Az Alsószigetközi Batthyány László Alapítvány és Kollégium, az “ABLAK” Győrben rendezte meg augusztusban a II. Nemzetközi Gyógypedagógiai Kongresszust. A színvonalas tudományos szakmai tanácskozáson közel háromszáz résztvevő érdeklődött a gyógypedagógia égető kérdései iránt.

Egy magánalapítvány vállalta a rendezés pénzügyi és jogi lebonyolítását. Turcsik György győrladaméri plébános, az alapítvány elnöke, a kongresszus fő szervezője, egyik kitalálója, lelke és “mindenese” mondja az alapítvány céljáról:
– Abból a bizonyosságból kiindulva, hogy az emberek többsége nem élhet tetszése szerint, az alapítvány segíteni kívánja a felnövekvő nemzedéket abban, hogy életét teljesebbé tehesse. Feltárja és megszünteti az embernyomorító hiányokat és torzulásokat. Lehetőségeket biztosít arra, hogy a vidék fiatalsága a kultúra teljes birtokosa lehessen, ösztönzi és támogatja azt az oktató és nevelő munkát, amely fejleszti a fiatalok értéktudatát, szolgálja személyiségük kibontakoztatását, építi a szétesett közösségi életet.

Az alapítvány támogatja azokat a személyeket, csoportokat és intézményeket, amelyek – pedagógiai munkájukkal és emberi magatartásukkal – elősegítik a fiatalság testi-lelki-szellemi fejlődését. Első kezdeményezésként napközi otthont létesítettünk, hogy a tanulók elemi iskolai készségeit magasabb színvonalra emelhessük. Tervezzük egy diákotthon létesítését is 10-18 éves tanulók számára. Kiemelt programként kezeljük az iskolások idegen nyelvi és számítástechnikai oktatását. Kezdeményezzük diák- és felnőtt sportkör létrehozását a helyi társadalmi és gazdasági szervezők összefogásával. Szorgalmazzuk olyan önszerveződő közösségek és klubok létrejöttét, amelyben a falun élők elsajátíthatják a szakszerű gazdálkodást, lehetőséget adnak az önképzésre, megelőzik a társadalom szélén élők további lecsúszását, segítik a fiatalokat a harmonikus családi élet megteremtésére.

Egy társadalom fejlettségét döntően meghatározza az a mód, a lehetőségeknek az a köre, amellyel a sérültek ellátását, gondozását, a velük kapcsolatos problémákat megoldja. Nemcsak anyagi, hanem más tényezők is motiválják, amelyek szó szerint, embert látnak a fogyatékosban. Lehet-e felemelőbb feladat, mint látni, ahogyan sérült egyénből, a természet igazságtalan rombolása ellené

re, a szakszerű nevelő-oktató munka eredményeképpen munkavállaló, szocializált felnőtt lesz? A kérdésre néhány meghívott előadó a kongresszus szünetében válaszolt.

Dr. Illyés Sándor professzor: – Ép és a fogyatékos gyermek neveléséhez való jogát hazánkban már sok évtizede elismerik. Ám megvalósítása még ma sem teljes körű. A neveléshez való jog a felnőtté válás szabadságát is jelenti, azt, hogy a gyermek saját generációjának másságát megvalósíthassa. A fogyatékos gyermek jogfosztottsága olyan mértékben szűnik meg, amilyen mértékben számára az ép kortárscsoportban biztosítani lehet a sérülésspecifikus nevelés feltételeit.

Dr. Maria Bruckmüller, Ausztria: – Szellemi fogyatékos emberek felnőtt létének legnagyobb akadálya nem magában a fogyatékosban keresendő, hanem az embertársak viszonyulásában, azok előítéleteiben és megítélésében. Szellemi fogyatékos felnőttekkel való bánásmódunk mércéje ma már annak, hogy milyen komolyan vesszük ezeket a társadalommal szemben támasztott követelményeket.

