Milyen a közbizalom hazai állapota, mennyire bízunk a különféle intézményeinkben, a magunk alapította civil szervezetekben, választott tisztségviselőinkben – országosan és helyi szinten? Gyakorlat-e hétköznapi életünkben a közjóra irányuló társadalmi részvétel?
Ötödik alkalommal jelentkezünk a közbizalomról szóló felmérésünk összefoglalójával, amelyeket most is az Állampolgári Részvétel Hete (ÁRH) keretében készítettünk, minden esetben egy-egy szúrópróba-szerű országos kérdőíves felmérés eredményeiből.

A szervezők a Közösségfejlesztők Egyesülete, a Civil Kollégium Alapítvány és a Magyar Művelődési Intézet Közösségfejlesztési Osztálya voltak, de nagy részt vállaltak a munkából egy országos összefogás: a Közösségi kezdeményezéseket támogató szakmai hálózat tagjai is.
Ez alkalommal is utcákon, vasútállomásokon, parkokban, iskolákban és különféle közösségi rendezvényeken gyűjtötték önkénteseink a megyékben, városokban és falvakban a 4700 kitöltött kérdőívet. Bár felmérésünk során nagy volt a kérdezésszám, az szociológiai értelemben nem tekinthető reprezentatív mintának.
Kérdéseink egy része az évek során megismétlődött, így az eredmények az aktuális helyzet értelmezésén túl lehetőséget kínálnak az évenkénti összehasonlításra, a változások regisztrálására is.
Közösségfejlesztéssel, közösségi munkával foglalkozó szervezetek lévén az eredmények esetünkben főként a szakmai munkáink megalapozásához járulnak hozzá: a civil társadalom viszonyainak pontosabb megismeréséhez és megértéshez; cselekvéseink, kezdeményezéseink céljainak meghatározásához.

Összefoglaló

„Mélyponton a közbizalom!” „A közbizalom és a civil részvétel tartós hiánya a demokrácia drámai rombolódásához vezethet!” – e címekkel jelentek meg az elmúlt években gyorsjelentéseink, beszámolóink a szeptember végén végzett kérdőíves vizsgálatainkról. Mit tudunk mindezekhez hozzátenni 2009-ben? A „helyzet fokozódik”, az eredmények – vizsgálatunk mutatói szerint – még tovább romlanak.
Az állampolgároknak az intézményekbe vetett bizalma, annak hiánya, a bizalmatlanság feltáruló mértéke egyre tragikusabb méreteket ölt. A kisebb változások, a rendőrségnek és a civil-nonprofit szektornak némileg javuló megítélése mellett, odáig jutottunk – szinte már közhelynek számít –, hogy a politikusok és a parlament – tehát a politikai elit – kiábrándító mértékben veszítette el a magyar lakosság bizalmát, s vált/válik mára mind teljesebben hiteltelenné. Számos okát, részletét látjuk e folyamatnak, de elgondolkodtató, hogy az elmúlt időkből semmilyen érdemi kísérletet nem ismerünk, amely ennek a trendnek a lefékezését, megállítását, megfordítását szándékolná. Mintha természetes, normális lenne ez a folyamat. A bizalmatlanság pedig erősen eszkalálódik.
Az idén tovább romlott az önkormányzatok bizalmi indexe is, pedig úgy-ahogy volt még reményünk a helyi szintű intézmények demokratikusabb szerepében – a közbizalom belátható léptékekben történő épülésében, javulásában.
A bizalom hiánya nem csak az illem, a jó ízlés követelménye pusztán és elsősorban; hanem a társadalom gazdasági helyzetének, a változásokhoz való igazodási képességének, egy nagyobb közösség, az ország működésének kiemelten fontos meghatározója. Társadalmi, gazdasági, egészségügyi és kulturális kérdés egyszerre. Az intézmények a közösség bizalma nélkül működésképtelenné válhatnak. Ha pl. nem bízunk a közlekedési szabályok betartásában, leáll a forgalom. Ha nem bízunk az orvosokban, a tanárokban, az óvónőkben és más helyi intézményekben, akkor zavar keletkezik falunk, városunk egészségügyének, oktatásának stb. működésében. S
ha nem bízunk a társadalom intézményeiben, akkor bizony egész társadalmunkat fenyegetheti a működésképtelenség.
Ha bíznánk intézményeikben, akkor azok részvételünkkel, bekapcsolódásunkkal és hozzájárulásunkkal még jó eséllyel alakíthatók, változtathatók lennének – lépésről lépésre. De hogyan is áll saját részvételi hajlandóságunk? Elhisszük-e, hogy aktivitással, kezdeményezéssel befolyásolni tudjuk lakóhelyi világunkat, azt, amelyik még számunkra áttekinthető, közvetlenül megélhető környezet, s ahol még esélye lehet az egyéni és közösségi kezdeményezésnek? Hiszünk-e a közpolitikával kapcsolatos aktivitásokban, a gyűléseken való részvétel, a petíciók aláírása, a megmozdulásokon történő részvétel fontosságában?
2009-ben szinte valamennyi részvételi hajlandóságunkat mutató indikátor tovább romlott.
A közbizalom vészes hiánya nem csak az intézmények megítélésében jelentős, de saját magunk és közösségeink részvételi – s így változtatási! – esélyeit is károsan befolyásolja, rombolja (ön)bizalmunkat, s negatív képet fest a demokráciába vetett hitünkről is.

