Még az Ág is húzza? Egy zsáktelepülés jövőt épít magának

A Parola folyóirat előző számában (1) útjára indult sorozatban, a Közösségfejlesztők Egyesülete által gondozott „Közösségek szolgálatában – kistelepüléseken” projektben (2) megismert közösségi alapú szolgáltatások, illetve a közösségi alapú működés példaértékű gyakorlatait mutatjuk be. A sorozat folytatásaként most a Baranya megyei Ágra indulunk, ahol betekintve a helyi közösség elmúlt 7 évébe, a szemünk előtt bontakozik ki az a hihetetlen folyamat, amelyben a mindennapi megélhetéséért küzdő település saját jövőt épít magának (3).

Baranya megyében járunk. Adott egy 120 fős, eredetileg svábok lakta zsáktelepülés: Ág, ahol helyben elérhető munkalehetőség hiányában a lakosság fizikai és társadalmi mobilitása egyaránt korlátozott. És adott egy több mint 7 éves közösségi fejlesztői folyamat is, amelynek eredményeként a helyi közösség néhány tagja elhatározta, hogy magához veszi sorsa alakítását és a helyi lehetőségeket-adottságokat figyelembe véve, gazdálkodásba fog.

A történet szálai egészen 2012-ig nyúlnak vissza, ahol egy majd 3 évig tartó program keretében a településen tapasztalható lakhatási szegénység felszámolására-mérséklésére tettek kísérletet az ideérkező szakemberek és az általuk bevont helyiek. Akkor kalákában dolgoztak, melynek eredményeként több lakóház is átesett energetikai felújításon. A saját, belső erőforrások mozgósítása tehát már ekkor megjelent a helyi fejlesztésben és az ebben megtapasztaltak megerősítették a résztvevőket abban, hogy közösen mégis csak képesek megteremteni a változás bizonyos feltételeit (4). Amikor ez a korábbi program véget ért, a külsős résztvevők – látva a helyiek elkötelezettségét, szerepvállalását – keresték a lehetőségét annak, hogy tovább folytassák a közös munkát, amelyhez végül sikerült megtalálniuk az ideális kereteket is. Ennek már több mint 2 éve. Ma a helyi közösség szociális szövetkezetbe tömörülve néhány hektáron bérelt területen emukat tart és mellette kendert termeszt.

Baranya megyében járunk. Adott egy 120 fős, eredetileg svábok lakta zsáktelepülés: Ág, ahol helyben elérhető munkalehetőség hiányában a lakosság fizikai és társadalmi mobilitása egyaránt korlátozott. És adott egy több mint 7 éves közösségi fejlesztői folyamat is, amelynek eredményeként a helyi közösség néhány tagja elhatározta, hogy magához veszi sorsa alakítását és a helyi lehetőségeket-adottságokat figyelembe véve, gazdálkodásba fog.

Az ági történet a 2012-ben útjára indult TÁMOP 5.1.3-as – vagy a szakmai körökben egyszerűen csak „Mélyszegénység” programként (5) hivatkozott – programmal vette kezdetét, amelybe a mindössze 120 főt számláló Ág, a Baranya Hegyháti – LHH-s – Kistérség résztvevő 11 településének egyikeként kapcsolódott be.

A „KÖZ-TÉR-HÁLÓ a családokért” (6) projekt eredeti célkitűzése értelmében családmentori hálózatot működtetve, helyi cselekvéseket támogatva, a térség különféle szektorainak párbeszédbe állításával igyekezett valamiféle kiutat találni a mélyszegénységgel kilátástalanságba sodort térségben élők számára.

Ágon a település meghatározó szereplőivel (polgármester, roma önkormányzat vezetője és családja) történt közös első leülések egyikén már egyértelművé vált, hogy a településen tapasztalható lakhatási (7) szegénység felszámolására-mérséklésére kell közös cselekvést szervezni. Az ennek keretében elindult, kalákában megszervezett lakóházfelújítási mozgalom (tetőjavítás használt cserepekből, lépcsők betonozása stb.) tekinthető a közös cselekvés első kézzelfogható produktumának.

Mivel a program költségvetése elsősorban a szakmai jelenlétre fókuszált, a felújításhoz szükséges források-alapanyagok beszerzése külön feladatként jelentkezett. A környék tüzépeinek felkeresése meglepően pozitív eredményt hozott, és a felajánlásoknak köszönhetően 2013 második felében 6-7 családdal el tudott indulni a folyamat. Ezt követően izgalmas dinamikák indultak be a közösségen belül is – megtapasztalva a helyi összefogásban rejlő lehetőségeket és potenciált, egymás segítése-támogatása szép lassan kezdett gyakorlattá válni közöttük. A 2013-as év végén bekapcsolódott a folyamatba a Habitat for Humanity (8), akik épp akkor kerestek programjukhoz vidéki helyszíneket. Tökéletes találkozásnak bizonyult a dolog.

