Megemelni – közösségfejlesztés idősekkel

A Közösségfejlesztők Egyesületének volt már gyakorlata az idősek körében végzett közösségfejlesztés terén. Ezt a referenciát megismerve kereste meg
Szokoli Erzsébet, a XII. kerületi gondozási központ (1) vezetője az egyesületet, hogy egy, a kerületi időseket célzó közösségfejlesztő programra kérjen ajánlatot. Az idősprogram végül a Szépkorúakért a Hegyvidéken nevet kapta, ennek közösségfejlesztő alprogramja pedig Szolidáris szomszédság néven 2014. áprilisában indult. A Közösségfejlesztők Egyesülete hivatalosan 2016 végén fejezte be a – máig működő – programban való közreműködését. A következő esettanulmány e közösségfejlesztő programról szól.

Röviden
A „kiteljesedett” programban a helyi idős lakosok szomszédsági önkéntesként vagy önkéntes tudósítóként, a szakemberek közösségi mentorként vehettek részt. (A programhoz lazábban kötődő szakemberek a szakemberek műhelyében találkozhattak.) A szomszédsági önkéntesek és a közösségi mentorok a Hegyvidéki Szomszédok csoporthoz, az önkéntes tudósítók a Helyi nyilvánosság műhelyhez tartoztak, utóbbi hetente, előbbi kéthetente tartotta összejöveteleit (s a találkozók közötti munkát és kapcsolattartást levelezőlisták segítették). A program látható tevékenysége: a szomszédsági önkéntesek szervezésében és vezetésével működő klubok és programok, programsorozatok, az önkéntes tudósítók által szerkesztett és működtetett honlap (internetes újság) és
az ahhoz kapcsolódó klubestek, valamint a csoportok által közösen szervezett nyilvános programok. A tevékenységnek nem látható, de fontos része, hogy az önkéntesek kortársaik
felé információkat közvetítettek és egyénileg és csoportosan is érdekérvényesítő tevékenységet végeztek. (2) A program szakmai támogatását három szakember végezte: közösségfejlesztő – szakmai vezető (Gyenes Zsuzsa), közösségfejlesztő – projektasszisztens (ők váltották egymást: Almássy Tamás, Tóth Alexandra, Mile Zsolt, Kádas Judit), nonprofitmédia-szakértő – a Helyi nyilvánosság műhely vezetője (Liling Tamás), rajtuk kívül projektvezető – koordinátor (Farkas Gabriella) és pénzügyi asszisztens (Purtczl Andrea) segítette a munkát, képzőként alkalmanként további közösségfejlesztő szakember (Péterfi Ferenc) kapcsolódott be.

A folyamat
A program 2014 áprilisában a kerület Németvölgy városrészének egy részén indult (3) a szakemberek megkeresésével, számukra – egy rövid érzékenyítő képzéssel – indított műhelymunkával. A helyi idősekkel készített interjúk, majd ezen interjúk alapján induló közösségi beszélgetések jelentették a folyamat másik szálát, s a két szál összetalálkozott az év végi képzésen, ahol az aktívvá vált és a programban való részvételre elkötelezett helyi idős lakosokból szomszédsági önkéntesek, a szakemberekből közösségi mentorok váltak, s csoportként (melyet később Hegyvidéki Szomszédoknak neveztek el) megkezdték közös munkájukat.

A szomszédsági önkéntesek olyan helyi lakosok, akik elköteleződtek arra, hogy a helyi közösségért tevékenykednek – miközben maguk is közösséget alkotnak. A szomszédsági önkéntesek általában „ügyes” emberek: van egy szívügyük (pl. egy közösség, egy tanulócsoport létrehozása), amelyet megvalósítanak.

A közösségi mentorok olyan helyi szakemberek, akik elköteleződtek a szomszédsági önkéntesek, a helyi kezdeményezések támogatására. Híd szerepet töltenek be az intézményi/ szervezeti világ és a szomszédsági önkéntesek között. Helyi lakosokat aktivizálnak és vonnak be a közösségfejlesztő programba.

Azokkal sem szakadt meg a munka, akik nem váltak önkéntessé: tematikus lakossági beszélgetéseket szerveztünk, és folytatódott a szakemberek műhelye. A program első évét egy szakmai konferenciával (4), valamint az aktív időskort népszerűsítő lakossági rendezvénnyel zártuk (5).

2015/16-ban a program mind területileg, mind tematikailag kibővült. A területi bővülés során Németvölgy teljes területére, Virányos, Krisztinaváros és Kútvölgy városrészekre (vagyis a kerület „lenti” részére) terjedt ki. Az új városrészekben – időben jobban elnyúlva – lezajlott egy hasonló feltáró–bevonó folyamat szakemberek megkeresésével, helyi idős lakosokkal készített interjúkkal, az interjúk eredményét bemutató közösségi beszélgetésekkel, majd szomszédsági önkéntes és közösségi mentor képzéssel, végül az újonnan bekapcsolódó tagoknak a Hegyvidéki Szomszédok csoportba vonásával. Tematikailag: a helyi nyilvánosság gazdagítása érdekében önkéntes tudósítók képzése, majd műhelye valósult meg, létrejött a program másik önkéntes csoportja, a Helyi nyilvánosság műhely. Tevékenységük önálló felülete a csoport által szerkesztett és működtetett Kopp-kopp 12. kerület honlap (internetes újság) lett, melynek időnként nyomtatott változata is megjelent. Ebben a szakaszban is szervezetünk konferenciát, melyen a szomszédsági önkéntesek és önkéntes tudósítók is bemutatkoztak (6). 2016 végén további tevékenységekkel bővült a program: a tematikus lakossági beszélgetéseket immár az önkéntesek kezdeményezték és szervezték, a Helyi nyilvánosság műhely pedig elindította a Kulturális Szalonban a havi rendszerességgel jelentkező Kopp-kopp esteket.

2017-re az önkormányzat már nem kötött szerződést a Közösségfejlesztők Egyesületével, a Szépkorúakért a Hegyvidéken program közösségfejlesztő alprogramját, illetve a csoportokat a Kulturális Szalon vette át. A program tehát nem szűnt meg, csak fontos mérföldkövéhez érkezett, ezt egy mérföldkő ünnepséggel fejeztük ki januárban. Mivel a program átadása későn vált véglegessé, 2017 első félévében a Közösségfejlesztők Egyesülete korábban a programban dolgozó szakemberei önkéntesként tovább tevékenykedtek a programban, hogy a csoportok önszerveződésére és öntevékenységére építve a program ősztől már nélkülük is folytatódhasson.

A program azóta is működik, 2018 őszétől mindkét csoport és az általuk szervezetett és vezetett közösségek, programok a Kulturális Szalon új épületében kaptak helyet.

A program terepe és helyi beágyazódása

Budapest XII. kerületét a „gazdag” kerületek közé szokták sorolni, mind az önkormányzat, mind a lakosok anyagi lehetőségei alapján. Fontos azonban látni, hogy a kerület nem csak a „hegyek” villáiból áll, a Déli pályaudvar és környéke is a kerülethez tartozik, a kerület „lenti” részén a viszonylag soklakásos társasházak a jellemzők, és ha nem is meghatározóak és nem is „tipikusak”, de lakótelepek is találhatók a kerületben. A szociális helyzet nyilván más, mint egy halmozottan hátrányos helyzetű régió kistelepülésének mélyszegénysége, de itt is vannak szociális problémák, itt is van szegénység, az idősek körében is. Mindez mentegetőzésnek tűnhet, pedig csak a kerületről a köztudatban élő kép árnyalására szolgál. Az idősekkel foglalkozás ugyanis messze túlmutat a szociális problémákon – erről szól ez az írás.

Budapest Főváros XII. kerület Hegyvidéki Önkormányzat 2013-ban elfogadott Idősügyi Koncepciója fontos forrásunk volt munkánk kezdetén. Az itt szereplő adatok szerint a kerület lakossága 2011-ben 55.776 fő volt, kb. harmaduk hatvan éven felüli. A kerület népességének öregedése folyamatos, az öregedési index (mely a 65 éven felüli lakosok arányát mutatja a 14 év alatti lakosokhoz viszonyítva) 2011-ben 158,8% volt. A kerületben a szociális alapellátás mindenhol elérhető az idősek számára: nappali ellátás, házi segítségnyújtás, étkeztetés.

