Erasmus plusz oktatói mobilitás a párizsi szocio-kulturális centrumban, melynek során sikerült megismerkedni két városi közösségi-szociális munka programmal.

Október második hetében lehetőségem volt, az ELTE Erasmus programjának, keretében egy hetet a franciaországi szociális és szociokulturális központok szövetsége párizsi intézményben https://www.centres-sociaux.fr/ tölteni. Szociális munkásként, egyetemi oktatóként lehetőségünk van pár napot, egy Uniós partnerországban, egyetemen, vagy terepen, tanulmányúton eltölteni (nyertes pályázat esetén). Egyéni választás kérdése, hogy egyetemet vagy terepet preferálunk.  Terepen is dolgozóként, a jó gyakorlatok, a szakmám új lehetőségeinek megismerése mindig feltöltenek. Oktatóként, szociális munkásként pedig elkötelezett vagyok a civil szociális paradigma, a közösségi alapú megoldások, a helybe vitt, de integrációt szolgáló szolgáltatások irányában.

Az, hogy egy viszonylag nem kötött tanulmányút, mennyire tud eredményes lenni, azt a fogadó intézmény tudása, de legfőképpen nyitottsága a tapasztalatainak átadását illetően nagyban meghatározza.

A nyers magyar fordítással szocio-kulturális centrumnak nevezett fogadó intézménnyel az ÉLETFA Segítő Szolgálat Egyesületen keresztül találkoztam, mely az IFS – International Federation of Settlements and Neighbourhood Centers, (rövid fordításban: settlementek és szomszédsági központok nemzetközi szövetsége) keresztül segítettek bennünket, több Kontúr egyesületben önkénteskedő tagot tanulmányúthoz. A Fostering Social Justice program meghatározó szervezője a francia partnerintézmény, amely rendkívül elkötelezett, hogy az európai és az Európán kívüli segítő civilek tanulmányutak keretében tudják megosztani egymással tapasztalataikat. 

Mindebből jól látható, hogy mind a tudás, mind a készség megvolt a jó tereplátogatások megvalósításhoz.

A szakmai tartalommal kapcsolatban, a szociális tudás irányában, őszintén szkeptikus voltam. Egyfelől hiába a magas színvonal, ha az a tapasztalat, annyira speciális, hogy csak az adott ország kontextusában használható (volt már több ilyenben részem), másfelől a hazai civil kezdeményezések, nagyban támaszkodnak a nemzetközi jó gyakorlatokra (tehát ugyanaz, csak kicsiben és kevesebb forrással).  

A francia zavargások, valamint a kormánypárti sajtó az integráció kudarcairól szóló tudósításaival szintén a kételyeket növelték bennem.

A https://www.centres-sociaux.fr/, egy donor, vagyis inkubátorszervezet, a francia kormány családvédelmi forrásai egy részének elosztását koordinálja, közösségfejlesztésre, részvételi célokra.

A szervezet központja Párizsban van, mégsem mondható a legkevésbé sem párizsközpontúnak a tevékenység és a szemlélet. Az előtérben hat óra fogadja az odaérkezőt, melyek Franciaország különböző megyéiben mutatják az aktuális időt. 

“Mindenhol és mindenkor részvétel kell, és közösségi részvételen alapuló megoldások” – mondja a szervezet elnökségi tagja Sophie Michelena, akinek különösen sokat köszönhetek.  Hosszasan átbeszéltük a program során az ernyőszervezet működést, kik, miért, és mit tesznek. Ők elsősorban támogatnak, mindenkit, aki nyitott és vízióval rendelkezik. A szervezet a támogatáson kívül képzéssel, tanácsokkal, tapasztalatmegosztó eseményekkel segíti a tagjait, partnereit. 

A partnerek szót, szándékosan használtam, ugyanis sem a kommunikációban, sem a tréningek felépítésében nem éreztem az alá-fölé rendeltséget. Sőt, egyes bemutatott programok esetében pusztán a büszkeséget a támogatás lehetőségéért.

A részvételiség evidencia, az érintettek beleszólása, közösségfejlesztők, közösségi munkával foglalkozók számára, azonban sokszor csak jelszó és a valódi tartalom áldozatul esik a politikai, a bürokratikus, vagy éppen a pályázati céloknak. Itt a nehézségek ellenére, a valódi érintettek bevonásának egészen extrém példáit is láthattam, kedvencem a cargo biciklik segítségével tartott demokrácia workshopok, vidéki településeken.

Érdeklődésemnek megfelelően két témában tudtam egy teljes napot terepen tölteni.

Az egyik terep egy úgynevezett, Rois sous Bois-Sarcelles, melyet  a közelmúltban történt  zavargások tettek ismertté (hírhedté). A negyed és az ott lakók helyzetéről könyvek és tanulmányok sorát írták. A helyzet és az ott lakók helyzete, laikus számára nagyon nehezen érthető (a kollégák szerint a kulcs többek között az algériai háború és a vendégmun-kástörvény változásai körül van). Annál is inkább, hiszen kinézetre egy átlagos nagyvárosi lakótelep (számomra, budapestiként, pl Őrmező, Békásmegyer), képét adja és nekem is csak akkor tűnt fel hol járok, amikor az interneten rákerestem (paris ghetto, little Jerusalem). A negyedek mérete megdöbbentő igazából kelet európai szemmel.

