Jávor Líviának, köszönettel

A dolgozat három fogalomra épül, közöttük próbálok összefüggést kibontani a közéleti cselekvés és a
kultúra viszonya egy lehetséges megközelítésének felvázolásával. 

Kultúra – H. Arendt
Viselkedési, politikai, munka-, közlekedés-, környezeti, pszichológiai és egyéb kultúráról beszélünk,
a kultúra azonban nem bontható szét, hanem egységes világ, amely a társadalmi élet minden területét
áthatja: ami igaz az élet egyik mezőjében, ugyanaz lesz a másikon. Mi alakítja ezt a kultúrát, amelyet
nemzeti végzetként élünk meg, hova vezethet a társadalom szétesése? Több mint 20 éve részesei
vagyunk egy folyamatnak, amelyben ismételten feltesszük ezeket a kérdéseket, amelyekre történelem- és
politikafilozófiai válaszokat próbálunk alkalmazni. Ezek egyike Hannah Arendté, aki a politika és a
kultúra kapcsolatát elemzi egyik esszéjében, innen idézek:
„A kultúra és a politika (…tehát) összetartoznak, mert nem a tudás vagy az igazság, hanem az ítélet és a döntés
forog kockán: a közélet szférájáról és a közös világról alkotott vélemények megfontolt kicserélése, és az a döntés, hogy
milyen cselekvésre van benne szükség, s hogy mostantól kezdve milyen arculata legyen, milyen dolgok jelenjenek meg
benne.
Olyan különösnek hangzik az ízlésnek, a legfőbb kulturális tevékenységnek az ember politikai képességei közé
sorolása, hogy hadd bővítsem e megfontolásokat egy másik, sokkal ismerősebb, ám elméletileg kevéssé számon tartott
ténnyel. Mindannyian jól tudjuk, milyen gyorsan ismerik fel egymást az emberek, s milyen határozottan képesek megérezni összetartozásukat, amikor rájönnek, hogy a tetszés és a nem tetszés kérdéseiben hasonlatosak. E felől a közös tapasztalat felől nézve az ízlés mintha nemcsak a világ arculatát döntené el, hanem azt is, hogy kik tartoznak benne össze.”Arendt, H.: Múlt és jövő között. 6. fej. A kultúra válsága. 230. o. Bp., Osiris, 1995.

