Elöljáróban 

Paulo Freire nevével és a legfontosabb munkájának tartott „Az elnyomottak pedagógiája” könyvével 2010 magasságában találkoztam először. Valójában ekkor még nem a teljes könyvvel, csak annak néhány részével. Ebben az időben az apropót Freire-hez az adta, hogy ekkor kezdtem el foglalkozni a közösségi tanulással és így a cselekvésen át történő tanulással, amelyben meghatározónak tartom Freire munkásságát és a témában született megállapításait. Így, amikor megtudtam, hogy végre a teljes könyv megjelenik magyar nyelven is, nagy várakozással és kíváncsisággal vettem a kezembe. 

A könyv egyik nagyszerűsége, hogy sokféle társadalomtudományi területnek ad sokféle gondolatot, kiindulást, amelyekre lehet építeni. Mindezt teszi úgy, hogy közben attól függően, hogy pedagógusok, neveléstudománnyal foglalkozó szakemberek, közösségfejlesztők, filozófusok vagy szociális szakemberek olvassák-e, mindenkinek mást és mást ad és mindenki tekintheti a „saját” szakirodalmának azért, mert alapvető emberi értékekre fókuszál. 

A könyv maga 1968-ban íródott, ezért felmerülhet a kérdés, vajon még mindig aktuális-e. Erre a válaszom egyértelműen igen, mert örök értékekről szól, amely értékek teszik az embert emberré.

Mielőtt a könyv részletes ismertetésére kerül sor szeretném azokat a fogalmakat kiemelni, amelyekkel Freire a művében foglalkozik: szabadság; a szabadságtól való félelem „szabadságfélelem”(amely magában hordozza az alárendeltséget); bátorság; változás; cselekvés, cselekvők, cselekvésen át való tanulás; igazságosság; együtt, együttműködve, partnerség, egyenrangú partnerség, párbeszéd; szeretet; szolidaritás; alázat; hit; gondolkodás, kritikus gondolkodás, fogalmi gondolkodás; tudatosság.

A fenti kiemelés az én szűrőmön keresztül született, így azokat a fogalmakat tartalmazza, amelyek engem leginkább megfogtak, amelyeket én fontosnak tartok. Az pedig, hogy kinek mit jelentenek ezek a fogalmak egyénenként eltérő, ami függ a megéléseinktől, a kapcsolódásainktól, a viszonyainktól az embertársainkhoz és az egész világhoz.  

A könyv bemutatása

A könyv négy fejezetből áll, az első rész a „Miért van szükség az „elnyomottak pedagógiájára”?” címet viseli. Középpontjában a helyzet bemutatása áll, amelyben azok az alapkiindulások jelennek meg, amelyeket meg kell ismerni és meg kell változtatni. 

Freire a társadalmat elnyomókra és elnyomottakra osztja, melyben a felszabadító szerep az elnyomottaknak jut, ugyanis ebben a folyamatban csak azok vehetnek részt, akikben semmilyen szinten sincs jelen az elnyomói attitűd. Egy dologra azonban a felszabadítás folyamatában nagyon kell figyelni: az elnyomottak először elnyomókká válnak és nem felszabadítókká. Mindennek oka, hogy az elnyomott fél a szabadságtól, ezért vagy ragaszkodik az előző elnyomotti státuszához, vagy elnyomó szeretne lenni, mert azt ismeri, azt látja és az kedves és vonzó számára. 

A szabadsághoz önállóságra, felelősségre van szükség, amelyet folyamatosan keresni kell és meg kell hódítania az egyénnek. A hiteles élethez szükség van a szabadságra, a szabad választás lehetőségére. Attól, hogy segítik az elnyomók az elnyomottakat még nem lesznek szolidárisak, hisz ez a segítés eredményezheti azt is, hogy az elnyomottakat elnyomotti szerepben tartják. A valódi szolidaritás egy attitűdváltást jelent, ahol megszűnnek ezek az alá-fölé rendeltségi viszonyok, amely helyzetekben a szeretet áll a központi helyen, és ez akkor tud bekövetkezni, ha az elnyomottakhoz nem elvont fogalomként viszonyulnak, hanem konkrét emberekként.

