Önkéntes munka a Keleti Pályaudvaron

2019/1

Több mint 20 éve végzek önkéntes munkákat. Eleinte kórházakba és gyermekotthonokba jártam „bohócdoktorként” lufikat hajtogatni, gitározni, énekelni, különböző műsorokat szerveztem, később pedig amikor elvégeztem a fodrász  iskolát (akkor már 15 éve kozmetikus voltam) elkezdtem önkéntesként hajat vágni különböző szociális intézményekben (anyaotthonok, családok átmeneti otthonai, gyermekotthonok, hajléktalan szállók), hogy ezzel is segítsem az ott élő felnőtteket és gyerekeket.

2012-ben határoztam el, hogy professzionális segítő leszek és elkezdtem a tanulmányaimat az ORZSE (1) szociális munkás alapszakon, hogy az önkéntes munkáim során értő figyelemmel tudjam hallgatni a segítetteket és vártam a lehetőségre, hogy a szépségápolást és a szociális munkát később össze tudjam kapcsolni egymással. Ez 2016-ban, a Tükörkép Műhelyben (2) valósult meg, amely a Zuglói Család- és Gyermekjóléti Központ kihelyezett telephelyeként működik. Itt dolgozom családsegítő munkatársként és szépségápolási szakemberként, valamint adományszervezőként, de önkéntes munkát továbbra is végzek, mivel itt csak zuglói ügyfeleket fogadhatok.

 

2019 januárjában végeztem az ELTE szociális munka mesterszakán, jelenleg a szakdolgozatomat – „Szociális munka a szépségszalonban”– írom, és később ebben a témában szeretném írni a PhD-met is.

Az egyik közösségi élményem, ami nagyon sokat adott a számomra és megerősített abban, hogy az út, amin már régóta járok, jó irányba tart, a Keleti Pályaudvaron történt.  Megerősítő élmény volt megtapasztalni, hogy munkám szükséges lehet és nagy segítséget jelenthet a rászoruló, nehéz helyzetbe került embereknek.

Amikor 2015 nyarán a budapesti pályaudvarokat ellepték a menekültek, sok civil a segítségükre sietett étellel, ruhával, játékokkal és foglalkozásokkal a gyerekeknek, vagy akár a tudásukkal (orvosi ellátás, tolmácsolás stb.). Én is csatlakoztam, hajvágással.

Emlékszem, alig kezdődött el a tanítás, amikor egy évfolyamtársam, Ida odajött hozzám az egyetemen és azt mondta: „Magdi, nekünk ki kell mennünk a Keletibe segíteni azoknak az embereknek, elvégre ezért tanulunk szociális munkásnak, nem?” A kérdés csak az volt, hogy mivel segítsünk? Osszunk ételt, vagy tolmácsoljunk, esetleg játszunk a gyerekekkel?

Felhívtam az OR-ZSE szociális munka tanszékének vezetőjét, Háberman Zolit, hogy mit tanácsol nekünk, mire ő: „vágjál hajakat, ahogy eddig is tetted, hisz azok az emberek biztos, hogy nem tudnak eljutni fodrászhoz”. Ezen felbuzdulva fogtam két széket, rárajzoltam két mosolygós fejet, ahogy ollóval a hajukat vágják és ráírtam: „FREE HAIRCUT”. Készítettem kitűzőt Idának és nekem, valamint sorszámokat, amiket Ida osztogathatott azoknak, akik hajvágásra jelentkeztek.

 

Nagyon izgultam, hogy mi lesz, hogyan fogják fogadni a kezdeményezésemet és egyáltalán kapok-e majd áramot a Migration Aid (3) irodából, hogy használni tudjam a hajvágó gépemet?

Alig telepedtem le a székemmel, az emberek azonnal közrefogtak minket, sorba álltak hajvágásért és kérdezték, hogy feltölthetik-e a telefonjaikat, úgyhogy a hajvágás mellett a hosszabbítómhoz is sorba álltak feltölteni a mobiljukat és elérni távolba rekedt szeretteiket. Elképesztő volt az öröm és szeretet, amivel körbevettek minket.

Nem telt bele sok idő, s az egész Keletiben elterjedt a hírünk és megrohantak minket a különböző tévé csatornák munkatársai Írországból, Svédországból, Németországból, Ausztriából, sőt még Kínából is, valamint újságírók is további országokból, tudósítani az eseményekről.

