Az ez évi nyári egyetem egyik elméleti keretét az arról való gondolkodás adta, hogy milyen módon kell és érdemes reagálni a közösségfejlesztésnek arra a jelenségre, hogy napjainkra állandósult a különféle válságokkal való együttélés kényszere. Fókuszunkban főként a klímaválság volt, azonban a jelenlegi polikrízises helyzet összetettségére is igyekeztünk reagálni.

A napot Kajner Péter (ELTE Humánökológia MA oktató) előadásával nyitottuk. Ahogyan azt Péter egy előzetes beszélgetés során némi iróniával említette, bizonyos értelemben ezt az előadást már 20 évvel ezelőtt, az első nyári egyetemen megtartotta (az ebből készült Parola-cikket ld. itt). A helyzet ugyanakkor nem ilyen egyszerű: lehet, hogy maguk a világtendenciák azóta nem változtak olyan sokat, mint hisszük, hiszen a klímaválság már akkor is a nyakunkon volt, háborúk akkor is dúltak, és a világgazdaság már akkor is az egyenlőtlenségeken és a természet (és emberek) kizsákmányolásán alapult – mi azonban egészen bizonyosan mások lettünk. Sok mindent átéltünk és megértettünk azóta, több tekintetben másként látjuk a közösségfejlesztők szerepét, helyzetét és lehetőségeit.

Álljon itt néhány központi gondolat Péter előadásából (a szó szerinti idézeteket dőlt betűkkel jelöltem).

Ma már szinte közhely az a mondás, hogy polikrízisben, vagyis különféle, egymással összefüggő válságok egyvelegében élünk, hajlamosak vagyunk azonban ehhez a gondolathoz hozzászokni, s nem belegondolni valós tartalmába, mélységeibe. Éljük a mindennapokat, és megpróbáljuk nem észrevenni mindazt, ami megzavarhatja pillanatnyi nyugalmunkat.

Az élet (a történelem) azonban olykor olyan helyzetet teremt, amiben durván és egyértelműen megnyilvánulnak jelenlegi (ún. északi vagy nyugati) életformánk elképesztő belső ellentmondásai és anomáliái, így például a Covid-járvány alatt. Akkor azt hittük, ha annak vége lesz, minden visszatér a régi kerékvágásba. De nem így történt, bekövetkezett a folyamatos válságok kora, gyakorlatilag új időszámításban élünk. 2022-ben háború tört ki a szomszédunkban, ugyanebben az évben, a történelmi aszály idején „az éghajlatváltozás ránk rúgta az ajtót”, majd energiakrízis, hiperinfláció, gazdasági visszaesés, újabb háborúk világszerte… Egyre távolodunk a „normális élettől”.

A válság jelensége egyidős az emberiséggel, azonban a válságok természete (vagy legalábbis azok érzékelése) az elmúlt másfél évtized során jelentősen megváltozott. „Egyszerre több különálló válság van jelen, amik egybefolynak, és kiszámíthatatlanul hatnak egymásra, s nem mindig világos, hogy éppen melyiknek a hatását éljük meg. Mindegyik figyelmet és erőforrást von el a többitől.” Például a Covid előtt, a főként a klímaváltozás leküzdése érdekében indított európai Green Deal (Zöld megállapodás) környezetvédelmi céljait és erőfeszítéseit háttérbe szorították a járvány, majd pedig az ukrajnai háború okozta nehézségek.

Mindemellett van egy olyan válság, ami visszafordíthatatlanul hat az egész emberiség sorsára, mégis nagyon keveset beszélünk róla: „az életet fenntartó ökoszisztéma összeomlása”. A klímaváltozás időjárási jelenségei már címlapon vannak, de arról még kevés szó esik, hogy a Föld jelenlegi élővilága soha nem látott mértékben szegényedik: „a hatodik földi kihalási hullámot mi okozzuk”. Ez óhatatlanul hatással lesz az emberre mint a természet egyik alkotóelemére is.