A kerületben a szociális intézmények mellett több művelődési ház és más kulturális intézmény, valamint sportintézmény kínál lehetőséget a szabadidő eltöltésére, az önkormányzatnak külön programja van az egészségügyi prevencióra, sportolásra: széles a kínálat a szociális, kulturális, egészségügyi és sport intézményi programok, szolgáltatások, közösségi alkalmak terén – a program során készült interjúkban maguk az idősek is pozitívumként említették az idősek számára is igénybe vehető gazdag programkínálatot, külön kiemelve a kedvezményes, illetve ingyenes programokat. Minden kerületi lakos számára elérhető a további kedvezményekre jogosító Hegyvidék kártya. Mindez egyrészről nagyon fontos szolgáltatása a kerületnek, másrészről nehezebbé teszi mind az aktivizálást (a „kiszolgáláshoz” hozzászokott lakos megrendeléseket ad, és nem cselekedni kezd), mind a közösségfejlesztő program elfogadtatását (minek ide még egy program).

A Szépkorúakért a Hegyvidéken program ebbe a környezetbe és szándékrendszerbe illeszkedett, építve az idősügyi koncepcióban megfogalmazott célra: az idősek a helyi társadalom megbecsült tagjai legyenek, aktívan, közösségben, önmegvalósító módon, anyagi és fizikai biztonságban éljenek. A program 2014-ben indult, a kerületi, idősellátással foglalkozó intézmény (mai nevén Hegyvidéki Szociális Központ) keretén belül, vezetője az intézmény vezetője lett (7). A program tervezésekor az információk elérhetővé tételén kívül az idősek aktivizálása és a kortárs segítés jelent meg hangsúlyosan. A program végül három alprogrammal indult: információs pont, önkéntesség, közösségfejlesztés. Az információs pont az idősek számára releváns mindenféle információt (a szociális ellátásról nyújtott tájékoztatáson túl is, a tájékoztatást meghaladóan is) kívánta hozzáférhetővé tenni. Az önkéntes program a házi segítségnyújtás kapacitásait bővítette önkéntesek bevonásával egy „klasszikus” intézményi önkéntes program keretében, melynek nem csak az önkéntesek toborzása, kiválasztása, képzése, mentorálása, hanem az intézményi munkatársak felkészítése és az önkénteseknek az intézményi működésbe ágyazása is részét képezte. A közösségfejlesztő program önállóan működött, ugyanakkor volt szándék az információs pont és a közösségfejlesztő program önkéntesei „összekötésére”, és a házi segítségnyújtás önkénteseivel való kapcsolatra is szerveződtek közös programok.

Fontos erőssége (részünkről könnyebbsége) volt a programnak az a szervezeti keret, amelyben a közösségfejlesztő alprogram nem közvetlenül az önkormányzathoz, hanem annak szociális intézményéhez tartozott. Ez egyrészt azt jelentette, hogy egy szakemberrel kellett tárgyalnunk és együttműködnünk, akivel „egy nyelvet beszéltünk” és ő közvetített az önkormányzat felé, másrészt pedig azzal a közvetlen haszonnal járt, hogy eleve intézményi támogatással indultunk: biztosított volt a közösségi tér és együttműködtek a munkatársak.

Célok és módszerek

A közösségfejlesztő folyamat célja általában a helyi szereplők aktivizálása és bevonása, önszerveződések és öntevékenységük támogatása. Nincs ez másképp az idős(ödő) korosztályra fókuszáló közösségfejlesztő programban sem.

A folyamat elején a helyi szakembereket kerestük meg és helyi idős lakosokkal készítettünk interjúkat, melyek eredményeit közösségi beszélgetéseken ismertettük.

• Interjúk helyi idős lakosokkal: az interjúkészítés hagyományos közösségfejlesztő módszer mint az aktivizálás eszköze, mely egyben a feltárást és a további cselekvés tartalmát is támogatja. A hegyvidéki programban először 46, majd a területi bővüléskor 45 interjú készült helyi idős lakosokkal. Az interjúkban a lakóhelyükhöz fűződő viszonyukról, szomszédsági, közösségi kapcsolataikról, a helyi nyilvánosságról kérdeztük az erre vállalkozókat. Fontos szempontja az interjúnak, hogy ne csak információt adjon, hanem aktivitásra is késztessen, ezért nem csak azt kérdezzük, kinek milyen változtatási javaslata van, hanem azt is, mi az a tevékenység, amibe szívesen bekapcsolódna, az az ügy, amelynek érdekében szívesen tenne. Az interjúkat az első évben interjúkészítésben jártas, a közösségfejlesztő interjúkra felkészített – főként egyetemista fiatalok – készítették, a második évben rajtuk kívül a közösségi mentorokat is bevontuk. Az interjúalanyok megtalálása elég nehezen ment. A szokásos csatornákat használtuk: szakemberek ajánlása, felhívás különböző médiafelületeken, megszólítás eseményeken, hólabda. Az „utcai” megszólításokat az interjúkészítők nem érezték a magukénak, ezért nem használták, a hólabda módszer pedig alig működött. (Pár évvel korábban egy másik, idős korosztályra fókuszáló programunkban különféle lakókörnyezetben jól tudtunk továbbajánlásokat kapni az interjúalanyoktól, tehát ez nem korosztályi sajátosság!)

• Helyi szakemberek megkeresése: ebben a közösségfejlesztő programban is szakembernek tekintettünk mindenkit, aki idősekkel (is) dolgozik, függetlenül attól, hogy tevékenységét mely szakterületen (pl. szociális, kulturális), mely szektorban, illetve milyen fenntartásban (pl. önkormányzati intézménynél, civil szervezetnél, felsőoktatási intézményben), milyen státuszban (pl. közalkalmazottként, egyházi személyként, önkéntesként) végzi. A szakemberek megkeresése minden közösségfejlesztő folyamat egyik első, fontos lépése: helyismeretükkel, szakértelmükkel fontos információkat adnak a munkához, és kapcsolataik révén interjúalanyokat tudnak ajánlani. Legalább ilyen fontos azonban az is, hogy ezekben a beszélgetésekben a közösségfejlesztő ismertetheti a programot, és megteremtheti annak támogató szakmai – intézményi hátterét. A hegyvidéki programban a szakembereknek fontos szerepet szántunk, ezek a beszélgetések az aktivizálást is szolgálták. A program első feltáró szakaszában 29 intézmény, civil szervezet, egyház, párt 31 szakemberével készült interjú, az újonnan bekapcsolódó városrészekben 16 intézmény 22 szakemberével.
• Közösségi beszélgetések: az első közösségi beszélgetéseken a közösség tagjaitól vett tudást adjuk vissza a közösségnek: az interjúkból összesített eredményeket ismertetjük, s kezdjük el ez alapján a közös gondolkodást. A közösségi beszélgetések is az aktivizálást, bevonást szolgálják, e beszélgetések során alakult ki a programhoz kapcsolódó szomszédsági önkéntesek köre. A Hegyvidéken az interjúk eredményét ismertető közösségi beszélgetéseket még széles körben, a további műhelyeket már csak azoknak a hirdettük, akikkel kapcsolatba kerültünk (8).
• Szakemberek műhelye: a helyi intézményekből bekapcsolódó szakemberek elköteleződésére is hagytunk időt és lehetőséget: az első megszólítások után közös együttlétre, egyben egy érzékenyítő képzésre hívtuk őket, melyet további alkalmak követtek, amelyeken lehetőség nyílt a programról való tájékoztatásra is.

A további munka célja az aktívvá vált szakemberek és a szomszédsági önkéntesnek készülő helyi lakosok, elköteleződésének erősítése, önbecsülésük és magabiztosságuk növelése, kompetenciáik fejlesztése, egymáshoz fűződő kapcsolataik, (munka) közösségük támogatása, munkájuk kereteinek kialakítása, identitásuk formálása.

• Szomszédsági önkéntesek és közösségi mentorok csoportja (Hegyvidéki Szomszédok), kétheti 2-3 órás rendszeres találkozókkal. A csoport ad rendszeres keretet a működésnek, teret a tervezésnek, szervezésnek, értékelésnek, egymás tájékoztatásának, elismerésének, támogatásának, mind a szomszédsági önkéntesek által egyénileg szervezett programok, közösségek, mind a csoport által szervezett programok, tevékenységek esetén.  A találkozókat közösségfejlesztő (a szakmai vezető) moderálta, így biztosítva a folyamatos tanulás, továbbképzés lehetőségét. A csoport egyre inkább közösséggé, egyfajta klubbá is vált, ez egyrészt fontos erőforrása volt a munkának, másrészt kihívást jelentett a „feladatra koncentrálásban”.

