Mi köt össze egymástól 1200 km távolságban élő emberke? Mi az, ami olthatatlan vágyat ébreszt bárkiben, hogy útra keljen, s ekkora távolságban látogasson meg másokat?
Látszólag egyszerű a kérdés, hiszen régen tudjuk már, hányan és hányszor útrakeltek ennél nagyobb távolságot megtenni, örömtelinek nem mondható indítékból és körülmények között. S indulnak útnak nap-nap után üzleti, vagy éppen családi megfontolásból konkrét célokkal, vagy talán turistaként csupán idegen tájak, emberek felfedezésére. Vannak azonban esetek, amikor szokatlan keverékével találkozunk a felsoroltaknak.

Október 25-én borongós, esős őszi idővel várja Vas megye a rábafüzesi határátkelőn Magyarországra belépő két mikrobuszt, melyben 18 francia érkezik hozzánk Haute-Savoie (Felső Szavoja) Megyéből a Közösségszolgálat Alapítvány meghívására. A szentgotthárdi Francia-Magyar Baráti társaság üdvözli őket meleg szavakkal, s mivel messziről érkezőt elemózsiával is illik fogadni, a terített asztalon tepertős pogácsa, s jófajta fehér bor segít feledtetni az utazás fáradalmát, s a bőr alá mászó, nyirkos őszi hideget. Nem sok ideje marad vendégeinknek pihenésre, körbejárjuk velük a valóban impozáns szentgotthárdi műemlékegyüttest, megcsodálva a városháza ódon hangulatát, a színházzá alakított egykori magtártemplomot, és – sajnos csak kívülről – a barokk templomot is. A rövid látogatás után ismét utazás – ezúttal rövidebb távon – következik.

Úticélunk, s egyben a vacsora helyszíne Győrvár, ahol a Faluházban, a Faluház Baráti Kör vendégeként töltjük az estét. Varga Gézáné nemcsak a helyi közösségek gyönyörű otthonát mutatja be vendégeinknek, hanem az ott folyó élet mindennapjairól is tájékoztat. És ekkor derül ki, hogy az addig ,turistának” tartott társaság szokatlanul nagy érdeklődést tanusít a magyar hétköznapok történései, társadalmi mozgásai iránt. A ,ház” működtetése, a kiscsoportos foglalkozások egymáshoz való illeszkedése, a nők szerepe az egyesület irányításában éppoly fontosnak tűnik számunkra, mint a kisebbségi önkormányzatiságról hallott – és láthatóan meglepetést okozó – beszámoló. Jogos büszkeséggel húzhatjuk ki magunkat maroknyi magyarok, hiszen – úgy tűnik föl – Európa egyik legősibb demokráciájából érkezőknek tudtunk újat mondani. S bár szóba kerül, hogy az itteni faluház közösségi működtetését éppen francia tapasztalatok eredményeként próbálták ki a győrváriak, messziről jött barátaink mégsem a megelégedettség elnéző mosolyával, hanem őszinte lelkesedéssel szorongatják házigazdáink kezét, gratulálva ehhez a ,kivételes teljesítményhez”. S az már csak természetes, hogy hamarosan előkerül néhány hegedű, egy tangóharmonika, és késő estébe nyúlik a közös táncolás, melynek szüneteiben rögtönzött ,pódiumműsor” keretében ismerhetjük meg a szavojaiak kedves népi legendáit, dalait. Mintha csak tegnap váltunk volna el, amúgy régi, jó barátok lennénk, akik örülnek az újbóli találkozásnak. Akkor már legalább két órája ismertük egymást… Címek cseréje, a szokásos ígéretek: ,írunk majd”, ,gyertek”, stb. után egy órás autóút az eső áztatta vasi utakon Kőszeghegyaljára, a szálláshelyig.

Másnap ragyogó napfénnyel köszönti francia barátait az Alpokalja. Mintha az idő is tudná, méltóképp így láthatjuk őket vendégül az ősszel valóban fenséges pompájú Kőszeghegyalján. Magától értetődik a program: Cák a pincesorával, Kőszeg történelmi levegőjével (Nyugatot megóvó 462 éves büszkeségével) kötelezően bemutatandó. Teljesítjük is rendesen ezt a szívünk szerinti programocskát – csakhát a mi franciáinkat megint jobban érdekli a kárpótlás, és hogy az emberek most miből, hogyan élnek, s a tudható hátrányok miképp számolhatók fel… Emiatt lépten-nyomon elakadunk, kisebb csoportokban beszélgetünk, kicsit feszengve, kicsit örülve a nagy érdeklődés láttán. A kisváros igazi, barátságos arcát mutatja: csodálni való a vár csöppnyi volta, a Patikamúzeum berendezésének faragása, s az egyik kis utcácskában (a ma már egyre ritkábban látható) a kapu elé kirakott portéka a becsületkasszával. Na itt időzünk kissé, s természetesen vásárolnak a franicák. A közeli kis boltban hasonlóképp: csakhamar többen reneszánsz viseletet idéző sapkában feszítenek, a nem vásárlók örömére is.

