Egy általános célú, kistérségi felnőttképzési programot mutatott be Péterfi Ferenc és Sain Mátyás a Civil Rádió Demokrácia most című műsorában. Bár a program jó másfél évtizede zajlott, a célok és az alkalmazott módszerek ma is érvényesek.^[1]

Péterfi Ferenc (PF): Egy általános célú, kistérségi felnőttképzési programot fogunk bemutatni a következőkben.
Néhány évvel ezelőtti programról van szó, amely a Felső-Kiskunságban zajlott. Olyan kerek és annyira nagy utat bejárt, alaposan végiggondolt, a felnőtt tanulást segítő programot tapasztaltam, – most újraolvasva ennek a dokumentumait -, hogy úgy érzem, izgalmas lehet ez a példa hallgatóknak, olvasóknak, azoknak, akik komolyan szeretnének foglalkozni a felnőttképzéssel.
A vendégünk Mészáros Zsuzsa, aki szakmai vezetője volt a Felső-Kiskunsági Közösségi Munkások Egyesületének, egyébként ő ugyanitt, a Felső-Kiskunságban él.

Néhány mondatban próbáljuk meg a hátterét bemutatni – kiemelve a program igazi beágyazottságát ebben a kistérségben.
Mi is volt az a helyzet, ha ez összefoglalható, amikor nekikezdtetek annak, hogy ott egy tanulást segítő felnőttképzési programot indítsatok?

Mészáros Zsuzsa (MZs): Hosszú az előzménye, egy több éve folyó közösségfejlesztési programnak az egyik állomása volt ez. Előzménye még az is, hogy a térségben foglalkoztatási céllal is létrehoztunk egy szövetséget az önkormányzatokkal, a munkaügyi központtal, szövetkezetekkel, vállalkozásokkal, civil szervezetekkel, aminek az egyik stratégiai célja volt, hogy a térség felnőtt lakosságának olyan általános célú képzést nyújtsunk, amely segít nekik a szakmaszerzésben vagy jobb munkavállalói képességekhez jutásban, és ezért is találtuk ki ezt a Tan-Tér programot.

PF: Ez, ha jól emlékszem, négy vagy öt településen zajlott, és ebben az érdekesség, hogy nem a kistérség legnagyobb települése, Kunszentmiklós volt a központja ennek, hanem nagyon „szétpontosodott”, részben Kunbábonyban, részben Kunadacson, Tasson és Kunpeszéren.

MZs: Ezek a kisebb települések. Kunszentmiklós egy 9000 fős város, Tass pedig háromezres. A többi az 3 és 600 fős kistelepülés. Ez a pár település volt az, ahol legerősebb szálakkal kötődtek egymáshoz az emberek. Itt azért azt lehet mondani, hogy rokonságok, barátok, egymáshoz járás is benne van a szokásokban, és egymáshoz viszonylag hasonló szituációban élnek az emberek.

PF: Ez a bizalom szempontjából fontos, mert egy közösségi célú programhoz kell, hogy az érintett közösségben már legyen valamifajta bizalom vagy összetartás?

MZs:  Igen, egyrészt azért fontos, mert mi már eleve ismertük az ott élő embereket, ők pedig egymásnak jó szívvel tudnak ajánlani valamit, ami egy civil kezdeményezés. Tehát én ezért is fontosnak tartom azt, hogy olyan közegben induljon el egy ilyen program, ahol az emberek bizalommal vannak egymás iránt, és bizalommal vannak egy olyan civil szervezet iránt, amelyik számukra valamilyen programot nyújt, ami valós szükségletekből indul, tehát nem csak egy civil szervezetnek a kedvteléséből, valamilyen kitalálásából.

PF: Említetted, hogy ezeken a településeken körülbelül hasonló helyzetű emberek, családok élnek, ami persze nyilván egy nagyon differenciált állapotot jelent, de hogy olyan emberek vannak tömegesen ezen a területen, akik már évek óta nem tanultak, akik kiestek a tanulási gyakorlatból, és ha jól értettem, akkor ők voltak a legfőbb célcsoportja ennek a ’föllazító’, újra mozgásba hozó felnőttképzési kezdeményezésnek.

