési házaink valóban a helyi társadalom intézményei legyenek.

-//-

A szerző felhívására jelen sorok írását megelőzően szakmafejlesztői munkacsoport alakult. A közös gondolkodásra felkért szakemberek: Beke Márton, Bokor Béla, Böröcz Lívia, Dicső László, Ditzendy Károly Arisztid, Dóri Éva, Koszecz Sándor, Minorics Tünde, Monostori Éva, Szalay Lilla, Vincze Csilla, Végh Márta. A közösségi művelődés különböző szegmenseit képviselők a fenti írás tartalmi kérdéseire is reflektáló társadalmi vitairat kidolgozásán munkálkodnak.

Felhasznált irodalom:

• Beke Pál (1987): Művelődési Otthonon innen és túl. Művelődéskutató Intézet, Budapest.
• Beke Pál (2001): Méltóságkereső. Önéletrajz és szakmatörténet. EditioPlurilingua – Shark Print Kiadó, Kaposvár – VEL, Budapest.
• Beke Pál (szerk.) (2010): Saját művelődési otthonunk. Civil Közösségi Házak Magyarországi Egyesülete, Komárom.
• Pozsgay Imre (1976): A művelődés minden állampolgár joga, lehetősége és feladata. (Előadói beszéd a közművelődési törvényről).  In: Népművelés. 23(16.) 11–16.
• Rothman, Jack (2002): A közösségi beavatkozás megközelítései. Parola Füzetek. Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest.
• Varga A. Tamás, Vercseg Ilona (1991): Település, közösség, fejlesztés. Országos Közművelődési Központ, Budapest.
• évi V. törvény a közművelődésről
• Vercseg Ilona (2020): Közösség és részvétel. A közösségfejlesztés és a közösségi munka gyakorlatának elmélete. Parola Füzetek. Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest.

Vitára buzdítjuk az olvasót! Mondja el véleményét a helyi társadalom intézményeinek jelenlegi és jövőbeli szerepéről a KÖFE és a Parola FB oldalán!

Kulcsszavak: művelődési ház, helyi társadalom, közösségi művelődés, közösségi munka

Szerző:

Dóri Éva (1976) közművelődési és közösségi szakember, számos települési közösségi munka facilitátora és mentora, a PTE BTK Humán Fejlesztési és Művelődéstudományi Intézet oktatója. Kutatási területe a hazai közösségi művelődés szakmatörténete, a Nyitott ház mozgalom településfejlesztési tevékenysége.