Siettet a közelgő ebédidő, átautózunk hát Bozsokra. Tisztelgünk a vasfüggöny hűlt helyének, röpke pillantást vetünk az alattunk elhúzódó Magyarországra, és ,ismét hazaérünk” a Határmenti Vigadó vendégszerető házigazdája jóvoltából. Nos, itt a magyar népi gasztronómia is kiállja a próbát. Az amúgy gourmand-ként ismert franciákról kiderül, hogy valóban azok, sőt: ,mindenevők”. Könnyű, sok zöldet tartalmazó, kalóriában kevés, tápértékben dús otthoni étkezési szokásaikat feledve vetik bele magukat a magyar konyha élvezetébe. S a vendéglátók jóvoltából elégedettek is az eredménnyel. A kávéfőző ugyan megtréfál bennünket, de a hangulatot ez sem rontja. Az csak természetes, hogy a kemence mellett muzsikálók egyikével Transsylvánia társadalmi bajairól beszélget az asztaltársaság egyik tagja. A bőséges ebéd után séta kívánkozik: a Sibrik-kastély, és a hajdani istálló helyén működő söröző-kuglizó nem köti le barátaink figyelmét. Kapnak a javaslaton: menjünk át gyalog Velemben. A táj önmagáért beszél, az egyre ritkuló gesztenyefasoron ballagunk Velem felé, és ez megint csak jó alkalmat kínál a csevegésre.

Lassan érthetővé válik a korábban különösnek látszó érdeklődésük. Valamennyien egy népfőiskola tagjai, vagy hozzá kapcsolódik munkájuk, érdeklődésük. A népfőiskola egyesületi formában működve azon dolgozik, hogy a kistelepüléseken élők életminősége jobb legyen. A tagok önkéntes segítők, akik munkájuk mellett, másokkal együttműködve keresik a kiutat, a fejlesztés lehetőségeit a hátrányos térségek számára. Foglalkoznak idegenforgalommal, mezőgazdasági szakképzéssel, kiskereskedelemmel egyaránt. A legfeltűnőbb egy olyan oktatási forma, mely a hátrányos, mezőgazdasági térségekben honosodott meg, s a képzés szervezése, irányítása egy civil szervezet kezében van: ez a Maison Familiale Rulale – a gyermekeiket taníttató szülők által működtetett mezőgazdasági szakiskola.

Velembe érkezve a népművészeti műhelyrendszer a lemenő nap fényében fogad bennünket. Csodálkozást kelt a népi mesterségek tanulására alkalmas műhelyek együttléte – különösen így, hogy nem folyik bennük folyamatos szakmai képzés… Elismerő megjegyzések kísérik a tájba illő építészeti megoldásokat (felidéződik Cák, s a szerves építészet kapcsán Győrvár neve ismét). Pattogó tűzön frissen sült gesztenye enyhíti a hosszú sétán részt vevők éhét. A Faragóházban Horváth György, az MMIK igazgatója fogadja barátainkat, s meséli a ház, s a műhelyrendszer történetét. Csakhamar – mint korábban annyiszor – elmerülünk a részletekben, a mesterség-tanítás, a műhelyek fenntartása, a hagyományok fontossága problémakörében. Felidéződik Erdély egy ritkán fogyasztható csemege, a kürtőskalács jóvoltából – van, aki a bozsoki zenész szavait is visszaidézi a kandalló tűze mellett. A falu polgármesterének érkezése ismét jó alkalom a faggatózásra, protokoll-beszélgetés helyett azt firtatják: hogyan élnek a velemiek, mi nyomasztja mindennapjaikat, hogyan próbálnak úrrá lenni a helyzeten…

A harmadik nap már kötelezően jó idővel köszönt ránk. Magyarország egyetlen olyan vízimalmát kell megnéznük, amely alkalmas még az őrlésre. Kőszegszerdahely kínálja ezt a látnivalót, mellette kettő van még az országban, azok azonban csupán múzeumként látogathatók, munkát nem végeznek bennük. Kellő figyelmet is kelt barátainkban a ritka látványosság, különösen, hogy maguk indíthatják el a hatalmas malomkereket.
A délelőtt még egy látnivalót tartogat számukra: Jákra megyünk, tisztelegni a románból gótikába hajló műemléktemplom gyönyörűsége előtt. Ez az a hely, ahol valóban átadják magukat turistaként a látnivalóknak. Az élményt az teszi teljessé, hogy Rátkai plébános jó házigazdaként fogad és vezet bennünket – ez mégiscsak más, mintha magunk bírkóznánk a templom bemutatásával. Ritka esemény részesei is lehetünk. Most emelik be helyükre a homlokzatról korábban eltávolított és restaurált szobrok pontos másolatait. Az eredeti műalkotások a faluban egy erre kialakított kiállítóhelyen lesznek bemutatva, s egyben védve az időjárás viszontagságaitól.

Az ebéd az útmenti fogadóban, a Patyi Panzióban vár bennünket. Vendégeink nem lepődnek meg a polgármester-fogadós láttán, aki csak az idő rövidsége miatt ,ússza meg” a hosszú faggatózást (pedig, ha nem sietnének, élőben tanulmányozhatnák azt a falufejlesztést, amit önerőből valósított meg az itt élők közössége).

Hamarosan búcsút veszünk, hiszen Tihany, a Balaton-felvidék, és Budapest várja francia barátainkat.

Azzal válunk el, hogy megkezdett beszélgetéseinket még folytatni kell. Csodálkozva halljuk, hogy sokat tanultak tőlünk az elmúlt néhány nap során, s hogy gratulálnak a sikereinkhez. Hiszen csak a gondjaink egy részét osztottuk meg velük…

Hazafelé tartva arra gondolok, jó lecke ez a vendégfogadás: mások kényszerítenek arra, gondoljuk át nap-nap után saját helyzetünket, keressünk választ (mert hisz magunk is tehetjük) saját (vagy általuk feltett) kérdésekre – szembesüljünk gondjainkkal, és akarjuk is megoldani azokat.

Igen, talán ennek a felismerése az, ami összeköt. Minket, Vas megyeieket a Franciaország legkeletibb megyéjében élőkkel, a felső-szavojaiakkal. Viszontlátásra hát francia barátaink – a határokon átívelő együtt-gondolkodás reményében!