Részletek

I. Rövid kérdőívünk első kérdésében a közintézményekkel kapcsolatos beállítódásokról, az irántuk megnyilvánuló bizalomról érdeklődtünk. Ezek az intézmények ideális esetben a biztonságot, a kiszámíthatóságot, a szakszerűséget, a közösen kialakított és elfogadott normákat biztosítják, közvetítik a társadalom számára. tábla

1. sz. ábra.

Korábbi felméréseinkhez hasonlóan ebben az évben is két „nyertese” van a felmérésben szereplő intézményi összehasonlításnak. A jó bizalmi indexet szerző intézmények egyike a rendőrség, a másik pedig a civil társadalom, a nonprofit szervezetek köre. A rendőrség esetében, bár a negatív tartományba tartozó válaszok (nem nagyon, egyáltalán nem) együttesen magasabb jelölést kaptak, mint a pozitív választások (eléggé, nagyon), de relatíve, a többi intézményhez hasonlítva, e szervezet elfogadottsága a lakosság körében viszonylag jónak mondható. Ez fontos eredmény, mert az intézménynek a nevében is megjelölt egyik – bár korántsem egyedüli – feladata a rend, a biztonság biztosítása, s ez komfortérzetünk

egyik legelemibb szükséglete. Persze a „rend”-nek számos más összetevője is van, s ezek is jobbára az intézményeink által szerzettek, vagy garantálódnak, de erre még visszatérünk.
Ha a válaszokat részleteiben is viszonyítjuk a korábbi évekéihez, akkor azt látjuk, hogy a rendőrség vonatkozásában mind a pozitív, mind a negatív válaszok arányában elmozdulás történt. Az adatokból az elégedettséget mutató válaszok kismértékű növekedése és az elégedetlenek csökkenése olvasható ki. Egy későbbi táblázatunkban (2. sz. tábla) a négy utóbbi év összesített átlagait is összehasonlítjuk, ami ennél a kérdésnél szintén pozitív változást mutat.
Az igazságszolgáltatás intézményeinek gyengébb a bizalmi indexe. Itt a két pozitív válaszlehetőség valamelyikét a megkérdezettek több mint egyharmada jelölte csak, a bizalmatlanságot mutató válaszok pedig együttesen 61%-ot adnak. A változás az előző évhez képest enyhén pozitív, de összességében az igazságszolgáltatás intézményrendszere (alapvetően a bíróságok, ügyészségek különféle testületeinek együttes megítélése) nem változott érdemben: a bizalmatlanság jellemzi erősebben a válaszadók többségét ezekkel az intézményekkel szemben.
Nem nehéz kitalálni, hogy a bizalmi indexben a legrosszabbul a politikai elit és annak intézményes formái szerepelnek. Évek óta egyre erőteljesebb bizalmatlanság nyilvánul meg a politikusok megítélése kapcsán, s mindig az adott pillanat tűnik az abszolút mélypontnak. Legutóbbi felmérésünk azt igazolna, hogy van lejjebb, van még hová süllyedni.

