Amikor lehetőségem nyílt közösségfejlesztőként a saját lakóhelyemen elindítani egy közösségi alapítvány kezdeményezést, boldogan mondtam igent. Azt éreztem, ez az a szerep, sőt, talán ez az egyedüli szerep, amit helyi lakos közösségfejlesztőként félelmek és kétségek nélkül fel tudok vállalni. Mert nem lehet belecsúszni abba, hogy túl sokat vállalok, hiszen jól körülhatárolt, mert nem tudok beleragadni, hiszen határozott időre szól (ugyanakkor arra is lehetőséget nyújt, hogy a határozott idő lejártával is a közösségi alapítvány közelében maradjak önkéntesként). Mert itt nem egy évekig tartó, komplex közösségfejlesztő folyamatban vagyok a közösségfejlesztő. Más szerep? Más folyamat? Más módszertan?

A közösségi alapítvány világszerte elterjedt formája a helyi fejlesztésnek. A közösségi alapítvány az adott település, illetve térség közösségének szereplőitől gyűjt adományt azért, hogy abból helyi kezdeményezéseket támogasson. „A közösségi alapítvány egy adott közösség tagjai által hosszú távú, folyamatos működésre létrehozott civil szervezet, amely elkötelezett az adott közösség fejlődésének átfogó támogatása mellett. Munkájának alapja a bizalom, a közösség ismerete, a folyamatos önfejlesztés; céljait mindenekelőtt a helyi adományozási kultúra (filantrópia) fejlesztésével, a helyi identitás erősítésével, a közösségi összetartozás növelésével, és az aktív állampolgárság eszméjének népszerűsítésével éri el. Alaptevékenységei: adománygyűjtés, támogatásosztás és közösségépítés. A közösségi alapítvány alapvetően támogató szervezet: mások elképzeléseinek, ötleteinek a megvalósulását támogatja és nem saját programjait hajtja végre.”^[1]

Magától értetődőnek tűnik, hogy egy közösségi szakember mindenben hisz, ami közösségi alapú – de ez egyáltalán nem magától értetődő. Mert ha pár évvel ezelőtt kérdezte volna valaki, mit gondolok egy közösségi alapítvány indításáról, a „jó a közösségi alapítvány” mondat nálam nem ponttal végződött, hanem egy „de”-vel folytatódott volna. Nem is olyan rég még azt gondoltam, hogy jó minden közösségi módszertan és keretrendszer, de a helyi fejlesztésnek mégiscsak az a komplex közösségfejlesztő folyamat az ideája, amelyben az aktivitást nem szűkítjük le egy eseményre, egy fizikai tér megtervezésére – vagy egy közösségi alapítványra, hanem az aktívvá váló szereplőkre, helyi lakosokra bízzuk, egyénileg és mint közösség milyen irányt adnak tevékenységüknek. Nem vagyok rá büszke, hogy ilyen későn jutottam el a felismerésig: az emberben és a közösségben végbemenő változás a fontos, nem a keret. Az életet nem lehet különböző projektekbe zárni, a hatások összeadódnak. Enélkül a felismerés nélkül nem tudtam volna hitelesen képviselni a közösségi alapítvány ügyét, belátva azokat az előnyöket is, amelyekkel egy közösségi alapítvány indítása egy átfogó közösségfejlesztő folyamattal szemben rendelkezik:

• a közösségi alapítvány egy hangsúlyozottan és (többek között az adománygyűjtés miatt) megélhetően független civil szervezet, amely
• rugalmasan tud támogatni helyi kezdeményezéseket, miközben
• változatos lehetőségeket kínál a részvételre a kapcsolódni, cselekedni vágyóknak,
• és egy választóvonalakon felüli felületet teremt az együttműködésre a helyi szereplők számára.
• A tapasztalataim is megerősítették, hogy egy megfogható keret és egy konkrét cél (közösségi alapítvány létrehozása) érdekében könnyebb aktivizálni és bevonni az embereket.