MZs: Részben. Egyik oldalról természetesen volt egy olyan típusú szükséglet is, hogy azoknak, akik 8 általános iskolát végeztek, de szakmát nem tanultak még – és eltelt bizonyos idő az általános iskolai tanulmányuk befejezése után – a matematikai az olvasás-, és íráskészségeiknek a fejlesztésére szükség van ahhoz, hogy el tudjanak kezdeni valamilyen szakmát tanulni. Ez volt az egyik része. A másik része sokkal inkább ismeretterjesztő vagy aktuális problémákra, olyan ügyekre fókuszált, amiben az emberek aktuálisan benne voltak. Ezeket a programon belül nem is a tanfolyamok keretében csináltuk, hanem úgy neveztük, hogy Társalgók.
Tehát hogyha megnéznénk a program felépítését, ez három egymásra hatást gyakorló területből állt. Az egyik rész volt az, ami hagyományosabbnak is tekinthető tanfolyam jellegű, ebben is volt többféle. A másik a Társalgók, amik szabad önszerveződő közösségi alkalmak, ahol többféle témáról lehetett beszélgetni facilitált segítséggel. A harmadik része pedig kimondottan információnyújtó – tájékoztató szolgáltatások – minden településen volt egy-egy ilyen konzultációs pont, ami egyrészt a felnőttképzésben való részvételt hivatott segíteni, hogy segítsen megtalálni az embereknek, hogy mi az, amiben részt tudnak venni, vagy hova iratkozzanak be iskolába, hol indulnak tanfolyamok. Illetve általános információkat is segített elérni – legyen az munkaerőpiaci, hivatali ügyintézéssel kapcsolatos, tehát ez egy általános információs pont jellegű volt. Ezek úgy is összekapcsolódtak, hogy aki a konzultációs pontra, arra a közösségi helyre bement érdeklődni, annak nyilván rögtön ajánlották azt, hogy a Tan-Tér programban induló tanfolyamra iratkozzon be, illetve aki a társalgón volt, annak is, és aki viszont tanfolyamra járt, utána elment a társalgóra. Szóval ezek persze hatottak egymásra.

PF: Ha jól értem, akkor ennek a képzési rendszernek elsősorban nem az volt a célja, hogy valamilyen papírt jelentő végzettséget, tehát egy formális képzési bizonylatot adjon a hallgatóknak, hanem hogy valamilyen módon egy hálózatba, egy vérkeringésbe belevonja őket, és egy kicsit újraélessze bennük a mindennapi életük megértésének a kérdését. Már csak azért is nagyon fontos kérdés ez, mert a legtöbb ilyen intézmény, a közösségi intézmények, művelődési intézmények is nagyon ritkán adnak azokra a kérdésekre közvetlenebb válaszokat, amik a helyi embereket a leginkább érdeklik – nagyon hétköznapi kérdésekre gondolok most elsősorban. Tehát nem valamilyen kívülről kitalált célokat próbál elérni.
Azt érzem, erős volt az a felvetés, hogy mi mindennel rendelkeznek az emberek, mi foglalkoztatja őket, milyen hiányaik vannak, milyen ügyet szeretnének tisztázni magukban, és hát még nem beszéltünk arról, hogy milyen erőforrásokkal rendelkeznek. Mert ennek a képzésnek egy nagyon fontos része volt, hogy nem egy valahonnan összeállított tanári karból alakult, hanem ha jól veszem ki, akkor szintén ebben a térségben élő embereket, különböző foglalkozású embereket kutattatok fel és fogtatok össze.

MZs: Azt hiszem, talán ez volt a legérdekesebb része a dolognak, amikor elkészítettük a tananyagokat, akkor persze ebbe bevontunk külső szakértőket, de már abban is voltak helyi emberek, főként tanári végzettségűek. Matematika, angol, magyar – szóval többféle tananyag volt, és akkor kerestünk olyan helyi lakosokat, akik ezeket a tantárgyakat tudnák tanítani a helyi embereknek, tehát egy mérnököt, aki a matematikát, egy nyugdíjas tanítónőt, aki a magyart vállalta vagy valakit aki angolul tud, de nem feltétlenül tanári végzettségű.

PF: Többször az informatika került itt szóba?

