„Az 1954. évi kényszerű pályaválasztáskor úgy döntöttem, hogy ha már nem mehetek a makói gimnáziumba, akkor olyan technikumot választok, mely választással a fővárosba kerülhetek. Titkon azért tettem ezt, mert az osztályunkból egy lány is jelentkezett egy budapesti középiskolába, s gondoltam, így a közelében lehetek. Én jöttem Budapestre, s ő maradt otthon, mert nem vették fel.
1958-ban, az érettségi után először a Budafoki Kartonlemezgyárban dolgoztam technikusként, majd 1960-tól a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának hallgatója lettem. Ám soha nem vonzódtam igazán a műszaki pályához, inkább a színjátszás, a színház, a rendezés iránt kezdtem el érdeklődni. Először a Budafoki Kartonlemezgyárban, majd a Budapesti Műszaki Egyetem színjátszó csoportjában alapító tagként játszottam egészen 1970-ig. 1963-ban színjátszó-rendezői működési engedélyt szereztem. Jelentősebb rendezői munkát a Szkénében, majd 1970-től 1980-ig az Együttes Színházban végeztem.

Szakmai pályafutásomat a Budapesti Műszaki Egyetemen kezdtem.
Műegyetemi tanulmányaimat leginkább a kulturális életben való részvétel szándéka miatt hagytam abba. 1963-ban, mint harmadévből kiugrott gépészhallgató, először az egyetemi klubot vezettem, majd 1967-től 1973-ig az egyetem kulturális titkárságának vezetője voltam, s az egyetem közművelődését irányítottam.
Az egyetemen folyó művelődésszervező munkánkat a folytonos újítás és kísérletezés jellemezte. Munkánk vezérelve az értelmiségi képzés volt, mely kiegészítette a szakoktatást és részévé vált az általunk szervezett-inspirált társas tevékenységeknek is. A szélesebb látókör és műveltség megszerzését aktív módon képzeltük és erre serkentettük a hallgatókat is. Érdeklődésüknek megfelelően például önszervező köröket alkothattak. Öt fő összeszerveződése esetén szakembert, tematikát, összejöveteli helyet, információkat, kapcsolatokat biztosítottunk, vagyis mindenképpen segítettük e csoportok életben maradását. A haza, a vidéki élet, a társadalmi problémák megismerése érdekében 10 napos közművelődési gyakorlatokat szerveztünk. A tanulókörök legérdeklődőbb hallgatóival évente képeztük tovább magunkat társadalomismereti táborokban. 1971-ben az egyetemi hallgatók kulturális aktivistáival együtt egy nagyszabású munkába fogtunk, amelynek lényege az volt, hogy kulturális tevékenységünket a hallgatók igényeire, problémáira, szükségleteire építettük, többek között a mindennapi élet kultúrájára. Hittünk abban, hogy az egyetemisták, mint a jövő értelmisége, már egyetemi éveik alatt tehetnek a közműveltségért, de végzésük után a munkahelyükön mindenképpen. Velük közösen alakítottunk ki több széleskörű társadalmi akciót, mint pl. az „Egyetemisták a közművelődésért” elnevezésűt. Ennek során felmértük a magyarországi művelődési házak műszaki állapotát, s ahol erre helyi igény mutatkozott, tanulmánytervet is készítettünk, sőt egyet, a kunszentmiklósit, közös erővel át is építettünk. Az 1969-ben megnyílt „R” Klub és az 1970-ben megnyílt SZKÉNÉ Műegyetemi Színpad is saját tervezésű és a mi munkánk eredménye volt, ezek az egyetemi szellemi élet központjává váltak.
1973-ban, amikor a továbblépés már meghaladta volna az egyetem igényeit és politikai bátorságát, megváltam az egyetemtől. Az „Egyetemisták a közművelődésért” mozgalom eredményei kapcsán hívtak 1973-ban jelenlegi munkahelyemre, a Népművelési Intézetbe – ma Magyar Művelődési Intézet –, hogy gondozzam ezt a területet. Közben elvégeztem az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem népművelés szakát.
Intézeti munkám szerves folytatása a műegyeteminek, csak míg korábban egy intézményen belül, most országos szinten lehetett megújítani a gyakorlatot. Eleinte egy adott intézményrendszer (művelődési otthon) keretein belül kezdeményeztem innovatív kísérleteket, később intézménytípustól függetlenül, a településre, mint egészre kiterjedő módon.

