Szétfeszített horizont

2002/3

A 70-es évek végét idézem.

Fiatal és szakmai ambíciókat tápláló csapatban dolgoztunk akkor az ország legnagyobb lélekszámú lakótelepén, népművelőként. A hatalomnak se gazdasági ereje, se energiája, se ambíciója, se kedve nem volt már ahhoz, hogy művelődési házat építsen, de arra sem, hogy nagyon körülhatárolt szakmai elvárásokat akasszon a nyakunkba az akkor közel 70 ezres lakótelep „kulturális ellátásának” feladatához. „Csak valamit csináljatok!”

Nem volt egy épületünk, egy szobánk, de egy rendes székünk sem, ahonnan elrugaszkodhatunk. Egyik oldalról szánalmas, a másikról nagyon is vonzó helyzetben voltunk – ahogy ma mondják „zöldmezős beruházás” lehetőségét birtokoltuk. Ha volt hozzá kedvünk é s bátorságunk, kitalálhattuk, hogy mit is csináljunk egy városnyi lakóterületen szinte minden eszköz nélkül.

Vox humana . Akkor még nem tudtuk – talán csak éreztük – a legfontosabb eszközzel igenis rendelkezünk.

A lehetséges szerepkeresés ösztöne, a hasznos ságtudat belső szükséglete, a józan paraszti eszünk és sok ismerős, jóbarát – emberi és szakmai kapcsolatok vezettek bennünket. Itt máshogyan kell elindulni. Itt mások az emberi – társadalmi viszonyok, a szükségletek. Tömeg. Szeparáltság. Alulinformáltság és egyre feszültebb tanácstalanság. Erősödő szociális feszültségek. Átláthatatlan települési viszonyok. 10 – 12 emeletnyire halmozódott szürkeség.

Igazán nagy kedvünk volt a munkához. Találkozási alkalmak szervezése. Rendszeres beszélgetések esélyeinek a megteremtése. Személyes kapcsolatok építése a helyiek között, az ittlakók és miközöttünk. Információk összegyűjtése és hozzáférhetővé tétele. Átláthatóság és nyilvánosság megteremtése, szélesítése. Színes események szervezése. Közösségi kapcsolatok segítése.

Külső források híján – magunk is alig vettük észre -, arra kényszerültünk, hogy az itt élők és a hely belső forrásait keressük , kutassuk. Ehhez kevés lett a 3-4 szakember, ebbe már az elejétől be kellett vonnunk az érintetteket önmagukat is. Szíves-örömest velünk tartottak. Volt, aki toronyzenét szervezett, a másik filmklubot, jégpályát épített az iskolaudvarra, kiállítást rendezett, jogi tanácsadást vállalt, elkérte a 16 mm-es vetítőt és járta vele az iskolákat, vagy „csak” rajzolt, festett, erősítőt és hangfalakat cipelt, dobogót épített.

Szinte hetente magunk elé vettük a lakótelep – amúgy naponta bejárt és nagyon jól ismert – térképét, azon tervezgettünk, azt elemeztük. Egyszerre láttuk belülről és fölülről a városrészt. A szűkebb lakónegyedeket, szomszédságokat; azt, hogy merre közlekednek leggyakrabban naponta az emberek, hogy a városrész melyik zugában vannak az ismereteinkben és a helyi közösségi mozgásokban fehér foltok. És kerestük, hogy mi mozgatja leginkább az itt élőket a hétköznapokban, melyek a legalapvetőbb gondjaik és örömeik, no és hogy nekünk ezekben lehet-e valami dolgunk.

Eredetileg művelődésszervezőként, népművelőkként kommunikálódott a lehetséges szerepünk. De az idők során, a szerepkeresés közben felfedeztük, hogy a városrész társadalmi – szociális viszonyaiban is jelentős kompetenciánk van. Vagy – ha ezt esetenként a helyi hatalom meg is kérdőjelezte -, mi ezt tudatosítottuk magunkban. És ebből a nézőpontból egyszeriben a kulturális szerepünk is egészen új megvilágításba került. Nagyon izgalmas és termékeny folyamat volt. Ebben a hagyományosan vett intézmény nélküliségben felemelhettük a fejünket egy szakmai részletből ; „felülemelkedhettünk”, egyszerre belülről és felülnézetben is érzékelhettük a lakótelepet. Ez helyzet a lakóhelyi, szomszédsági, városrészi, települési léptékek számbavételére, szemléletére adott esélyt – megélhettük a települési közösségben gondolkodás nagyszerűségét.