2. sz.. ábra

Mostani felmérésünk 4700 válaszából a politikusok már-már durva elutasítása olvasható ki. A legradikálisabb elutasítást jelentő „egyáltalán nem bízom” válasz példátlanul magasra, a megkérdezettek 60%-ra rúgott, az ennél enyhébb fokozatú, „nem nagyon bízom” válasz pedig az előzőekhez képest további 26,3%-os „támogatást” kapott vizsgálatunkban. Nem sokkal jobb a Parlament intézményének bizalmi indexe sem, itt a megkérdezetteknek „csak” a fele jelezte azt, hogy egyáltalán nem bízik a Parlamentben, a két negatív tartomány együttes értéke pedig 82,7% volt. A vizsgált közintézmények közül a Parlament megítélése romlott a legnagyobb arányban a múlt évihez képest.

3. sz. ábra

Az önkormányzatokról el szoktuk mondani, hogy azok közelebb állnak az egyes emberekhez, ez a szerveződés, ez az intézmény a többinél még nagyobb esélyt kínál a transzparenciára, hiszen a választók helyben jobb látásviszonyokkal rendelkeznek, jobban ismerik a helyi ügyeket, s emiatt az ezekkel foglalkozó önkormányzatokban talán jobban is bíznak. A központi politikai intézményekhez képest valóban jobb a lakossági megítélés az önkormányzatok esetében, de az irántuk táplált bizalom is romlott az előző évihez képest. Sőt, ha a négy egymás utáni év viszonylatait nézzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy 2006-tól a közösség évről évre fokozatosan romló bizalma jellemzi a helyi hatalom intézményeit is.

Az utóbbi 3 évben azt is megkérdezzük, hogy mennyire bíznak a válaszadók a civil társadalomban, a nonprofit szervezetekben. A kérdés nem szinonimaként, hanem összefoglalva igyekszik ezt az egymást nem teljes mértékben lefedő két fogalmat értelmezni.

A civil társadalom képződménye és intézményrendszere továbbra is felmérésünk legjobban szereplő résztvevője, a legerősebb bizalmi visszajelzéseket 2009-ben is erre a kérdésre adták a válaszolók. Ennél az egyetlen kérdésnél lendül át a bizalmi arány a pozitív válaszokra, ez az a kérdés, amelynél többen jelölik meg az „eléggé” és a „nagyon megbízom” válaszokat, s jelentősen kisebb a negatív megítélést jelentő „nem nagyon, egyáltalán nem” válaszok együttes aránya. A civil társadalom és nonprofit szervezetek iránti bizalom mértékének minden adata jobb lett 2009-ben, mint az előző évben.
A következő összesítő táblázatban összehasonlítjuk az elmúlt 5 év közbizalom-felméréseinek egyes intézményekre vonatkozó átlageredményeit. A nagyobb számok a bizalom növekedését, az alacsonyabbak annak a csökkenését jelzik. Mivel a válaszok alapján kiszámított átlagértékelés 1-től 4-ig terjed, 2,5-től lefelé a bizalmatlanság, míg fölfelé a bizalom iránya a meghatározó.

1. sz. összesítő tábla

Mennyire bízik meg…?

2006

2007

2008

2009

1–4 átlagos értékek (4= nagyon, 3=eléggé, 2=nem nagyon, 1=egyáltalán nem)

…a rendőrségben?	2,3	2,5	2,3	2,4
…az igazságszolgáltatásban?	2,4	2,4	2,1	2,2
…a politikusokban?	1,7	1,6	1,5	1,5
…a parlamentben?	2	1,9	1,7	1,6
…az önkormányzatban?	2,5	2,4	2,3	2,3
…a civil társadalomban, nonprofit szervezetekben?	n.a.	2,8	2,4	2,5

II. Már a bizalomra való közvetlen kérdezésben is megjelent a lokalitás, a helyi szint (az önkormányzatra való rákérdezéssel). Második kérdésünk kimondottan a lakóhelyi közérzetet igyekszik felmérni: a helyi aktivitással, a részvétellel kapcsolatos érzésekről, törekvésekről tudakozódik.
Mit gondol, tud valamilyen befolyással lenni a lakóhelyét érintő kérdésekre? – érdeklődtünk felmérésünkben.

