Egy kutatói ösztöndíj keretein belül a kistelepülések közösségi színtereinek működését, azok közösségépítő funkcióját vizsgáltam 2020 és 2021 folyamán^[1]. Kutatásom célja az volt, hogy megismerjem a magyar vidék közösségi és kulturális életének realitását és megvizsgáljam, hogy az intézmények működésében megjelenik-e az öko-lokalizmus szemlélete, mely a helyhez való többrétegű kötődést takarja. Kutatásom rendhagyó időszakban zajlott, hiszen akkor kérdeztem a települési szakembereket helyi közösségről és rendezvényekről, találkozásokról, mikor ezeknek híján voltunk, így külön figyelmet szenteltem munkám során a koronavírus-járvány kistelepülési közösségi életre gyakorolt hatásainak, valamint az újrakezdés perspektíváinak és dilemmáinak.

Kutatásom kiindulópontját és motivációját képezte, hogy a Kóspallagi (öko)Tájház Projekt^[2] önkéntese vagyok, ahol egy tájház létrehozásán, a helyi értékek felkutatásán és élővé tételén munkálkodunk. Tevékenységünkre jellemző az öko-lokalista szemlélet, így ösztöndíjasként azt tűztem ki célul, hogy Kóspallaghoz hasonló méretű és fejlettségű (500 és 999 fő közötti lakosságszámú, közepes helyzetű^[3]) települések közösségi színtereinek működését vizsgáljam, felkutassam azokat a gyakorlatokat, melyek a közösségi művelődés paradigmája (Maróti, 2020) szempontjából is üdvözlendők és az öko-lokalista elvekkel is összeegyeztethetők; összefoglalva tehát egy közösségibb és fenntarthatóbb jövő felé vezetnek.

Írásomban definiálom a kutatás során használt fogalmakat, bemutatom a kutatás módszertanát és menetét, majd összegzem a tanulságokat a vizsgált témák szerint: társadalmi részvétel és közösségépítés; igények felmérése és visszajelzések kezelése;  természetvédelem, környezettudatosság, kapcsolat a természeti környezettel; a helyi tudás és mesterségek megjelenése; hagyományok, a tájház, vagy helytörténeti gyűjtemény szerepe a helyhez való kötődésben; illetve a koronavírus-járvány hatásai kistelepüléseken. Végezetül megvizsgálom a kutatási kérdésre adható válaszlehetőségeket, illetve magát a kérdésfelvetést és annak helyességét is, ezt követően pedig a kistelepülési közösségi és kulturális élet és annak szervezői előtt álló kihívásokat járom körül, illetve bemutatom a jövőre vonatkozó terveket, lehetséges fejlesztési irányokat.

Közművelődés, közösségi művelődés, közművelődési közösségi színtér

Történetiségét tekintve a „szabadművelődés” korszakától a népművelésen, majd a közművelődésen keresztül jutottunk el egészen a közösségi művelődés paradigmáig. (Maróti, 2020) Ezen tevékenységek célja – némi hangsúly-áthelyeződésekkel – mindig a helyi polgárok művelése, aktív, cselekvő állampolgárrá tétele és a közösség erősítése, összefoglalva az egyén és a közösség életminőségének javítása volt. A hagyományok feltárása és megőrzése, a kultúra átörökítése és az egész életen át tartó tanulás segítése mindig a tevékenység céljai között szerepeltek, míg az öntevékenység felkeltése, a civil aktivitás támogatása, a társadalmi részvétel fejlesztése napjainkra váltak a terület fő fókuszpontjaivá. Mindennek pedig alapfeltétele a „köz”, tehát a helyi lakosok bevonása, aktív részvétele a tevékenységben. (Koncz-Németh-Szabó, 2007) Ezen feladatok ellátásához az 1000 fő alatti településeken közművelődési közösségi színtér működtetése a kötelező a települési önkormányzatok számára, emellett azonban vállalhatnak és jellemzően vállalnak is további közművelődési feladatokat. (1997. évi CXL. törvény)

A vizsgált települések életében a közművelődési közösségi színtér jellemzően információs pontként és az ügyes-bajos dolgok intézésére alkalmas helyszínként is szerepel a helyi lakosok „mentális térképén”. A közművelődési tevékenység keretein belül egy évi rendszer szerint programok, rendezvények valósulnak meg, melyek az év ünnepeihez, illetve a helyi hagyományokhoz igazodnak, sokszor pedig a pályázati forrásokhoz, külső szereplőktől (pl. egészségfejlesztési iroda, megyei könyvtár) kapott lehetőségekhez alkalmazkodva valósítják meg őket. A klubok, szakkörök működtetése, a civil szervezetek összefogása és segítése is a közművelődési tevékenység része, mely településenként eltérő intenzitással valósul meg, de kivétel nélkül minden településen a célok között szerepel. A feladatellátás fókuszában vannak még a generációk, a köztük való párbeszéd és tudásátadás megvalósítása, illetve minden korosztály számára megfelelő elfoglaltságok szervezése is célja a települési szakembereknek.