A valóságunk az emberi cselekvéseken át jön létre, így a megváltoztatásához is cselekvésekre van szükség. Ahhoz, hogy bekövetkezzen a siker – vagyis az elnyomottak felszabaduljanak, vagyis felszabadítsák önmagukat – arra van szükség, hogy az elnyomottak kritikusan szemléljék a világot, legyen tudásuk róla és cselekvően hassanak rá. Az embereket a rajtuk kívül lévő világ ösztönzi a cselekvésre, és így képesek megismerni és átalakítani a valóságot. Az elnyomottak pedagógiája nem más, mint a szabadságukért küzdők pedagógiája, azok az elméleti keretek, eszközök és módszerek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az emberek felszabaduljanak, szabaddá váljanak.

Csak azért léteznek a világban elnyomottak, mert létezik az erőszakkal kikényszerített viszonyrendszer. Erőszakot az elnyomók és a kizsákmányolók alkalmaznak, és ebben a folyamatban ők azok, akik nem ismerik el egyenrangú partnerként az elnyomottakat. Mindezek ellenére a szeretettel történő viszonyulást az elnyomottak erőszakra adott válaszaiban fedezhetjük fel. Csak az elnyomottak szabadíthatják fel az elnyomóikat azzal, ha az elnyomásra használt eszközöket elveszik az elnyomóiktól. Ezt a felszabadítást az elnyomók mégsem így élik, meg, mert a szocializációjuk az uralkodói oldalon zajlott, melynek fókuszában a birtoklás áll, és így azok a képességek és készségeik tűnnek el, amelyeket ott tanultak meg, az új közegben, az új helyzettel pedig nem tudnak mit kezdeni.  

Az elnyomói és az elnyomotti viszonyulás egyszerre van jelen az emberekben. Ezért van az, hogy az elnyomottak vonzódnak az elnyomói élethez, és szeretnének ilyen életfeltételek között élni. Ez főleg a középosztálybeli elnyomottakat jellemzi. Az elnyomottaknak alacsony az önbecsülésük, mert ezt erősíti a helyzetük, de ha valamilyen változás történik az életükben azonnal erősödik az önbecsülésük is. Az elnyomottakat felszabadító cselekvések tervezésénél figyelembe kell venni, hogy a kezdetekkor passzívak lesznek az elnyomottak, de eljön a felébredés pillanata, amit észre kell venni, hisz erre lehet építeni a további cselekvéseket.

A felszabadulás egyszerre harc és cselekvés, amely során folyamatos dialógust kell folytatni az elnyomottakkal. Ahhoz, hogy a cselekvés ne pusztán aktivizmus legyen értőn és elemzően kell önmagukról gondolkodniuk az elnyomottaknak, és a cselekvés során megszerzett tudáshoz kritikusan kell viszonyulniuk. Az alá-fölé rendeltségi viszony milyensége hozza létre a függőséget, és ebben a változást csak az érintettekkel együtt végzett cselekvések hozhatják meg. 

 

A második fejezet „A „bankszemléletű” oktatás mint az elnyomás eszköze – alapvetései, kritikája”, amely a mai oktatási rendszerünket mutatja be, fókuszban a tanár- tanuló viszonyával. 