A Habitat által becsatornázott potens adományozók által felajánlott alapanyagot önkéntes munkával gyűjtött pontokkal, töredék áron tudták megvásárolni a helyiek. Ezen az úton újabb 12 családnak nyílt lehetősége a felújításra (régi-új hagyományokhoz visszanyúlva a vályogtapasztás módszerével zajlott a felújítás, a kevésbé időtálló és hatékony csemperagasztó és vakolat ellenében).

Majd elérkezett a hazai viszonyok között klasszikusnak számító fordulópont, amikor 2014 derekán elfogyott a pályázati támogatás és a szakemberi gárda – minden próbálkozása, pl. minisztériumi lobbi ellenére – kénytelen volt a tartós jelenlétet teljesen hátrahagyva levonulni a terepről. A szakmai párbeszéd ugyanakkor tovább folytatódott a Magyar Szegénységellenes Hálózat Alapítvány kezdeményezte munkacsoportban, aminek eredményeként ezúttal a Profilantrop Egyesülettel (9) és a Köz-Tér-Háló Alapítvánnyal (10) karöltve 2016 végén egyszer csak ismét megjelentek Ágon a fejlesztők. Szerencsés helyzet volt, hogy az amúgy borzasztóan törékeny közösségi folyamatot, amelyet rendszerint a végletekig megvisel egy ilyen hosszú kihagyás – lényegében egy közösen elfogyasztott kávé mellett megszületett döntés után ott lehetett folytatni, ahol annak idején elengedték.

A csapat minimális anyagi forrással fenntartott jelenléttel havonta szervezett közösségi találkozókon gondolkodott a továbblépés lehetőségéről. Ebbe a szinte légüres térbe érkezett a Habitat újabb ajánlata a Wienerberger Téglaipari zrt (11) által felajánlott tégla vagy cserép formájában. Az energiahatékonyság jegyében először kéményfelújítást, majd tűzhelyeket terveztek, de az ahhoz társuló hihetetlen mértékű szabályozás ellehetetlenítette a legális kivitelezését. Végül maradt a cserép, amelyhez az önrészt a felújításokhoz szükséges faanyag beszerzése képezte, amely még így is jelentős tétel volt. Itt azonban már egy új erőforrás is mozgósíthatóvá vált – mégpedig a 2017 elején elinduló közösségi kassza (12), amelyet  megtakarítása hitelképessé is tett addigra (ketten is vettek fel belőle 30-50.000 Ft-ot).

Az időközben 1 évre elnyert ERSTE Alapítvány Roma Partnership pályázat (13) és a Profilantrop által Budapesten működtetett adománybolt (14) által termelt profit egy részének ide csoportosítása hatására újból felpörögtek az események, aminek tetőpontja az a 2017 nyarának diófa alatti beszélgetése volt, ahol lényegében eldőlt, hogy a megalakuló szociális szövetkezet mivel foglalkozzon. Elérhető technológia hiányában szalma helyett maradt a kender mint szigetelőanyag termesztése, valamint a 3 emupárral elindult állattartás. Ez a szerves növekedés hívta tehát életre a Kender-Emu Szociális Közösségi Szövetkezetet (15).

A folyamat lépései, amely során egy mélyszegénységben élő helyi közösség erőforrást teremt és hitet talál a változáshoz, jól megrajzolhatók. Ugyanakkor a munkamód, amelynek véleményünk szerint elengedhetetlen szerepe volt abban, hogy ez a történet ilyen irányt vegyen, jóval nehezebben tapintható ki. Mégis, mint a bemutatott jó gyakorlat, kísérletet teszünk erre és néhány esszenciális elemét kiragadva megpróbálunk a színfalak mögé nézni.

A közösségfejlesztés mint a társadalmi beavatkozások egy formája, abból az alapvetésből indul ki, hogy az egyén és helyi közösség képes arra, hogy saját maga rendelkezzen a sorsa felett. Ahol például kiszolgáltatottsága okán nem ezt tapasztaljuk, ott abban lehet szükséges segítenünk, hogy fenti képességét visszaszerezze. Ebben a relációban pedig a segítésnek csakis olyan formája tekinthető elfogadhatónak, amelyben kerüljük újabb függőség(ek) létrejöttét. Tapasztalataink szerint ez látszik teljesülni a mind teljesebb részvétel erősítésével, amely sok esetben az együttműködés új minőségét is jelentheti az adott kontextusban (16). Értelmezésünk szerint az Ágon zajló közösségi folyamatok ezt a szemléletet követik, aminek egyes elemeit most részleteiben is górcső alá vesszük.