Öko-lokalizmus

Az öko-lokalizmus nem csupán a környezettudatosságról szól, hanem egy olyan filozófiai irányzat, mely elsősorban a gazdaságot szeretné megreformálni, de ezen keresztül a társadalmi rendszert is átalakítaná. Célja a független, helyi és közösségi alapú gazdaság létrehozása, melyben nagy szerepe van a helyi tudásnak. A helyhez való kötődés több szinten is megjelenik: magába foglalja a természeti környezetet, az ökoszisztémát, a helyi közösséget, a helyben elérhető erőforrásokat. Az öko-lokalisták az egyént mint közösségi lényt képzelik el, célnak tekintik a közösségépítést. Az öko-lokalista fejlesztési koncepcióban a helyhez igazodó, környezetileg fenntartható, emberi tőke alapú megoldásokat részesítik előnyben, helyi erőforrásokra alapozva szeretnének helyi igényekre reagálni. Kiemelt szerephez jutnak az öko-lokalista megközelítésben a jártasságok, készségek, az emberi tőke. (Curtis, 2003) A lokalizáció programjában fontos szerepet játszik a helyi közösséghez és kulturális értékekhez való kötődés, továbbá a valahová tartozás érzése, ezekre alapozva szeretnék a gazdasági rendszert újragondolni és ésszerűsíteni az öko-lokalisták, tehát helybe hozni mindazokat a gazdasági tevékenységeket, amelyeket lehet, ami csökkentené a gazdaság káros környezeti és társadalmi hatásait. (Norberg-Hodge, 2000) Ahhoz, hogy a helyi adottságoknak leginkább megfelelő tevékenységeket végezzük helyben, ismernünk kell a lakóhelyünket és annak természeti környezetét, itt azonban nem információkról van elsősorban szó, az ismeretek alapját a kötődés, érzelmi kapcsolat kell, hogy adja, ebből a kiinduló helyzetből pedig magától értetődően adódik a megóvás vágya is. (Berry, 1992)

Az öko-lokalisták számára tehát cél a természeti környezet, a kulturális örökségek és hagyományok ismerete és megőrzése, fenntartása; helyi erőforrások és helyi tudás kiaknázása, emberléptékű alkalmazása. Továbbá fontos cél a társadalmi párbeszéd és demokratikus működés, emellett pedig a generációk közötti kapcsolatok és felelősségvállalás is központi szerepet kap ebben a megközelítésben. Kutatásom tárgyául azért választottam a kistelepülési közösségi művelődés és az öko-lokalizmus metszeteinek vizsgálatát, mivel az öko-lokalizmusnak központi eleme a társadalmi részvétel, a közösségiség és a demokratizmus, melyek a közösségi művelődésnek is alapértékei. Ezek megjelenését vizsgáltam a kistelepülési közművelődési gyakorlatban. Az elmélet szintjén tehát lehet átjárás és együttműködési lehetőség a két paradigma közt, a gyakorlati megvalósítás szintjén azonban vannak ellentmondások, dilemmák, melyekre tanulmányom végén reflektálok.

A kutatás ismertetése

Kutatásomat 2020 szeptembere és 2021 májusa között végeztem, az első szakaszban az 500 és 999 fő közötti települések közül fejlettségi mutatók alapján a közepes helyzetű településeket egy kérdőív segítségével vizsgáltam, ezt a vizsgálatot telefonos lekérdezés formájában bonyolítottam le 42 település bevonásával. Ennek a lekérdezésnek az eredményeivel most nem foglalkozom részletesebben. A 42 település lekérdezését követően 10 települést választottam a mintából, ahol az öko-lokalista megközelítés valamilyen megjelenési formáját véltem felfedezni, illetve a települési szakember fogadókésznek mutatkozott a személyes találkozásra. A koronavírus-járvány enyhülésének idején, 2021 májusában felkerestem a 10 kiválasztott települést, ahol a helyi közművelődési szakemberekkel folytattam mélyinterjút. A mélyinterjúkban kiemelt figyelmet fordítottam a koronavírus-járvány hatásaira helyben, a hagyományok, tájház vagy helytörténeti gyűjtemény szerepére, a helyhez való kötődésre, a természetvédelem, környezetvédelem megjelenési formáira, a társadalmi részvételre, közösségépítésre, az igények felmérésére és a visszajelzések kezelésére, illetve a helyi tudás, mesterségek, megjelenésére. A továbbiakban a településeken tapasztaltakat összegzem a fent felsorolt szempontok mentén.