• • Az önkéntes tudósítók csoportja (Helyi nyilvánosság műhely), heti 4 órás rendszeres találkozókkal. Ugyanazt tudjuk elmondani, mint a másik önkéntes csoport esetén, azzal a különbséggel, hogy itt a csoport állandó feladata az internetes magazin működtetése, arra folyamatosan újabb és újabb cikkek írása és lektorálása, fényképek, videók készítése, feltöltése. Ezek a találkozók alapvetően tehát szerkesztőségi összejövetelek.
  • Képzés: a fentiek is megerősítik, hogy a közösségfejlesztő folyamat egy – informális – képzési folyamat is egyben, melybe nonformális képzési alkalmakat is beiktatunk. A Helyvidéken az eredeti, majd az új területeken végzett feltárás – bevonás szakaszát követte egy-egy kétnapos képzés, melyen a szomszédsági önkénteseket és a közösségi mentorokat készítettük fel leendő tevékenységükre és együttműködésükre. Az önkéntes tudósítók képzése 24 órában, az otthon végzendő (házi) feladatok miatt időben jobban elnyújtva zajlott. És volt egy izgalmas, az informális és a nonformális határán mozgó képzési folyamat is, amelyben egy érdekképviseleti ügyön dolgozott úgy a Hegyvidéki Szomszédok csoport, hogy közben a lakóhelyi érdekképviseletről és a projekttervezésről /-munkáról tanult: a Sportkórházon átvezető út volt a cél, mert a lezárás miatt az itt lakóknak jelentős kerülőt kellett tenniük.

• Tanulmányút: a képzésekhez egy-egy vidéki tanulmányút is kapcsolódott, 2015 tavaszán Kunszentmiklós-Kunbábony civil szervezeteit, közösségi kezdeményezéseit látogattuk meg, s a Civil Kollégium vendégei voltunk, 2016 nyarán a Miskolc Avas városrészében működő közösségfejlesztő programot, annak közösségi kávézóját, a programban dolgozó munkatársakat és önkénteseket ismertük meg. A tanulmányutak célja az önkéntesek látókörének tágítása, tevékenységükhöz újabb impulzusok adása, jó példák megismerése, a „civilség korlátok nélküliségének” megtapasztalása volt. (Nem utolsó sorban pedig a közös utazással, a hosszabb intenzív együttléttel a vidéki tanulmányutaknak a képzéshez hasonló közösségépítő hatása is volt.) A sikeres tanulmányutak folytatásaként – mivel közösségfejlesztő programok és szomszédsági önkéntesek Budapesten is működnek – az Újpalotai Szomszédok Társaságánál, később az Újbuda60+ programhoz kötődő gazdagréti szomszédsági csoportnál is jártunk (9), de vonattal és a házigazdák segítségével Komáromba is eljutottunk, ahol az Élet-Tér Közösség- és Településfejlesztő Egyesület koppánymonostori Mag-házában a közösségi tér közösségi működtetésére láttunk egy újabb példát.

A közösségfejlesztő folyamat magától értetődő módon nem egy „belterjes” munka, amelyben addig szükséges az aktivizálás és bevonás, amíg meg nem alakul (és „ki nem képződik”) az önkéntes csapat. Természetes, hogy a részvételnek arra a szintjére, amelyet a programot működtető önkéntesség jelent, nem jutnak el tömegek. 5-10 főnyi „kemény maggal” már biztonságosan lehet dolgozni, nem is ennek többszörösére duzzasztása a cél. (Nem is lenne reális cél…) Azt azonban látni kell, hogy ez a biztonságos működés hosszú távon csak úgy tartható fenn, ha van miért csinálni – és ha van utánpótlás. (A fluktuáció természetes: változik az élethelyzet – szerencsés esetben azért, mert unoka születik, sajnálatos esetben betegség miatt –, vagy az érdeklődés, motiváció stb.) Az önkéntesek tevékenysége (klubok, események szervezése – vezetése, online magazin írása stb.) ad tartalmat a programnak – egyben lehetőséget további résztvevők aktivizálására, bevonására, természetesen a részvétel különböző szintjein. Az önkéntesek tevékenysége attól is nagyszerű, mert egy sajátos, talán leginkább civilnek, illetve közösséginek nevezhető szemléletet és működésmódot közvetít.

A tevékenység és a részvétel fenntartására és kiterjesztésére szolgáló módszerek három típusát mutatjuk be a továbbiakban. A szakemberek műhelyét és a tematikus közösségi beszélgetéseket az önkéntes csoportok megalakulása után is fontosnak tartottuk, hogy mind a szakemberek, mind a helyi idős lakosok számára a továbbiakban is lehetőséget adjunk az önkéntessé válásra. A módszerek másik típusa az önkéntesek közös szervezésében megvalósuló események voltak – ezek egyszerre szolgálták a közös tevékenységet és egyben az informális tanulást (a szervezés során), valamint az önkéntesek tevékenységeihez új résztvevők bevonásának lehetőségét (a megvalósítás során). Végül két olyan módszert mutatunk be, amely már önkéntesek szervezésében valósult meg, és jól példázza e civil – közösségi szemléletet és működésmódot.

A programhoz kapcsolódást és az önkéntes utánpótlást támogató módszerek:

• Szakemberek műhelye (havi, majd párhavi, tematikus találkozó): a hegyvidéki programban a helyi szakembereknek kiemelt szerepet szántunk: belőlük kerültek ki a szomszédsági önkéntesek munkáját támogató közösségi mentorok, és az is fontos volt, hogy aki nem köteleződik el közösségi mentorként, támogassa a programot. A szakemberek műhelyének ebből a szempontból tehát az volt a célja, hogy az önkéntesek tevékenységéhez a támogató intézményi környezetet, vagyis a szakmai kapcsolatokat, s nem utolsó sorban a közösségi tereket biztosítsuk, hiszen a szakemberek intézményei jelenthetik a program (alapvetően a szomszédsági önkéntesek tevékenysége) számára igénybe vehető közösségi tereket. A szakemberek műhelyét ezért a közösségi mentor képzés után sem hagytuk abba, 2015 nyaráig kb kéthavonta találkoztunk. Azt a „szokásos” tapasztalatot is megszereztük, hogy a kerületben sok intézmény, civil szervezet, egyház sok elkötelezett szakembere foglalkozik az idősekkel – egymásra kevésbé építve, egymástól jórészt függetlenül, s ezek a műhelyalkalmak teremtenek lehetőséget a találkozásra, egymás – és egymás intézményeinek – megismerésére, szakmai párbeszédre, egy esetleges későbbi együttműködés megalapozására. Ez további motivációt adott a folytatásra. A szakemberek műhelyét mindig más helyszínen tartottuk, a helyszínhez kötődő, a szakembereket foglalkoztató tematikával, alkalmanként vendég előadóval. (A Máltai Szeretetszolgálat Fogadójában például 2015 nyarán azért jöttünk össze, hogy az idősek háztartásában feleslegessé vált, illetve keresett bútorok, elektromos eszközök, gyógyászati segédeszközök közvetítéséről beszéljünk. A probléma megoldásában nem nagyon sikerült előre jutnunk – viszont fontos kapcsolat épült az önkormányzati fenntartású, idősellátást végző intézmény és az egyházi hátterű, szenvedélybeteg-ellátást végző intézmény szakemberei között.) A szakemberek műhelye számára idővel létrejött egy levelezőlista a szakemberek közötti közvetlen információcsere támogatására – de ezt a funkcióját soha nem töltötte be, végig a közösségfejlesztőknek a szakembereket elérő csatornája maradt.
• Tematikus közösségi beszélgetések: a program elején még a közösségfejlesztők szerveztek közösségi beszélgetéseket az interjúk alapján érdeklődésre számot tartó témákban, vendégelőadó meghívásával (társasházi közösségépítés, társasházi kertek, tanulókörök), a program végén már az önkéntesek (természetvédelem, házi ápolás, zöld környezet). Ezek a beszélgetések a részvétel több szintjére lehetnének hatással, ideális esetben akár a témában érintettek, illetve a téma iránt érdeklődők klubja is megalakulhatna. Ez egyik esetben sem történt meg – de a résztvevők egy közösségi esemény, ráadásul egy önkéntes által szervezett közösségi esemény részesei voltak és egyéni életükben hasznosítják az itt szerzett információkat, kapcsolatokat, inspirációkat.

Az önkéntesek közös tevékenységét (ezzel informális tanulását), valamint tevékenységükhöz résztvevők bevonását támogató módszerek:

• Élő könyvtár: Az élő könyvtár ismert módszertan: egy rendezvény keretében olyan embereket lehet kikölcsönözni és velük párbeszédet folytatni, akik valamely kisebbségi csoport tagjai. Mi a módszert a magunk képére formáltuk és nem csupán a közösségfejlesztő program, hanem általában véve az aktív időskor népszerűsítésére használtuk. A rendezvényt – mely a program első évét zárta – a helyi könyvtár fogadta be. Az aktív idősek tematikusan elrendezett asztaloknál ülve várták az érdeklődő beszélgetőket (a szomszédsági önkéntesek, házi gondozásba bekapcsolódott önkéntesek, képzőművészettel foglalkozók (a Budai Rajziskola idős tanulói), helytörténetet kutatók, természetjárók). Az esemény lehetőséget adott az információátadásra is, de arra is példát mutatott, milyen sokszínű aktivitásra ad lehetőséget az időskor (10).
• Receptek testnek és léleknek: „szórólapozni” lehet, de hatékonysága nem túl nagy. Azt kellett kitalálni, hogy a kerületi nagyrendezvényen (Hegyvidéki Napok) hogyan tudnánk ennél hatékonyabb és „magunkra jellemzőbb” módon beszélgetéseket kezdeményezni. A sütivel kínálás elég magától értetődőnek tűnt – ehhez tettük hozzá a személyességet. Az önkéntesek nem csak a süteményt készítették el, a receptjét is leírták – és a recept mellé életfilozófiájukat bemutató idézetet is tettek.