Az 1950-es, ’60-as évek óta exponenciálisan növekszik a Föld népessége, a városi lakosság aránya, a reál GDP, a turizmus, a közlekedés, a termelés, és mindez a természeti világ elképesztő veszélyeket rejtő átalakulásával jár. „Az emberiség még soha nem élt ilyen jól, de még soha nem alakítottuk át ilyen tempóban a Földet élőből halottá. »Felzabáljuk a Földet.«” 

Természetesen folyamatosan keressük a technológiai megoldásokat, a probléma ezzel csak az, hogy sok esetben utólag derül ki, hogy az eredetileg jónak gondolt ötlet mégsem annyira jó. „A technológiai újításokról sokszor későn derülnek ki az általuk okozott problémák. Ilyen például a mikroműanyagok esete is: ma már számtalan káros hatását ismerjük, de egyelőre nem tudjuk, hogyan lehetne megakadályozni, hogy óriási tömegben a környezetbe és a szervezetünkbe jussanak.”

Több, a földi klíma és ökoszisztéma változásait és ezek hatásait vizsgáló tudományos szervezet, kutatóműhely (pl. A növekedés határai szerzői vagy a Stockholmi Reziliencia Központ) évtizedek óta figyelmeztet a növekedés veszélyeire. A Római Klub első, 1972-es jelentéséhez, A növekedés határainak készítéséhez még a maihoz képest kezdetleges számítástechnikai eszközöket és adatbázisokat használtak. 12 modelljük közül a „minden marad a régiben” alapforgatókönyvük a 21. század közepére a civilizáció összeomlását vetítette előre. „Azóta a szerzők és tőlük független kutatók is több alkalommal, sokkal fejlettebb eszközök használatával összehasonlították a valós trendeket a modell által leírtakkal és döbbenetes egyezést találtak a legtöbb esetében. Ha nem változtatunk radikálisan életformánkon, az végzetes lehet.”  

Időközben elindultak zöld kezdeményezések, fejlődött a környezetvédelem, születtek megállapodások és direktívák, a lényeg azonban nem változott: az exponenciálisok, ha esetleg csökkenő mértékben is, de tovább emelkednek, továbbra is a régi keretrendszerben gondolkodunk, régi (technológiai) megoldásokat keresünk a problémákra, vagyis minden áron a status quo fenntartására törekszünk. Jó példa erre, hogy „az e-átállás miatt óriási akkumulátorgyárakat építünk, vagyis más típusú technológiával zsákmányoljuk ki a környezetet. Arról nem esik szó, hogy a szállítás, közlekedés mennyiségét kellene drasztikusan csökkenteni”. A WWF Élő Bolygó Jelentése szerint bolygónk pusztulása elképesztő ütemű. A jelentés bemutatja, hogy a gerinces fajok populációi 1970 és 2018 között 69%-kal zsugorodtak (és már az időszak elején sem az ideális állapotban voltak). A pár kilónál nehezebb élőlények biomasszája a Földön százalékos arányban így néz ki: 63%-ot tesznek ki a háziállatok, 27%-ot az ember és csak 9% a vadvilág.

„Klímaváltozás mindig is volt, de a földi átlaghőmérséklet az elmúlt tizenkétezer évben beállt egy +/- 1 fokos ingadozási tartományba. Ma már tudjuk, hogy akár fél fokos eltérés is okozhatta országok, kultúrák összeomlását vagy súlyos válságát. Most tartunk ott, hogy elhagyjuk ezt a biztonságosnak tűnő sávot. Olyan üvegházgáz kibocsátási pályán vagyunk, aminek következtében a század végére 3-5 fokkal lehet magasabb a globális átlaghőmérséklet az ipari forradalom előttihez képest. Miközben tudjuk, hogy már a 2 is nagyon kockázatos, és rengeteg szenvedést hozhat.”

A gazdasági és természeti anomáliáknak természetesen társadalmi vetületei is vannak. Ismerjük a vonatkozó „pezsgőspohár-ábrát”: jelenleg a leggazdagabb 20% fogyasztja el az összes jövedelem 74%-át – s ez a gazdagság az okostelefonokon keresztül ma már a világ bármely pontjáról jól látható. Az egyenlőtlen elosztás globális feszültséget okoz, s az ökoszisztémák összeomlása mellett ez a migráció egyik fő hajtóereje.