MZs: Igen, például az is volt. És az nagyon jó volt, hogy magukat a jövendőbeli tanárokat először egy képzésben részesítettük, arra vonatkozóan, hogy mit is jelent a felnőttkori tanulás. Hogy ez egy kicsit másabb, mint amikor az általános iskolában tanít a tanítónő gyerekeket. Felnőttekkel másképp kell viselkedni, más módszereket kell alkalmazni. De nem csak tanfolyami tanáraink voltak ebből a körből, hanem voltak olyan mentortanárok is, akik egyes embereket segítettek felkészülni például egy iskolai felvételire. Vagy pontosan a legerősebben a matematikánál volt ez probléma, hogy magát ezt az általunk indított tanfolyamot el tudja valaki végezni, emiatt kellett neki külön korrepetálásra járnia. Ez is nagyon-nagyon kedvesen alakult, mert volt gépészmérnök, távközlési üzemmérnök, akik órákat adtak azoknak, akiknek nehezebben ment a kvázi iskolai feladatok megoldása.

PF: Ha jól sejtem, ebben a stábban a legritkább, aki közvetlen hagyományos oktatói, pedagógiai, tanári diplomával tanított, inkább a korábbi pályájáról vagy valami közeli pályáról hívtatok embereket, akik egy-egy kérdéshez értenek, és egy kicsit érzékenyíthetők arra, hogy ebben a tanításban mi mindenre lesz szükség részükről.

MZs: Igen, nagyon fontos volt, hogy a helyi erőforrásokat mozgósítsuk. Azért az köztudott, hogy az érettségire felkészítő képzésekre, felnőttkori érettségi tanfolyamokra is a térségből szedik össze a középiskolai tanárokat, azért, hogy felnőtteket tanítsanak. Mi pont nem ebből a körből kerestünk közreműködőket, hanem inkább alsóbb iskolákban tanítókat. Az biztos, hogy egészen más készségek, másfajta felkészülés szükséges ahhoz, hogyha felnőtteket tanít valaki. Úgyhogy ez egy nagyon fontos kérdés volt.

Sain Mátyás (SM): Jól értem, vagy jól sejtem, hogy amikor elkezdtétek ezt a képzési programot, igazából ti se tudtátok, hogy pontosan mire lesz szükség? Gondolom, hogy viszonylag ritkán áll így neki az ember egy ilyen projektnek. Hanem elkezdtétek felmérni, és közben derült ki, hogy milyenfajta tudásra, milyenfajta tanítókra lesz szükség.

MZs: Igen, hát azért az előre látható volt, hogy nem fogunk találni olyan tanárokat ebben a térségben, akik a felnőttképzésben annyira járatosak azokban a tantárgyakban, amiket mi tanítottunk. De persze kellett alkalmazkodni, és a legtöbb alkalmazkodást a Társalgók kívánták meg, ahol mindig azok a témák jöttek felszínre, amiket a résztvevők mondtak, amiket ők „hoztak be”. Legyen az egészségügyi kérdés, gyerekneveléssel kapcsolatos kérdés vagy más egyéb, ami éppen felvetődött. Na, akkor azért szükség volt arra, hogy a facilitátor vagy beszélgetőpartnert és vendéget hívott, vagy pedig maga felkészült abból a témából, hogy azért tudja a beszélgetést vezetni. Hogy ne úgy érezzék az emberek, hogy csak forognak saját maguk körül, de természetesen mindenki hozzáadta a saját tudását is, aki részt vett a beszélgetésen.

PF: Hogy értesültek a kistérségben élők erről, hogyan próbáltatok eljutni az emberekhez? Tudom, hogy a ti egyesületetek már nagyon beágyazódott volt, erről beszéltünk itt a kezdés körül. Nagyon sok a bizalmi kapcsolat, amire Matyi hivatkozott, az nagyon erősen a ti szervezetetek iránti bizalmat is jelentette. De hogy lehetett mégis tudatni az emberekkel, hogy itt valami olyan dolog lesz, amitől akár még tarthatnak is, hogy jaj, iskola, hát oda én nem akarok menni?