Társadalmi részvétel és közösségépítés

„Falun fura közösségépítésről beszélni, közösség az itt van és pont.” – mondta egy Zala megyei települési szakember. Ez persze attól függ, hogyan definiáljuk a közösséget. A közösséget fejlesztő és megtartó programokra mindenesetre szükség és igény van a legtöbb helyen. Arról, hogy milyen céllal szerveznek programokat egy településen, megoszlik a szakemberek véleménye, van, aki egyértelműen úgy gondolja, hogy azok célja a szórakoztatás, más inkább a hagyományőrzés, vagy a generációk közötti kapcsolatteremtés mellett teszi le a voksát. Olyan is akad, aki minden rendezvény fő céljának a közösség építését és megtartását látja. Egy Falunapnak például a legtöbb megkérdezett szerint nem az a lényege, hogy nagy fellépők koncertjeit hallgathassák a helyiek és a környékbeli érdeklődők, sokkal inkább az, hogy “ki lehessen jönni és le lehessen ülni csak úgy beszélgetni”, ezeknek a rendezvényeknek az a célja, hogy “lehet azokkal találkozni, akikkel már ezer éve nem”, értve ezt a helyben élőkre, illetve az elszármazottakra, a „kiterjedt faluközösség” tagjaira egyaránt.

A társadalmi részvétel igen hangsúlyos elemként jelent meg minden vizsgált kistelepülés esetében. A települési közösségi és kulturális élet szervezése, tervezése során a lakosokkal konzultál a helyi szakember és az önkormányzat, a megvalósításban jellemző a bevonás és az együttműködés is. Kapcsolat figyelhető meg a közösségépítő funkció és a bevonás mértéke között. A megkérdezettek arról számoltak be, hogy akkor vesznek részt a helyiek a rendezvényeken, ha az adott programot a magukénak érzik, ha azzal kapcsolatban valamilyen feladatuk van, és különösen, ha felelősséget is ruháznak rájuk. Ez egy jó módja a fiatalok bevonásának a helyi közösségi életbe. A felelősségmegosztás pedig a civil szervezetekkel és önkéntesekkel való partnerségben is megmutatkozik a közösségi események megvalósítása során, így azok lebonyolításának terhe nem egy valakinek a vállát nyomja, hanem a településen élők közös ügye és célja.

Igények felmérése és visszajelzések kezelése

Az igényfelmérés, a visszajelzések beépítése fontosak ahhoz, hogy a települési események a valós helyi szükségleteknek megfelelően kerüljenek megvalósításra. Az alábbi szempontok határozzák meg a települési eseményekről való döntéseket: mennyi forrás van, mi a korábbi évek gyakorlata, mi az, amit a polgármester, illetve a képviselőtestület, a helyi szakember és a civil szervezetek képviselői személyes preferenciáik és szakmai megfontolások szerint megfelelőnek tartanak, mire van igény a helyben élők körében. Az igényfelmérést azonban semelyik településen sem professzionális eszközökkel végzik, „erre nincs szükség, ez megy, pici a közösség” – mondja egy Vas megyei interjúalany, amire mindenki más is ráerősít. A helyi szakemberek benne élnek a közösségben, informális beszélgetések útján van egy benyomásuk arról, hogy mi az, amire vágynak a helyiek. Természetesen ennek az igényfelmérési módnak megvannak a maga korlátai, de ezt alkalmazva a programtervezéskor „csupán” az anyagi lehetőségeket és a megismert lakossági igényeket kell összehangolni, ami azonban sokszor nagy kompromisszumok meghozatalával jár. Formális igényfelmérésre a tíz kérdezett település közül mindössze kettőben került sor, mindkét esetben pályázat kapcsán, annak követelményeinek eleget téve mérték fel a helyi igényeket közösségi beszélgetések, illetve papíralapú kérdőív felhasználásával.

A visszajelzések esetében hasonló a helyzet. A programok sikerességét egyrészt maga a szakember ítéli meg a személyes megfigyelései, reflexiói mentén, másrészt megkérdezi a jelenlévőket arról, hogyan érezték magukat, a visszajelzéseket pedig igyekszik a további rendezvények szervezése során beépíteni, tanulni a hibákból. Ugyanakkor sokkal jellemzőbb az, hogy kérdezni sem kell, mivel a „visszajelzések jönnek maguktól, vagy jók, vagy rosszak”. A tervezés és az értékelés tehát zömében nem formális módokon történik a kistelepülések közösségi és kulturális életében. A kisfalvak közművelődési tevékenysége lényegében egy körfolyamatként jellemezhető, a tervezés, megvalósítás és az értékelés fázisai pedig nem válnak el egymástól, szervesen kapcsolódnak egymáshoz, a programok pedig többségében az év kalendáris ünnepei, eseményei köré szerveződnek.