+++

Ebben a szerepkereső időszakban – a szerencsénk, vagy a keresés tudatossága hozta – találkoztunk a művelődésiházi tevékenység megújításán munkálkodó népművelési intézeti szellemi műhellyel: előbb Varga Tamással, majd Beke Palival, s később a többiekkel. Ez volt az a közeg, amelyben – az otthoni munkával ellentétben – nem kicsinyes gátakat, félelmeke t és korlátokat kellett leküzdenünk, ügyeskedéssel teret teremtenünk, amikor újításokat, változásokat akartunk kezdeményezni a megszokott szakmai sablonokon. Itt nem szabadkozni kellett, ha új cselekvéseket kezdeményeztünk; itt ez volt a közösségi elvárás, a norma , ami összekötött bennünket. Erő- és bátorsággyűjtés a szabad gondolkodáshoz – ezt nyújtotta nekünk ez a szakmai közösség. Kilépni a mindennapok kisszerűségéből, majd feltöltődve visszatérni, s ott cselekvővé válni. Először magunknak kellett elhinni, hogy képesek vagyunk máshogyan gondolkodni a dolgok felöl , s máshogyan cselekedni; ahhoz, hogy aztán meggyőzően tudjuk a környezetünkkel elhitetni, hogy ők is cselekvőképessé tudnak válni.

Együtt tudtuk megtapasztalni, hogy a megoldás gyakran a bezárt gondolkodási rendszerünkön kívül keresendő. Varga – esetenként türelmetlen – útkeresése, ösztönzése, vagy éppen bátorítása az volt, hogy a gondolkodás és a tett ; a teória és a gyakorlat csak együtt érvényesek a közösség viszonylataiban. Önmaga is ezt példázta.

Különleges megerősítést, biztonságot, esetenként támaszt, védelmet jelentett a sokéves közös műhelymunka. A nemzetközi szakirodalomra való rátalálás, ezeknek a szakmai közösségben történő feldolgozása, a saját tapasztalataink megfogalmazásának szüksége alakította a mi gondolkodásunkat, s cselekvéseinket. És a mi tapasztalataink visszajuttatása ennek a szellemi közösségnek – mind új és izgalmas szellemi csemegék.

Közösségfejlesztésnek neveztük ezt az új szemléletet, s szakmát.

Ami a mi érdemünk, hogy volt bátorságunk önmagunkra, az újpalotai munkánkra vonatkoztatni és alkalmazni teljességében azokat a felismeréseket , amelyeket ebben a szellemi műhelyben szereztünk.

Tehát, a közösségi élet segítése, alakítása kapcsán, a közéletre – helyi közéleti politikai viszonyokra is kiterjedt a figyelmünk, a működésünk, ezekbe is „belekeveredtünk”. Mindezek mögött azonban – ezt fontos hangsúlyozni – sem ekkor, de a későbbiekben sem voltak politikai-hatalmi ambícióink . Igyekeztünk folyamatosan szakembereknek megmaradni.

E munka második szakaszában a városrészi önszerveződések segítését , megerősítését tekintettük a leginkább hangsúlyos feladatnak. Lépcsőházi lakóklubok, majd egy markáns helyi egyesület alakításában, később szociális célú alapítvány létrehozásában és további civil szervezetek elindulásában történő közreműködés voltak ennek a fázisnak a legjelentősebb történései. Valamint, hogy elindult (1988-at írtunk ekkor) a főváros egyik első közösségi módon szerkesztett és kiadott helyi újságja a Toronyhír.

Ezek a mozgások, változások a különféle közösségi folyamatok fokozatos intézményesülését indították el, amelyeket aztán több szakintézmény megalapítása is követett. Így nyitottunk elsőként egy lakossági információs irodát, majd lett később a városrészben általunk kezdeményezett szociális segítőmunka önálló intézménye az Újpalotai Családsegítő Szolgálat és a MUFTI. Fiókkönyvtár nyílt a lakótelepen, a helyi nyilvánosság szakintézménye az Újpalotai Közösségi TV, több új helyi lap alakult, s a rendszerváltást követően a korábbi MSZMP pártházból közösségi ház lett – ahol templom híján máig az istentiszteleteket is tartják -, s kaptak a Szabadidő Központ által örökölt óvodai épületszárnyban irodai hátteret helyi civil szervezetek. Ezek tehát az intézményesülés első stációi.