Élő kiállítás: gyorsan tisztázzuk: nem embereket állítottunk ki, hanem az ő személyes tárgyaikat (tematikusan elrendezve, pl. a háztartás témánál NDK tojástartót, a kézimunkánál kötőgépet, a munkánál írógépet és indigót, a turista asztalnál alumínium ételdobozt). Tárgyakat, amelyekhez történetek kapcsolódnak s a kiállítók megosztanak a látogatókkal – ettől válik élővé a kiállítás. És persze ez sosem egyoldalú, hiszen a látogatóknak is vannak történetei (11). Az élő kiállítás ötlete itt is onnan indult, hogy a kerület őszi nagyrendezvényén (egészségnap) hogyan tudunk beszélgetéseket kezdeményezni a program népszerűsítése érdekében – de ennél sokkal több történt.

Fontos újból hangsúlyozni, hogy bár e módszerek „önmagukban” is működnek (a „szellemi termékünknek” tekinthető élő kiállítást például kifejezetten szeretnénk, ha más is megszervezné), a közösségfejlesztő folyamatban eszközként jelentek meg. Nem csak a leírásban hangsúlyozott megszólítás és bevonás célját szolgálják, írhattuk volna őket az előző pont, az önkéntesek megerősítésére használt módszerek közé is. Sosem volt kész ötlet és kész forgatókönyv, amiben a szerepeket kellett csak kiosztani. Közösen fogalmaztuk meg a célt, közösen ötleteltünk, közösen alakítottuk az eseményt a végleges formájára, s mind a tervezésben, előkészítésben, mind a lebonyolításban mindenki maga vállalt feladatot. Eleinte e közös megjelenéseket a közösségfejlesztő koordinálta, de idővel ezt a felelősséget és szerepet is átvették az önkéntesek.

A civil – közösségi szemlélet és működésmód megjelenése az önkéntesek által szervezett – vezetett csoportokban

• Rozi-szalon: kéthetente három óra kézműveskedés és beszélgetés. Mielőtt az ismertetésére rátérnék, kitérőt teszek: Egy másik idősprogramban kártyaklubot indított az egyik szomszédsági önkéntes. „Nem is tudtam, hogy ilyen nagy kártyás vagy” – mondtam neki. „Á, csak kellett egy hívószó.” Böbe a magányosan élő időseket szerette volna közösségbe vonni – s addigra már tudta, sokan pasziánszoznak otthon, egyedül. A hegyvidéki programban Rozi egy támogató szomszédsági csoportot szeretett volna létrehozni, tudta, hogy ennek alapja a beszélgetés, a beszélgetéshez pedig a kézműves tevékenység ad jó apropót. Ő maga is szívesen és sokfélét kézműveskedik, így jött létre a Rozi-szalon, ahova mindig valamilyen kézműves technikával érkezik, amelyet meg lehet tanulni, a tevékenységhez csatlakozni lehet – de ez csak egy lehetőség, mindenki hozhatja az aktuális kézimunkáját is. Sőt, a csoporttagok egymást is taníthatják. És közben beszélgetnek, idővel támogató szomszédsági csoporttá, közösséggé alakulnak.
• Önképzőkör (kéthetente két óra): neves szakemberek ismeretterjesztő előadásaiból viszonylag nagy a kínálat. Az önképzőkör alapgondolata, hogy mindenkiben van valami érdekes. (Ez bebizonyosodott a Hegyvidéki Szomszédok önkéntes csoport összejövetelein, csak ott mindig vissza kellett térnünk a „tárgyra”.) Az önképzőkörön hétköznapi emberek tartottak előadást az érdeklődőknek korábbi munkájukhoz, hobbijukhoz kapcsolódóan, vagy külföldön töltött éveikről… Az előadás természetesen beszélgetésbe torkollott.

Szakmai reflexió

Közösségfejlesztőként megtanultuk, hogy az aktívvá vált helyi lakosok mellett további fontos „összetevői” vannak egy sikeres folyamatnak. Ezek közül az alábbiakban a támogató szakemberek körét, a rendelkezésre álló közösségi tereket és további aktív lakosok bevonását emeljük ki.

Támogató szakemberek

Korábbi tapasztalataink alapján ebben a programban különösen fontos szerepet szántunk a helyi szakembereknek. Azt terveztük, hogy a programba bekapcsolódó, a szomszédsági önkéntesekkel egy csoportban tevékenykedő közösségi mentorok között találjuk majd meg azt a személyt, akinek át tudjuk adni a közösségfejlesztő stafétát. Nem így lett.

A szakembereket sikeresen szólítottuk meg és vontuk be a programba, hatan váltak közülük közösségi mentorrá, ebből öten a gondozási központ munkatársai voltak. Úgy alakult azonban, hogy közülük az átadásra nem volt már a csoportban aktív résztvevő. Más munkahelyre, vagy más munkakörbe kerültek, nem kapták meg a támogatást közvetlen főnöküktől… Új közösségi mentorokat pedig nem sikerült bevonnunk.

Ha azonban a támogató szakemberek körét a közösségi mentorokon tágabb szakember körre, illetve támogató intézményi háttérre értjük, akkor elmondhatjuk, hogy bár közösségfejlesztő szemléletű segítő szakember nem maradt a csoporttal, a működési feltételek továbbra is biztosítottak voltak.

Közösségi terek

Korábbi tapasztalataink alapján a program, illetve a program önkéntesei számára rendelkezésre álló közösségi tereket is elengedhetetlen feltételnek tartottuk, ezek biztosításáról a programgazda biztosított minket: az önkéntes csoportok összejöveteleinek és több más rendszeres és alkalmi programnak a gondozási központ célterületen lévő klubja adott helyszínt. Más intézmények szakembereivel kialakított jó kapcsolatoknak köszönhetően azonban máshol is otthonra találtak programok, klubok, képzések – és ezen közösségi terek egy része nem önkormányzati fenntartásban működött.

A program egy szakaszában felmerült a lehetőség arra, hogy a közösségfejlesztő program önálló teret kap, de a kérdés viszonylag hamar lekerült a napirendről. Később volt egy olyan merész elképzelésünk, hogy a Kulturális Szalon új épületét, vagy annak nyitott közösségi terét (a közösségfejlesztő program új otthonát) lehetne közösségi alapon működtetni, de erre sem került sor.

Bevonás

A bevonásról a célok és módszerek fejezetben hosszan beszéltünk. A támogató szakembereknél érintettük a közösségi mentorok bevonását. Itt most a helyi idős lakosok bevonására reflektálnánk, egészen pontosan az önkéntesek bevonására. Az önkéntes tudósítók csoportjába felhívásokkal toboroztunk tagokat, a szomszédsági önkéntesek csoportja a fent leírt, nagy idő- és energiabefektetést igénylő módon alakult meg. Mindkét csoportba érkeztek olyanok, akiket nem mi, hanem társaik vontak be. További erőforrást jelentett a csoportok közötti átjárás: az önkéntes tudósítók egy része szomszédsági önkéntessé is vált, és szomszédsági önkéntes is kapcsolódott be az önkéntes tudósítók tevékenységébe. (A két csoport egyébként is kapcsolatban volt egymással, a nagyobb eseményeken közösen jelent meg, közös munkatalálkozókat is tartott.) Folyamatosan szem előtt tartottuk a bevonás fontosságát, de ezen a téren nem számolhatunk be átütő sikerről.

A közösségfejlesztés eredményeit mérni – az egyik legnehezebb feladat. A lengyel ZIPZÁR modell alapján (12) megpróbáljuk bemutatni a tevékenységek specifikus, számszerűsíthető eredményeit, a személyes fejlődés, tanulás egyéni szintjén elért eredményeket, valamint a képessé tétel és a társadalmi tőke közösségi szintű eredményeit.