Természetvédelem, környezettudatosság, kapcsolat a természeti környezettel

„Hát, ez nehéz ügy nálunk…” – mondta egy Nógrád megyei válaszadó, ami jól kifejezi a kistelepüléseken élők és a természetvédelem viszonyát. Összességében az derült ki, hogy kistelepüléseken a komplex környezetvédelmi szemlélet nem jellemző. Az önkormányzatok tesznek lépéseket a szelektív hulladékgyűjtés, szemétszedés irányába, illetve fa-, és virágültetési programokban is részt vesznek, az oktatási intézményekben pedig jellemző a környezeti nevelés. Az idősebb korosztály a legtöbb helyen nehezen rávehető a környezetkímélőbb magatartásformák kialakítására. A fiatal családosok és a gyerekek körében már könnyebben megy a szemléletformálás, illetve ez a csoport igényli is az ilyen jellegű programokat és megmozdulásokat.

A tájjal való kapcsolat, a környező természeti értékek megismerése több kistelepülési közművelődési szakember céljai között is szerepel, és így meghatározza tevékenységüket. Ilyenek a gyalogos, biciklis, tematikus túrák szervezése, melyeket a településeken és azok környezetében tartanak közösségi eseményekkel egybekötve; a környező tavakhoz, folyókhoz kapcsolódó rendezvények, vetélkedők; illetve kifejezett környezetvédelmi figyelemfelhívási akciók, mint például a Nagy Ugrás, ahol az élővizek védelmére hívják fel a figyelmet; továbbá a gyerekeknek tartott ismeretterjesztő és környezeti nevelési alkalmak is.

Helyi tudás, mesterségek megjelenése a helyi művelődésben

Az öko-lokalizmus fontos sajátossága, hogy a helyi értékekre, helyi tudásra és jártasságokra épít, így a mélyinterjúk elkészítésekor a helyi hagyományok, a helytörténet, a természeti értékekhez való viszony és a demokratikus működés, közösségépítési funkciók felderítése mellett kiemelt figyelmet fordítottam a helyi tudás és mesterségek jelenlétére a települések közművelődésében. Azt tapasztaltam, hogy a településeken általában csak egy-egy személyt tartanak számon, aki valamilyen speciális tudással rendelkezik. Ilyen tudás a megismert helyszíneken a fazekasság, a kosárfonás, a fafaragás, a seprűkészítés, vagy a kovászoskenyér-sütési ismeretek. Ezekkel a helyiekkel a közművelődési szakemberek rendszerint jó viszonyban vannak, a helyi eseményekbe rendszeresen bevonják őket, igyekeznek tenni azért, hogy a mesterségbeli tudás átadása megtörténhessen, azonban erre a fiatalok nem minden esetben vevők. Ugyanakkor több településen is rendeznek, vagy terveznek rendezni helyi termék vásárt, ahol a helyitermék-előállítók, kézművesek bemutatkozhatnak, népszerűsíthetik termékeiket. Ezáltal a helyi gazdaságot is szeretnék erősíteni.

Hagyományok és helyhez való kötődés, a tájház vagy helytörténeti gyűjtemény szerepe a helyi művelődésben

Bizonyos népszokások még élnek a vizsgált településeken, ilyen a májusfa-állítás, a falubetlehemezés, a kereplés, a Szüreti Felvonulás, ezeknek egy részét „erővel” próbálják megtartani a helyi közösségi életben, ahogy a Veszprém megyei beszélgetőpartnerem fogalmazott: „ha ezeket nem markoljuk két kézzel és elengedjük, akkor egy idő után már semmi nem lesz, valami maradjon már az utókornak”. Vannak azonban olyan szokások is, melyeket könnyebb életben tartani, mivel a helyi fiatalok számára élmény a bennük való aktív részvétel, ilyen a májusfa-állítás.  Egy-egy településen a néptánc mint hagyományőrző tevékenység szintén közösségformáló erővel bír.

Tájház vagy helytörténeti gyűjtemény a vizsgált mintában hat településen működik, ezeket az önkormányzat, a nemzetiségi önkormányzat, egy civil szervezet, vagy egy magánszemély működtette. Ellátottságuk, állapotuk és tárgyi anyaguk nagyon eltérő volt. A helytörténettel: a helyi múlthoz kötődő tárgyak, történetek és szokások gyűjtésével azonban minden településen foglalkoztak, így valamilyen anyag, akár könyv, akár tárgyegyüttes mindenhol rendelkezésre állt, ami a helyi múltat, a helyhez való kötődést volt hivatott reprezentálni. Több esetben anyagi gátjai voltak annak, hogy a közösség identitásának részét képező, azt megalapozó gyűjteményt kiállítsák, mivel az önkormányzatnak nem volt olyan ingatlan a birtokában, ahol mindez méltó helyet kaphatott volna. Ahol azonban van tájház vagy helytörténeti gyűjtemény, ott azt igyekeznek a helyi rendezvényekbe bevonni, így van, ahol az augusztus 20-i kenyérsütést rendezik az udvaron, van, ahol az Adventi Vásárt, helyi termékekkel.

