Szabadság, döntés, felelősség

2019/3

A világot-a-sarkából-kiforgatni-képes változással mondhatni régi ismerősök vagyunk. Először általános iskolásként futottunk össze, és akkortájt viszonylag sűrűn fordult meg az életemben – különféle családi kombinációkban való sorozatos költözés képében. Egy olyan időszak volt ez, amiben a tanév elején nem érte meg kifordulni a padból azért, hogy az év végi záróbeszédet én mondhassam, hiszen ki tudja, hogy akkor ott leszek-e még. Bár szerettem-szeretek erre az időszakra úgy tekinteni, mint ami sokat hozzáadott későbbi életemhez, ez az “építkező” narratíva azért egy elég erős önvédelmi-túlélési mechanizmusból szelídült azzá a tanulási folyamattá, amiként ma legtöbbször hivatkozok erre.

No, de vissza a pozitívumokhoz. Szóval az állandó költözések során a beilleszkedés okozta traumát igyekeztem kihívásként felfogni, valami olyasféle játékként, amiben az győz (értsd érzi jól magát az új helyzetekben), akinek ez legelsőként sikerül. Szerencsére hamar ráéreztem a dolog nyitjára: megismerni és megérteni minél gyorsabban az új közegemet és benne megtalálni a magam helyét. Elég jó voltam benne, ráadásul úgy érzem, hogy – a jelenlegi munkámhoz szükséges legfontosabb képességeim – a nyitottság, kíváncsiság, a kapcsolatteremtés könnyedsége ekkor vált igazán a részemmé.

Emellett sokat tapasztaltam – akkor még leginkább ösztönös szinten – a közösség szerepéről. Talán épp a bizonytalan családi háttér miatt ez az egyébként másodlagos szocializációs közeg, amit a választott közösségem jelentett, nagyon hamar átvette az első helyet – így a család mellett, esetenként helyett a biztonságot, a kötődést ezek a kapcsolataim jelentették. És jelentik ma is.

Aztán a középiskola alatt valami megváltozott azzal, hogy az életvitelszerűvé vált alkalmazkodást felváltotta az életemet befolyásoló döntések megkérdőjelezése. Vagyis a változással szemben érzett sodródás – tehetetlenség érzésével való szembefordulás jellemezte ezt az időszakot, amely kedvezett a kritikai gondolkodásom kialakulásának is. Ennek pedig olyan felhajtó ereje lett az életemben, hogy egészen a kutatói pályáig vitt.

Közösségi tervezési folyamat Újpalotán, Kitti vezetésével

Aztán egy ponton úgy éreztem, hogy többet szeretnék annál, minthogy a partvonalról nézem – elemzem azt, ami történik, így hát cselekvésre adtam a fejemet. És így találkoztam életemben először a civil társadalom, és a közösségfejlesztés fogalmával, valamint Vercseg Ilonával és Varga A. Tamással, akik – a mesterszak felvételijéhez szükséges irodalomjegyzék részeként – egy lehetséges utat ajánlottak nekem. Azt ígérték, hogy a közösségfejlesztésen keresztül szellemi és cselekvő társaim lesznek abban, hogy változást hozzak. Ekkor már csak egy kérdésem volt: hogyan?

Mint utóbb kiderült, mindketten a Közösségfejlesztők Egyesületének alapítói, máig meghatározó tagjai, az egyetemi képzésben pedig – mások mellett – Ilika a tanárom is volt. Így találkoztam először az egyesülettel. Az elméleti (bb) ismerkedést követte a gyakorlati együtt dolgozás, amikor Újpalotára kerülve Péterfi Feri biztonságot jelentő szakértelme és személyes mentorálása mellett megtettem első, kissé bizonytalan lépéseimet szakmai pályafutásom során. Utólag persze már szeretünk egy izgalmas tanulási folyamatként hivatkozni erre, de benne lenni maga volt a hullámvasút. Valami, amiben fogalmad sincs, mi jön a következő kanyar (közösségi beszélgetés) után, hogy mennyire kell kiborulnod egy sikertelennek ítélt egyeztetés végén, hogy miként mérlegeld a saját felelősségedet, vagy hogy mit kell végleg elengedned. Tudva azt, hogy a döntéseim mások életét befolyásol(hat)ják, a felelősség inkább félelmetes, semmint izgalmas. Különösen akkor, amikor ehhez olyan „áldatlan” munkafeltételeket teremt a szeretett egyesületed, mint az önálló munkavégzés, vagy a döntési szabadság – ami életem első terepén lényegében egyet jelentett a vég nélküli dilemmákkal, önmarcangolással és állandó bizonytalansággal. Küzdelem volt ez a javából és azt, hogy eközben a kitüntetett figyelem, a folyamatos biztatás és megerősítés, szükséges szerint egy kis lehűtés jutott osztályrészemül, talán sosem fogom tudni eléggé megköszönni.

Kitti a Nyári Egyetemen tart előadást az Áthidaló társadalmi tőkéről

Ennek már több mint 6 éve és persze a terepek azóta változtak, de a szakmai és szervezeti elköteleződés máig megmaradt, sőt mára már mondhatni főállásban része az életemnek az egyesület, mert az út során, amit közösen bejártunk, a komfortom pillanatnyi helyrebillentésénél valami maradandóbbat is kaptam. Azzal, hogy közösségi cselekvéseken keresztül képessé váltam kreatívan dolgozni a változással, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság feszítő érzése szép lassan kifelé alkotó – befelé gyógyító energiává alakult.

Ekkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy itt tudok igazán önmagam lenni. Hogy erről a nyugvópontról hová fejlődöm tovább, még korai lenne választ adni – hiszen feladat akad bőven, csak épp a fontosságok változnak időről időre.