A tanár-tanuló közötti kapcsolat elbeszélő, értekező jellegű, amelyben van egy beszélő és egy passzív befogadó. A tanulásnak ez a nem túl dinamikus módszere – amely gyakran párosul még azzal is, hogy a tanárok által hozott elbeszélések távol állnak a tanulóktól – idegen a diákok számára. Nem az ismert viszonyaikból indul ki, így a tanuló kevésbé érti ezeket az elbeszéléseket és kevésbé tud kapcsolódni hozzájuk. A tanárnak tekintélye van, és valójában ő az oktatás cselekvő alanya. Az oktatás tartalma a tanulókat a hallottak bebiflázására készteti anélkül, hogy mögé néznének a hallottak valós tartalmának. De a szavak nem képesek az átalakításra, ahhoz cselekvésre van szükség. Freire ezt az oktatást hívja bankszemléletű oktatásnak, amelyben banki tranzakcióhoz hasonlítja az oktatást. A tanuló a bankbetét és a tanár az, aki ezt a betétet gyarapítja. A tanulónak nincs más feladata, csak a hallottakat megőrizni és visszaadni. Az embernek azonban szüksége van arra, hogy keressen, kutasson különböző dolgok után, hogy megértsen ezen keresztül folyamatokat, a körülötte lévő világ történéseit. A bankszemléletű oktatásban pont erre nincs lehetőség és hiányzik belőle a párbeszéd is. Pusztán közleményeket adnak ki a tanárok, akik azok közül kerülnek ki, akik azt hiszik magukról, hogy ők a tudás birtokában vannak, így azoknak, akik ezzel nem rendelkeznek, azt odaajándékozzák. A tudás, amelyhez így a tanulók hozzájutnak nem valós esetekből, tapasztalásokból tevődik össze, hanem a tanár tapasztalataiból, így a kritikai érzékük a tanulóknak csorbát szenved. Ebben az oktatási rendszerben az a „jó” tanuló, aki jól tud alkalmazkodni. A tanulók passzívak, és így el is hiszik azt, hogy nincs szükség a cselekvésre, amely pedig a változás alapja – mondhatni, megvalósítója. 

Az elnyomók nem a helyzetet akarják megváltoztatni, amelyben az elnyomottak vannak, hanem csupán a mentalitásukat, hogy jobban idomuljanak az elvárásokhoz. Azt a látszatot keltik az elnyomók, hogy az elnyomottak a rendszeren kívül vannak, ami nem igaz, hisz’ mindig is belül voltak. Ahhoz, hogy a valódi változás bekövetkezzen a struktúrát kell megváltoztatni, mert a bankszemléletű oktatás nem motiválja a tanulókat a világ felfedezésére, a gondolkodásra. A humanista felnőttoktatónak a felszabadulás ügyét kell szolgálnia, a tanítványai mellé kell állnia és hinni kell bennük, és egyszerre kell oktatnia és tanulnia. 

A bankszemléletű oktatás az embert nem a világgal együtt élőnek és együttműködőnek tekinti és nem tudatos lényként tekint az emberre. Pedig az emberi élet meghatározója a kommunikáció, ezen belül is a párbeszéd, amely egyenrangú partnerek között jön létre. 

A felszabadító oktatásban mindenki tanul: a tanár a tanulóktól, a tanulók a tanártól és egymástól, és ebben a folyamatban a szereplők közötti ellentétek feloldódnak. Ez a problémafelvető oktatás, amelynek középpontjában a világ és az emberek közötti kapcsolat áll, amely a tudat lényegét, az irányultságot állítja középpontba és elutasítja az egyoldalú kommunikációt. Megszünteti a tanár és tanuló egyoldalú viszonyát.

A problémafelvető oktatás csak a szabadság viszonyai között valósulhat meg, elutasítva a függőségi helyzeteket, amelyben egyenrangú partneri viszony alakul ki a tanár és a tanuló között. A tanulókat kritikai gondolkodókká teszi. Az ember több szeretne lenni, amit nem érhet el egyedül – ehhez szüksége van a közösségre. 

 

A harmadik fejezet „A dialogikusság: a szabadság gyakorlataként értelmezett pedagógia lényege” címet viseli. Fókuszában a tanulás tartalmi és módszertani kidolgozása áll. 