A keretek

A Gyökerek és Szárnyak Alapítvány (GYSZA) 2020-ban olyan alkotótársakat, szakembereket keresett, akik a saját városukban (Budapesten kerületükben) kezdeményezői lesznek egy közösségi alapítványnak.^[2] Pályáztam – és többekkel együtt én is lehetőséget kaptam. Az volt a feladat, hogy jöjjön létre és erősödjön meg a kerületben egy szervezőcsoport, akik a közösségi alapítvány létrehozói lesznek, és akikkel a GYSZA tovább tud haladni ezen az úton. Nem volt sikerkritérium a szervezőcsoport létrejötte, az volt a cél, hogy mindent tegyek meg ennek érdekében. Ehhez kaptunk felkészítést, egy közös tanulócsoportot, és szakmai kísérést.

Az időkeret igen szoros volt: június 15-től kezdődött a munka, és a létrejövő csoport szeptember 30-ig kellett nyilatkozzon arról, hogy közösségi alapítványt szeretne létrehozni.

 A folyamat

A közösségfejlesztő folyamat mindig a terület megismerésével, feltérképezésével kezdődik: helytörténet, statisztikák, stratégiák, bejárás… Óbudán is így volt, mindezeken kívül tájékozódó beszélgetéseket is folytattam, ezt még a pályázat megírása előtt megtettem – és sokat segített, hogy hazai terepen voltam. Az óbudai feltérképezési folyamat annyiban volt speciális, hogy próbáltam felmérni egy közösségi alapítvány esélyét is a kerületben. (Arra jutottam, hogy ez minden szempontból gazdag kerület: történelme, kultúrája, természeti adottságai, infrastrukturális ellátottsága, gazdasági súlya alapján, de kulturális kínálatában és a civil szervezetek tekintetében is (sok és sokféle szervezet, jelentős szervezetek, erős városrészi egyesületek, elkötelezett és sikeres érdekvédő csoport). A kerületnek ezt a gazdagságát kétesélyesnek gondoltam a közösségi alapítvány szempontjából: az optimista forgatókönyv szerint innen már csak egy közösségi alapítvány hiányzik, amelynek már elő van készítve a terep, a pesszimista forgatókönyv szerint mindenki elégedett a helyzettel, és senkinek nem hiányzik egy közösségi alapítvány.)

A közösségfejlesztő folyamat általában a személyes beszélgetésekkel, az interjúkkal folytatódik, amelyek részben a megismerést, részben az aktivizálást szolgálják. Először a meghatározó embereket (pl. közösségek vezetőit) szoktuk kérdezni, kérve őket arra is, hogy ajánljanak olyan helyi lakosokat, akiket felkereshetünk. Sokszor teljes nyilvánosságot adunk annak, hogy személyes beszélgetéseket folytatunk, így teremtve lehetőséget a bekapcsolódásra azoknak is, akikhez egyébként nem jutnánk el, mert fontos cél minél több ember elérése és megszólítása. A beszélgetést általában a lakóhelyhez fűződő viszonyról szóló kérdésekkel kezdjük. Óbudán szigorúan nem hirdettem meg semmit nyilvánosan. A helyi közösséget jól ismerő barátaimat, kollégáimat kerestem meg először, akikkel a közösségi alapítványról, és annak óbudai esélyeiről beszélgettem. Ezek az interjúk hangsúlyosan együttgondolkodó beszélgetések voltak, egy kerületi közösségi alapítványról. Nagy hangsúlyt kapott, hogy kiket kellene megszólítani ahhoz, hogy az ügynek támogatottsága legyen (akik támogatni/ elgáncsolni tudják az ügyet), és természetesen hogy kik lehetnek aktívak. Kértem további ajánlásokat – és így haladtam tovább. (Mindegyik beszélgetőpartnerem támogató volt, együtt gondolkodott velem és adott további ajánlásokat, és az ajánlottakkal összekötésben is vállalt szerepet – legalább ennyit mindenki megtett.) Két hónap alatt kb. negyven embert kerestünk meg a közösségi alapítvány ügyével valamilyen formában, ennek kevesebb mint fele személyes beszélgetés volt. (Alapvetően támogatóak voltak a megkeresettek, de kifejezték azt a félelmüket, hogy nem lesznek olyanok, akik csinálni is tudják, hiszen akik aktívak, azok már máshol vannak elköteleződve és nincs szabad kapacitásuk.)

