Ez a cikk egy számomra több szempontból is különösen fontos esemény, a Nietzsche halott, avagy vissza a kocsmába beszélgetéssorozat összegzése. Bemutatásával vázolom az egyik első élményemet a közösségszervezésről, önszerveződésről, demokratikus működésről. Emiatt nehéz a szubjektivitást kerülve, csupán adatokra támaszkodva írnom arról a covid lezárások után szárnyra kapó eseménysorozatról, amit két fiatal kezdeményezett annak érdekében, hogy történjen valami Pápán, az egyébként kevés kulturális lehetőséggel rendelkező vidéki kisvárosban. Megpróbálom tehát cikkemben – néhol vállaltan elfogultan – átadni az esemény hangulatát, fontosságát, különlegességét.

Uram isten, semmi sincsen! – tettük szállóigénkké a mondatot, amikor évekkel ezelőtt visszatérő eleme volt beszélgetéseinknek, hogy azt érezzük, Pápán, ahol felnőttünk és ahol akkor gimnazista éveinket töltöttük, nem kapunk lehetőséget arra, hogy fiatalként bármilyen szinten magunkénak érezzük a kisváros kulturális életét. Ezt tetőzte az akkor már hónapok óta zajló covid-felfordulás, aminek hatására nemhogy a városhoz, de senkihez és semmihez nem volt lehetőségünk kapcsolódni. Eldöntöttük tehát, ha vége ennek az időszaknak, teszünk valamit a semmi ellenében.

Ennek a “valaminek” a pápaiakról, a pápaiaknak kell szólnia, fiatalosnak kell lennie, az újranyitással el kell kezdődnie, és esélyt kell biztosítania arra, hogy megszólalhassanak, láthatóvá váljanak azok, akik a város meghatározó figurái. Ezek voltak a feltételeink, amiből összeállt az ötlet: kéthetente megrendezésre kerülő beszélgetések egy kertvárosi kocsma teraszán két állandó házigazdával és két meghívott vendéggel, akik bár első blikkre egymástól távol állnak, pápaiságukon kívül mégis valami összetalálkoztathatja őket.

Az eseménysorozat a Nietzsche halott, avagy vissza a kocsmába nevet kapta, amivel ugyanannyira szólt a megcélzott közönség provokálásáról, mint a bevágódásról náluk. A beszélgetések helyszínéül a Nekünk Nyolc néven futó kocsma szolgált. Praktikus okokból választottuk, a baráti közegünk és gimis társaink törzshelyének számított akkoriban. Gyurit, a tulajt jól ismertük, aki bármiféle kezdeményezést lelkesen és támogatóan fogadott, beengedett miket a szórakozóhely sufnituninggal felhúzott színpadára, nem számolt fel bérleti költséget, sőt, segített a megvalósításban ott, ahol tudott. Meghatározó motivációs faktor volt a helyszín adta alkoholfogyasztás korlátlan lehetősége, amit igyekeztünk egészséges határok között ötvözni az esemény intellektuális tartalmával.

A négyfős szervezői stáb ötletgazdái és legmeghatározóbb alakjai az akkor húszas éveik elején járó színészhallgató srácok, Kornél és Bence, akik a közönség előtt az események házigazdái, a beszélgetések moderátorai, a másik oldalon a háttérmunkák és agyalások nagy részét magukra vállaló, a vendégekkel előzetesen egyeztető szervezők voltak. Ezen kívül Dávid, egy akkoriban grafikusnak készülő egyetemista segített az esemény arculatának, logójának kidolgozásában, az én feladatom pedig a helyszín berendezése, a meghívott vendégek kiválasztásában, tematizálásban való részvétel volt.

A programsorozattal kapcsolatos kommunikáció az esemény Facebook oldalán zajlott, a szervezők itt jelentették be a soron következő alkalmak témáit, a meghívott vendégeket, akiket be is mutattak. A júniusi indulás bejelentő szövegének posztolásával kezdetét vette az egész nyáron át tartó beszélgetések sorozata: „Bajtársak és pultszomszédok, asztaltársaságok és magányos musclincavadászok, karanténban elgémberedett lokálpatrióták és lelkes mondattolvajok! Nagyon készülünk az első tesztüzemre. Gyertek, lássátok, véleményezzétek és építsük közösen a pápai kocsmakultúrát! Először még a forma határozza meg a tartalmat, kocsmában beszélgetünk a kocsmákról.” Az alkalom a Kocsmológia nevet viselte, két népszerű vendéglátóhely tulajával zajlott a beszélgetés.