Az emberi mivoltunkhoz hozzátartozik a beszéd, az igazság, amelyek elvezetnek a cselekvéshez és a reflexióhoz. A dialógus a világot megnevezők találkozása, amely nem lehet egyes emberek vagy csoportok kiváltsága, mindenkinek jogának kell hozzá lenni, hisz’ a dialógus a teremtő aktus, ezért nem lehet benne semmilyen ravaszkodás, a másik ember kihasználása. A dialógus kialakulásához szeretetre van szükség, így nem lehet benne uralmi helyzet, nem lehet benne alá-fölé rendeltségi viszony. Az uralmi rendszerekben is jelen van a szeretet, de nem egészséges formában, hisz’ hiányzik belőle az egészséges partneri viszony. A szeretet a bátorsággal együtt jár, nincs jelen benne a félelem. Dialógus megteremtésére akkor képes az ember, ha felszámolta az elnyomói rendszert, a szeretet kiterjed a világra, az életre és az emberekre, és az alázat jellemzi. 

A dialógus a közös cselekvést kereső emberek találkozása, amelyben a résztvevő emberek képesek egyenlőnek érezni magukat a többiekkel. A dialógushoz szükség van hitre is, vagyis arra, hogy higgyünk az emberekben az emberek bölcsességében és abban, hogy képesek a változásra, a változtatásra. A dialógus egy horizontális viszonyrendszer, amely a szeretetre, alázatra és hitre alapoz, és amelyet összekapcsol maga a bizalom. Ezek mellett azonban az is fontos, hogy a dialógusban résztvevők rendelkezzenek kritikus gondolkodással.

A Freire által hitelesnek tartott oktatásban nem átadnak, nem megállapítanak valamit valakik, hanem együtt tanulnak. Nem a megváltás üzenetét kell vinni az emberekhez, hanem meg kell ismerni az emberek valóságát, a tudatukban létező valóságot is, és mindezt úgy kell visszatükrözni számukra, hogy az cselekvésre sarkallja őket. Fontos, hogy ebben a viszonyrendszerben olyan nyelvet, olyan megfogalmazásokat használjanak a pedagógusok, amelyeket az emberek értenek. A témák, amelyekkel foglalkozni kell ezen tanulási folyamatokban az emberekben és a világhoz fűződő viszonyaikban vannak. Vagyis mindig innen kell kiindulni és nem elvont, az emberek által nem ismert életekből, példákból és viszonyokból. 

A tematika kialakítását megelőzi egy kutatás, amelyben az oktatók és a tágan értelmezett tanulók együtt vesznek részt. Ez a megismerés folyamata, amelyet az együttérzés jellemez. A tematika nem más, mint az emberek gondolkodásának vizsgálata, amelyet a cselekvés során nyert tapasztalatokra építve tud felülírni. A kiindulás az embereket érdeklő, az emberekben jelen lévő témák, amelyeket az interdiszciplináris csapatával a pedagógus összekapcsol, vagyis egy témauniverzumot hoz létre, majd ezeket mint problémát adja vissza azoknak az embereknek, akiktől ezt kapta. 

Az oktatási program összeállítása párbeszéden alapul, így a tanárnak és a tanulónak is joga van annak alakításában részt venni, ami lehetőséget ad arra, hogy addig nem szereplő, de általuk fontosnak tartott témák is bekerüljenek az anyagba. Ezt követően lehet kialakítani az oktatási segédanyagokat, amelyeknél figyelembe kell venni a tanulócsoport készségeit és képességeit. 

Az ember létezésének középpontjában a tudatos cselekvés áll, amely megismerhetővé és átalakíthatóvá teszi a világot. Az emberek uralják tulajdon gondolkodásukat – ez a legfontosabb a felszabadító nevelés-oktatásban.

 

A negyedik rész „Az antidialogikus cselekvés elmélete” fejezet, amely számba veszi a dialogikus cselekvés és az antidialogikus cselekvés jellemzőit. 

Az „antidialogikus” (dialógust mellőző) cselekvés elmélete és jellegzetessége: a hódítás, az oszd meg és uralkodj elve, a manipuláció és a kulturális invázió. 

A hódításhoz két félre van szükség: a hódítóra és a behódoltra. A behódolt maga az elnyomott, akinek nemcsak gazdasági hatalmi nincs, hanem hiányzik a kulturális hatalma is, vagyis az önkifejezés, és a kultúra adta lehetőségek. A hódítók hamis világot mutatnak be a meghódítottaknak, ami csak látványt ad, és így passzív nézőkké válnak a meghódítottak, ezzel elvesztve a felszabadító cselekvést. Nem egyenrangú felekként viszonyulnak egymáshoz a hódítók és meghódítottak, így nem kommunikáción keresztül, hanem közleményekkel közelednek egymáshoz, így jól megválasztott propaganda és jelszavak mentén a tömegkommunikációt használva juttatják el a hódítók az információkat. 