A közösségfejlesztő folyamatban a személyes beszélgetéseket, interjúkat közösségi beszélgetések követik (amelyekre a helyi közösség minden tagját hívjuk, nem csak azokat, akikkel beszéltünk): fontos visszaadni a közösségnek azt a tudást, amit tagjaitól szereztünk. Ebből a közössé vált tudásból indulnak aztán a közös cselekvések. Óbudán is egy közös beszélgetés követte az interjúkat (augusztus közepén), de itt más volt a cél és a téma – és a résztvevők köre is. Erre a beszélgetésre azokat hívtam, akikkel beszéltem. A cél az volt, hogy akiket megmozgat a kerületi közösségi alapítvány létrehozásának lehetősége, megismerjék egymást, és elkezdjenek közösen dolgozni. (7-8 ember jött el, és ez a csapat meg is maradt. A résztvevők között legfeljebb egy-egy kapcsolat volt, egyébként nem ismerték egymást, jellemzően rajtam keresztül kötődtek csak egymáshoz.)

A közösségfejlesztő folyamatban az aktívvá váló, cselekvő helyi szereplők (önkéntesek) legalább egy, de az egyes ügyek mentén általában további munkacsoportokat alakítanak. Óbudán a cselekvők egyetlen csoportját, a közösségi alapítványt szervező csoportot szerettem volna létrehozni. Az első találkozót heti rendszerességgel továbbiak követték. A találkozók egyszerre szolgálták a közösségi alapítvány megalapozását, és a bizalom és együttműködés építésével a résztvevők csoporttá szerveződését.

A közös munka kereteinek kialakítása nem csak a hatékonyság, hanem a fenntarthatóság miatt is fontos. A folyamatot vezető közösségfejlesztő idővel hátrébb lép, ebben a változásban jó, ha van, ami állandó. Óbudán már az első találkozáskor megbeszéltük a következőt (kialakult a heti találkozások rendszere), és az egyik résztvevő ott helyben létrehozta a kezdeményezés e-mail címét a hozzá tartozó közös online felülettel, és a levelezőlistát.

És eljött az a pillanat is, amikor a közösségfejlesztő hátrébb lépett (szeptember közepén, a csoport 5. találkozóján), és a csoport sikeresen teljesítette az akadályt: szeptember végéig közös munkával megírták azt a pályázati anyagot, amely biztosította a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány további szakmai támogatását – és itt az én munkám (közösségfejlesztő szakember minőségemben) véget is ért. (A III. kerületi közösségi alapítvány története és a mi közös történetünk azonban nem. Itt ebből most csak azt fontos megemlíteni, hogy az alaptőke közösségi összegyűjtése után 2021 nyarán bejegyezték a Jóbuda Harmadik Kerületi Közösségi Alapítványt, amely azóta is működik.)

A kitűzött célok és az alapelvek

Munkám alapja a közösségi alapítvány melletti elköteleződés volt,

• célja kettős (vagyis több, mint az elvárt): támogató környezetet teremteni a közösségi alapítvány számára + megtalálni azokat az aktív(vá váló) embereket, akikből a szervezőcsoport kialakulhat, majd a csoporttá alakulás támogatása és a csoport mentorálása, a folyamat facilitálása annak érdekében, hogy sikeres pályázat szülessen,
• munkamódszere szintén kettős: egyszerre dolgoztam tervezetten, és hagyatkoztam rá teljes bizonyossággal a folyamat önmagát alakító erejére,
• és két „adottság” támogatta munkámat: közösségfejlesztő tudásom, tapasztalatom, gyakorlatom + helyi beágyazódásom: helyi tudásom és kapcsolatrendszerem.

Nehéz megmagyaráznom, miért értelmeztem tágabban a feladatot és tűztem ki kettős célt, mert ez a kezdetektől annyira egyértelmű volt számomra – nem tudtam elképzelni másképp.