A helyhez való kötődés azonban elsősorban nem a hagyományokhoz, vagy a helytörténethez való kötődésen keresztül mutatkozik meg, hanem sokkal inkább a közösséghez tartozásban. Az összetartó, egymást ismerő és szükség esetén segítő emberek közössége az, ami megtartja egy-egy településen az ott élőket, illetve új lakókat csábít a településre. Emellett pedig a szép, nyugodt települési környezet is szerepet játszott a helyi szakemberek elmondása szerint abban, hogy ők maguk és véleményük szerint más helyiek is szeretnek a településükön élni.

A koronavírus-járvány hatásai helyben

A vizsgált települések legtöbbjének esetében a koronavírus-járvány egészségügyi szempontból nem okozott jelentős károkat. Kevesen fertőződtek meg, akik betegek voltak, azok is jól viselték. Gazdaságilag sokkal inkább járt káros következményekkel a pandémia, hiszen sokan elvesztették munkájukat, csökkent a jövedelmük. A közösségi életet és a civil szervezeteket azonban egyenesen letaglózta a vírus. A személyesség, a találkozások – a távolságtartási és közösségi színtér zárva tartási szabályok eredményeként – minimalizálódtak  vagy teljesen megszűntek. Ahogy az egyik Veszprém megyei szakember mondja: „ez a pandémia sok közösséget megölt, csak az igazán önszerveződő közösségek tartottak össze, akik igazán szeretik egymást és amit csinálnak”.

Indultak azonban új kezdeményezések is, melyek a vírus nélkül valószínűleg sosem alakultak volna ki, ezek egy részét pedig a települési szakemberek a jövőben is szeretnék megtartani, mert új színt hoztak a település életébe. A legtöbb településen a kulturális és közösségi életet megpróbálták az online térbe, jellemzően facebookra áthelyezni, itt híreket, aktuális információkat osztottak meg, volt azonban, ahol facebook live formájában élő kvízműsort rendeztek, vetélkedőt tartottak, vagy az aktuális ünnephez kapcsolódó, a helyi gyerekekkel közösen készített videós tartalmakat osztottak meg, hogy fenntartsák a kapcsolatot a lakossággal. Volt, ahol a helyi szakember feladatköre egészen átalakult, továbbra is a „helyieket szolgálta”, de a helyzethez alkalmazkodott, kulturális és közösségszervezői feladatok helyett adminisztrátor és ebédkiszállító lett, intézte a helyiek oltásra való regisztrálását és minden egyéb feladatot, ami ebben az időszakban adódott. Volt, ahol ezt a kényszerszünetet a közösségi színtér felújítására, volt, ahol pályázatok írására használták fel. A vizsgált települések közművelődési szakemberei és közösségi színterei tehát minden esetben rugalmasan alkalmazkodtak a helyzethez, de tették ezt településenként eltérő módokon. Amiben azonban minden kérdezett egyetértett: „kellenek a személyes találkozások, itt születnek ötletek, kapcsolatok, amik megerősítik a közösséget, a személyes találkozásokat semmivel sem lehet pótolni”, ahogy egy Vas megyei interjúalanyom megfogalmazta.

Májusi terepmunkám során tehát nagy várakozásokkal tekintettek a várható intézkedések elébe a kistelepüléseken dolgozó közművelődési szakemberek, hiszen a helyi közösségek is már nagyon várták a programokat, az önkormányzatok és civil szervezetek részéről is jellemző volt egyfajta várakozás, hogy „történjen már valami”, de nagyban nehezítette a tervezést és szervezést, hogy akkor még nem voltak érvényben enyhítő intézkedések, így sok település a szokásos és már oly régen várt közösségi programok lemondása mellett döntött, hogy ne vállaljanak bizonytalant.

Kiemelt kérdés volt még tapasztalataim szerint a védettségi igazolvány megléte vagy hiánya. A közösségi színterek nyitva tarthattak ugyan, de az intézményeket és programjaikat csak védettségi igazolvánnyal rendelkezők, illetve igazolvánnyal rendelkező felnőtt által kísért gyerekek látogathatták. Az átoltottság pedig meglehetősen alacsony volt a vizsgált 10 településen, így a közösségi színterek nyitva tarthattak ugyan, de programokat nem szerveztek, hiszen akkor azokról sokakat ki kellett volna zárni, ami ellentéteket szült volna a településeken.