„Pont így néz ki egy civilizáció összeomlás előtt: fogy az élelem, fogynak az erőforrások, egymásnak esnek az emberek.” Érdemes felidéznünk Platónt: „a rövid életű demokrácia, ha nem vigyáznak rá, átmegy timokráciába, a vagyonosok uralmába, amit a türannisz, a diktatúra követ. Ennek a jeleit ma is láthatjuk.”

A világ geopolitikai szempontból is átalakulóban van: az országok kisebb részében van ma demokrácia. A déli vagy a keleti országoknak joggal lehet elegük az északi országok fölényéből. De a demokratikus országokban is nő a polarizáció, az egyenlőtlenségek, a középosztályok lecsúsznak, frusztráltak, nő a bevándorlás. Az ebből fakadó folyamatok egyik eredménye a szélsőjobb előretörése. „Az értelmes párbeszéd a nyugat országaiban is egyre jobban ellehetetlenül. Ciklusról ciklusra romlik a helyzet. Az egyet nem értő másik már nem meggyőzendő ellenfél, hanem legyőzendő vagy elpusztítandó ellenség.”

Azt is láthatjuk, hogy egyre kevésbé számít a szakpolitika – a politikusok egyre inkább szuperhősök, akik „megvédik” az egyszerű embereket a világot fenyegető veszélyektől. Orbán Viktor vagy Magyar Péter is ilyen szuperhős szerepet játszik. Az egyszerű ember szerepe az ilyen „filmekben” pedig az, hogy csodálja, lájkolja őket, nem feladata a részvétel. 

Olyan mélyreható változásokra lenne szükség, amik ténylegesen átalakítják a rendszert és a gondolkodásunkat is.

A közösségfejlesztés feladatait és felelősségét tekintve bizonyosan meghatározó lesz a következő évtized. Sűrűsödnek a krízisek, s ezek egyre közvetlenebbül fogják befolyásolni a mindennapi életet. Egy „egyszerű” hőhullám ma már sokaknak halálos lehet, és az, hogy megfelelően tudunk-e reagálni ezekre a helyzetekre, nem csak technológia kérdése.

„A polikrízis egy morális katasztrófa keretei között zajlik, s e kettő összefonódik. A központi hatalom egyre kevésbé lesz képes kezelni a helyben jelentkező problémákat, ezért a szubszidiaritás növelésére van szükség, vissza kell adni a közösségeknek az önrendelkezés jogát. Ma Magyarországon sajnos nem ebbe az irányba haladunk, de a reziliencia, a rugalmasság növelése létfontosságú, és ehhez a helyi közösségeknek döntési jogokat kell kapniuk. Így a döntések következményei is sokkal jobban, közvetlenebbül érzékelhetőek, ami felelősebb, hosszabb távra tekintő gondolkodáshoz vezet.”

S miközben alapvetően fontos, hogy „fent” mi történik, alulról is el kell kezdeni a változásokat. „Tegyük meg, amit tudunk, nem mindegy, milyen közösségeket teremtünk.” Országszerte nagyon sok értékes helyi csíra van: a helyi értékek tisztelete, illetve olyan kezdeményezések, melyekben a környezeti fenntarthatóság és a közösség fejlődése összekapcsolódik. Említhetnénk sok önkormányzati és civil kezdeményezést, a városi kerteket, a minőségi, egészséges ételeket divatossá tevő gasztroforradalmat, a helyi termékek előnyben részesítését, a kosárközösségeket vagy a Gyüttment mozgalmat, a maguk útját járó kistelepüléseket és sok mást.

Három fontos alapelvet látok a fenntarthatóság felé vezető úton: 1. természeti létforrások megőrzése, gyarapítása, 2. egyenlőtlenségek csökkentése, 3. a helyi erőforrások szolgálják a helyi közösségek javát.

Az ezen alapelvek megvalósítására törekvő kisközösségek folyamatosan beleütköznek a jelenlegi rendszer korlátaiba – ezeket a korlátokat is próbálják módosítani, bontani, ezért nagyon fontos, hogy egymással is kapcsolatban álljanak, együttműködjenek. Az őket körülvevő rendszer játékszabályait csak együttműködve tudják saját előnyükre változtatni.

„Röviden és velősen: a kiutat az jelentheti, ha a közösség egymással és a természettel is együttműködik.”