Munkáim időrendi sorrendben:
– A ’70-es évek közepétől művelődési otthon – közösségi ház – faluház-építési mozgalom, mely nem csak hagyományokhoz hű és ugyanakkor korszerű, új esztétikai és műszaki megoldásként volt érdekes, hanem gondolatisága miatt is, mert az együttlét elfojtott társadalmi igényének feltámasztására, a helyi közösségi-nyilvánosságteremtő fórumok létrehozására helyeztük a hangsúlyt. Tetőt akartunk az emberi együttlét fölé, olyant, amelyik tereiben, egyszerű megjelenésében a közös gondolkodást és az elveszített emberi méltóság visszaépülését sugallja.
– E munkával egyidejűleg alakítottuk ki kísérleti tevékenységünket, melynek lényege először a művelődési otthonok tevékenységének átalakítása volt, az elitkultúra eredményeinek népszerűsítése helyett a hétköznapi – étkezési, együttműködési, magatartási stb. – kultúra egyenjogúsítása volt. „Nyitott ház” elnevezéssel az ország 20 művelődési otthonában szerveztük meg a művelődési otthoni munkát megújító kísérletünket. Később e tevékenység termelte ki a közösségfejlesztési kezdeményezéseket, vagyis a kilépést az intézmények falai közül, a térségek, települések közéletét és fejlődését befolyásoló önszervező mozgásokat, csoportosulásokat. A kísérleti csapatból szakmai „kollégiumot” szerveztünk, mely a hazai közösségfejlesztés első műhelyeként ma is együttműködik és végzi az immár új szakmaépítési feladatokat (képzések, publikációk, konferenciák rendezése, stb.).
– Az első közösségfejlesztői kísérletet 1983-tól egy bakonyi térségben vezettem. E kísérlet és a Kollégium helyi fejlesztési eredményei fokozatosan ráirányították előbb a szűkebb szakma, majd – a rendszerváltás óta – a társadalom különböző szakmai csoportosulásainak figyelmét a közösségfejlesztésre. 1989-ben a kollégiumi mag köré országos egyesületet, a Közösségfejlesztők Egyesületét szerveztük, melynek ügyvezető elnöke vagyok. Számos nemzetközi szakmai intézménnyel és egyesülettel vettük fel a kapcsolatot. Az ICEA International Community Education Association nemzeti szervezete vagyunk 1991 óta, ugyanettől az évtől vagyunk tagjai a Combined European Bureau for Social Development elnevezésű európai közösségfejlesztő szervezetnek és az EL TALLER ngo-kat tömörítő nemzetközi szervezetének is. 1987 óta szervezünk közösségfejlesztői képzéseket. Eredményeinket tanulmányokban, szakkönyvekben összegezzük, segítőket, fejlesztőket képezünk, szaktanácsokkal szolgálunk és egy országos, ún. közösségszolgálati hálózat kiépítésén dolgozunk.
– 1983-tól lakossági cseréket szervezünk normandiai animátorokkal és helyi közösségekkel, a településközi kapcsolatok kiépülése érdekében. Megalapítottuk a Franciabarát Közösségek Társaságát, amelynek ügyvezető elnöke vagyok.
– Napjainkban a legerőteljesebben a közösség önmaga általi felmérő munkája és tervezési tevékenysége foglalkoztat bennünket, valamint a szövetkezetszervezés a helyi közösségekben és a legújabban sajnos terjedő szegénység közösségi leküzdésének lehetőségei. Most foglalkozunk a helyi állampolgári cselekvéshez szükséges technikák és ismeretek-készségek képzésen történő kifejlesztésével is.
– Az Intézet Fejlesztési Osztályának vezetőjeként munkámhoz tartozik több további terület lehetőségeinek felkutatása és munkatársaim szakmai menedzselése.

A frekvenciamoratórium feloldása után az alakuló civil társadalom erősödésének jó eszköze lesz az általunk kezdeményezett Közösségi Rádió megszervezése.
„Közösségszolgálat” néven működtetünk egy információs központot, melyben a lehető legszélesebben értelmezett közművelődési információk gyűjtésével és terjesztésével foglalkozunk. A terjesztés egyben egy számítógépes kommunikáció kiépítésének kísérlete is – ún. lemezújságon küldjük szét és részben lemezen is kapjuk meg a hozzánk beküldött információkat. A folyamatosan bővülő Közösségi Adattárunkról az intézeti kollégák máris lekérhetnek információkat, de ha technikai lehetőségeink majd engedik, kialakuló adatbázisunkból telefonvonalon is kaphatnak adatokat a velünk kapcsolatot keresők, ami egyben lehetővé teszi azt is, hogy partnereink egymás között is korszerűbb adatforgalmat bonyolítsanak le. Mindezek mellett megkezdtük egy Mail-box tervezését, ill. szervezését, amely összefogja majd adatszolgáltató tevékenységünket.
Budapest, 1995. január 30.”

Kiegészítés:
Munkái közül feltétlenül említésre méltó még a PÁLYÁZATFIGYELŐ c. újság, amelyet 1990-ben alapítottak Huszerl Józseffel és adják ki azóta is, havi rendszerességgel.
Tamás 1996 végén kivált az Intézetből és ettől kezdve egészen haláláig a Közösségfejlesztők Egyesülete elnökeként és az általa kezdeményezett Civil Kollégium Alapítvány igazgatójaként tevékenykedett.

E hét és fél év fontosabb munkái a következők voltak:
– A Civil Kollégium Közösségi Házának létrehozása és működtetése Kunszentmiklós–Kunbábonyban;
– Kezdeményező és vezető szerep a Közösségfejlesztők Egyesülete és a Civil Kollégium stratégiai terveinek kidolgozásában, a hosszú távú források megteremtésében, munkatársi gárda kialakításában, alkalmazások lehetővé tételében;
– A Felső–Kiskunsági kistérség közösségfejlesztői programjának kifejlesztése és irányítása;
– Partnerkapcsolat kialakítása és együttműködés a Northern College-dzsal;
– A tapasztalatokra épülő és cselekvésen keresztüli tanulás és tanítás módszertanának kifejlesztése, tanári kar kialakítása;
– A Parola szerkesztése 2000-től;
– Szemináriumok, szakmai találkozók szervezése, pl. az Egyesület 10. évfordulója tiszteletére szervezett 6 regionális konferencia 1999-ben;
– A „Demokrácia”, a „Roma Közösségi Ház”, a „Helyi cselekvés” és a „Közösségfejlesztési partnerség-építés Közép-Kelet Európában” programok kifejlesztése és vezetése.
– Stratégiai partnerség a közösségfejlesztés honlapja, a Közösségi Adattár teljes rendszerének kialakítása és a szakképzés területein.