+++

Egy igazán izgalmas szakmai kihívásnak való megfelelés Újpalotán és egy nagyon termékeny szellemi áramlattal való találkozás, együttműködés folyamatának következményeként vallhattam magamról, hogy közösségfejlesztő lettem. Ám látni kell azt is, hogy ez a szerepváltás: a közvetítés domináns vállalása helyett a részvételre épülő közösségi folyamatoknak a helyi kibontása , a kapcsolatépítés segítése, az időbeni kilépés az elindult folyamatokból – komoly szakmai erőfeszítéseket s egy új szemléletmódot jelent mindannyiunknak.

Szokatlan a többség számára a részvétel már egy elemibb szinten: az ügyeik intézésében, alakításában is; de még inkább szokatlan a polgárok közvetlen és aktív személyes részvétele az őket érintő közösségi döntésekben. A közpolitikában a közvetlen részvétel a görögök óta egyre távolabb kerül tőlünk. Ahogy a modern demokráciákban szokás, mi is képviselőink útján, közvetve gyakoroljuk a közhatalmat, amelybe csak igen ritkán és igen korlátozottan van módunk aktív szerepet betölteni.

De a részvétel az élet más területein is egyre kevésbé jellemző ránk: az éneklés helyett csak hallgatjuk, ahogy mások énekelnek; s csak nézői vagyunk annak, ahogy mások táncolnak, sportolnakA hajdani részvételen alapuló tevékenységeket, ma mások produkciójaként éljük meg. Mindinkább külső közvetítőkre bízzuk, tőlük várjuk a részvételt pótló élményünket. Egyre távolabb kerül tőlünk, s félő, hogy fokozatosan elsorvad a személyes részvételre való alkalmasságunk, képességünk és szükségletünk. Ez pedig nagyon megnehezíti a települési közösségi munkát is.

Mint ahogyan a tömegtársadalmakban, úgy nálunk is – éppen a korlátozott részvételi lehetőségek miatt – egyre markánsabbak a különféle közvetítői szerepek. Elkülönülve a társadalmi gyakorlattól megerősödnek, önállósulnak.

Megerősödött a közvetítők hatalma.

Számtalan veszélyt jelent ennek a közvetítői szerepnek a torzulása; új, saját érdekei jelennek meg a képviselőknek és a közvetítőknek; kontrolálatlanná válhat a közvetítők tevékenysége, gyakran eltávolodnak a részvételből kimaradottak életétől, érdekeitől. Gondoljunk csak a sajtó, a média működésére; mennyire a közvetítőkön áll, hogy mit kapnak fel, miből csinálnak ügyet, botrányt. Részvételünk egy fogyasztói szerepre manipulálódik és korcsosul. Eszközei vagyunk csupán a médiumoknak.

Ez a közvetítői konfliktus a különféle segítő – tehát a beavatkozást önmagukban hordó – szakmákban is megjelenik: a szociális munkában, a pedagógiában és másutt is. A mai korban a specialista – a szakértői mítosz torz felnagyítása is az önérdekű közvetítői szerep elszigetelődő körülbástyázódásának kedvez. De zsákutca ebből a szempontból az a jelenség is, amikor egy szakértő, vagy egy csoport vezetője olyan domináns, „vátesz” személyiség, aki nélkülözhetetlenné teszi a közösségi folyamatokban a maga személyét. Az erőteljes közvetítés nem csak a manipulációt – tehát a tartalmak megváltoztatásának veszélyét – hordozza, de klienssé, önállótlanná teszi, függőségbe juttatja a partnert: a magánembert, de a közösséget is, ahelyett, hogy annak az önállóságát, öntevékenységét fejlesztené.

Mit is jelent tehát a közvetítés? Összeköt, összekapcsol, kapcsolatot épít az emberek és dolgok között? Vagy éppen elválaszt – tehát beavatkozik – a közvetítés ürügyén? Netán vélt, vagy elvárt érdek – hatalom – csoport nevében közvetít – transzformál – szelektál – kontrollál – befolyást gyakorol ? Esetleg a közvetítő önmaga érdekei is megjelennek a folyamat során, kisajátítva ebből a helyzetből a partnerei figyelmét?

A közösségi művelődés területén (is) éppen az a kérdés: ki tud-e lépni ez a szakma a helyi polgárok és a művelődési tevékenység közé való beékelődöttségéből – ahol a közvetítői szerepek fentebb jelzett kritikai megjegyzéseit ő is önmagán hordozza. Ideálisan tehát nem közötte áll, mint kultúraközvetítő, hanem kilép a művelődési tartalmak és a befogadók közül, s kívülről segít az összeköttetés, a kapcsolat kiépülésében. Az öntevékenység feltételeit megteremtve, vagy segítve válik a helyi közösség önmaga által programozott, a polgárok részvételével történő művelődésének fejlesztőjévé. Ez a szerepfelfogás már igen szorosan érintkezne a közösségfejlesztésnek a részvételt és öntevékenységet erősítő szemléletével.