A folyamat – mint már utaltunk rá –, a helyben feltárt igényhez, vagyis a lakhatási szegénység mérsékléséhez, tehát egy hosszú folyamatba ágyazott apró lépéseken keresztül elérhető életminőségbeli javuláshoz (és nem fordítva) igyekezett különféle szálakon közös cselekvéseket, forrásokat rendelni. A helyi igények elsőbbsége, akár a projektszempontok érvényesülése ellenében is, az első lépése volt annak, hogy motivációt teremtsen a bekapcsolódásra és későbbi elköteleződésre. Erre az egyik oldalról közhelyként szoktunk hivatkozni (“hiszen budapestiként nem tudom jobban, hogy milyen vidéken élni azoknál, akik ténylegesen itt élnek”), de ismerve a gyakorlatot, fontos kiemelni, hogy az a (tanulási) folyamat, amelyben a helyi tudás és a kívülről érkező tapasztalat a napi működés szintjén integrálódik – bár szerethető és kihagyhatatlan része a folyamatnak – újszerűsége miatt sok nehézséget is rejt magában.

A felvállalt ügyben ösztönzött közös cselekvés a helyi igények figyelembe vétele mellett ugyanakkor azt is feltételezi, hogy a folyamat előrehaladása, vagyis a változás léptéke is tekintettel van a benne részt vállalók dinamikájára. Így a következő lépés  megtétele mellett-előtt annak meghatározása is közös döntésként kell történjen. A gyakorlat ugyanakkor azt mutatja, hogy a döntésig vezető út, vagyis maga a tervezés legalább olyan fontos, mint a végső következtetés. Ág esetében is folyamatos közös tervezési alkalmak előzték meg az egyes fizikai elmozdulásokat. Ez pedig további hatást jelentett a részvételre is, hiszen a rendszeresség lehetővé tette a folyamatos bekapcsolódást, amely esetenként 30-40 ember közös gondolkodását is jelentette.

A közös tervezés lényege, hogy mindenki számára lehetővé teszi és ösztönzi a bekapcsolódást az ötletelésbe, utánajárásba és a közös döntésbe, egyrészről nagyon termékeny talajt talált magának Ágon, ahol a helyi csapat szívesen tervezett és ötletelt közösen.

Ugyanakkor ez nem volt mindig így, és itt meg kell említeni azt a csapat szakember tagjai által teremtett és segített miliőt, demokratikus mikroklímát, amelyben a résztvevők számára mind komfortosabbá vált a szituáció. A párbeszéd kereteinek megteremtésével továbbá, vagyis nemcsak elmondhatja az ötletét, de a közösség foglalkozik is vele, ráadásul a döntés is közös, a helyzetbe hozott emberek egyéni felelősségvállalása is aktivizálódott, amitől elkezdték magukénak érezni a folyamatokat, és amely a valódi elköteleződést hozta belátható közelségbe (aminek eredményeként pl. az emuk körüli napi feladatok vállalása már a kezdetektől automatikus volt).

A tervezés mellett a bevonás egyes elemei abban a konkrét fizikai cselekvésbe oltva is helyet kaptak – vagyis hogy csak akkor történik valami, ha ők is beleteszik a részüket –, amely így összeérve hozta el a változást és a hitet a közösség tagjai számára.

A mindennapok szintjén azonban fontos látni azt is, hogy egy rendkívül erős és hosszú meccs volt, amíg a hihetetlen mértékű kiszolgáltatottságból táplálkozó alárendelődés helyett elfogadták és egyszersmind belakták a felkínált egyenrangú helyzeteket, mellérendelt viszonyokat (17). A csapat szakember tagjainak számonkérhetősége vagy esetleges nézetkülönbség legitimálása mellett, ennek az önállósodási folyamatnak egy izgalmas kicsúcsosodását láthatjuk a megalakult szövetkezet vezetőségi összetételében is, amelybe komoly súllyal kapcsolódott be a helyi közösség is – elnököt is a maguk köréből választva. Ehhez persze kellett az is, hogy a szakember-tagok a megfelelő pillanatban kezdeményezzenek, kitartóan kérdezzenek (fokozatosan tudatosítva bennük a céljaikat és az odáig vezető utat, amelyre aztán szép lassan felfűzhetők lettek saját vállalásaik, amik mentén számonkérhetőkké is váltak), vagy éppen hátrébb lépjenek – felismerve és ezáltal teret engedve a közösség új identitásának kibontakozásának. Izgalmas tanulási folyamat volt ez mindkét fél részéről.