A tevékenységek specifikus, számszerűsíthető eredményei

A közösségfejlesztő program vége felé, 2016 őszén – a folytatás érdekében – összegeztük a program addig elért eredményeit (13):

„Az elérés számai:

• Összkerületi szintű felhívásaink újságon, tévén, plakátokon, szórólapokon keresztül (többszöri felhívással, többféle megszólítással) elvileg minden kerületi idős lakost (kb. 20.000 fő) elérhetett.
• 36 intézmény (a közintézményeken kívül beleértve a civil szervezeteket, egyházakat is) 51 szakemberével vettük fel személyesen a kapcsolatot.
• Nagyságrendileg 1.500 helyi időst szólítottunk meg személyesen rendezvényeken, kiscsoportos programokon.
• 320 helyi időst kerestünk meg személyesen (vagy telefonon), mert vállalkoztak interjúra, vagy mások ajánlották őket közösségi bevonásra.
• Közülük 94 helyi időssel valósult meg az interjú (négyszemközti beszélgetés a lakóhelyéről és ahhoz kapcsolódó közérzetéről).
• Közülük kb. 20 fő kapcsolódott be állandó szomszédsági önkéntesként, akik heti szinten gondolkodnak, vitatkoznak helyi ügyekről és szerveznek közösségi akciókat ezek megoldásai érdekében.

A szomszédsági önkéntesek tevékenységének számai: A szomszédsági önkéntesek tevékenysége a közösségfejlesztő program egyik központi eleme: „szívügyüket” megvalósítva közösségeket, tanulóköröket hoznak létre, helyi érdekképviseletet vállalnak, közösségi programokat kezdeményeznek stb. Csupa olyan ügyben, amely elég fontos nekik, hogy jelentős mértékű önkéntes munkát tegyenek bele. Fontos, hogy ezek a körök nem örökre szólnak, hanem addig, míg a tagjai működtetik. Eddig 7 közösséget indítottunk be (ezekből jelenleg 3 aktív, 2 újabb szerveződik). Legrégebbi közösségünk az egészségmegőrző erdőjárás, melyen heti 3 alkalommal ma már alkalmanként 5-6 fő tesz erdei sétát – nem készült statisztika arról, összesen hányan sétáltak már. 1 érdekképviseleti ügyet vittünk végig közösen (más ügyeket az önkéntesek maguk intéztek), 5 közösségi rendezvényt szerveztünk (részben egy nagyobb esemény részeként), jelenleg közösségi beszélgetéseket szervezünk (eddig 2 valósult meg) az önkéntesek által fontosnak tartott témákban. Az egyik szomszédsági önkéntesünk megszervezte 50 éves lakóházában a születésnapi szomszédságünnepet, melyre az azóta elköltözött lakókat (és a házban felnőtt gyerekeiket) is meghívta. Egy szomszédsági önkéntes átlagosan 20-25 emberrel van kapcsolatban a közvetlen környezetében, akik közül átlagosan 10-15 főt tud aktivizálni közösségi események kapcsán.

Az önkéntes tudósítók műhelyének számai: A szomszédsági munka mellett a helyi nyilvánosság fejlesztése érdekében is megszólítottuk a kerületi idős lakosokat, hogy az erre vállalkozók egy képzés után, műhelymunkában dolgozva önkéntes tudósítókká váljanak. Az önkéntes tudósítókból alakult meg a hegyvidéki helyi nyilvánosság műhely. Honlapjuk, a „Kopp-kopp 12. kerület” a https://koppkopp12kerulet.wordpress.com/ címen érhető el. Ez a fiatal csoport 1 tudósítói felületet hozott létre, amin eddig 48 írás született kerületi ügyben.”

Személyes fejlődés, tanulás

Az eddig és az ezután leírtakból össze lehet állítani azt a kompetencialistát, mi mindent tanultak meg az önkéntesek a nonformális képzéseken és az egész folyamat – mint informális képzés – során. Itt inkább azokat az eredményeket szeretném kiemelni, amelyek nem feltétlen nyilvánvalóak, illetve azokat, amelyek megmutatják, egy-egy önkéntes életében milyen változásokat jelentett a program.

Az önkéntesek hasonlóan gondolkodó társakat és közösséget találtak, helyben – pontosabban hasonlóan gondolkodó társak helyi közösségét. Ennek a ténynek mindegyik eleme fontos. Az azonos városrészben lakás nem csak az azonos ügyek, hanem a közelség miatt is fontos, főleg akkor, ha az egészségi állapot nem tesz lehetővé hosszabb utazásokat. A közösség volt, akinek életmentő volt a rokkantság, vagy idős családtag ápolása miatt lakásba szorult életmód miatt, vagy a házastárs elvesztése utáni gyászban. Másoknak voltak más közösségei, de azok más „intenzitásúak” és/ vagy más jellegűek voltak. És ez a közösség valódi, megerősítő és megtartó közösséggé vált. Az azonos gondolkodás az aktivitásban, pontosabban a „tevés”-ben nyilvánul meg. Az önkéntesek között voltak olyanok, akik „életmódszerűen” civilek voltak, s a program civil tevékenységük újabb terepe lett. Mások itt váltak aktívvá. Az önkéntesek harmadik csoportját pedig azok képezik, akik addig is aktív életet éltek – de többnyire mint látogatók. Ebben a programban viszont cselekvőkké váltak, ez lényegi különbség, és a legfontosabb eredmény alapja: az önkéntesek megtapasztalták tevőképességüket. Egyéni haszonnak lehet tekinteni természetesen azt is, hogy közvetlen kapcsolatuk lett intézményi munkatársakkal, önkormányzati felelősökkel, s így saját problémáikat is eredményesebben tudták megoldani.

Következzenek a személyes példák – talán nem árulunk el titkot: A közösségfejlesztő számára ez a legegyértelműbb és legszebb eredménye a programnak.

Az önkéntes, aki úgy csatlakozott, hogy ő „kiskatonának”, végrehajtónak lesz jó, majd társai bíztatására megszervezi az 50 éves házban a régi lakókat is visszahívó szomszédságünnepet, aki meghatottan és büszkén beszél arról, hogy dédunokája keresztelőjén ő mondta a beszédet, és ezt a programban szerzett gyakorlatának köszönheti, aki – bár semmi előadói gyakorlata nincsen – sikeres önképzőköri előadásokat tart. Az önkéntes, aki rendelkezik ugyan nyelvtudással és tanítási gyakorlattal és tudja, mekkora igény van rá, mégsem indít angol társalgási klubot, mert a tudását nem érzi hozzá elegendőnek, míg végül kezdő angol nyeltanfolyamot tart, óriási sikerrel. Az önkéntes, aki szeretne egy klubot indítani a saját lakókörnyezetében, s végül eljut a cselekvéshez: a felelősségvállaláshoz, a megfelelő befogadó megszólításához és a vele való tárgyaláshoz. Az önkéntes, aki rengeteg tárgyi emlékkel is rendelkezik korábbi szeretett munkahelyéről, a kerület korábban meghatározó gyáráról, a MOM-ról, és azok a rendezvényeink, amelyeken ezeket bemutathatja, ezekről mesélhet, ha csak átmenetileg is, ismét értelmet adnak az életének. Az önkéntes, aki kirándulócsoportokhoz nem tud már csatlakozni, de itt társakat találhatott erdőjáró sétáihoz. Az önkéntes, akivel úgy kezdődött a kapcsolatunk, hogy ő csak a klubját szeretné meghirdetni, semmi másra nincs ideje, de azért eljött a képzésre, járni kezdett a csoportba – melynek később vezetőjévé vált. Az önkéntes, aki korábban nem értett a számítógépekhez, de a cikkírás miatt megtanulta. Az önkéntes tudósítók – akik közül egyetlen műszaki ember vagy informatikus sincs, mégis honlapot, illetve internetes magazint működtetnek. Minden önkéntes, aki „öntudatára” ébredt, és meglátta a szerepét abban, hogy a kerületi fontos információkat a helyi lakosok felé a mindennapi személyes kapcsolataiban továbbítsa – és viszont, hiszen az önkormányzattal is immár partnerként tárgyalt.

Eddig csak a szomszédság önkéntesekről és az önkéntes tudósítókról írtunk, de nem feledkezhetünk meg a szakemberekről sem.

A programot és az önkénteseket támogató szakemberek egy részétől inkább mi tanultunk. Megérteni, hogy mit nem értettek meg. Megpróbálni válaszolni – és elfogadni, hogy van, amin nem tudunk változtatni, ugyanakkor nagyra értékelni a támogatást, amit kaptunk tőlük. Nem értették meg, hogy egy szomszédsági önkéntes szerep más, mint egy konkrét feladatot elvállaló, egy intézmény működésébe betagozódó önkéntes. Nem értették meg, hogy hiába hozzáférhető az információ, az még nem jelenti azt, hogy el is jut az emberekhez és be is épül a tudásukba. Nem értették meg, hogy a dolgoknak nem az a természetes rendje, az emberek (a szomszédsági önkéntesek és önkéntes tudósítók különösen) nem azt várják el mindig és mindenkor, hogy az önkormányzat, az intézmény mindent megoldjon (helyettük is). Nem értették meg a jelentőségét állampolgári mivoltunk tanulásának. Nem értették meg, hogy az időseket nem (az időseket sem) megóvni kell a konfliktusoktól, hanem megerősíteni őket abban, hogy a konfliktusokban partnerként tudjanak részt venni és megtanítani őket ezeket kezelni.

