Magyarországon most majd – s bizonyára keservesen – sokan rájönnek, hogy mi kell a boldoguláshoz. Miközben “a pénz nem boldogít”-féle vígaszági soványka igazságok csakúgy más értelmet nyernek, mint ahogy “a tudás – hatalom”-szerűek is. S persze az üdvözülés titkához nemcsak azok kerülnek közelebb, akiket az előrevisz, hanem megérteni, belátni kényszerülnek mindazok is, akik a kárvallottak szakadéka felé sodródnak feltartóztathatatlanul.

A társadalom, amely szinte betegesen szétzilált és dezorganizált volt eddig is, most még szélesebben szétcsúszik: milliomosok és nyomorgók, vagyonosok és nincstelenek, gyarapodó vállalkozók és kallodó munkanélküliek kisebb-nagyobb csoportjai együtt és egyszerre kezdenek el létezni és növekedni. Ami eddig volt, az tényleg kettészakad – fölfelé és lefelé is áramlik belőle. S a (majdan és gyötrelmesen) létrejövő új rendszer, ama piacgazdaság-rendezte (tehát tőkés!), persze nem lesz azért olyan fertelmes és rettenetes, amilyennek azt a marxista foximaxikon elénk rémületesítették, de nem lesz olyan könynyedségű és kellemű sem, mint amilyennek nagyon szívesen elfogadnánk.

Vannak, akikben már érik a nagy felismerés: megdönteni a látszatok és hangzatok ellenére igenis nagyon nehéz volt a szocializmust, de a kapitalizmust ennek romjaiból felépíteni ennél még százszorta nehezebb lesz.
Amikor egy nemzet sorsa ekkorát fordul, mint most a mienk, akkor az élet minden területén a teljes szabadságnak a teljes felelősséggel kell párosulnia. Az életünket újrarendező elveknek ez a lényege. Vagyis a kultúra, a társadalom, a gazdaság minden ágában korlátozás nélkül teret kell adni a polgárok szabad kezdeményezésének, szerveződésének és tevékenységének – de az indulási feltételek egyenlőtlensége és igazságtalanul történt elosztása miatt a kompenzálás, a fejlesztés, a segítés és szolidaritás minden lehetséges eszközét is működtetni kell ugyanakkor. A legfőbb hatalomtól, a pártokon át, az egyházakig, a helyi önkormányzatokig és az egyesületekig mindenkinek! Nemcsak az állampolgároknak és az ő viszonyaiknak, nemcsak a gazdasági szervezeteknek, nemcsak a termelésnek és a forgalmazásnak, hanem az állami és a tőle jelentősen elkülönülő önkormányzati szervezeteknek is, és az intézményeknek is alapvetően meg kell változniuk. Az elv pedig, amelynek alapján ennek végbe kell mennie: a polgárok szabadságának egyidejű biztosítása mellett, a hatalmi szervezetek polgárokkal szembeni felelőségének maximális érvényesítése.

Nem képzelhető el másféle működésmód a kultúra vagy a szociálpolitika területén sem. Mivel azonban a központosított állammonopolista szocializmus éppen a szellemi és az anyagi javaknak (tehát a tudásnak és a pénznek) a hatalom köré koncentrálásával, majd sajátosan koncepcionált újraelosztásával jutott a legmesszebb, nyilvánvaló, hogy a kulturális és szociális létfeltételek még sokáig csak a központi segítés, tehát az állami források és közreműködés révén juttathatók el az emberek túlnyomó többségéhez. Erre a feladatra szinte valamennyi településünkön található is alkalmas vagy könnyen alkalmassá tehető intézmény – ez a művelődési otthon. Amelyben elsősorban nem a kultúra központilag kiválasztott értékeinek vakhevületű terjesztését kell a legfőbb feladatnak tekinteni, hanem a helybéli polgárok szociális helyzetéhez igazított szociális és kulturális fejlesztést. A közösségi munka nemzetközi gyakorlatában éppúgy megtalálhatók e koncepció kivitelezésének formái, mint az 1945 előtti magyar társadalmi gyakorlatban.

E munka praktikus, ha úgy tetszik, mesterségbeli fogásai a népművelők többsége által könnyen elsajátíthatók. Hiszen mire kell gondolnunk, amikor a településen lakók szociális helyzetére építő szociális és kulturális fejlesztés feladatára készülünk? Képzési és átképzési tanfolyamokra; önsegítő egyesületekre; patronáló és szolidáris csoportokra; gyermek- és ifjúsági baráti körökre; mindenféle klubokra; magányosok, pályakezdők, fiatal házasok, nagycsaládosok, idősek, elváltak, gyermekeiket egyedül nevelők, rossz anyagi és kapcsolati helyzetben lévők társaságának megszervezésére, együttléteik programozásának segítésére; tehát többnyire az azonos helyzetű vagy akaratú emberek közösségeinek létrehozására és támogatására. De a jogi, a mentálhigiéniai, a pszichológiai, az egészségvédelmi, a politikai ismeretekről történő tájékoztatás ebbe az új szemléletű népművelői munkába ugyanúgy beletartozik, mint kirándulások szervezése, olcsó bevásárlási lehetőségek felderítése és megszervezése, a legkülönbözőbb cserék kezdeményezése és lebonyolítása vagy személyes szolgálatok és intézményi szolgáltatások igény szerinti előállítása és forgalmazása; az emberek sokféle érdekének fejlesztése, kibontakozásának és érvényesülésének elősegítése.

Nem kevesebb és nem kisebb ma a művelődési otthonok előtt álló feladat tehát a legkisebb faluban sem – hanem más, azaz minden eddiginél több, széles körűbb és szociálisan érzékenyebb. Az emberek élete akaratuk és közreműködésük nélkül is óriásit változik, de az emberi élet csak úgy lesz elviselhető, ha a változásokat mindenki előre látja, majd befolyásolni tudja őket, és alkalmazkodni is képes hozzájuk. A változások fő üzenete, hogy életünk feltételei és ezek formálása sokkal közelebb kerül hozzánk. Az intézményeknek pedig a többszólamúvá váló hatalmi akaratok és a demokratikussá váló polgári igények kielégítésére egyaránt alkalmassá kell válniuk. A változások, a fejlődés, a nemzeti és a személyes boldogulás útjának megtalálása egyaránt szellemi és anyagi program. Kultúra nélkül nem létezik civilizált társadalom. Kultúra nélkül nincs jó cél, nincs eredményes program és nincs sikeresen megvalósítható rendszerváltozás. A kulturális és a szociális gondok iránt érzéketlen központi vagy helyi hatalom pedig társadalom- és emberellenes!

Az egyén szabadsága, a szabad polgárok szabad társulása és a hatalmi tényezők polgárokkal szembeni felelőssége – most ebben áll a nagy titok.