Utazás a demokráciában: A település gyermek-önkormányzatok

1993/4

A Települési Gyermekönkormányzatokat Segítők Egyesülete június végén egyhetes tanulmányutat szervezett Franciaországba. Türje, Terény, Nézsa, Levél és Szabadszent-király gyerek-polgármesterein és -képviselőin kívül közéleti szárnypróbálgatásaikat segítő pedagógusok és polgármesterek, valamint olyan pedagógusok és polgármesterek töltötték meg az Ikaruszt, akik a jövőben szeretnének gyerek-önkormányzatot kezdeményezni falujukban.


Ismeretes, hogy a fent említett egyesület is egy hasonló irányú tanulmányút eredményeképpen jött létre, így a mostani látogatás a korábban taposott ösvény szélesítésének tekinthető.A húsz gyerek és húsz felnőtt gondosan előkészített program szerint találkozhatott négy francia gyermek-önkormányzat képviselőivel. Barátságos fogadtatásban volt részünk az elzászi Haguenau-ban, a normandiai Rouenban, Fecampban és Val de Reul-ben, sőt volt, ahol a fogadtatás egyenesen kitüntető volt – egy pici hiányérzet azért mégis maradt bennünk. Elsősorban azt vártuk a francia gyermek-önkormányzatokkal való találkozástól, hogy meglátjuk a gyerekek magatartásán, gondolkodásmódján, kommunikációs készségén a közéleti szereplés gyakorlásának pozitív hatását. Sajnos azonban nem láthattuk akcióban a ,várospolitizáló” gyerekeket. (Meg kell jegyezni, hogy míg nálunk kisebb falvakban jöttek létre gyermek-önkormányzatok, Franciaországban ez az ,intézmény-típus” mintha inkább a városokban terjedt volna el; a legelső gyermek-testület 1979-ben jött létre a Strasbourg-környéki Schiltigheimben, ma mintegy 600-700-at tartanak számon országosan.)
Természetes, hogy legtöbben az összehasonlítás vágyával mentünk a nálunk is meghonosodni kezdő modell őshazájába, de az adott körülmények között erről le kellett mondanunk, s bonyolultabb logikai utat kellett választanunk a tanulságok leszűrésére.
Alighanem mindannyian meglepődtünk, hogy Franciaországban általában nem választanak gyerek-polgármestert. Az iskolai közösségek elküldik a maguk képviselőjét a Gyerekek (helyenként a Fiatalok) Városi Tanácsába, azonban e testületnek is a felnőtt-polgármester a feje. A jelekből (a meglátogatott négy önkormányzat bemutatkozásából és az összeszedett tájékoztató irodalomból) óvatosan és fenntartásokkal arra következtethetünk, hogy a ,project” célja és lényege nem a szerepjáték, hanem a felnőtt-társadalommal való kooperáció. Erre utal, hogy a megválasztott gyerek-testületeket rögtön szakbizottságokba osztják (nagyjából országosan azonos témák szerint), s minden szakbizottság munkáját felnőtt animátorok irányítják. A jóformán mindenütt megtalálható szakterületek: közlekedésbiztonság, környezetvédelem, szolidaritás, parkok-sportpályák-játszóterek. Helyenként és időnként (így volt például A Gyermek Jogairól szóló Egyezmény születése körül) nagyobb hangsúlyt kap az egészségügyi és jogi tájékoztatás is.
A csoportunk részére készült beszámolók során kiemelkedő szerephez jutottak a gyerek-önkormányzati tevékenység tárgyiasult eredményei: közlekedésbiztonsági, környezetvédelmi plakátok és játékos formájú köztéri szemétgyűjtők. A látott tárgyak bizonyára ugyanúgy nem jöttek volna létre gyermeki javaslat, mint fejlett ipari háttér nélkül. Egyszóval ezek is elsősorban a nemzedékek közti kooperáció bizonyítékai. E kooperáció megteremtése egyébként szó szerint is megfogalmazott célja a francia gyermek-önkormányzati mozgalomnak.
Nyugodtan mondhatunk mozgalmat, mert noha kellő időben két miniszter is – az oktatási valamint az ifjúsági és sportminiszter – felhívta a modellre a városi önkormányzatok figyelmét, s az Országos Bűnmegelőzési Tanács is szponzorálta ennek propagandáját, az ,intézmény-rendszer” a maga két, vagy talán négy főhivatású munkatársat foglalkoztató (állami költségvetésből támogatott) egyesületi irodájával együtt is civil mozgalomnak tekinthető. Más kérdés, hogy a modell kipróbálására vagy tartós működtetésére vállalkozó városi önkormányzatok néhány képviselőjüket rendszerint a gyerek-tanácsok munkájának irányítására rendelik – felismervén a társadalomtudományok által hangoztatott tényt, hogy a civilizációs fejlődés jelenlegi szakaszában különleges mértékben felgyorsult szétesési folyamatok ellensúlyozására elengedhetetlenül szükséges a nemzedékek közt időben elkezdett, figyelmes párbeszéd.
Ha mással nem gazdagodtunk volna az egyhetes francia út során, mint eme konklúzióval, már akkor sem fáradtunk volna hiába. S hogy mit láttunk-éltünk-tapasztaltunk még ezenkívül, arról negyvenen negyven napon át tudnánk mesélni…
De hogy szűkebb témánknál maradjunk: a települési gyermek-önkormányzatokra – a franciákra is, meg a magyarokra is – visszatérünk még e hasábokon.