+++

Tehát a közösségi fejlesztőmunkában megtalált új szerep egyik legfőbb jellemzője a helyi közösségre, annak szükségleteire és saját erőforrásaira való odafigyelés. Jellemző adottsága volt a külső forrásokban szegényebb helyi társadalmi csoportoknak korábban , hogy – azoknak híján – jól megtanulták a saját belső erőforrásaikat megkeresni, kibontani, abból építkezni , táplálkozni. Ám most egyre gyakoribb, hogy minden civil szervezet, de a települési közösség szolgálatára hivatott szakintézmények is, a külső források, támogatások, kapcsolatok bevonását keresik, tanulják. Ez a folyamat egy bizonyos mértékig szükségszerű is. De gyakran a külvilág: az EU, a PHARE programok, továbbá amerikai és más külső eredetű források kecsegtetése is eltúlzott mértékben, felelőtlenül és kizárólagosan ezekre terelik a figyelmet. Előtérbe kerülnek a materiális források. Sokan egy-egy pályázatíró tanfolyamban látják a megváltást, a megoldást.

Ez a tendencia – egy bizonyos mértéket meghaladva – tévesen, arra tanítja, szocializálja a civil társadalmat, hogyan kell megszerezni, felhasználni, elfogyasztani a kívülről szerzett forrásokat . Félő, hogy ezek hajszolása közben elvész a saját belső erőforrásaikra: a helyi adottságok, értékek kibontására, a helyi közösségre való „visszafigyelés ” képessége. A javakért való küzdelemben könnyen elsorvad az építés – önépítés jelentősége; a felhasználás (elhasználás) készsége kiszorítja a saját teremtés tudását.

És ezzel visszatérek a közösségi fejlesztőmunka lényegéhez.

A közösségfejlesztés egy társadalomformáló, segítő szaktevékenység, amelynek célja olyan lokális folyamatok kezdeményezése, amelyekben a helyi közösség kezdeményezően vesz részt saját helyzetének, erőforrásainak a feltárásában; közös célokat fogalmaz meg és cselekvéseket – együttműködéseket szervez azok elérésére.

+++

(Az a furcsa helyzet állt elő, hogy itthon, Magyarországon, erre a feladatra: a helyi, települési, közösségi fejlesztőmunkára – e szakma 15-20 éves és sikeres múltja után sem -, áll szinte semmilyen anyagi forrás direkt módon rendelkezésre az állami költségvetésből. Azokat a folyamatokat, amelyek korábban és jelenleg is tartanak, jórészt külföldi forrásokból, s a saját belső tartalékaink feléléséből tápláljuk. Magyarországon az a látszat, mintha azt, hogy mi az élet dolgaiból a fontos, a politikusok döntenék el. A materiális eszközöknek a döntéshozó hatalom által történő kézbentartása kapcsán – 12 év után is – az látható, hogy a közösségfejlesztést nemigen tartják ilyennek a honatyák.)

+++

Az elmúlt évek során több mint tucatnyi településen, szomszédságban volt alkalmam a helyi közösségek feltárásában, megismerésében, erőforrásaik kiépítésében közreműködni . Meggyőződésem és tapasztalatom, hogy a közösségi fejlesztőmunka egyik legizgalmasabb élménye, hogy ezekben a folyamatokban a helyi közösségeket, településeket egy leszűkített szakmai részlet perspektívája helyett, szélesebb, kitágított horizonton: az egészükből kiindulva vizsgálhatjuk, ismerhetjük meg. Vehetjük őket a megismerésük során „birtokba”, s szolgálhatjuk azokat. Tehát megadatik az az izgalmas élményünk, hogy települési közösségben – tehát az egészben – gondolkodhatunk.

Ennek a szakmai látóteret kitágító közösségfejlesztői munkának a mozaikjait az ország legkülönbözőbb részein külön-külön önmagunk kezdtük formálni; majd közel 20 éven át közösen, Varga Tamás meg-megújuló lendületével, egyszer szilajabb, máskor szelídebb inspirációjával építettük tovább.

Örvendjünk, hogy van mit tovább folytatnunk!

Budapest, 2002. augusztus 23.