Oszd meg és uralkodj: amikor kisebbség uralkodik, ahhoz, hogy a hatalmát fenntarthassa meg kell osztania a tömeget, és ezt a megosztottságot fenn kell tartania. Az elszigeteltség fenntartására és annak erősítésére törekszenek, amelyre használják az állami bürokráciát és az emberek befolyásolására szolgáló kulturális csatornákat. Ahhoz, hogy a megosztás ne következzen be, egy-egy helyi közösség fejlesztése csak szélesebb kontextusban más közösségekkel együtt képzelhető el. Épp ezért bajos az a féle elgondolás, hogy a közösségből egy-egy embert kiemelnek és képzéseken felkészítik a vezetői szerepre, mert pont ez fog odavezetni, hogy elidegenednek a közösségükben, vagy egyszerűen idegenné válnak. Ezért fontos, hogy a kulturális cselekvés a teljes közösségnek szóljon, ne csak a vezetőknek. Az elnyomók tudatosan használják ezt a módszert, hogy csak egy-egy vezetőt emelnek ki és készítenek fel, így hátráltatva a közösségi tudat felemelkedését és azt, hogy a közösség kritikai módon avatkozzon be.

Manipuláció: az uralkodó elit a saját céljait a manipuláción keresztül fogadtatja el a tömegekkel. Mítoszokkal lehet leginkább manipulálni az embereket, amelyeket az elnyomók adnak elő, mivel a szavahihetőségüket megkérdőjelezhetetlenné emelik, így ezeket a mítoszokat el is hiszik. Az uralom fenntartásának eszköze a manipuláció. Akkor vetik be az elnyomók a manipulációt, amikor a cselekvésben új feltételek állnak elő. A jóléti intézkedések úgymond’ érzéstelenítőként működnek, elterelve a néptömegek gondolatait a valós problémáikról. 

Kulturális invázió: amikor egy társadalmi csoport kulturális közegébe behatolnak azzal a céllal, hogy öntevékenységüket felszámolják, mozgásterüket beszűkítsék, világnézetüket rájuk erőltessék. Elidegeníti és erőszakot követ el a megszállt kultúrán, amely ezáltal elveszíti eredetiségét. A kulturális invázió egyfelől uralom, másfelől uralmi taktika. Az invázió gazdasági és kulturális befolyást jelent egyszerre. A megszállottak elhiszik, hogy ők alacsonyabb rendűek, míg megszállóik magasabb rendűek. A megszállók értékei normává lépnek elő. 

A dialógust mellőző működés jellemzi az intézményeket, a szervezetek működését és struktúráját is. Ezeket működtetők gyakran maguk is elnyomottak, nem szándékosan alkalmazzák ezt a működési módot. 

Amikor a döntés nem azok kezében van, akikről a döntés születik az csupán a döntésnek az illúziója. 

Nem szabad összekeverni a fejlődést a modernizációval. A modernizáció mesterséges indíttatású és egy külső centrumtól függ, ha hiányzik belőle a fejlődés. Az elnyomottakhoz csatlakozni csak úgy lehet, ha odamegyünk hozzájuk. 

A dialogikus cselekvés elmélete és jellegzetességei: együttműködés, egység, szervezettség és kulturális szintézis.

Együttműködés: a cselekvő alanyok egymással együttműködve alakítják át a világot. Az alapja és amin keresztül az együttműködés megvalósul, a kommunikáció. Egyenlő felek vesznek részt a világ feltárásában és így az együttműködésben is, akik bízni kezdenek magukban és egymásban is, amely kölcsönösséget eredményez. A bizalom kialakulásához szükség van a felek találkozására. A dialóguson alapuló közösségvállalásból jön létre az együttműködés. 