A programot és az önkénteseket támogató szakemberek „másik véglete” azok a közösségi mentorok, leginkább szociális szakemberek, akik tanultak. Arról, hogy nincs folyamatos krízishelyzet, amit azonnal meg kell oldani – márpedig ha nincs krízishelyzet, csak szükséglet van, igény van, szándék van, probléma van, akkor ki lehet várni, amíg az érintettek maguk jutnak el odáig, hogy cselekedjenek. Hogy nem megoldani kell, hanem támogatni az érintettet (azt is tanulták, hogyan) a megoldás megvalósításában. Hogy – egyikük szavaival élve – nem lángot kell gyújtanom, hanem meg kell találnom és szikrát kell adnom annak a szalmaszálnak, amely majd lángra lobban.

Eredmények a képessé tétel közösségi szintjén

Láttuk tehát, a programban részt vevő önkéntesek életében milyen szerepet játszott a programban való részvételük, milyen erős támogató közösséget teremtettek maguknak. Mindez nyilván nem választható el élesen attól a hatástól, amit „köreiken kívül” értek el. Hajlamosak vagyunk kevésnek tartani azt a hatást, amelyet egy-két tucat önkéntes egy 55.000 fős kerületben elérhet. Azt gondoljuk, ha csak az eddig idézett számokat nézzük, már akkor sincs okunk szégyenre, és hogy a következő fejezet számai is magukért beszélnek – különösen, ha figyelembe vesszük azt a másfajta „minőséget”, amelyet az önkéntesek és tevékenységeik, programjaik képviselnek.

Ez a másfajta minőség egyrészt abból az egyszerű tényből adódik, hogy aki nem szakember, „csak” érintett, máshogy gondolkodik, máshogy kérdez, máshogy ír. Idős önkéntesek által szervezett tematikus beszélgetés a házi ápolásról, amelyre szakértő vendégként hívják meg többek között a szakintézmény vezetőjét és illetékes munkatársait, más megvilágításban tárgyalja a témát, más kérdéseket vet fel, mint ha a szakintézmény lenne a szervező. Az idős lakos „tapasztalati szakértő”, aki saját bőrén tapasztalja például az akadálymentesítés legapróbb hiányosságait is, s ezeket az önkéntességből nyert önbizalmával és tudásával közvetíteni tudja az illetékes felé, akinek ez a hiányosság nem feltétlenül tűnik fel. Helyi lakosként más témákat lát fontosnak és ezeket más oldalról közelíti meg az önkéntes tudósító, mint a helyi újság hivatásos újságírója.

Ez a másfajta minőség jelenik meg abban a civil – közösségi szemléletben és működésmódban, amelyről korábban már írtunk. (És amely miatt például a házi ápolásról szóló beszélgetésnek az érintettek közti beszélgetés, tapasztalatátadás ugyanolyan fontos része, mint a tájékoztatás.) Nehéz persze mindig tetten érni, és biztosan nem veszi észre, nem érzi meg minden résztvevő, hogy itt most egy önkéntes által közösségi szemlélettel szervezett programról van szó.

De lássuk a ZIPZÁR modell szempontjait a képessé tétel mérésére – hozzátéve, hogy nem folytattunk az önkéntes csoportok tagjaival értékelő beszélgetést e szempontok alapján, ugyanakkor a program több pontján is kértünk reflexiót, melyekkel saját meglátásainkat gazdagíthattuk:

Kohézió, mely a másokra való odafigyelést, a különbözőségek észlelését és elfogadását, a másikkal való közös-ség (pl. a szomszédság) megélését jelenti. Minderre folyamatosan törekedtünk a közös munkában. És mindez folyamatosan alakul is, azzal párhuzamosan, ahogy az egyéni identitás és önbizalom kiépül. A csoportösszejöveteleken létrehoztuk azt a biztonságos teret, amelyben megjelenhetett a különbség és létrejöhetett az odafordulás, megértés, elfogadás, s ez az attitűd jellemezte az önkéntesek „külső” tevékenységét is. Lassan és egyáltalán nem magától értetődően, kialakult a szomszédsági önkéntes identitás, s a csoport maga tudta megfogalmazni a helyi közösségért tenni akarását. Amikor programot terveztünk, vagy az érdekvédelmi ügyünk érintettjeit próbáltuk feltérképezni, törekedtünk a széles látókörre. S meg kell említenünk azt is, hogy ha a program nem is vált intergenerációssá, az az eleme mindenképp intergenerációs volt, hogy a közösségfejlesztő – szakmai vezető (és a többi közösségfejlesztő) a fiatalabb generációt képviselte. Az a tudás, amit ebben a metszetben adtunk át egymásnak, szintén a kohéziót erősítette, és biztosan nem maradt csak a csoporton belül (14).

Önbizalom és befolyás, mely leginkább a változásba vetett hitre és a változtatás képességének megtapasztalására vonatkozik. Az önkéntesek önbizalma egyértelműen nőtt, és tevőképességüket is folyamatosan tapasztalhatják. Működésükhöz, érdekvédelmi tevékenységüket is beleértve azonban támogató környezetet kapnak, ami nagyon jó – ugyanakkor nehezíti a kérdés megválaszolását. A kerületi programkínálatot és nyilvánosságát bővítette az önkéntesek tevékenysége, ugyanakkor „rendszerszinten” kevéssé látványos a változás. Nem igényelne nagyobb változtatást pl., hogy az Idősügyi Tanácsnak a helyi időseket képviselve ne csak az idősklubok képviselői legyenek a tagjai (bár köztük úgy tűnik, egy volt önkéntes tudósító is szerepel), vagy hogy egy-egy időseknek szóló program szervezésébe idős „tapasztalati szakértőket” is bevonjanak.

A bevonódásról már volt és még lesz szó.

Az együttműködés egyrészt a kapcsolati hálókat, másrészt az együttműködésre való nyitottságot jelenti a helyi közösségen belül. Az önkéntesek jól „beágyazottak” nem csak saját közösségeikbe, hanem a lakosság és az „anyaintézmények” (és más intézmények, s rajtuk keresztül az önkormányzat) irányába. Még ha személyi feszültségek vannak közöttük, akkor is képesek egymással együttműködni. Az általuk vezetett csoportok bizonyítják, hogy másokat is képesek bevonni, s velük egy közös cél érdekében együttműködni. Az eddig írtak alapján azt sem kell bizonygatni, hogy az intézmények, illetve a szakemberek és az önkéntesek között is van együttműködés. Olyan együttműködést azonban nem tudunk említeni, amelyben az intézmények partnerként vonták be az önkénteseket saját tevékenységükbe.

Mindeddig arról a bő 2,5 évről írtunk, amelyre a Közösségfejlesztők Egyesülete megbízást kapott. Úgy írtunk erről az időszakról, mint a program első, egységes szakaszáról – pedig a megbízások (ahogy az az önkormányzati programok esetén megszokott) – legfeljebb egy évre szóltak. (Talán nem kell külön kiemelnünk, hogy ez nem ideális keret egy fejlesztőprogram számára.) Mérföldkövet azonban csak a megbízás megszűnése jelentett 2016 végével (ez alkalomból szerveztük a mérföldkő ünnepséget). Fél évig tartott egy átmeneti időszak, amíg még a közösségfejlesztőkkel dolgoztak az önkéntesek A második mérföldkő ezért 2017 nyara – ekkor kezdték el az önkéntesek önálló működésüket. A program helyszíne szempontjából is volt azonban egy átmeneti időszak:

A közösségfejlesztő program, illetve annak csoportjai tehát 2017 januárjától a Kulturális Szalonhoz kerültek. (A Szépkorúakért a Hegyvidéken program másik két alprogramja továbbra is a gondozási központhoz tartozott.) Minden csoport és esemény az eredeti helyén maradt (15), mert a Kulturális Szalon régi épülete nem tudott új csoportokat befogadni, de ezeket a csoportokat és eseményeket már a Kulturális Szalon programfüzetében hirdették meg (jelentősen növelve ezzel azok nyilvánosságát), kerületi nagyrendezvényen már a Kulturális Szalonhoz kapcsolódott az önkéntesek jelenléte (és aktuális tevékenysége), és a tevékenységekhez a teremigényen kívüli szükséges infrastruktúrát, illetve anyagi forrást (pl. szórólapok) is a Kulturális Szalon biztosította. 2018 őszén a Kulturális Szalon új, tágas épületbe költözött, s ide költöztek át az önkéntes csoportok, s az önkéntes csoportok által szervezett – vezetett klubok, események is. A korábban a programfüzetben és a kerületi újságban elkülönülten megjelenő program részei beolvadtak a Kulturális Szalon klubjai, rendezvényei közé – jelölve, hogy azt egy önkéntes, mely program keretében tartja. A Kulturális Szalon – az idősek körében is – kedvelt művelődési háza a kerületnek, az ide költözés új emberek bekapcsolódására is lehetőséget adhat. 2018 ősze tekinthető tehát a program harmadik mérföldkövének.