Kérdeztek rólunk, a munkánkról és arról, hogy miért végzünk önkéntes munkát. Érdekes, hogy akkor és ott nem izgultam, de mikor az esti híradóban megláttam magamat és este, mikor posztoltam pár képet, 1 óra múlva pedig a több száz megosztást, akkor éreztem a súlyát annak, hogy mekkora felelősség ez rajtunk.  Felelősség, hogy milyen példát mutatunk, mit mondunk, milyen üzenetet közvetítünk azoknak, akik néztek minket, mert beszélhettünk a szociális munkáról és arról, hogy mit gondolunk a menekültválságról, miért mentünk oda segíteni nekik – bármiről, ami csak felmerült az üggyel kapcsolatban.

 

Később több cikk is megjelent, ami még több önkéntes vonzott a Keletihez, és többen jelezték fodrászok is, hogy szívesen csatlakoznának:

  • Fodrászinfo.com:

http://fodraszinfo.com/portal/segito-kezek-keleti-palyaudvar-onkentes-fodrasz-rozsa-magdolna/

  • HVG:

https://hvg.hu/itthon/20150914_Modern_stilus_lehet__Ingyenes_hajvagas_a

  • Hungarian Free Press:

http://hungarianfreepress.com/2015/09/07/my-hero-magdolna-rozsa-free-haircuts-for-refugees-in-hungary/

  • POLITICO:

https://www.politico.eu/article/migration-crisis-news-hungary-orban-serbia-dispossessed/

 

Ott voltunk, amikor a menekültek – miután nem engedték be őket a pályaudvarra – elindultak az országút felé, hogy gyalog menjenek el Ausztriába és később az esti híradóban láttam, hogy milyen messzire jutottak. Voltak, akik maradtak és reménykedtek abban, hogy tovább tudják folytatni az útjukat, mert abban mindenki biztos volt, hogy nem akarnak maradni, hisz nem beszélik a nyelvünket és eszük ágában sem lenne megtanulni magyarul, ami egy külföldi számára olyan nehéz, mint a kínai, nem beszélve arról, hogy perspektívát sem láttak abban, hogy Magyarországon munkát találjanak.

Sosem felejtem el a pillanatot, amikor egy Haesam nevű férfi kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy ő a hazájában fodrász és nagyon örülne, ha kicsit ő is vághatna hajakat. Az ebédszünetemben átadtam neki a remek lehetőséget. Az öröm hogy ő ott hajat vághatott, szinte leírhatatlan volt. A férfiak tolongtak, hogy hozzá kerülhessenek, így az ebédszünetem után már egymás kezébe adtuk hol az ollót, hol a hajvágó gépet. Hirtelen olyan hangulat lett, mintha tényleg egy fodrászatban lettünk volna, az emberek nevettek, magyarázták, milyen hajuk legyen és lelkes beszélgetésbe elegyedtek, én pedig örömmel néztem őket, ahogyan megnyíltak és újra „otthon” érezték magukat.

Haesam velem volt egészen addig, amíg el nem kellett mennem a gyerekeimért a suliba. Végtelenül hálás volt a lehetőségért, hogy újra fodrász lehetett, hogy ő is segíthetett a honfitársainak és a közegért, ami körülvett minket.

A buszmegálló felé a lépcsősoron az emberek sorba kiabálták nekem, mikor távoztam: „Thank you hair dresser”, ami nagyon jól esett.

Később hírt kaptam az egyik „vendégemről”, aki Németországba ment és telepedett le, mert az újságíró, aki cikket írt az eseményről a Politico lapban, találkozott vele és ezt a képet csinálta nekem. Örültem, hogy a fiatalember már jól van, hogy bár távol az otthonától, de megtalálta helyét a világban.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon mi lett a többiekkel? Sikerült-e új otthonra találniuk? Sikerült-e abból a traumából, amiben éltek és ahonnan elmenekültek, meggyógyulniuk?

 

Az önkéntesek többségével, akik a Keletiben voltak, a mai napig tartom a kapcsolatot, sőt, később szerveztem számukra ingyenes szépségápolást az otthonomban, aminek nagyon örültek:

 

Vasárnapi Hírek: https://www.vasarnapihirek.hu/friss/halaszinhaz_es_koszonomasszazs