4. sz. ábra

A helyi kezdeményezési, cselekvési esélyek megítélése az állampolgárok részéről egyértelműen romló tendenciát mutat a közbizalom értékrendszerében. A négyféle fokozatú válaszkollekció mindegyik értéke alapján a tehetetlenséget, a cselekvés iránti (ön) bizalom hiányát, az érintettek saját állampolgári kompetenciájának romló hitét tapasztaljuk. A 2009-es adatok az elmúlt 4 év legrosszabb aktivitási potenciálját mutatják. Egy demokratikus társadalomban a működés során felmerülő problémákat és konfliktusokat, valamint az ebből adódó feladatokat az állam (helyi szinten nagyobbrészt az önkormányzat), a társadalom (a polgárok és közösségeik) és a gazdasági – üzleti szektor szereplői együttműködve oldják meg. Ez a résztvevők együttműködését, tisztázott munkamegosztását, valamennyi érintett fél szerepvállalását igényli. Ha bármilyen okból valamelyik fél (felek) kirekesztődik ebből a kooperációból, az a demokratikus működés, a racionális munkamegosztás rovására történik.

Ezért – s nem csupán a demokratikus díszlet látszatának kedvéért – jelent komoly gondot a részvételből való bármiféle visszavonulás vagy távolmaradás. Ha a polgárok úgy érzik, hogy nincs befolyásuk a saját lokális társadalmukkal kapcsolatos kérdésekre, akkor életképtelenné válik a helyi társadalom. Ez a tétje annak, hogy bíznak-e az emberek a helyi viszonyok alakíthatóságában. S az eredmény, hogy jelentősen csökken ebben a bizalmuk, nagyon komoly társadalmi aggodalmakra ad okot.

III. A társadalmi részvétel egy másik aspektusának a felmérésére felsoroltunk különféle közpolitikai célú aktivitásokat.

3. sz. tábla

Tett-e ilyen lépéseket az utóbbi 12 hónapban? (Válaszok száma a válaszadók százalékában kifejezve)

	Igen
Felkeresett egy helyi önkormányzati képviselőt.	17,7
Felkeresett egy országgyűlési képviselőt.	6,3
Rendszeresen figyelemmel kísérte a helyi önkormányzat valamelyik tájékoztató csatornáját.	50,8
Részt vett nyilvános gyűlésen vagy találkozón.	24,3
Részt vett valamilyen tüntetésen vagy tiltakozó megmozduláson.	10,3
Petíciót írt alá.	21,8

A válaszok közül igen magas gyakoriságot kapott az önkormányzatok tájékoztató csatornájának használata, ami csak korlátozottan tekintendő társadalmi aktivitásnak, de a helyi viszonyokban való eligazodásnak – s így a társadalmi részvételnek – fontos alapfeltétele.
Vizsgáltuk az is, hogy a válaszok közül milyen gyakorisággal fordult elő, hogy egyidejűleg több lépést is tett a válaszadó.

4. sz. tábla

Úgy tűnik, hogy a megkérdezettek legalább a fele szereplője valamilyen társadalmi részvételnek. E lépések az elmúlt években valamelyest nagyobb gyakoriságúak voltak, tehát a társadalmi aktivitás e dimenziók mentén is romlott némileg.
Felmérésünk végül azt vizsgálta, hogy milyen külső feltételek, körülmények segíthetnék elő az érintettek nagyobb társadalmi aktivitását. Az egyéni cselekvések, a bekapcsolódás motivációinak a legfőbb megteremtője, kiváltója a szűkebb vagy tágabb környezetből érkező személyes megszólítás lenne: ha valaki megkérne a részvételre; ha barát-családtag is részt venne velem; ha valaki tapasztaltabb segítene.