MZs: Ez az érdekes benne, hogy az elején valóban volt ilyen, és akkor egy ilyen, száz órás magyar-tanfolyam, olvasás-írás meg szövegértés tanfolyam végén megkérdezték a résztvevők, és akkor szeptemberben folytatjuk?
De először persze a konzultációs pontok voltak a legnagyobb segítségére ennek a folyamatnak, mert ott helyben élő és valamilyen községi térben dolgozó munkatársunk volt, aki más alkalomból is rendszeresen találkozott a helyi emberekkel.. Emellett nyilván azokon a szokásos helyi csatornákon, amik ebben a térségben egyáltalán voltak, közhírré tettük, de azt hiszem, a személyes megszólítások voltak a leghatékonyabbak.
A Társalgók szervezésénél természetesen kellett egy közösségi kapcsolati háló. A tanfolyamokon való részvétel pedig nem volt olyan nagyon magas létszám, hogy azt ne lehetett volna összeszedni.

PF: Azt írjátok valahol, hogy azok a csatornák, amelyek a nyilvánosságot segítették, nemcsak reklámra, nemcsak a toborzásra voltak alkalmasak, hanem ismeretközlésre, ismeret továbbításra is. Ez mit jelent?

MZs: Azért a szándékunk általában sosem az volt, hogy csak annyit mondjunk erről az egészről, hogy a tanfolyam ekkor kezdődik, ilyen és ilyen feltételekkel, hanem nyilván sokkal többet is. Viszont az jutott eszembe, hogy most mi arról a programról beszélünk, amit mi Tan-Tér Plusznak neveztünk, mert ezt megelőzte egy másik, egyszerűbb Tan-Tér program, és hát abban is voltak már nagyszerű, rövidebb ideig tartó tanfolyamok. Például az ökológiai gazdálkodásról is – még tanulmányút is volt, a kishantosi biogazdák, gazdasági központ vezetői voltak a tanárok.

Még tanulmányútra is elmentek a résztvevők olyan helyre, ahol a témájukhoz kapcsolódó dolgokat tudtak megnézni.
Akkor még sokkal kevesebb lehetőség volt, de később lettek nagyobb állami programok is, amiben lehetett ingyen tanulni angolul, de akkor például nem volt ilyen komplexebb lehetőség. Több településről is összejártak egy helyre az emberek, hogy tanulhassanak.

SM: Az tűnt reális célnak, hogy foglalkoztatottá váljanak ezek az emberek, tehát hogy elmenjenek valahova dolgozni, vagy inkább a jövedelemkiegészítő, saját szervezésű tevékenységekre is „lőttetek”?

MZs: Volt ebben a Tan-Tér Plusz programunkban egy nagyon különleges képzésünk a megváltozott munkaképességűek számára. Ez kimondottan a közösségi vállalkozásra felkészítő képzés volt, de hozzáteszem, hogy mindegyik képzésünknek része volt a motiváció, a kommunikáció és a munkavállalói ismeretek. Ezek nélkül nem volt egyetlen képzés sem. De ez a megváltozott munkaképességűek számára indított képzés kimondottan arra irányult, hogy valami önálló tevékenységbe vágjanak bele a résztvevők, vagy egymással összefogva kezdjenek el kitalálni valamit. Akkoriban viszonylag magas volt a munkanélküliség, ezért nyilván cél volt az is, hogy a munkavállaláshoz szükséges készségeket is fejlesszük, és ezzel jobb elhelyezkedési lehetőséghez jussanak az emberek. Viszont mégiscsak az volt az alapcél, hogy tudjanak tanulni olyan szakmát, vagy olyan dolgot, amivel később jobb pozíciót tudnak elérni a munkaerőpiacon.

PF: Tehát volt ez a pragmatikusabb cél, hogy valamilyen módon a képzés valamilyen anyagi hasznot is hozzon? És voltak olyanok is esetleg, akik egyszerűen a közösségi kohézió miatt kapcsolódtak, vagy izgatta őket valami, de nem akartak ebből valamilyen foglalkozást, valamilyen egzisztenciális lépéseket vagy forrásokat teremteni, hanem egyszerűen csak a keresztrejtvény sikeresebb kitöltéséig akartak eljutni, vagy hogy polgáriasabb életmódot tudjanak folytatni? Volt olyan, aki nem feltétlenül csak egy ilyen nagyon pragmatikus, célirányos végzettséget akart szerezni?