• Idegen volt tőlem a „csupán” a szervezőcsoport tagjait kereső célkitűzés, pontosabban az a célirányos munka, hogy a szervezőcsoport potenciális tagjait keressem. Nem tudtam úgy gondolni a megkeresendő emberekre, hogy ő vajon vállalja-e, hogy a szervezőcsoport tagja lesz – és ez alapján kijelölni, kit keresek meg. Én elsősorban nem a szervezőcsoport tagjait, hanem szövetségeseket kerestem.
• Ha úgy tetszik, a szervezőcsoport leendő tagjai megtalálásának módszertana egy szélesebb merítés volt, és aki nem tudott elköteleződni, azt megnyertem támogatónak (és például további potenciális érdeklődők ajánlását kértem tőle).
• Nem tudtam elképzelni egy „légüres teret”, amiben a szervezőcsoport dolgozni kezd, hogy a támogatói kör kiépítése majd csak egy jövőbeli feladat legyen, ami nekem nem dolgom.
• Azt hiszem, az egésznek az az alapja, hogy folyamatban gondolkodom, az elköteleződés tekintetében is. És hiszek benne, hogy akinek a szervezőcsapatban a helye, az oda fog találni (persze ezt a folyamatot vezetem és támogatom), és mindenki más is megtalálja a helyét a „rendszerben”. Nem nyomasztottam senkit elvárásokkal, a döntés kényszerével, sőt, kifejezetten hangsúlyoztam, hogy nincs elvárás és nincs nyomasztás – van viszont lehetőség, amivel élni lehet. És csak a pályázat beadásánál kellett elköteleződni.

A nyitottság és bevonás fontos alapelve volt a munkámnak – ez az elején dilemmát is okozott: úgy éreztem, ha nem teszem a kezdetektől nyilvánossá a folyamatot, nem „hirdetem meg”, hogy lehet csatlakozni, akkor elárulom ezt az alapelvet – ugyanakkor azt is láttam, hogy ezt az adott keretek között nem tudom megvalósítani, ráadásul az eredményességet is veszélyeztetné. De aztán megnyugodtam abban, hogy a folyamatnak egy későbbi szakaszában jön el a nyilvánosság elé lépés ideje, és hogy egy közösségi alapítvány életében nincs olyan pillanat, amikor egy új jelentkező ne tudna bekapcsolódni – bármilyen intenzitással is szeretne kapcsolódni.

Azt azonban magam sem gondoltam, hogy a közösségfejlesztő szemléletmódjára akkor is ráhangolódik a csoport, ha ez nem is szándékolt: Az első csoportos találkozón még azért kezd el szerveződni egy hétvégi találkozó, hogy a csoporttagok kötetlenebb keretek között is találkozhassanak, a következő héten viszont már egész másfajta találkozóról van szó (az emlékeztetőt idézve: „Informális találkozó – eredetileg arra találtuk ki, hogy a csoport tagjai jobban megismerjék egymást, ma már inkább úgy beszélünk róla, mint lehetőség a bekapcsolódásra, ismerkedésre azoknak, akik még nem voltak megbeszélésen”), és amikor a harmadik héten a találkozó célját próbálom tisztázni, akkor a csoport fogalmazza meg a „kerülethez” kapcsolódás és az új emberek bevonásának kettős célját. (És a megszólítás olyan jól sikerül, hogy két új ember csatlakozik ebben a „második hullámban” a csapathoz.)

Munkamódszerem, viszonyulásom a folyamathoz

A munka során tudatosodott bennem a folyamathoz viszonyulásom különlegessége. Ezt (a tudatosodást) szakmai pályafutásom fontos mérföldkövének tartom, magát a viszonyulást pedig szakmaiságom fontos részének.

E viszonyulás gyökere egyrészt az életfelfogásom általában, másrészt az a szakmai tapasztalat, amelyet az évek során szereztem. Előbbivel kezdem, mert ezzel válik teljessé a „rendszer”, de ez a bekezdés akár át is ugorható, mert a szakmai tapasztalatból szerzett bizonyosság önmagában is megállja a helyét.