A számtalan dimenzióban tagolt társadalom szétesése az ízlésbeli széttartásban is látványosan megmutatkozik. (Ezúttal csak utalok az „alkotmányasztalra”, az alaptörvény illusztrációjaként megrendelt ún. képekre – egyéb, az ízlés kategóriáján kívül eső, hasonló akciókat nem említve.) Arendt szerint az ítéletalkotás módja mutatja meg legvilágosabban, kivel van dolgunk, így találkozik a politika a kulturális ízléssel. A stílus, a beszédmód, a testbeszéd – még ha az póz, manír is, ill. éppen azzal –, leleplezik a személyiséget. Vajon a kultúraközvetítés jelenlegi intézményei és civil szerveződései, s egyéb, spontán csatornái képesek-e ellensúlyozni mindennapi életünk ízlésbeli szétszakítottságát? A tömegkultúra termékei tudvalevően pusztán fogyasztási termékek, s mint ilyenek, nem kifejezetten az ízlés finomításában játszanak szerepet, minek következtében a fogyasztóban ki sem alakulhat az az érzékenység, amellyel ítélő erőre tehetne szert a politikai jelenségek, döntések tartalmáról és formájáról.
Akik azokban az országokban élnek, ahol a demokratikus rend a mindennapi élet megkérdőjelezetlen kerete – ami kétségtelenül számos konfliktussal terhelten működik, de éppen berendezkedése teszi alkalmassá a folyamatos önkorrekcióra –, azoknak érthetetlen, hogy egy ország polgárainak többsége számára miért nem kérdés az ország alaptörvényének megalkotási módja, s az, hogy azt miképp teszik kötelezően publikussá. Az eljárással szembeni érdektelenség annak a sokat emlegetett közönynek a tünete, ami az ország számos szégyenteljes politikai és köznapi eseményét előidézte és kísérte.Halász László: A közöny destruktivitása. Élet és Irodalom, 2013. jan. 4.
Ezzel szemben állíthatjuk-e, hogy a magas kultúra birtoklása, a műveltség feltétlenül finomítja az ízlést oly módon, hogy az a politikai döntések megítélésében is megjelenne?
Bár ez az összefüggés nem feltétlen, hiszen érzelmi szempontok is motiválják a politikai kötődéseket, de az biztosan állítható, hogy egyfelől az alacsony képzettség, a tudatlanság alkalmatlanná teszi az érintetteket a körülöttük zajló események összefüggéseinek tartalmi és ízlésszempontú megítélésére. S minél nagyobb tömeg szakad le vagy/és taszítódik ki az intézményes képzésből és a szabad művelődés lehetőségeiből, annál nagyobb az esély arra, hogy nem szükséges számolni kritikai ítéletével. Másfelől azonban a magas társadalmi státusz elfedi a műveletlenséget, amely az ítélő erő, azaz az ízlés hiányaként mégis tetten érhető, s melynek következménye destruktívabb a tudatlanságénál!Reziliencia – B. Cyrulnik
Ha bekerül egy új fogalom valamely szakterület nyelvezetébe, azonnal hívei, hirdetői és kételkedők születnek. Az új fogalom akkor nyer igazán teret, ha metaforaként működik, így ugyanis különböző értelmezések bonthatók ki belőle. A reziliencia a fizika világából került a pszichológia és a szociális munka fogalomkészletébe. Eredeti jelentésében az anyag fizikai jellemzőjeként a rugalmasság és az ellenálló képesség leírását szolgálta, s érthető módon kínálkozott néhány éve kiterjedt alkalmazásra a lelki jelenségek körében.
A reziliencia fogalommal Jávor Lívia egy kéziratában Boris Cyrulnik nevével összekapcsolva találkoztam először, azóta kiterjedt nemzetközi irodalmáról szereztem tudomást. A francia pszichológus abból a kérdésből indult ki, hogyan képesek emberek rendkívüli sebek, megrázkódtatások, veszteségek után, mindezeket magukban hordozva újrakezdeni, előre tekinteni, építeni?
A tragédiák és veszteségek, deprivációk sok esetben megerősítik a személyiséget és olyan teljesítményekre teszik képessé, amelyek felülmúlják kedvezőbb helyzetű kortársaikét. A francia pszichológus 7 éves gyerekként bujkált a nácik által megszállt Párizsban, miközben szüleit koncentrációs táborba szállították, ahol megölték őket. Saját élményeként tette fel a kérdést: hogyan volt lehetséges mindezek után felnőni, fejlődni, hivatásra és saját családra szert tenni? Honnan merít az ember mindehhez erőt?Viv Groskop interjúja C-kal, Guardian, 2009. ápr. 18.
Mely területeken alkalmazható és milyen többletet nyújt a fogalom? Széles körű értelmezése és külön ez irányú terápiaként történő hirdetése, beleillik a néhány éve tartó pszichológiai boomba: a lelki jelenségekről, azok zavarairól és gyógyításáról, vagy legalábbis egyensúlyban tartásáról naponta jelennek meg cikkek, könyvek, ami nyilván a nagyarányú keresletre adott válasz. A rendkívül alacsony pszichológiai kultúráról a gyakorlat során szerezve napi tapasztalatot, örvendetesnek is tekinthetnénk ezt a „lélekápolási hevületet”, ha nem keveredne a sarlatánság a szakszerűséggel, az olcsó sikervágy a szükséges nyilvános szerepléssel.
A reziliencia számtalan definíciójának közös vonása, hogy valamilyen helyreállítást, újraépítést tartalmaz. A kétkedők felteszik a kérdést: nem azonos-e a fogalom a már agyonrágott erőforrással? Még ha csak fogalomfrissítést jelent, akkor is érdemes gondolkozni a jelentésén, hiszen a kiürült nyelvet töltjük meg tartalommal. Annyiban szélesebb a jelentése, hogy a legmélyebb pszichés és társadalmi állapotból keresi az újrakezdés lehetőségét, így a gyerek- és fiatalgondozás kedvelt iránya lett. A rezilienciát hirdető terápiák és gondozási formák a korai sérüléssel és a fejlődés során átélt különböző negatív élményekkel szemben az ellenálló képességet építik be a személyiségbe. A patológiára fókuszáló, a személyiséget tünetekkel leíró szemlélethez képest az alapállás változik, amikor nem a múlttal, a sérülésekkel, a hiánnyal foglalkoznak, hanem az önértékelés erősítésével.
Ez a képesség, a „keljfeljancsi”Freyberg, v.Th.: Resilienz- mehr als ein problematisches Modewort? Handbuch Resilienzförderung.Hrsg.: Margherita Zander. VS Verlag, 2011. 219–239. o. konkrét fogalom: 224. o. attitűd a modern reformpedagógia alapvető elveit és irányait foglalja magában. Szociológiai nézőpontból azonban mindazok a lehetőségek, amelyek a személyiséget „magas szintű szociális kompetenciával”, „problémamegoldó–képességgel” ruházzák fel, nem a semmiből nőnek ki: nyilván szükséges olyan kulturális minta, amelyből építeni lehet (motiváló erő, az elismerés vágya…), s ahol ez nincs, ott a hiánnyal szemben az önbizalmat erősítő intézményrendszer válik hangsúlyossá: az iskola, a civil világ. Ahol a szubkultúra húz vissza, ott nyilván a külső intézményvilágnak kell birtokolnia a képessé tevő eszközöket. A gyerekszegénység mint veszélyeztető tényező, a nyugati irodalomban is kiemelt szempont: az alacsony önértékelés, a szűk horizont, az ösztönző minta és önbizalom hiánya olyan programokkal ellensúlyozhatók, amelyek hosszú távú célokat tűznek ki, s ahol a teljesítménnyel arányos elismerés várható.
Az egyéni és kollektív destruktív tendenciáknak történő ellenállás, a rugalmas viszonyulás ösztönzése olyan kulturális miliőben történik, amelyben mind a személyiség, mind szűkebb és tágabb környezete ki van szolgáltatva a külső folyamatoknak. A személyiséget érő kapcsolati-pszichés sérülések nyitottá teszik azokra a hatásokra, amelyek másokkal szembeni fölényt, harcot sugároznak, azt sugallva, hogy ezek biztosítják az Én- és a csoporterőt. Az elveszettség érzete nem ösztönöz sem együttműködésre, sem teljesítményre, sokkal inkább alávetettségre és behódolásra. A szegénység, kiszorítottság és a reménytelenség az önértékelés rombolóerői – ezekkel szembeállítandó a reziliencia-ösztönzés, amelynek elsődleges terepei lehetnek a gyerek és a szociális munka intézményei. Az egyéni fejlődés esetében a reziliencia fogalmába sorolandó képességek fejlesztése csakis a pozitív eredmény feltevésével folytatható, ez jelöli ki az irányt. Ezzel szemben bármilyen közösségi fejlesztés a társadalmi–politikai–intézményi feltételek olyan hálózatában zajlik, amelyben jelen körülmények között – minden törekvés ellenére – nem lehet elvetni a pesszimista opciót.
A fogalom operacionalizálása a témája az egyik német szerző dolgozatának, aki – több meghatározást idézve – így összegez:

„Akkor beszélünk rezilienciáról, amikor valaki egy különösen fenyegető, azaz nagy kockázattal járó helyzettel váratlanul jól megküzd.”N. Wieland: Res. u. Res.förderung – eine begriffliche Systematisierung. 185. o. uo.

Miközben szakmai gyakorlatomból fel tudok idézni megdöbbentő fordulatokat, amikor voltak, akik a leghátrányosabb szociális és legsivárabb kapcsolati–érzelmi környezetből is fel tudtak állni és újra vagy egyáltalán el tudtak kezdeni felnőtt, önálló életet, a legtöbb eset mégis arról szólt, hogy mennyire belső hajtóerőtől megfosztottá válnak azok, akik szegénységben, kilátástalan helyzetű településeken, szülőktől elhanyagolva vagy elhagyottan, erőszaktól és iskolai kudarcokkal sújtva kezdték életüket, vagy éppen felnőttként kerültek váratlanul kilátástalan, megoldhatatlannak tűnő helyzetbe.
A reziliencia mint pszichoszociális jelenség, individuális képességek és készségek együtteseként értelmezhető, de a kultúra mint közösségi tevékenység adja az egyéni cselekvések közegét. Amennyire visszahúzhat, annyira kitárhat lehetőségeket.
A kanadai M. Ungar, a reziliencia elemzésénél arra keresi a választ, hogy mi zajlik azokban a „problémás gyerekekben”, akikre a különböző szolgáltatások segítő beavatkozásai irányulnak, s bár ezek sokszor nem érik el céljukat, a gyerekek mégis valahogy túlélik mindazokat a fizikai–pszichés–mentális sérüléseket és kockázatokat, amelyek környezetükben érik őket. Sajátos magatartásukban viszik tovább mindazt, amit elszenvedtek, s erre három szinten talál magyarázatot:
– a kulturális gyökerek kijelölik az irányt, amelynek követésével a személyiségfejlődés az adott környezetben sikeresnek tekintendő (pl. korai házasság és terhesség);
– a kultúra és szociális kontextus meghatározzák, hogy az érintett gyerek és környezete a különböző támogató beavatkozásokat erőforrásnak tekintik-e (pl. hajléktalan-ellátás);
– az a gyerek, aki nem akar iskolába járni, igyekszik máshonnan megszerezni a pozitív önértékelést, s ez lehet utcai csapat (pl. bizonyos focicsapatok „ultrái”).
Hangsúlyozza, hogy konkrét esetekben e három szempont elemzése annak alapján történhet, hogy meghallgatják a gyerek igényeit és elképzeléseit önmagáról – ebből építhető fel a reziliencia képessége. Ungar, M.: Kontextuelle und kulturelle Aspekte von Resilienz. Uo. 133–154. o.
Nehezen szétbontható, mi múlik a személyiségen és mi a környezetén, de az nyilvánvaló, hogy amennyire depriváló, legalább annyira ösztönző is lehet a sors: sajátos tudást nyújt, amiből meríteni lehet. A pszichológiai megközelítés a személyiség belső erőivel, illetve a hiányok ledolgozásával foglalkozva igyekszik a személyiséget ellenállóvá tenni, a szerzők felsorolják a védelmet nyújtó tényezőket, és még sincs kellő tudományos magyarázat arra, hogy éppen a legnehezebb körülmények, fájó élmények miképpen erősítik meg a személyiséget. Cyrulnik: „A személyiség nem redukálható a traumára.”