Jelenleg a Hegyvidéki Szomszédok (a szomszédsági önkéntesek csoportja) működik, továbbra is kéthetente találkozva, 6-7 fővel, a Kopp-kopp Hegyvidék (az önkéntes tudósítók csoportja) heti rendszerességgel tart szerkesztőségi összejöveteleket, 2-4 fővel. A két csoportnak van egy-egy vezetője (a szomszédsági önkénteseknél ez már „rotálódott” is), és bár egymástól függetlenül működnek, van kapcsolat a két csoport között Az önkéntesek által szervezett – vezetett csoportok közül évek óta heti három sétával működik az egészségmegőrző erdőjárás, kb. 6 fős, a Rozi-szalon kétheti találkozásokkal kb. 10 fős „kemény maggal”. A havonta megszervezett Önképzőkör – könyvképzőkör és a Kopp-kopp Társalgó alkalmain (16) akár 50 fő is részt vesz. Hasonló részvétellel zajlanak az alkalmanként szervezett kerületi séták az egyik önkéntes vezetésével, aki sokat tud a kerület „hétköznapi történelméről” is (17). Az önkéntesek – önkéntesként – bekapcsolódtak a Kulturális Szalon más tevékenységeibe is.

Érdemes áttekinteni, hogyan alakultak a sikeres közösségfejlesztő folyamathoz azonosított erőforrások a mérföldkövek után, s a szakemberek, a közösségi terek és a bevonás mellett ezúttal a működés kereteiről is írunk.

Szakemberek: A Kulturális Szalon vezetője, Menyhárt Éva mindig is támogatta a programot, az új helyen is biztosította minden csoport és rendszeres program számára a helyszínt, a nyilvánosságot, a működési feltételeket. Közösségfejlesztő támogatást, mentori segítséget nem kapnak már az önkéntesek. A gondozási központtal is megmaradt a jó kapcsolat, aktuálisan például helyszínt biztosítanak egy olyan egész napos összejövetelnek, amely a Kulturális Szalonban – a teljes kihasználtság miatt – nem tud megvalósulni, másrészt a Szépkorúakért a Hegyvidéken program – a házi segítségnyújtás keretében működő – önkéntes programjának gazdájaként igyekeznek erősíteni a kétfajta önkéntes program részvevői közötti kapcsolatot. A közösségfejlesztő program   kiterjedt szakember-kapcsolatait az önkéntes csoportoknak nem sikerült átadni, csak azok a kapcsolatok maradtak meg, amelyek egy-egy önkéntes számára is közvetlen kapcsolatot jelentettek (ezek vagy a programtól független, korábbi személyes kapcsolatok, vagy a programban kialakult munkakapcsolat, pl. egy-egy eseményt korábban befogadó intézmény munkatársaival).

Közösségi tér: a programnak tehát van helye, az új kezdeményezések is meg tudnak valósulni. Az új épület – a művelődési házaknál megszokott módon – nem közösségi alapon működik. A termeken kívül, amelyeket célzottan, az események idejére használnak a látogatók, van egy viszonylag nagy, nyitott közösségi tere – ez azonban egy kávézóhoz tartozik. Korlátozott tehát a lehetőség az események előtti, utáni, vagy eseményektől független közösségi létre, és így a különböző események részvevői között kialakuló kommunikáció lehetőségére is.

Bevonás: A Hegyvidéki Szomszédok és a Kopp-kopp 12. kerület önkéntes csoportjába nem sikerül új tagokat bevonni. A csoporttagok erős közösséget alkotnak – tudjuk, hogy ennek lehet egy olyan hatása is, amely nehezíti újak csatlakozását. Mindenesetre az biztos, hogy egyelőre nincs olyan, aki elkötelezné magát akár csak egy-egy cikk megírására, és önmagában a szerkesztőségi munkára sincs új jelentkező. A szomszédsági önkéntes identitást is nehéz átadni, és a csoport nem találta még meg közösségfejlesztő nélküli működésének tartalmát: a közösségi életen és a tagok által szervezett – vezetett csoportokkal kapcsolatos megbeszéléseken kívüli tevékenységeket (amelyek korábban leginkább a közös programok, események kitalálása, szervezése és megvalósítása voltak). Persze ez ördögi kör: kevesen nehéz többet vállalni, amihez könnyebb kívülről csatlakozni.

A bevonásnak az a szintje, amikor az önkéntesek által szervezett programokra eljönnek a vendégek, a Kulturális Szalonban még szélesebb közönséget elérve valósul meg. A Kopp-kopp Társalgó, az Önképzőkör – könyvképzőkör teltházas, a Rozi-szalonnak, az egészségmegőrző erdőjárásnak van egy kialakult közössége, amelyhez időről időre (lehet, csak alkalmilag) újabb résztvevők csatlakoznak. Mindebben a Kulturális Szalonnak biztosan nagy szerepe van. Míg az önképzőkörben korábban nem sikerült az önkénteseken kívüli résztvevőket rávenni a bemutatkozásra, előadás tartására, addig a könyvekről szóló beszélgetésekre épülő megújult önképzőkörben már más résztvevők is vállalnak házigazdaságot (leginkább egy-egy könyv ismertetését, illetve kedves olvasmányélmény megosztását).

A működés keretei: Az a tapasztalatunk, hogy a kialakított működésmód, a rendszer fontos szerepet játszik a közösségfejlesztő program továbbélésében: A találkozások rendszeressége, a bejáratott folyamatok (pl. körtelefon a találkozó előtt), a kialakult szerepek, felelősségek, vállalások, a találkozások közötti kapcsolattartást szolgáló levelezőlisták – változnak persze a közösségfejlesztő kiválása után, mégis keretet adnak a tevékenységeknek. Eltűnt az addig „rutin” dokumentáció egy része, alvóvá vált az egyik levelezőlista, a találkozásokon nem szerveződnek már közös programok, érdekvédelmi ügyek. A közösségfejlesztő távozásával megszűnt a – személyében és funkciójában mindenki által elfogadott – programvezető szerepkör, ez gyengítette a közösségfejlesztő program egységként értelmezését. A csoporttagokból lett új vezetők új vezetői stílust képviselhettek, személyiségük hangsúlyosabban jelenhetett meg a csoportban – átrendeződtek a viszonyok. El kell fogadnunk, hogy az önkéntesek körében is van szimpátia és antipátia, különbözőek a vezetői stílusok és ezek kedveltsége, és hogy az emberekből álló rendszer egyes emberek kiválásával, mások jelenléte intenzitásának változásával „új alakzatot” vesz fel.

Közösségfejlesztőként és vezetőként is tanultam a programról, például a szakmai stáb működéséről, működtetéséről: a csoportmunka (a rendszeres stábtalálkozók) ugyan sok időráfordítást igényel, ugyanakkor egyrészt az információáramlás hatékony eszköze, másrészt az azonos értelmezések létrejöttének szinte egyetlen lehetősége, harmadrészt az itt megvalósuló közös gondolkodás az egyéni gondolatoknál gazdagabb eredményre vezethet. És nem utolsó sorban ez a folyamatos kapcsolatban levés fontos motivációt (és egyben önkontrollt) jelent a stábtagok – köztük a stáb vezetője – számára is.

Ebben a programban újból elkövettem, elkövettük azt a hibát, hogy a közösségi mentorokat, esetleg a később vezetővé vált önkénteseket nem vontuk be szakmai köreinkbe (nem hívtuk őket szakmai programokra), hogy identitásukat és szakmaiságukat ezzel is erősítsük.

Amikor a programról tartott konferencián a program jövőjét felvázoltam, a képessé tétel jelentőségét és a közösségfejlesztés folyamatát hangsúlyozandó arról beszéltem, hogy a közösségfejlesztő azért dolgozik, hogy feleslegessé tegye magát, mert a program egy idő után nélküle is működik, kollégám fontosnak tartotta, hogy hozzászólásában ő pedig azt erősítse meg: ez a „feleslegessé válás” csak az intenzív jelenlétre igaz. A programoknak szüksége van egy közösségfejlesztő mentorra a későbbiekben is. Ma már ezt én is külön kihangsúlyoznám. Bő másfél évvel azután, hogy a programban nem vagyok jelen, és – az esettanulmány írása miatti – pici visszakapcsolódással azt látom, nagyon kevés jelenlét és energiabefektetés is nagyon fontos inspirációt jelent az önkénteseknek egy külső, közösségfejlesztő szakember részéről. Egy külső visszajelzés, egy kérdés, egy ötlet, egy kapcsolat… A közösségfejlesztő utáni működési rendszerbe be kellene iktatni a mentorálást, a rendszerességét, a formáját.