Dr. Hatos Gyula: – Ép és a társadalmi szerep betöltésükben gátolt emberek azonos jogaiból következik az esélyegyenlőség igénye. Sérült emberek közösségbe való aktív befogadása válaszra kényszerít: hogyan értelmezzük a gátoltságot, hogyan kell a fogyatékosságot megkülönböztetés nélkül elfogadni, melyek az elfogadás etikai, pszichológiai, szociológiai, gazdasági és jogi összefüggései?

Dr. Maria Agostini, Olaszország: – Nálunk nagy számban dolgoznak társadalmi gondozók, önkéntesek, gyámtanítók. Ahhoz, hogy a sérült integrálódjék, az egész társadalomnak kell aktivizálódnia. A munka nemcsak kereseti lehetőség, hanem mód arra, hogy a fogyatékos bejuthasson a “normálisok” világába.

Felix Mattmüller-Frick, Svájc: – Úgy vélem, ne gyámkodjunk a gyermek felett felesleges ismeretek felhalmozásával, drasztikus eszközökkel való fegyelmezéssel, manipulációkkal vagy ideológiai befolyásolással. Magatartásunkra legyen jellemző az életöröm, életszeretet, nyíltság, szolidaritás. A pedagógia a rendből – diktatúra – indul ki és a káoszon – kritika, ellenállás – keresztül vezet a szabadsághoz, demokráciához.

Gertrude Wiedermann, Ausztria: – Az Alsó-Ausztriai Tartományi Gyógypedagógiai Megfigyelőállomás tanáraként azt
gondolom, a szellemi fogyatékosokban számos képesség rejlik. Sok türelemmel, állandó igyekezettel munkálkodnunk kell közös célunkon, hogy megszerezzük számukra “az ember az emberek között” elismerést, és képessé tegyük őket a számukra boldog és értelmes életre.

Kozma Szabolcs: – Magyaroszágon a felnőtt értelmi fogyatékosoknak alig van lehetőségük szórakozásra, társasági életre. Társadalmi változásaink ellenére az épek nem szívesen foglalkoznak, érintkeznek sérült embertársaikkal. Hiú ábránd lenne azt hinni, hogy ez a helyzet a közeljövőben jelentősen változna. Anyagi okok miatt sajnos, már egy éve be kellett zárnunk középsúlyos, felnőtt értelmi fogyatékosoknak fenntartott, 1987 óta működő klubunkat.
Dr. Jahn Ernő: – Az Európa-házhoz történő csatlakozásunk egyik feltétele a demokrácia megteremtése. A fogyatékosok olyan kisebbséget alkotnak, amelynek helyzeti problémáit gyakorlatilag is meg kell oldanunk. A kultúra mellett, mindennemű kisebbségi probléma egyben egészségügyi probléma is.

Gyakran hangoztatjuk, hogy civilizált társadalomban élünk. Elvárjuk egymástól normatívák betartását. A magam részéről a kultúra elsőrangú funkcióját az emberi kapcsolatok megteremtésében, összekapcsolásában látom. Mint gyógypedagógusnak, azt tartom legfontosabb feladatunknak, hogy a fogyatékosok oldaláról ezen összeköttetés lehetőségét megteremtsük.

– E kongresszus résztvevői mindnyájan elszenvedhették azt a kísértést, hogy a segítségre szoruló embereket úgy kezeljék, mint oktató-nevelő tevékenységük tárgyát, mint eseteket. Tanúi lehettünk annak, miként dolgozzák ki kiváló szakemberek a legjobb módszereket, ama belátás alapján, hogy sorsuk nem végzetszerű és determinált. Korunk gyógyító pedagógiája fölfedezi, hogy nemcsak a sérültek beilleszkedésének érdekében fontos, hogy őhozzájuk igazodjunk. Egészségeseknek is javukra válik, ha megtanulják a saját életüket ahhoz igazítani, hogy épek és sérültek együtt élünk. Ők nemcsak kapnak a társadalomtól, hanem adnak is, nemcsak elfogadnak, hanem ajándékoznak is. Nagyon törékeny az ember. Törékenyen is nagy az ember – mondja Turcsik György, a győrladaméri plébános.

Várhalmi Judit