Az azóta bevezetett enyhítések értelmében ugyan a kistelepüléseken a legtöbb szokásos programot meg lehet valósítani, a kistelepülési közművelődési feladatellátás mégis csupa kérdőjellel találja szemben magát, melyekre nem lehet jelen pillanatban megnyugtató választ adni. Mi lesz a helyi közösségekkel? Lehet-e olyan a közösségi élet, mint a pandémia előtt volt? Érdemes-e tervezni, vagy újabb lezárások várhatók? Mi lesz a szakmával, melynek az emberekkel, azok közösségivel, a személyes kapcsolatok építésével és fenntartásával kell dolgoznia egy ilyen időszakban?

Öko-lokalisták-e a kistelepülések közművelődési intézményei?

Kutatásom során azt tapasztaltam, hogy komplex, a tájjal harmóniában működő, a hagyományokat integráló és életben tartó, a helyi gazdaságot fejleszteni kívánó, a helyi tudásra és erőforrásokra építő, demokratikus értékeket előtérbe helyező közművelődési koncepció nem jelent meg a vizsgált településeken, azonban több olyan előremutató kezdeményezést találtam, melyekre építve a kistelepülési közművelődési feladatellátás elindulhat az öko-lokalista úton, amihez természetesen elsősorban az önkormányzat és a települési szakember elhatározására van szükség. Kutatásom végéhez közeledve rá kellett jönnöm, hogy az öko-lokalizmus fogalmát ketté kell bontanom, és így tehetek érdemi megállapításokat a vizsgált kistelepülések közművelődési tevékenységére és a realitásokra vonatkozóan.

A két részletet tehát külön értelmezve: az első, az ökológiai szemlélet, a természetvédelem és a környezettudatosság jellemzően felszínesen jelenik meg a településeken, „nem tartozik a mindennapjaiba a falunak” – ahogy egy Zala megyei szakember fogalmazott. Hogy vannak-e komplexebb programok, az az önkormányzat, a helyi civilek és a közművelődési szakember személyes indíttatásán és elköteleződésén múlik, és nem utolsó sorban azon, hogy van-e olyan pályázat, aminek a keretein belül megvalósítható egy szemléletformálási, vagy környezetvédelmi program. Az elvárt indikátorok révén a pályázatok is behoznak olyan ökológiai szempontokat a kistelepülések életébe, melyek egyébként nem feltétlenül jelennének meg. Így pedig eljutunk a kistelepülések jelenét nagyban meghatározó pályázati rendszerhez, az anyagi kiszolgáltatottság kérdéséhez, melynek következtében nem a helyi vezetők és feladatellátók határozzák meg azt, hogy milyen projektek valósuljanak meg helyben, hanem az elérhető források függvényében tevékenykednek. Kérdés tehát, hogy az ökológiai szemlélet megjelenése központi direktívák és elérhető források hatására üdvözlendő-e a kistelepüléseken, vagy az öko-lokalizmus szempontjából fontosabb volna-e a szubszidiaritás megvalósulása és az, hogy a helyben élők maguk mérhessék fel erőforrásaikat, igényeiket, és az ezek megvalósításához szükséges utakat maguk kereshessék meg, vagyis a társadalmi részvétel és a közösségfejlesztés, mely az ökológiai szemléletnek is fontos eleme.

A lokalizmus, a lokálpatriotizmus már sokkal inkább megjelenik a vizsgált településeken. A helyhez való kötődés egyrészt megjelenik a helytörténetre, a közös múltra, a múlt emlékeire való építésben, a település helyi értékeinek, a táji elemeknek és a helyi tudásnak a felhasználásában, de ennél jóval meghatározóbb elemként emelték ki beszélgetőpartnereim a helyi közösséget és a mély, megtartó emberi kapcsolatokat. „Én nem költöznék el innen sosem”, illetve „nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám…” fogalmazta meg egy Veszprém megyei és egy Baranya megyei szakember a településéhez fűződő viszonyát. A településhez való kötődés fő tényezőjeként említették az összetartó, egymást segítő közösséget, a nyitottságot és a befogadást az interjúalanyok.

Kell-e, hogy öko-lokalisták legyenek a kistelepülési közművelődési intézmények?