Szerencsénkre a lelkesedésünk akkora volt, hogy nem ingatta meg motivációnkat annak ténye, hogy a vendégek hozzátartozóin és az anyukáinkon kívül nem igazán sikerült hömpölygő tömegeket bevonzani az alkalomra. Visszagondolva az ismeretlen újdonság tényén kívül az sem segíthetett ebben, hogy kocsmákról beszélgettünk egy kocsmában, vendéglátásról érdeklődő vendégek nélkül. Arra számítottunk, hogy az idősebb generáció kíváncsi lesz ránk és az általunk összehozottakra, könyvtárak, művelődési otthonok és művelődési házak eseményeinek állandó résztvevői talán kapnak az alkalmon, hogy belepillantsanak egy új formátumba. A másik oldalról viszont számítottunk a szombat estéiket egyébként is a helyszínen töltő fiatalokra is. Amiatt, hogy ez nem történt meg, a két hét múlva következő, második alkalomra sokkal tudatosabban egy befogadhatóbb és többeket megmozgató témával készültünk. Kevesebb alkohol, több helyi szál, izgalmasabbnak ígérkező beszélgetőpartnerek. Lokál music néven meghirdetett eseményünkre a Pápa Város Fúvószenekarának fuvolistáját és elnökét, kétgyerekes anyukát, Katit és a telepi rappert, a Pápai dal című hip-hop klasszikus alkotóját, Holczyt invitáltuk beszélgetésre. Vendégek tekintetében praktikus volt, hogy közel harmincan már csak a fúvószenekar oldaláról felsorakoztak a nézőközönségben. Holczy haverjai az udvar másik felében várták, hogy helyi underground kultúráról halljanak szervezett körülmények között. Az alkalom meghozta az esemény berobbanását a helyi köztudatba, az általunk annyira vágyott ellentétes világok találkoztatása pedig a lehető legszebb formában történt, a zenekar tagjai a beszélgetés végeztével elővették hangszereiket és aláfestést játszottak Holczyék szövegeihez. Itt jelentettük ki először boldogan, hogy azt hisszük, valami történt.

Az eddigieknél is lelkesebben igyekeztünk a lehető legizgalmasabb vendégpárosokat invitálni, így beszélgetett a következő Neobarokk paneljeink címet viselő alkalmon a pápai főépítész a városi könyvtárigazgató helytörténésszel, aminek végén egy rögtönzött lakossági fórum alakult, ahol az érdeklődők várostervezéssel, közterekkel kapcsolatos kérdéseinek megválaszolásában összefogott a szakmai tudással rendelkező építész a múltbeli örökségekre kitérő történésszel. Következett az oktatásügy – egy alternatív módszerekben hívő drámatanár és egy nagypresztízsű gimnáziumi történelemtanár gondolatai mentén. Ezután egészségügy egy nyugdíjas gyerekorvos és volt páciense, akkor frissen diplomázott fogorvoshallgató párbeszédére felhúzva. Míg az előbbi a módszertanok csatájáról, pontos érvelésekről és szakmai vitákról szólt, addig az utóbbi a vendégeink bájos egymásra találásától, sztorizástól, generációk találkoztatásától vált emlékezetessé.

Közelgett az évad vége, nyári programnak szántuk a Nietzschét, így az utolsó alkalomra valami nagy dobással szerettünk volna készülni. Mást nehéz lett volna tudatosan fokozni, mint a vendégek számát, így kettő helyett négy meghívottunk volt, két szülő-gyerek páros. Egyikük a Pápai Vadvirág Művészeti Egyesület néptáncegyüttes alapítója és lánya, a szervezet újdonsült működtetője, velük szemben a helyi televízió tulajdonosa és alapítója és a sikeres fotóskarrierrel rendelkező fia. Központi témánk a generációk voltak, a szenvedélyek továbbörökítése, a kisvárosi alkotómunka. Ezidőre az érdeklődők száma akkora lett, hogy nem tudtunk mindenkit bezsúfolni a kocsma udvarára, egy nagyobb terembe kellett átköltöznünk. Számomra legtöbbet az egyre több visszatérő, előző eseményekről már ismerős arc, az egyre bátrabban kérdező közönség, az esemény után is maradni vágyó társaságok jelentették. Talán nem túlzás kijelentenem, hogy olyan nagy szórású, vegyes közönséget, mint ezeken az alkalmakon, sem előtte, sem utána nem láttam helyi rendezvényeken. Párbeszédet indítottunk, ahol az egyet nem értés erény volt, az egymással vegyülés pedig természetes.

Bár azon az augusztuson – lassan két éve – meggyőződéssel állítottuk, hogy ez csak a kezdet volt, a folytatás minél hamarabb érkezik, végül erre sosem került sor. A felelősség egy részét magunkra vállalva mégis úgy gondolom, a szervezőkön kívül többtényezős a felelősségre vonás kérdésköre. Bár az események vitathatatlanul népszerűek voltak, a helyi sajtóban, a közösségi médián a pápaiak zöme találkozhatott vele, mégsem sikerült intézményesíteni, vagy legalábbis bármelyik helyi kulturális szerv érdeklődését felkelteni a közös együttműködés reményében. Véleményem szerint a folytatáshoz alkalmasabb helyszínre, hang-, fény- és videotechnikára, anyagi támogatásra lett volna szükség. Nyár végére kinőttük az indulási körülményeket, azonban nem sikerült eggyel professzionálisabb és szervezettebb módon átültetni az általunk elkezdett munkát egy második évadba, még akkor sem, ha témából és izgalmas vendég-alapanyagokból azóta is akadna bőven.

Mindezek ellenére nagyon fontos és meghatározó élmény volt számomra a Nietzsche halott, avagy vissza a kocsmába beszélgetéssorozat, melynek közösségi erejével, jóízű lokálpatrióta értékeivel öröm volt találkozni.

 

Szerző:

Tegyi Nóra, az ELTE Közösségi és Civil Tanulmányok mesterszakának elsőéves hallgatója. Alapszakos diplomáját Szociológia szakon szerezte, szintén az ELTE-n. Érdeklődési területe, diplomamunkájának témája a fiatalok becsatornázásának lehetőségei és feltételei a szervezett kulturális életbe.