***

A Kajner Péter (KP) előadását követő panelbeszélgetésben Péter mellett Varga Andrea (VA), a humán területekért, valamint Miskolc klíma- és környezetvédelemért felelős miskolci alpolgármester, Pataki György (PGY) közgazdász, társadalomkutató és Szilvácsku Zsolt (SZZS) tájépítész, tájgazdálkodással foglalkozó szakember vett részt. (Moderátor: Farkas Gabriella)

FG: A kerekasztal-beszélgetés előkészítése során arra a kérdésre kerestük a választ, hogy milyen fókusszal és hogyan érdemes beszélgetnünk ahhoz, hogy ne pusztán ismételjük önmagunkat és a köztudomású információkat. Azok, akik most itt ülnek velünk, nagyon sokat tudnak a klímaváltozásról, annak veszélyeiről és társadalmi vetületeiről. Úgy általában. Tapasztalataim szerint arról, hogy konkrétan a saját környezetünkben és közösségeinkben mindez hogyan csapódik le, jóval kevesebbet tudunk. S ugyanígy keveset tudunk arról, hogy ma Magyarországon egy közösségfejlesztési folyamat előkészítése és végigvitele során hogyan tudjuk a klímaváltozással és az ökoszisztémák összeomlásával kapcsolatos információkat, az ezekből adódó feladatokat beépíteni.

Többen, akik itt ülünk, együtt dolgozunk az Európai Unió által támogatott, Coevolvers névre hallgató Horizon kutatási programban. Ennek a többek között részvételi akciókutatási módszertant alkalmazó programnak egyik kiemelt fókusza a nem-emberi vagy több-mint-emberi lények szempontjainak és igényeinek megértése, az adott helyi kezdeményezésben való megjelenítésük, „részvételük” biztosítása. Ezt a nézőpontot szeretnénk a mai beszélgetés és az azt követő műhely kiemelt fókuszává tenni: szeretnénk megvitatni és megmutatni, miként tudhatják a hazai szakemberek észrevenni, feltérképezni, értelmezni és figyelembe venni az adott közösségek környezetében lévő, élő nem-emberi (akár nem is élő) lények, elemek ottlétének jelentőségét, a közösségre gyakorolt hatásukat, a közösséggel való kölcsönhatásaikat.

PGY: „Annyit már tudunk a természettudománytól, hogy a saját testünk sem csak mi vagyunk, egy csomó más lény is él bennünk. Az a felfogás, hogy mi kiszakított individuumok vagyunk, a természet pedig egy tőlünk elkülönülő valami, egy teljes tévedés, s közben erre épül a teljes világunk – legalábbis a mi északi kultúrkörünkben.”

Ahogy individuumként nem szeparált létezők vagyunk, hanem közösségek tagjai, ugyanígy testileg sem vagyunk szeparáltak. „Sem egyénként, sem közösségként nem vagyunk életképesek a természettől szeparáltan. Valahogyan vissza kellene magunkat ágyazni a természetbe, nem pedig szembeállítani.” Léteztek és léteznek olyan kultúrák, melyekben nincs is külön szó a természetre, a mi világunkban viszont nagyon éles határ van a természet és a kultúra között – gondoljunk csak arra a vitára, hogy egy adott egyén személyiségét milyen százalékban határozzák meg a gének (természet) és a neveltetés (kultúra). Szerintem ez egy zsákutca.

Gyökeresen új értékrendre és gondolkodásmódra van szükség. Ha az uralkodó trendeket nézzük, ezek folyton kiemelnek minket (az ún. északi embert) a természetből, mondjuk ki, fölé emelnek. Így válunk részévé annak a kisebbségnek, mely elfogyasztja a bolygót, mert félreértés ne essék, Magyarország is része annak az „északnak”, melyről Péter is beszélt az imént. És mivel kiemelt lényként jogosultak vagyunk, hogy a technikai társadalmi innováció révén „megoldjuk” a problémákat, technológiai megoldásokhoz nyúlunk. „A többiek ebben az eszközeink. Az exponenciális görbék ezért mennek tovább.” 