Kutatásom előfeltételezése az volt, hogy akkor működhet jól, a helyhez leginkább kapcsolódva egy kistelepülési közösségi színtér, akkor látja el jól a feladatát egy kistelepülési közművelődési szakember, ha az öko-lokalista elvek akarva-akaratlanul megjelennek a tevékenységében. Terepmunkám lefolytatása után, a realitásokat tapasztalva azonban azt kell, hogy megállapítsam, hogy sok példaártékű közösségi életet élő, azt a koronavírus-járvány ideje alatt is fenntartó kistelepülés látja el úgy a közművelődési feladatait, hogy abban az ökológiai szempontok kevéssé jelennek meg, azonban az öko-lokalizmusban is fontos szerepet játszó társadalmi részvétel, a demokrácia, a helyi igények kielégítése helyi erőforrásokból, az önkéntesség, az öntevékenység, lakossági kezdeményezések, a fizikai térhez, a lokalitáshoz való kötődés, a helyi hagyományok, közösségi tudás és szokások, normák ismerete és átörökítése annál inkább jellemző rájuk. Így tehát arra a következtetésre jutottam, hogy a kistelepülési közösségi élet az esetek legtöbbjében lokalista, de ritkán öko-lokalista. A fejlesztés iránya pedig vezethet a környezeti fenntarthatóság és természetvédelem irányába a jövőben, de úgy vélem, ennek csak akkor van értelme, ha ez a helyi igényeken alapul, a fejlesztésnek van társadalmi bázisa. Az öko-lokalizmus tehát nem egy „abszolút jó”, ami irányába javaslom minden település fejlesztését, sokkal inkább olyasvalami, ami környezeti és társadalmi szempontból is pozitív hatásokat hordozhat magában, azonban lényegéből, részvételi és demokratikus jellegéből adódik, hogy csak akkor működhet igazán, ha a helyi fejlesztésbe való integrálása helyi igényekre alapozva történik. Az ökolokalizmus részeként is értelmezett társadalmi részvétel tehát nem egyeztethető össze olyan problémamentesen az ökologikus értékekkel, ahogy azt egyes előfeltételezések tartják, hisz a helyi igények sokszor pont hogy szembemennek a környezeti fenntarthatósággal, vagy épp csak ignorálják az ökologikus témákat. A másik oldala ugyanakkor a problémának, ahogy Vercseg Ilona írja: „Nem minden közösség ismeri fel a szükségleteit. Pl. az egészség- vagy környezetvédelem terén nekünk kell tudatosítanunk a problémákat. Nem mindegy azonban, hogy erre hogy’ kerül sor, és milyen módon jutnak el a helyiek a felismerésig – saját cselekvésük, tájékozódásuk, kapcsolatépítésük útján, vagy úgy, hogy valaki megmondja nekik, mit kellene tenniük? (…) A közösségfejlesztőnek mögé kell látnia a latens szükségleteknek és segítenie kell azokat manifesztálódni. Ha a közösség maga fogalmazza meg a szükségleteit, magáénak érzi a kielégítéséért folytatandó cselekvést. (…) Szabad-e fölébreszteni az emberekben olyan szükségleteket, amelyek eleddig nem tudatosultak? Szabad-e feléleszteni pl. az elégedetlenséget? Véleményünk szerint esetenként igen, mert ez lehet a változtatási szándék, a cselekvés motorja.” (Vercseg, 1998:66) A fokozódó ökológiai válság is egyértelműen az ökológiai értékek felvállalása felé mozdítja a különféle helyi fejlesztésekben érdekelt aktorokat, így a művelődés és közösségfejlesztés szereplőit is. Konklúzióként tehát levonhatjuk, hogy a társadalmi részvétel elsődleges előfeltétele a környezeti értékek behozásának, hiszen akaratuk ellenére nem lehet a helyi lakosokkal változásokat elérni. A környezeti értékek megjelenése egyrészt a meglévő helyi tudásokra, értékekre építve történhet, másrészt a saját igények indirekt, szelíd módszerekkel történő felismerése révén.

Mi lesz, mi lehet a járvány után? Merre mennének szívük szerint a helyi szakemberek?

A kistelepülések közösségi életének jövője egyelőre kihívásokkal terhelt, hiszen a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos aktuális intézkedések határozzák meg a lehetséges mozgásteret. A legtöbb helyi szakember azonban bízik a szebb jövőben, abban, hogy településükön helyreállhat a korábbi közösségi élet, abba be lehet építeni néhány, a járvány alatt kialakult, bevált gyakorlatot. A fejlesztési irányok között kirajzolódik a kisebb közösségek, klubok, csoportok indításának igénye, több településen további cél értéktár létrehozása, illetve több szakember tervez helyitermék-vásárt, kisebb helyi gazdaságfejlesztési akciókat, illetve a környező tájhoz kapcsolódó, főleg természetjáró, a környék megismerését célzó programokat.