5. sz. tábla

Ajánlás-féle

Közbizalomról készült kutatásunk és jelentésünk leginkább kiütköző tapasztalata az intézmények iránt kialakult – s mind tartósabbá váló – általános bizalmatlanság.
Kikerülhetetlen ebben a legnagyobb szereplő, az állam szerepének újragondolása, ami együtt járna a helyi szint: az önkormányzatok szerepének újragondolásával is. S ha e két szereplő jelentősége és funkciója újragondolódik, akkor környezetük sem maradhat változás nélkül: a (civil) társadalom, a gazdaság – s ezek egymáshoz való viszonya. Egy ilyen szintű bizalomhiány esetén egész intézményrendszerünk kényszerül alapos megváltozásra.
Érdemes pontosítani, mit is értünk intézmények alatt?
Leginkább a közösségi problémák megszilárdult megoldásait – a különféle ügyek szakszerű, kiszámítható, biztonságos intézését. Ismétlődő, szokássá vált, önállósult – tehát intézménye-
sült – cselekvési rendet, ami a jogrendtől a közszolgáltatásokon, a választott képviseleteken keresztül kiterjed a legszűkebb kisközösségeink működéséig.
Ismereteink és tapasztalataink szerint e folyamat alapja a bizalom, a kooperációs készség és szándék elemi szintű megteremtése és rendezettsége lenne.
A rend – jeleztük már jelentésünk első részében. Ám annak megteremtése a rendőrségnél jóval szélesebb illetékességű területet jelent; egyebek között a nevelés és a közmegegyezés során kialakított és elfogadott normák, funkciók, felelősségek legitim rendszerét. Meggyőződésünk, hogy a rend pusztán törvényi vagy bürokratikus eszközökkel történő „elősegítése” komoly társadalmi károkat okozna. Azt tehát „elrendelni” nem célszerű, éppen, hogy a kölcsönös alárendeltségek megteremtésének – nem rövid – folyamatában kellene társadalmi kiegyezéssel „megépíteni”. A rend kialakulásában és fejlesztésében tehát mindenkinek szereplővé kellene válnia, szerepet kellene vállalnia! Ennek egyik alapfeltétele a társadalmi bizalom, aminek jelenlegi nagyfokú hiányáról tudósít ez a tanulmány.
Érzékelhető a magyar társadalom kiéhezettsége a rend iránt. A rendetlenség, amely ezt kiváltotta, már nem csupán az intézmények „bedőlése” kapcsán jelentkezik, de jelentősen hozzájárul az anómia, a társadalom szabályozó hatásának, képességének felborulásához, a jelenlegi, szétesés közeli állapothoz.
A rend iránti vágyunk, meglehet, jó felhajtóerő, közös elindulási pont is lehet. Tudjuk, hogy egy erősebb civil társadalom ellensúlyozni lenne képes a mindenkori hatalmat, ellenőrizni a különféle intézményeket és új intézményeket hozna létre a rendezett működés érdekében. Sokan úgy vélik, hogy a mind gyakoribbá váló érdeksérelmek kapcsán szerveződő helyi közösségi protesztek – talán egy dominó effektus révén – elvezethetnek, hozzájárulhatnak a kontrolláltabb, rendezettebb állapotok kiépüléséhez.
Ám a rend iránti vágy veszélyeket is hordoz magában: ha egy társadalmi/hatalmi szereplő beígéri, hogy ő ezt (mindenki fölött) megszervezi, s demonstratív módon ehhez valami erőt (esetleg ilyenre utaló szimbólumokat) is felmutat. Úgy tartjuk, ez a veszélyes kimenetele a rendért való vágyódásunknak.
Ennél sokkal lassúbb, türelem és időigényesebb, ám fenntarthatóbb, tartamosabb kimenetelű lehet, ha a rend megteremtése nem egy reszortszereplőé. Ha abban a társadalom egésze vesz részt.
A bizalom, az intézmények és a rend kiépítésében úgy tűnik, nem érdemes senkire – kívülről – várni. Nem marad más hátra, önmagunkkal, a még létező és számunkra fontos közösségekben kellene elkezdeni!

A Közbizalom 2009 felmérés a Közösségi kezdeményezéseket támogató szakmai hálózat (KÖZTÁMHÁLÓ) tagjainak és megyei civil szervezeteknek a közreműködésével készült. Külön köszönet Tarnai Máriának az adatok feldolgozásában, értelmezésében való közreműködéséért.

Kapcsolat: 1011 Budapest, Corvin tér 8. Tel.: 225-6011
E-mail: peterfi@kkapcsolat.hu
www.kozossegfejlesztes.hu