Kétségtelen, hogy az ún. északon van egyfajta szemléletváltás, növekszik az ökotudatosság. De ez ma már kevés. „Radikális lépésre van szükség: az újraelosztás rendszerének teljes átalakítására, vagyis egy nagyon markáns szolidaritási lépésre. Ez pedig szembemegy azzal, amit a családban, iskolában tanulunk. És nagyon nagy kérdés, hogy képesek leszünk-e ezt megtenni. Péter abban bízik, hogy fent megtörténik majd a katarzis – ebben én nem vagyok biztos. Nem az éhező tömegek veszik-e majd el azt, ami jár nekik? Miért gondoljuk, hogy a menekülteknek, akik ide jönnek, nem jár? Mi tesszük tönkre az élőhelyeiket, nem ők.”

SzZs: „Idefele jövet sok mindent láttam, nehéz volt nem megállni. De ez is egy öncélú történet: érdekel.” Mindent tárgynak, eszköznek tekintünk, saját céljaink szempontjából értelmezzük és értékeljük. „Nehéz ebből a szempontból a környezet szó is: a környezetem, -ted stb. Technokrata, eszközszemlélet, mindent tárgyiasítunk, még saját magunkat is: valamire alkalmas vagy vagy alkalmatlan, megfelelő vagy selejt. Ez egy tárgyiasító, árucikk létforma és életmód felé vezethet a személyes és közösségi létforma helyett.” 

A közösségfejlesztés szempontjaiból kiindulva: kulcskérdés a személy, személyek kapcsolódása. Ferenc pápa sem véletlenül használja ezt a fogalmat: Föld anya. Hajlamosak vagyunk nevetni, de legalábbis mosolyogni ezen, pedig „a személyes létmód és ennek mindent átszűrő következménye fontos kiút lehetne”. A probléma, hogy erről legjobb esetben is csak beszélünk, noha meg kellene élnünk. Hogyan tudhatnánk megélni ezt a személyes létformát egy olyan környezetben, amit mi (tárgyias gondolkodással) alkotunk? „Mindent megteszünk, hogy a többi élőtől elzárkózzunk (a szúnyog ne csípjen, a madarak ne piszkítsanak az autómra). Állítólagosan biztonságos környezetbe próbáljuk helyezni magunkat, s eközben elszeparálódunk. Az életmódunkban alig hagyunk helyet, időt, alkalmat, arra, hogy közvetlenül és személyes módon kapcsolódjunk a természethez és egymáshoz.”

Mindannyian tudjuk, hogy a gyermekkori szagok, illatok, képek olykor egész életünkben velünk maradnak. Konkrét tájelemekhez is nagyon erős kötődéseink lehetnek (gondoljunk csak a távolba szakadt honfitársaktól hallott mondatokra: Bárcsak még egyszer láthatnám azt a dombot, hársfát!; erről intézményi szinten azonban nem veszünk tudomást.

VA: Az én felfogásomban a politika, a politikus tulajdonképpen a laikus, aki hosszú távú következményekkel járó döntések meghozatalára képes. Ebből a nézőpontból egy kicsit más oldalról látom ezt a kérdéskört. „Ha a várost egy nagy közösségnek tekintjük, akkor a közösség önmagában nem lesz képes alapvető változásokat generálni, ezekhez komoly szabályozókra van szükség, amik első körben kényszernek hatnak. Ennek híján kis körben beszélgethetünk dolgokról (például, hogy érdemes -e füvet nyírni aszály idején), de ez nem fogja elérni a szükséges kritikus tömeget.” A döntéshozatalnak alapvető szerepe van. De én nem vagyok optimista. Ha minden döntéshozó annak tudatában ülne a székében, hogy ő a laikus, akinek súlyos döntéseket kell hoznia (magyarul: szakértőket kellene bevonnia a döntéshozatalba), ez esetben talán elindulna valamiféle változás.

PGy: Én sokat dolgoztam döntéshozókkal, de mindig azt éreztem, hogy a cselekvés a háttérben marad. Sokat beszélünk dolgokról, majd nem teszünk semmit. „Feladtam azt az elképzelést, hogy a tudás alapján fogjuk ezt megoldani. El kell kezdeni csinálni, úgy élni, úgy viselkedni, amennyire csak lehet, szembemenni az uralkodó struktúrákkal. A döntéshozók között is vannak olyanok, akik így csinálják, de a többség megvilágosodásában nem bízom. Péter szavaival élve, nem bízom abban, hogy a politikai szuperhősök fogják megmenteni a világot.”