Emlékezés: történelem, politika, kultúra – Jan Assmann (Halbwachs)
Az emlékezetpolitika a ’90–es évek szellemi terméke: a kollektív emlékezés politikai irányítása az addig elfojtott kollektív traumák felszínre hozására irányult. Miközben az emlékezés az egyéni és csoportidentitás forrása, a politikai kultúra ahelyett, hogy megerősítette volna a történelmi összetartozást, szétzilálta a társadalmat egymástól elhatárolódó és szembenálló csoportidentitásokká. E különálló identitások az emlékezés rítusaiban és szimbólumaiban fejezik ki összetartozásukat és – militáns változatukban – mások kizárását.
Assmann az emlékezés kultúrájának meghatározásába kritikailag bevonja Halbwachs elméletét, így az alábbi idézet kettőjük közös gondolatmenete:

„A kollektív emlékezet saját hordozóihoz tapad, és nem ruházható át tetszőlegesen. Akinek része van benne, a csoporthoz tartozását tanúsítja általa. Ezért a kollektív emlékezet nemcsak tér és idő, hanem úgyszólván önazonosság tekintetében is konkrét.(…) tér és időfogalmai az adott csoport kommunikációs formáival eleven érzelmi és értékösszefüggésben állnak: hazaként és élettörténetként jelentkeznek bennük, a csoport önképe és kitűzött céljai tekintetében értelemmel és jelentőséggel bírnak.”Assmann, J.: A kulturális emlékezet. Bp., Atlantisz, 2004. 40. o.

Az emlékezés – mint a szerző állítja, s mi magunk is tapasztaljuk – nem pusztán felidéz, rekonstruál, hanem konstruál, mégpedig az éppen felidéző kor „vonatkozási kerete” szerint. Innentől válik szét politika és történelem. Az előbbi arra használja a múlt történéseit, hogy kiválasztott csoportok érzelmi és értékközösségét támogassa, dominánssá, majd kizárólagossá tegye.
Assmann leírásában a történetírás a társadalmi emlékezés sajátos módja, s bár nyilván személyes indíttatások és értékszempontok motiválják a múlttal történő foglalkozást, de egyszerű érdeklődés, tudásvágy (Hérodotoszt említi) felszínre hozhat ismereteket.
Az emlékezetpolitika nézőpontjából a történelem olyan nyersanyaggá válik, amelyből tetszés és pillanatnyi hatalmi érdek szerint formálhatók csoportidentitások.
A kollektív emlékezet a kultúra forrása, s ott, ahol bármilyen indítékból vagy megfontolásból a politika az emlékezést kisajátítja, a kultúra is szétzilálódik, s ez kiszámíthatatlan társadalmi konfliktusokba torkollhat. Az anómia állapotában már felismerhetőek a súlyos társadalmi robbanás előjelei.
A kultúra ily módon (és minden egyéb hatalmi módon) történő birtokba vétele nem csak a múlthoz való viszonyt, hanem a jövőt is deformálja.

Reziliencia, történelem és közösségi munka (F. Nietsche)
Ha a pszichológiai szintről kiterjesztve értelmezzük a reziliencia fogalmát, megkerülhetetlen annak vizsgálata, hogy miképpen viszonyul egy adott csoport, közösség saját történelméhez.