Összegzésként elmondható, hogy a kistelepülési közművelődési feladatellátás és az öko-lokalista szemlélet között vannak metszéspontok, közös irányok és célkitűzések, a kettő azonban nem mindenképpen kell, hogy együtt járjon, illetve a társadalmi részvétel és az ökologikus értékek összeegyeztetése nem mindig problémamentes. Működhet jól egy kistelepülési közösségi színtér akkor is, ha nem képvisel ökologikus értékeket; illetve lehet a település életébe kevéssé integrált, a közösséget megmozgatni nem képes egy közművelődési szakember, hiába valósít meg környezetvédelmi, a természeti környezethez való kapcsolódást erősítő programokat. A közművelődés és az öko-lokalizmus a helyi igények helyi erőforrásokból való kielégítésében, a közös cselekvésekben rokon, melyek megalapozzák a közösség összetartozását, a kötődést a lokalitáshoz. Ugyanakkor a társadalmi részvétel következetes alkalmazása a közművelődést sokszor külön utakra viszi az öko-lokalizmushoz képest. A pandémiás időszak végéhez közeledve – vagy éppen pillanatnyi szünetében – pedig nem látok fontosabb feladatot a közösségi életet formáló szakemberek előtt, minthogy a helyben élők csoportjait, közösségeit újra összehozzák, találkozásokat, közös cselekvéseket kezdeményezzenek, próbálják helyreállítani, ami az elmúlt időszakban elveszett, és új alapokon, reziliens, a változásokhoz alkalmazkodni képes helyi közösségeket formáljanak településeiken.

 

Végjegyzetek:

^[1] A kutatás az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

^[2] A projektről előző lapszámunkban olvashattak (Hernádi Anna Borbála – Balogh Pál Géza: „Ha a csapatot egyben tartjuk, biztos valami jó fog születni.” Részvételi akciókutatás a gyakorlatban – a Kóspallagi (öko)Tájház létrehozásának eddigi tapasztalatai, dilemmái. In: Parola 2021/1.)

^[3]  A 290/2014. (XI.26.) kormányrendelet alapján “kedvezményezett” települések

 

Felhasznált irodalom:

1997. évi CXL tv. a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről. URL: https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99700140.tv

20/2018. (VII. 9.) EMMI rendelet a közművelődési alapszolgáltatások, valamint a közművelődési intézmények és a közösségi színterek követelményeiről. URL: https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A1800020.EMM

Berry, Wendell (1992): Ne gondolkozz világméretben! In: Ökotáj. URL: www.okotaj.hu/szamok/01/oko-ide2.html

Curtis, Fred (2003): Eco-localism and sustainability. Ecological Economics, 46. 1. sz. 83-102.

Hankiss Elemér (1987): Közösségek válsága és hiánya. In: Diagnózisok II. Magvető Kiadó, Budapest.

Koncz G. – Németh J. – Szabó I. (2007, szerk.): Közművelődés, közösségi művelődés. Közművelődési Fogalomtár. Oktatási és Kulturális Minisztérium. Idézi: Arapovics Mária – Vercseg Ilona (2017, szerk.): Közösségfejlesztés módszertani útmutató. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Budapest. 110-111. URL: https://cskwiki.hu/wp-content/uploads/2017/09/csk_utmutato_kozossegfejlesztes_online_20170331-1.pdf

Maróti Andor (2020): Beszélgessünk a közművelődésről? In: Élet és Irodalom, Visszhang, LXIV.  47. sz. (2020. november 20.) URL: https://www.es.hu/cikk/2020-11-20/maroti-andor/beszelgessunk-a-kozmuvelodesrol.html

Norberg-Hodge, Helena (2000): Hozzuk a gazdaságot haza! – Egy helyhez kötődő kultúra felé. In: Lányi András (szerk.): Természet és Szabadság, 258-262.

Varga A. Tamás – Vercseg Ilona (1998): Közösségfejlesztés. Magyar Művelődési Intézet, Budapest. URL: https://www.kodolanyi.hu/konyvtar/images/tartalom/File/Kozossegszervezes/kozossegfejlesztes.pdf

 

A cikkben szereplő képeket a szerző készítette. Kivéve a nyitóképet: Gyereknap (forrás: Homokbödöge Közélet)

 

Hernádi Anna Borbála andragógus, leendő humánökológus, 2018 óta a Kóspallagi (öko)Tájház Projekt önkéntese, 2020 óta a KÖFE tagja. Célja minél jobban ismerni és érteni a magyarországi kistelepülések világát, egy nap pedig ebben a környezetben tevékenykedni. Az ELTE Humánökológia mesterszakos hallgatójaként ÚNKP ösztöndíjban részesült, és a Kistelepülési közművelődési intézmények és az öko-lokalizmus kapcsolatát kutatta. Ennek a kutatásnak a tanulságairól számol be jelen írásában.