SzZs: Azt látnunk kell, hogy a szabályozás téma kapcsán van pár probléma. „A természetben eleve van egy szabályozórendszer, amit nagyon hatékonyan iktatunk ki, hogy észre se vegyük. Nagy túlélők vagyunk – már régen észre kellett volna vennünk, hogy rossz irányba megyünk.” Sok cégnek is hihetetlenül nagy etikai dilemmái vannak. És itt jönnek be a szabályok. Mert hozhatunk szabályokat, a nagy kérdés a szabályokra való érzékenységünk. Mivel a természeti világ szabályai tőlünk teljesen függetlenül érvényesülnek, a nagy kérdés, hogy megvárjuk a pofont a természettől, vagy javítjuk az érzékenységünket a természeti, közösségi szabályokra egyéni és intézményi szinteken. 

KP: Az egyik exponenciális trend, amiről beszéltem: a városi lakosság arányának növekedése – ez egy megatrend. „A közösségfejlesztés szempontjából ez azt is jelenti, hogy a közösségeket egyre inkább a városokban kell keresni, ahol viszont jóval nehezebb behozni a természettel való kapcsolatot.” A másik tényszerűség, amivel szembe kell néznünk az, hogy egyre inkább a virtuális világba menekülünk. Óriási kockázat ez is: a műholdas pályákon egyre nagyobb zsúfoltság van, és kiszámíthatatlan , hogy mikor történik láncreakció-szerű ütközés, aminek következtében – a legrosszabb forgatókönyvvel számolva – lenullázódik a földi telekommunikáció részben vagy egészben. A technológiai kiszolgáltatottságra egy egészen friss példa, a tegnapi eset, amikor is egyetlen vírusirtó frissítése leállította Amerikában a légiközlekedést. „Olyan bonyolult technológiai rendszereket hozunk létre, melyek ha leállnak, egy pillanat alatt kérdésessé válik a túlélésünk.”

Pataki Gyuri mondta egy évekkel ezelőtti előadáson: „hiszen reziliens ez a rendszer – mindenféle katasztrófákkal szemben meg tudja védeni magát, jól tud rehabilitálódni, csak azzal nem számol, hogy ez hosszú távon összeomláshoz vezet”.

A közösségfejlesztés szempontjából és térfelén a feladat: az emberekkel megértetni, hogy nem politizálhat helyettük egy szuperhős és megállítani a központosítás őrületét: nem oké, ha pusztán 4-5 évente ikszelünk – nem elég. Ha tovább süllyed a szellemi és emocionális színvonal, akkor nem lesz megállás, a végén egymásnak esünk. A közösségi kapcsolatokat, illetve a közösség és a természet közötti kapcsolatokat kell fejleszteni.”

PGy: Én mostanában jövök rá, hogy egész gyerekkoromban és a felnövekedésem során milyen erős kötődéseim voltak bizonyos természeti elemekhez, s hogy milyen megrázó, hogy a város, Budapest átalakulása ezeket mind eltüntette a Föld színéről. Én most próbálom mindezt visszaszerezni: keresem, hogy miként tudok visszamenni ebbe a sokkal egyszerűbb, de kapcsolódás szempontjából sokkal gazdagabb világba.

„A modern világ az intézmények olyan sűrű hálózatával szakított el minket a természeti világtól, de egyébként egymástól, saját családjainktól is, hogy elvesztettük a kötődést. Ezt kell visszaszerezni. Ha nem egyedül kell járni ezt az utat, könnyebb. Abban nem hiszek, hogy az egyes ember egyedül önellátásra tud berendezkedni. Együtt kell kezdenünk valamit, így lehetünk a legszabadabbak.”

KP: Nem csak arról van szó, hogy elszigeteljük magunkat, hanem arról is, hogy aktívan pusztítjuk magunk körül az életet, ami így fizikailag tűnik el. Európában, például, folyamatosan növekszik a beépítettség, ez a klímareziliencia csökkenését is jelenti. A vadvilág korábban említett (globális) 9%-os aránya folyamatosan csökken. „Az, hogy ennek ellenállunk, pl. mostantól egyetlen négyzetcentimétert sem hagyunk beépíteni, sokszor ez is a közösségfejlesztés célja és eszköze.”