Az elemzés zárásaként fontosnak érezzük külön is kitérni a folyamat azon aspektusaira, amelyekben szerepet játszhatott annak a gazdasági-társadalmi kontextus, amelyre röviden csak mélyszegénységként hivatkozunk.

Elsőként kiemelnénk azt a felismerést, hogy az adott társadalmi-gazdasági környezet kilátástalansága a cselekvés tartalmára is hatással van – konkrét, kézzelfogható lépéseket igényelt, mintegy feltételként-motivációként (18) a részvétel tulajdonképpeni megteremtésében. Ezt igazolta vissza a 2013-as év, amikor a forráshiányossá váló TÁMOP miatt a felújítási folyamatot le kellett “fagyasztani”. Ez pedig a találkozások, tervezések iránti elköteleződést is visszavetette, hiszen az elemi szinten jelentkező szükségletek kielégítetlensége értelemszerűen átpriorizálta a bekapcsolódási kedvet.

Ettől kezdve pedig a folyamatokhoz rendelt források megteremtése legalább olyan, esetenként pedig meghatározóbb jelentőségűvé vált, mint a közösség erősítése. Élő és működő példája ez annak, ahogyan a csapat külső szakember tagjai számára feltételteremtő feladatként realizálódik az elérhető forrásokról való gondolkodás és lokalitásba illesztése.

Mindez pedig egy újabb elemmel egészíti ki a folyamat “jó gyakorlat” státuszát, hiszen példát szolgáltat arra, hogy mélyszegénységben az elemi szükségletek megteremtése nemcsak feltétele, de egyben tartalma is lehet a közösségi munkának.

“A mélyszegénység nem csupán az anyagi források hiányát jelenti, hanem a közösségi kapcsolatok kiüresedését, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetetlenségét, az aktív, cselekvő közösségi tagság és az érdekek felismerésének és képviseletének hiányát, az önellátás, önfenntartás készségeinek megkopását is (a fent felsorolt lakhatási, iskolázottsági, munkaerőpiaci és számos más hátrány mellett)” (19) – olvasható a Mélyszegénység program zárókiadványának vezetői összefoglalójában. A 7 évvel későbbi pillanatfelvétel az ági helyzetről (nem csak) ennek a fenti kontextusnak az ismeretében nyeri el valódi értelmét.

Az, hogy ma létezik a Kender-Emu Közösségi Szociális Szövetkezet, hihetetlen változásokat feltételez a helyi viszonyokban. Kiszolgáltatottságukat fokozatosan maguk mögött hagyva, saját kereteiket és bátorságukat meghaladva, egy olyan helyi közösséggel találkozhatunk, amelynek képviselői – önértékelésükben megerősödve – egyenrangú félként tekintve magukra ülnek tárgyalóasztalhoz település-, és hivatalvezetőkkel. Az utóbbi egy évben már elhiszik magukról, hogy attól működik úgy, hogy ők is részt vesznek a folyamat alakításában. Vagyis, hogy van élet a függőségen-alárendelődésen túl is, és ebben ki-ki megtalálhatja a hozzá illő szerepet. A változás tehát már javában zajlik, jelei pedig itt sorakoznak előttünk akkor is, amikor pl. 1-2 ember kilép a közmunkaprogramból, vagy hogy többek a felújításokban szerzett tudásuk miatt keresetté válik az elsődleges munkaerőpiacon.

Mindezt csak tovább színesíti a budapesti adományboltos kapcsolat, amellyel új világok is megnyíltak előttük. Olyan kapcsolat ez, amely szinte a világ két pólusát jelentő belvárosi adományozó középosztályt (vagy épp az ERASMUS keretében ott önkénteskedő venezuelai lányt) és a baranyai zsáktelepülés lakosait is képes összekötni.

2018 végi látogatásunk során, hallgatva a tagok terveit, a következő évek várható eredményeit és a kapcsolódó tennivalókat, egy komplett jövőkép rajzolódott ki előttünk. Jövő. Sokszor talán bele sem gondolunk ennek a jelentőségébe. Pedig egy látszólag kilátástalan helyzetben, ahol az egyik napról a másikra élés tölti ki az emberek mindennapjait, a település fennmaradására is képes hatással lenni az, ha az ott élők annak sorsáról, jövőjéről gondolkodnak. Ahogy látjuk Ág esetében is.