Egység – a felszabadulásért: az elnyomottak belső egységének az erősítését jelenti, amely kiterjed a vezetők és a nép közötti egységre is. Az egység a néptömegek összefogásában valósul meg. Az egység megteremtéséhez olyan kulturális cselekvésre van szükség, amely segíti a valósághoz való kötődés megértését. Az ismeretszerzésnek ideológiamentesnek kell lennie. Fontos, hogy az elnyomottak megismerjék a kötődésük miértjét és hogyanját. Világossá kell tenni az elnyomottak számára a helyzetüket és kapcsolatukat.   

Szervezettség: az egységből következik a szervezettség, vagyis, ha az egység létezik, akkor a szervezettség is jelen van, amely azt is jelenti, hogy a szereplők tanúbizonyságot tesznek az ügy melletti elkötelezettségükről. A szervezettség belső igény, a cél pedig a szabadság gyakorlatának megvalósítása. A vezetés mindig a néppel együtt kap szót, ha nem így lenne, az manipulációt jelentene. Nem kényszerítheti rá akaratát a népre a vezetés. A valódi tekintély nem a hatalom egyszerű átadásával valósul meg, hanem átruházással vagy az ügy melletti rokonszenv kinyilvánításával vagy elköteleződéssel. A tekintély (melyet minden szerveződés megkövetel) nem válhat önkénnyé, a szabadság pedig nem válhat szabadossággá.   

Kulturális szintézis: minden kulturális cselekvés szisztematikus, szándékos és a társadalomra irányuló cselekvés. Célja, hogy vagy megőrizze vagy átalakítsa a társadalmi struktúrát. Ez a cselekvés elmélettel bír, amely kijelöli a módszereit és meghatározza a célját. Kiszorítja működéséből a mesterségesen létrehozott elemeket. Célja a felszabadítás, az alá-fölé rendeltségi viszony felszámolása. A tanárok az ilyen jellegű folyamatban együtt szeretnének tanulni a néppel a nép világáról és nem tanítani őket. Beilleszkednek az emberek közé, akiket szerzőtársakká tesznek a közös cselekvés során. Az emberek újjászületnek az új tudásban és az új cselekvésben. A kulturális szintézis a szervezettséget szolgálja, a szervezettség pedig a felszabadulást.  

 

Összegzésként:

A változáshoz változtatásra van szükség, amelyhez tudás kell, és ezt a tudást elsősorban a világ és a benne lévő viszonyok megismerése során szerezheti meg az ember. 

Az ember élete végéig tartó szocializációs folyamat során tanulja meg a szabadságot, a félelemnélküliséget és a szeretetet is, amelyhez tanulópályaként a kapcsolatok és kapcsolódások szolgálnak. 

Több, mint fél évszázada íródott a könyv, mégis aktuális ma is azért, mert örök alapértékeket (szabadság, félelem, szeretet stb.) és működési módokat (együttműködés, egyenrangú partnerség stb.) feszeget, amelyeket nemzedékről nemzedékre mindenkinek el kell sajátítania ahhoz, hogy emberközpontú életet élhessünk. Ezen tanulásnak pedig a legfontosabb helyszínei az iskola és a közösség.

A könyv bemutatása során próbáltam tárgyilagos maradni, ennek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy az én tükrömön keresztül, az általam fontosnak tartott fogalmak kiemelésével lehet ezen írásból megismerni Freire művét,  Az elnyomottak pedagógiáját. Ezért arra szeretnék mindenkit biztatni, hogy olvassa el a könyvet, hogy a saját szemüvegén keresztül tudjon ránézni, hogy legyen saját benyomása, saját kiemelése. Megéri.

 

Szerző:

Molnár Aranka közösségfejlesztő. Vezetett több települési és térségi közösségfejlesztési folyamatot. Fő területe a közösségi tanulás, a közösségi munka szegénységben élő közösségekkel. A Közösségfejlesztők Egyesületének választmányi tagja, az egyesület új kísérleti programjainak meghatározó szereplője.