SM: Azt jól értem, hogy ennek az egész képzésnek lényegében az volt a célja, hogy az emberek képessé váljanak arra, hogy elmenjenek aztán majd egy olyan képzésre, ami tényleg egy szakmát ad nekik. Általában ha azt mondjuk, hogy felnőttképzés, akkor arra gondolunk, hogy hirdessük meg, hogy kályhás tanfolyam, és lehet rá jelentkezni. És aztán, ha sikertelen a program, akkor kiderül, hogy nem voltak készek erre az emberek. Ez viszont egy olyan program, ami próbálja felkészíteni őket, hogy képesek legyenek azután elvégezni egy „hagyományosabb” jellegű képzést. Ezt jól értem?

MZs: Igen. A képzéseken résztvevők munkaerőpiaci státusza: 44 álláskereső, 3-5 őstermelő. Eleve általános iskolai végzettséggel rendelkező 32 volt, aztán volt 9 szakmunkás és 6 érettségizett, de az nyilvánvaló, a megváltozott munkaképességűeknél. Általános célú felnőttképzés esetén eleve nincsen olyan végzettség, ami mondjuk iskolai bizonyítványként számon tartható. A résztvevő eleve tudta, hogy ilyen nem lesz. Mindegyik csak közvetetten járul hozzá, hogy valaki jövedelemhez jusson, vagy később a jövedelme növekedjen. Ehhez vagy továbbtanul, és így egy új szakmával jobb pozíciót nyer el, vagy eleve a kommunikációs, motivációs készsége fejlődik, és ezzel tud munkához jutni. Nem emlékszem, hogy ez – a közvetlen fizetés növekedés – annyira elsődleges cél lett volna a résztvevők részéről, de az biztos, hogy az ilyen hosszú tanfolyamokra olyanok tudtak beiratkozni, akik munkanélküliek voltak abban a pillanatban. Nekik azért nyilván volt olyan céljuk, hogy ezt elvégezve, majd sikeresebbek lesznek az elhelyezkedést tekintve. A Társalgók esetében a fő cél kimondottan a közösségi együttlét, az érdekes téma, az információhoz vagy a többlettudáshoz jutás volt. Tehát ott ez inkább egy kicsit hozzájárult a jobb közérzethez, egymás jobb megismeréséhez.

PF: Sikerült olyan módszereket, olyan lépéseket, olyan formákat találnotok, ami ebben a felnőttkori helyzetben különösen segítette őket, jól érezték magukat ebben a helyzetben – kaptak segítséget a különböző hiányaikhoz, de valójában a jó érzést kínálta az egész képzési szisztéma? Voltak ilyen megragadható módszerek vagy történetek?

MZs: Eleve nem volt presszió, hogy most vizsgázni kell vagy ilyesmi, de mégiscsak volt szintfelmérés. A végén nyilván volt valami visszajelzés és egy kis felmérés. Fontos volt, hogy érezze mindenki azt, hogy halad azzal, amit tanul. De volt más aranyos történet is: az egyik településről a másikra eljutáshoz egy kisbuszt indítottunk, nem kis távolságra, 30 kilométerre kellett elutazni ahhoz, hogy az angol tanfolyamon valaki részt vegyen. Körbejárta a kisbusz az összes települést, összeszedte az embereket, és  egy jó háromnegyedórás utazás után odaérkezett az adott településre. Egyszer csak rájöttek a buszban ülők, hogy ezt az időt ki lehetne használni. Megkérték a buszsofőrt, hogy tegyen be egy angol leckét egy magnókazettán, és azt hallgatták útközben. Szerintem ez nagyon édes volt, mert ebből látszott, hogy tényleg motiváltak voltak az emberek.

PF: Ha jól értem, akkor itt sokféle rendszer párhuzamosan működött. Egyrészt a különböző képzési tartalmak, amiket említettél, de majd ezt összefoglalnánk. Másrészt azok a formák is, hogy Társalgó, mások meglátogatása…

MZs: Tanulmányút is volt, igen, Látóköröknek neveztük.

PF: Tehát nagyon különböző elemei voltak ennek a képzésnek.  Sikerült ezeket valamilyen módon, valamilyen összefüggő rendszerbe illeszteni? Hogy kapcsolódtak ezek? Tudtak egymásról?