Korábban nagyon „fejből” éltem az életem, mindent pontosan megtervezve. A taiji tanított meg az elengedésre, illetve annak a bizonyosságára, hogy jól van/ lesz úgy, ahogy van. Mert a világnak van egy rendje, egy működése és ennek a működésnek egy saját „logikája”, egy „energiája”. (Egyszerűen „van”, függetlenül attól, hogy én akarom-e, hogy legyen.) Ez a felfogás tanított meg arra, hogy elengedjem a kontroll kényszerét és a jövő miatti szorongást, és ráhagyjam magam erre az erőre. Megtanított az egyensúlyra, a harmóniára ebben az energiarendszerben, arra, hogy a „világ” energiáját elfogadjam és együttműködjek vele.

A közösségfejlesztéshez hozzá tartozik a lassúság, a kivárás. Egy közösségi mentorrá vált szociális szakember úgy fogalmazta meg korábban ezt a megértését, hogy nincs folyamatos krízishelyzet, amit azonnal meg kell oldani. A kivárás pedig azon alapul, hogy minden egyén és minden közösség képes a változásra, a felelőssé és cselekvővé válásra, s ennek folyamatát támogatni lehet (és kell), siettetni azonban nem lehet és nem is szabad.

Ehhez én még azt a tapasztalatomat teszem hozzá, hogy a közösségi folyamatnak nem csak ideje, hanem egyfajta „önműködése”, energiája, ereje van, és hogy a dolgokat ez is alakítja.

Van tehát az egyik oldalon egy szakmai tudás arról, hogyan kell kezdeményezni és támogatni egy közösségi folyamatot, és ez alapján pontosan meg lehet tervezni pl. hogy kiket, mikor, hogyan kell megszólítani – és van egy bizonyosság a folyamat erejében a másik oldalon, ami nem hagyja túlzásba vinni a tervezést. (Vagy máshogy megközelítve: úgy tervezek, hogy a folyamat erejét is számításba veszem.)

 És mi következik mindebből?

Az én felfogásom szerint egy közösségi alapítvány kezdeményezése és útnak indítása egy közösségi folyamat vezetése. A fentiekben azt próbáltam bemutatni, hogy közösségfejlesztőként én ezzel hogyan dolgoztam – és mennyiben volt más a közösségi alapítvány kezdeményezés elindítása, mint egy komplex közösségfejlesztő folyamat elindítása. Az írás csak arról szól, én milyen alapelvek szerint, hogyan dolgoztam, de ez nem jelenti azt, hogy minden közösségfejlesztő így dolgozik egy közösségi alapítvány létrehozásán, ahogy azt sem, hogy a közösségi alapítvány létrehozásának ez az egyedül sikeres módja.

A Jóbuda Közösségi Alapítvány szakmai büszkeségem. De a Jóbuda Közösségi Alapítvány nem jöhetett volna létre itt és most és így, ha nincsenek azok a társak, akik létrehozták, és nincs a GYSZA, aki ehhez kereteket és támogatást adott. És talán a csoda is kellett hozzá.

 

Szerző:

Gyenes Zsuzsa közösségfejlesztő. A 60+ korosztályra fókuszáló közösségfejlesztő programokban vett részt Budapest XI. és XII. kerületében, szakmai vezetője volt a közösségi alapú szolgáltatásokról szóló, Közösségek szolgálatában – kistelepüléseken projektnek. Szakterülete ezeken kívül a helyi nyilvánosság és a közösségi folyamatok hatásának mérése. Tanfolyamokon és egyetemi képzéseken tanított a közösségfejlesztésről – általában párhuzamosan foglalkozott az elmélettel és a gyakorlattal. A Jóbuda Közösségi Alapítvány kezdeményezőjeként, egyik alapítójaként és aktív önkénteseként ezt most már a közösségi alapítvány koncepcióról is elmondhatja.

 

Végjegyzetek:

^[1] Gyökerek és Szárnyak Alapítvány (2020): Tájoló a magyar közösségi alapítványokhoz

^[2] A programról ld. Bardócz Iván: KözösALAPON: a csoda megismétlésére készülünk