SzZs: Nagyon sok példát tudunk mondani arra, miként vágjuk el magunkat az anyatermészettől. A Coevolvers projektben, például, egy a várostól viszonylag távol eső kórház kertjének átalakításán dolgozunk, de sokan mondhatják, s valószínűleg mondják is: minek egy kórházhoz kert, fontosabb egy újabb jól felszerelt kórterem! Legyen inkább a belvárosban, jól megközelíthető helyen, így a mentő is könnyebben tudja megközelíteni. „A gyógyítás úgyis a kórteremben történik. De ez egy zsákutca – számtalan kutatás bizonyítja, hogy a természet jelenléte jelentősen segíti a testi, lelki egészséget és gyógyulást. Sokat veszítünk, ha nem vesszük észre a természet gyógyító jelenlétét.” 

Vagy vegyük a játszóterek példáját: ma egy elkerített területen teljes beépítettség, fixált eszközök, biztonságos talaj van. Régen, főként falun, de nagyjából a városokban is, minden játék volt, amit a természetben találtunk. Az iskolaudvarok ma veszélyes üzemnek számítanak, hiszen a gyerekek csak tanárral mehetnek ki. Ha nincs tanár, bent kell ülni vagy a folyosón sétálgatni. Hol itt a természethez való kapcsolódás?

„S amikor az érzékenyebbél válásról beszélünk, azt kell látni, hogy nem csak arról van szó, hogy elvesznek az élőlényeink; azt is el kellene érnünk, hogy a környezetünkben megjelenjenek a természetben meglévő folyamatok és ezeket a folyamatokat jól tudjuk kezelni (pl. gyűlik a víz, áramlik a levegő, jönnek állatok).

A részvételi tervezés arra is jó, hogy észrevegyük, hogy vannak természeti (fizikai, biológiai) törvények és folyamatok is. Fontos megtanulnunk, hogy úgy figyeljünk a természetes környezetre, mint a saját testünkre. Valamint, hogy tanuljunk meg egymásra is figyelni, egymással jól bánni. Kemény szabályokat kellene betartanunk (pl. mértékletesség, a valóság tisztelete).”

VA: A szabályok azért fontosak, mert a betartatásukkal is már lényeges változások lennének elérhetőek. „Csak hát a politikával az is a baj, hogy a szabályok betartatása egyéni érdekeket sérthet, és mivel minden egyes szavazatért le kell hajolni, akit megbüntetnek, az nem biztos, hogy kedvelni fogja a szabályt betartató politikust.” A helyi közösségi szint városi önkormányzati szinten még értelmezhető: olyan helyi közösségi cselekvéseket lehet generálni, amik idővel valódi változásokat érhetnek el. A szemléletformálás apró kis cselekvésekkel valósítható meg. Miskolcon, például, a ’Fogadj örökbe egy közterületet’ kezdeményezésre eleinte 7 vagy 8 kisközösség jelentkezett azzal, hogy egy adott területen vállalják a gyomlálást, ma pedig már 30-35 ilyen közösség van, „rengeteg dolgot csinálnak, egyre változatosabban használják is ezeket a tereket”. Az önkormányzat generálni és bátorítani tudja az ilyen kezdeményezéseket.

A másik, amit tehet, hogy együttműködéseket generál, akár látszólag ellenérdekelt felek között is. „Miskolc elindult a 100 klímasemleges város akcióban (ami azt jelenti, hogy 2030-ra klímasemlegesnek kellene lennie – ez kb. lehetetlen vállalkozás). De a lényeg: elindul -e egyáltalán az úton valaki? Olyan szereplőket sikerült közös asztalhoz leültetnünk, akikkel korábban nem volt együttműködés (pl. nagyvállalatokat). Az egy elég nagy nehézség, hogy Miskolc klímasemlegessé válásához kb. 1 milliárd euróra van szükség. Ahhoz, hogy eredményt lehessen elérni, rengeteg beruházásra van szükség, ugyanakkor az edukációval is fontos eredményeket lehet elérni.”

Az önkormányzati főszerepek tehát a kezdeményezés, a koordináció és a lobbi. Fontos azonban, hogy a kisközösségeknek is kooperálniuk kell, s nem elkülönülten kell cselekedni.