Két helyben dolgozó (és ott felnőtt), közösségi- és ifjúsági munkás segítette itt a megértést (Nabil és Murad). (https://www.rosnysousbois.fr/minformer-sur-ma-ville/mon-cadre-de-vie/les-centres-socioculturels) Szokatlan nyíltsággal beszéltek a munkájukról, Murad kritikus a helyzettel, a törvényekkel, a szociálpolitikával kapcsolatban. Nagy hangsúlyt helyez arra, hogy magyarként megértsem, milyen itt élni. Elvisz egy kávézóba (ahol kb. ötven vendég egyike sem nő), láttatja a lakótelep sivárságát a kulturális szeparálást. „This is not Paris” ismétli sokszor, miközben futva közlekedünk és négy különböző helyi kezdeményezést nézünk meg. Ahogy mindenhol fontosak az igények, a gyermekmegőrző (sokan járnak a centrumba dolgozni, kora reggel, a délutáni különórák és persze a lakhatási ügyek, az együttélés problémái). A legfontosabb, hogy bár az integráció prioritás, a helybe vitt szolgáltatások, a helyiek igényei, bevonása felülír mindent, mindenhol és mindenkor. Az irodák, a közösségi terek a tíz emeletes házak földszinti részén vannak, nem a távolabbi polgármesteri hivatalban, az odafordulók igényeihez igyekeznek alkalmazkodni.

A Sacrelles szintén egy külvárosi szomszédság, de látszatra sokkal színesebb. Itt egy virágzó szociális központot láthatok, két helyi irodával és arról beszélgetünk, mennyire fontos, hogy a helyben élők megéljék magukat személyes identitásukban is, és mennyit tud adni ehhez az egyidejűleg biztosított közösségi szolgáltatás, az élményhétvége, a sport…

Egy másik napon Angoulemben jártam egy (traveller, utazó cigányokat) az un. Jean du Voyages-eket támogató közösségi program nehézségeibe és szépségeibe vezetett be Stephan Coudret, aki ott helyi segítő volt húsz évig, jelenleg a központi szervezet elnökségi tagja.

A franciaországi cigányság (manoushok, szintik), helyzete, szükségletei, teljesen eltérnek, a hazai romák helyzetétől (nem alakultak ki szegregátumok), szociális és kulturális helyzetük meghatározó momentuma, az úton levés, a folyamatos helyváltoztatás. A kereskedelmi munkák, az alkalmi tevékenységek idejére lakókocsiparkokban történik a szállás.

A közös a társadalmi traumák feldolgozatlansága a mellőzöttség. A roma holokauszt egyik feldolgozatlan fejezete, hogy az utolsó elkülönítésre szolgáló tábort a második világháború befejezése utáni ötödik évben zárták be. Négy évvel ezelőttiig, a cigányigazolványnak csúfolt igazolás, a rendőrök által kérhető volt az utazóktól.

Stephanék programja a közösség igényeihez maximálisan alkalmazkodik. A felépítés is sajátos: az élén társadalmi elnökkel (első körben ők láttak minket vendégül), a helyi közösség választásával.

A szolgáltatások, többek között a közösségi képzések, az utazáshoz, a mozgás maximálisan illeszkedő tevékenységek. Amikor gratulálok, vagy elismerésem fejezem ki, a válasz minden esetben „az ő ötletük, volt, közös döntés, hogy ezt csináljuk”.

A helyi irodákban, postaszolgálat, számítógép és internet van. Nagyon fontos a hivatalos elérhetőség, pláne az oktatás szempontjából, hogy a leveleket fogadni tudják.

A közösségi projektek közül, kiemelkednek, a beszélgető körök, az utazás, a kultúra képzőművészeti feldolgozása. 

A legsajátosabb és legunikálisabb a közösség tagjainak, történetüknek, traumáinak képregényben való megjelenése. A profi grafikussal, abszolút a gyerekek fotóival, a saját megélésük elmondásokon alapuló nagyon igényes könyvek, valóban a megjelenés, a befogadás irányába hatnak. Elmondják az elmondhatatlant. A megjelenés, bemutatás nagyobb események, közös gondolkodás a többségi befogadó közösséggel rendkívül hatással lehet az inklúziora, ha ez megfelelő előkészítéssel és jól történik. A látogatás során a hátrányok, például az önkormányzatok felelősséghárítása, az iskolák eszköztelensége (és zártsága) is szóba került.

Minden szinten eredményesnek gondolom a kapott programot, mind szakmai tartalmában, mind „emészthetőségében”. A látogatás során tovább erősödött bennem a jó gyakorlatok gyűjtésének fontossága, a valós igényekre valós válaszok elven végzett kezdeményezések támogatásának fontossága, mely a demokrácia és szakértelem fokmérője a közösségekért végzett munkában.

 

Szerző:

Mihály Bulcsú vagyok, szociális munkás, végzettségemet és az identitásomat tekintve is. Több, mint húsz éve dolgozom mélyszegénységben élőkkel. Hol Intézményvezetőként, hol állami, hol civil alkalmazottként, mindig azonos értékek mentén. Bár most tanítok és gyakorlatot is szervezek az ELTE-n, magamat nagyon is gyakorlati szakembernek gondolom. Számomra a szociális munka a társadalmi szolidaritásról, a társadalmi igazságosságért való folytonos küzdelemről szól, mely leginkább vertikálisan, a másikat partnerként kezelve és a mai korban civilként közösségben lehetséges, kompromisszumok nélkül.