MZs: Még egy kilencezer fős város is kistelepülésnek számít, mindenki ismer mindenkit. Persze, továbbadódott a Társalgóknak a híre, a konzultációs ponton – mondjuk a könyvtárban, művelődési házban vagy faluházban – mindig információt kaptak. Ezeken a helyeken már régóta ismerték az ott dolgozót, aki továbbadta az információt, és az emberek egymásnak is továbbadták.
Az biztos, hogy abban az időben, amíg ez folyt – ugye a kettő program együttesen körülbelül négy évig -, addig sokkal több ember vett részt tanulási programban, mint hogyha ez nem lett volna. Sajnos nyomon követés nem történt, nem tudjuk, hogy hány embert tanult aztán tovább.

PF: Írjátok, hogy voltak tanulókönyvek, amiket a hallgatók kaptak. Ez mit jelentett? Nyilván nem az ellenőrző könyv funkcióját töltötte be.

MZs: Ebbe beleírtuk azt, hogy milyen tanfolyamra járt a résztvevő, vagy milyen Társalgón vett részt. Egy korábbi elképzelés volt, hogy ebbe bele lesz jegyezve minden ilyen alkalom, s amikor majd nagymama vagy nagypapa lesz az illető, az unokáinak meg tudja mutatni, hogy ő ilyen iskolába is járt, ahol felnőttként tanult.
Az volt az igazi, amikor tényleg azokra a tanulási szükségletekre tudtunk reflektálni, amik felmerültek a kistérségben.

PF: Voltak olyan ügyek, amelyek közben merültek fel, fogalmazódtak meg, és kezdtetek el vele foglalkozni, vagy minden egy előre eltervezett terv szerint haladt?

MZs: Hát egy érdekes dolog. Kunbábonyban – ez itt a legkisebb település egyébként, valójában egy tanyabokor – ennek kapcsán megalakult a Kunbábonyi Baráti Kör azokból, akik a Társalgón rendszeresen részt vettek. És helytörténeti kutatások keretében történt annak feltárása, hogy egyáltalán kik élnek a településen, és megfogalmazódott, hogy készüljön el egy települési anyakönyv, ami nem volt azelőtt, mivel nem önálló település, tehát nem itt vannak anyakönyvezve az emberek. Minden családhoz ellátogattak a helyben aktivizált emberek, és felvették az adatokat. Ezek nem statisztikai jellegűek, hanem hogy ki kinek a kicsodája. Ebből tulajdonképpen lehetne egy települési családi térképet is készíteni. Akkor közvetlenül nem készült, de aztán mégis lett egy falukiállítás. Tehát kinőtt belőle újabb közösségi program.

PF: Ha jól tudom, akkor néhány olyan intézményt is bevontatok, amelyik a művelődéshez kötődik. Kik lettek a társaitok?

MZs: Ahogy már említettem is, a konzultációs pontok: a Tassi könyvtár, a Kunadacsi Művelődési Ház, a Kunpeszéri Művelődési ház és Könyvtár –t nyilván azok, amiket az emberek abból célból is látogatnak, hogy ott ilyen ismereteket szerezzenek. Azok, akik ott dolgoztak, eleve közösségi szereplők is voltak.

PF: Mennyien voltak összesen, akik részesültek ebből a kétéves programból, van-e erről valamilyen emléked?

MZs: Ami érdekes, hogy 75 százalékban nők, és főként a 36-50 év közötti nők. Azért ez is érdekes dolog…

PF: …Azok a középkorúak, akikről úgy tartjuk, hogy általában sok mindenből inkább ki szoktak maradni…

MZs: …Igen, például munkavállaló korúak. De nagyon érdekes, hogy 120 Társalgó bonyolódott le, és 1500 fő vett részt. Azért ez elég szép szám. A tanfolyamokon összesen 40-50 fő vett részt a folyamatos képzésekben, tehát azért látszik, hogy a Társalgók sokkal nagyobb létszámot mozgattak meg.

PF: Tehát az informális találkozások voltak talán a meghatározók vagy az erőteljesebbek a programban?

MZs: Igen, ennek csupán az volt az oka, hogy a tanfolyamokon való részvétel korlátozott létszámú volt. Azért is, mert azt szerettük volna, hogy elég hatékony legyen azokra nézve, akik részt vesznek rajta, tehát valóban érjenek el a szövegértésben, írás-olvasásban vagy a matematikában egy olyan szintet, hogy tovább tudjanak tanulni. Ezért nagyon fontos volt, hogy ne legyen nagy létszámú ez a képzés.