FG: A beszélgetés vége felé, az óvatos optimizmus jegyében, említsünk fel pár olyan példát, amit valamilyen szempontból követendőnek tartotok, ún. jó gyakorlatként említenétek.

SZZS: „Az ilyen beszélgetésekben oda lyukadunk ki, hogy már mindent, amit tudunk, csinálunk – mit lehet még tenni? Amit még mindig elhanyagolunk az az, hogy miként hagyjuk a nem-emberi természeti világtól elbűvölni magunkat? Érintsen meg! Ezt lehet tanítani, példát mutatni. Ha megérint, elbűvöl, akkor jobban fogok hinni a rendszerben és a működésében is. Ha nem vagyunk megérintve, akkor az sem fog fájni, ha nem jó. A megérintődésnek nem adunk elég teret és időt.”

VA: „Én azt javaslom magunknak, hogy ne legyünk beletörődőek. Azt kell mondani, hogy meg akarom változtatni. Még akkor is, ha ez nem egy egyszerű történet, nagyon sok odafigyelést igényel. Mégiscsak a saját világunkról van szó.” 

KP: Kóspallagot hoznám példának: egy fiatal polgármester és egy csapat egy tájház létrehozása körül kezdtek tevékenykedni, elkötelezettek voltak a kulturális fejlesztés, a falu és a természeti környezet iránt. Itt láttam, hogy egy kellő ökológiai és egyéb tudással felvértezett lelkes csapat mit tud létrehozni. Szerveztek kosárközösséget, biokertet, létrehoztak esőkertet, helyi termék piacot. Lépésről lépésre hozzák be a napi gyakorlatba azokat a tankönyvi dolgokat, amikről mi azt gondoljuk, hogy fontosak lennének. A fenntarthatóság mentén építik újjá a falu közösségét. Azt, hogy a faluba milyen eredménnyel ment át ez a szemléletmód, jól mutatja, hogy a polgármestert most 80% feletti eredménnyel választották újra, magyarul: közösségivé vált a kezdeményezés. Az tehát, hogy a fenntarthatóság köré szervezem a fejlesztést, egy működőképes modell. Ez egy kis falu, de ezek az elemek városi környezetben is alkalmazhatóak lehetnek. Az étel, például, mindenkinek szükséges, s azért, hogy egészségesen étkezzünk, általában tenni is hajlandóak vagyunk, ez lehet a fejlesztés alapja. Vannak civilizációs igények, amikről nem vagyunk hajlandóak lemondani, ezek mentén lehet változásokat generálni.

PGy: „Vissza kell szereznünk és át kell adnunk a tereket – ez egy hatalmi kérdés is. Ez a rendszer elvette tőlünk a tereket. Az én jó példáim radikálisabbak: városi farmok rendszere, visszavadítás, ehető város mozgalom, hogy közvetlen kapcsolatba kerülhessünk a természet vad elemeivel, és ők is teret nyerhessenek. Szerintem már nem lehet reformista módon gondolkodni.” Nem várunk az összeomlásra, hiszen már zajlik: rengeteg embernek már összeomlott az élete, s nem csak a dél országaiban. Angliában is vannak olyanok, akik már a harmadik házukba költöznek, mert a tenger egyre nagyobb területet vesz el. Az Alföld homokhátsági részéről már költöznek el az emberek. „Mi az összeomlás, ha nem ez? Nem kell félni tőle, mert már itt van – radikálisan kell szembemenni vele: vissza kell venni a tereket a cégektől, befektetőktől, s visszaadni az embereknek, közösségeiknek. Az erőforrásokat újra kell osztani. Elvileg lehet a cégekkel kooperálni, de jelenleg csak tehetetlenség van, az üzleti szféra vezetői nem tudják megfogalmazni saját feladataikat sem. És mivel túl nagy a nyereség, maguktól nem is fogják megtenni az általunk várt lépéseket, ezért nekünk kell megtennünk, amit tudunk.”

Az idei nyári egyetemen lezajlott beszélgetést lejegyezte: Farkas Gabriella. Köszönöm az eszmefuttatás résztvevőinek segítségét a szöveg gondozásában.

 

Szerző:

Farkas Gabriella