PF: Ingyenesek voltak ezek a képzések?

MZs: Igen, ingyenesek voltak minden résztvevő számára.

PF: Jelentett ez olyan pressziót, hogy akkor, ha ingyenes, legalább tessék minden alkalomra jönni? Szóval, hogy megtartó ereje volt ennek a közösségi elvárásnak?

MZs: Nem volt lemorzsolódás. Komolyan vette mindenki.

PF: Még találtam a jegyzetekben érdekes dolgot, hogy mi mindennel segítettétek a részvételt. Egyrészt a családi napközire hivatkoztok, ami, ha jól értettem, abban segíthetett, hogy a szülőket kimozdítsa, vagy a szülőket szabaddá tegye?

MZs: Ez a szolgáltatás egy korábbi projektnek a része volt, és a családi napközi folyamatosan fennmaradt. De tényleg, valóban az volt ennek a célja, hogy aki valamilyen képzésen részt akart venni, a családi napközibe vihette a gyermekét. Az jelentős valóban hogyha egy ilyen program mellett van ilyen kiegészítő szolgáltatás. Itt nálunk nem jelentett olyan nagymértékű igénybevételt, de a lehetőség az szerintem nagyon jó.

PF: Közösségi folyamatokban gyakran szoktuk úgy értékelni, hogy hát nem mindegy, hogy „mi jön ki a csövön” a végén, de elsősorban a folyamat számít. Tehát hogy abban az időszakban, amíg az érintettek részt vesznek egy ilyen programban, mi történik velük. Ha jól vettem ki, a Tan-Tér programnak ez volt az egyik legnagyobb értéke, hogy ebben a két évben egy sajátos folyamat zajlott, megérintette őket valami, és talán egymással is új helyzetekben találkozhattak a résztvevők.
Látod-e esélyét annak, hogy ilyen típusú programokat, főleg a falusi térségben, amelyek sokszor távolabb esnek a városi fényektől, lehetne szerinted most Magyarországon kezdeményezni?

MZs: Tudomásom szerint ezt követően is voltak hasonló programok, Borsodból tudok, kicsit hasonló felépítésűekről, de tanulóköröket kialakítva, úgy emlékszem, talán Zalában is.
Szerintem ez folyamatosan szükséges, és ilyenek valamiféle kezdeményezésre bármikor indíthatók. Nagyon érdekesen alakultak át a falusi művelődési házak, és ezek a kistelepülési könyvtárak hihetetlen mennyiségű programot szerveznek, hasonlókat, mint mondjuk a mi Társalgóink voltak. Helytörténeti vagy más aktuális témákban is szerveznek különböző beszélgetéseket. A baba-mama kluboktól kezdve sok az olyan program, ami korábban nem volt a könyvtáraknak a jellemzője. Én ezt nagyon jónak tartom, tehát szerintem ilyen programok vannak is, meg lehetne is indítani.

PF: A Felső-Kiskunságból egy kistérségi felnőttképzési és tanulássegítő programról beszélgettünk, amelynek a címe „A felnőttképzés hozzáférésének a javítása”. Mészáros Zsuzsa volt a vendégünk. Köszönjük Zsuzsa.

Végjegyzet:

^[1] Az alábbi szöveg egy rádiós beszélgetés leirata, sok helyen az élő beszéd spontaneitását és áramlását követi – ezért nyelvileg esetenként kicsit pongyolább.

Szerzők:

Péterfi Ferenc eredetileg Újpalotán népművelő, majd közösségfejlesztő. Később az NMI és jogelődjeinek a Közösségfejlesztői Osztályán dolgozott, majd az osztály vezetője lett.
Falusi és városi terepmunkákban vett részt, egyetemi, szakmai és civil képzések oktatója, konferenciák szervezője. A Parola folyóirat alapító főszerkesztője, évekig a Közösségfejlesztők Egyesületének titkára, majd elnöke volt.

Sain Mátyás végzettsége szerint tájépítész, majd a vidékfejlesztés területén dolgozott. Ma közösségi tervezési, ’részvételiségi szakértő’, a Főpolgármesteri Hivatal Társadalmi Együttműködési Osztályának munkatársa.