(Nem tudom megállni, hogy ne említsem: ha ma újrakezdeném, sokkal több figyelmet és energiát fordítanék a fényképezésre: minden eseményt megörökítenék (de csak a jó képeket tárolnám) – és akkor az esettanulmány írásánál nem kellene ennyi időt fotók keresésével és válogatásával töltenem.)

Emberekkel és közösségekkel dolgoztunk, egy városi lokalitásban – idősekkel. Nem írhatok egy kifejezetten idősekre fókuszáló közösségfejlesztő programról anélkül, hogy választ ne adnék arra a kérdésre, miért van szükség a generációs megközelítésre és mennyiben más idősekkel, mint bárki mással közösségfejlesztőként dolgozni.

A generációs megközelítés nem szükségszerű, ez is egy lehetőség. És semmiképp nem jelenti azt, hogy a program minden tevékenységének (főként az idős önkéntesek minden tevékenységének) az idős korosztály a kizárólagos célcsoportja. Azt viszont fontos elismerni, hogy ugyanakkora létjogosultsága van az „azonosak” közösségeinek, mint amilyen fontos a „különbözőek” együttműködése.

Amikor kirekesztett csoportokról beszélünk, az időseket nem szoktuk felsorolni. Pedig az idősek, a nyugdíjasok másodrendű állampolgárok ma Magyarországon – és ezt nem csak a társadalom jelzi feléjük, hanem (nyilván ettől nem teljesen függetlenül) maguk is sokszor így érzik. Korábban felnőttképzési projektekben is dolgoztam idősekkel. A SLIC projektben például egy olyan műhelymunka képzési programját dolgoztuk ki nemzetközi együttműködésben, amelynek célja az idősek támogatása abban, hogy a tanulásban, vagy a közösségi munkában új célokat találjanak. A műhelymunka alapja a tudásprofil elkészítése volt, amely a legkülönbözőbb készségek önértékelésén alapul (18). Sosem gondoltam, mekkora örömet okoz majd az idős résztvevőknek összegyűjteni és leírva látni, mi mindenben jók. Mert egyébként úgy élnek, hogy ezt nem tudják, nem hiszik el magukról.

Az idős korosztály fő identitása a „nyugdíjas” meghatározás, pedig a nyugdíjazással nem szűnik meg az idős szakmai tudása és tapasztalata sem. A „nyugdíjas” a program önkéntesei esetén könyvtárost, építészt, sportszervezőt, szociális előadót, külkereskedőt, közgazdászt, népművelőt stb. jelent.

Furcsa tapasztalat az is, hogy az aktív idősek csoportját, működését sokan „cuki”-nak látják. Ez számomra nem az elfogadást és elismerést jelenti.

Fontos az idősek felé fordulás, számukra programok szervezése, elengedhetetlenül fontos, sok szempontból, többek között a tiszteletet is kifejezi az idős korosztály tagjai felé. De ugyanilyen fontos a közösségfejlesztő szemlélet is, sok szempontból, többek között azért, mert visszaadja az idősek önbecsülését. Vissza-visszatérve az önkéntesekhez mindig meglep, milyen szeretettel fogadnak. Ezt a magyarázatot találtam rá. És hozzá kell tennem, nem csak ők kaptak sokat a programtól, hanem én is. Érdekes módon leginkább azt kaptam, amit én is adtam. A tevőképességem megerősítő megtapasztalását, elfogadást, tiszteletet, szeretetet, mindezzel önbizalmat, önbecsülést…

Azzal zárnám, ahogyan a mérföldkő ünnepségen adtam át a „stafétát”: minden ember egy lámpás, s a közösségfejlesztő legfontosabb feladata, hogy e lámpás ragyogását felélessze, erősítse, megtartsa – többek között a közösség erejével. Azért is, hogy ez a ragyogás másokra is kiterjedhessen, átterjedhessen.

1. melléklet: A programot ismertető szórólap 2016 őszén
2. melléklet: Idézetek a program résztvevőitől (2016 őszén)
3. melléklet: Fényképek az aktív időskort népszerűsítő élő könyvtár és a „Mesélnek a régi tárgyak” élő kiállítás rendezvényekről

Az esettanulmányhoz tartozó elektronikus könyvtár, melyben további dokumentumok érhetők el: https://drive.google.com/drive/folders/1JwyIn9Y5xtxF50cm87miJNVYeG0xmUma?usp=sharing

A programról – a mérföldkő ünnepségen – készült film elérhetősége: https://youtu.be/bJKvusRfjLc

gyezsu@gmail.com

Ezeket az összejöveteleket (valamennyi eddigi szomszédsági/közösségi programot, amelyben résztvevő voltam) egy-egy olyan új lehetőségnek tartom, ahol a leglényeg pont az, hogy egy (számunkra kedves, vagy fontosnak tartott) ügy érdekében (függetlenül sok-sok egyéb tényezőtől) képesek legyünk együtt gondolkodni, cselekedni – tenni valamit egymásért, a szűkebb-tágabb közösségünkért.

Az utóbbi időben több – nálamnál idősebb és önbizalom-hiányosabb – embernek felajánlottam már, hogy „bevezetem” a számítógépezés, az internetezés (e-mailezés, skype-olás) „tudományába”, azaz megtanítom az előbb felsoroltak alapszintű használatára. (Mindarra a kevésre, amit én az évek során elsajátítottam.) Tudom, hogy nekem igen nagy a türelmem és mérhetetlenül tisztelek mindenkit, aki idős kora ellenére kíváncsi a computer használatára és tenni is hajlandó azért, hogy megtanulja.

A felajánlásomat most először hitte el, és vette komolyan egyik önkéntes szomszéd-társam, s az első (több órás) tanulói alkalom után nagyon bizakodóak vagyunk, hogy fog ez menni! Csak az egyik oldalról a türelem, a másikról a töménytelen mennyiségű gyakorlás szükségeltetik…..

És akkor mindjárt itt vagyunk a szívesség-bank témakörénél.

A közösségfejlesztők segítségével, kialakult egy olyan helyzet, hogy nyugodtan adhatnánk a program alcímének azt is, hogy “Szépkorúak a Hegyvidékért”, hiszen az önkéntesek sokat tettek, tesznek a kerületért.

Lokálpatriota vagyok, önkéntes tudósítóként, úgy érzem, többet tehetek szűkebb (lakó)környezetemért, mint előtte valaha is módomban állt. Írásaimmal bemutattam úgy a számomra örömteli történéseket, mint azokat a jelenségeket, amiken – véleményem szerint – változtatni kellene, lehetne.

Dunainé Kováts Annamária: Nyolc hónap elteltével, már értem, hogy miért van szükség ránk. Az elmúlt évek alatt nagyon sokat szépült, fejlődött, változott kerületünk. Ahhoz, hogy az itt élők “jól érezzék” magukat, mindenképpen szükség van visszajelzésekre. El kell mondani, le kell írni, meg kell mutatni, mi az, ami a kerület lakosainak igényeit kielégíti. Mi az, amit hiányolunk? Mi az, aminek nagyon örülünk. Természetesen a múltat sem szabad feledni! Ki mindenki híresség lakott itt és lakik is itt nálunk?

Dr. Németh Ákos: Úgy érzem, még szélesebb, nagyobb körben is tudok valamit adni kerületünknek, Budának és mindenkinek, aki jó szívvel fogadja. Ezért is csatlakoztam a Helyi nyilvánosság műhelyhez. Tanárként, színészként a média reális iránynak tűnt. Fontos a jó szándék, ám a hozzáértés sem hátrány, és a műhelyben rengeteg új dolgot tanulunk.

Debrődi Gáborné: Alapvetően a közösség közös gondolkodása határozza meg, hogy milyen témákkal, ügyekkel foglalkozunk. Ezt segítik a rendszeres megbeszélések, gondolatébresztő, közösségfejlesztő kirándulásaink.

Fejes Józsefné Klári: Mi arra vállalkoztunk, hogy a körülöttünk élő emberek, ismerősök, szomszédok és a mi magunk problémáit figyelembe véve, megpróbáljunk tenni valamit azért, hogy lakóhelyünket még komfortosabbá tegyük, hogy örömmel tudjunk itt lakni.

Vér Katalin: Közkívánatra, a Gondozási központban, kezdő angol nyelvtanfolyamot indítottunk. Ezt a magam részéről önkéntes felajánlásként, minden ellenszolgáltatás nélkül tettem. A közösségért. 12-en indultunk és 22-en végeztünk. Elég népszerűek voltak az órák.

Zalka Zsuzsa: Még egyszer hangsúlyozom, hogy nagyon tetszik a kerület hozzáállása az idősekhez. Nagyon fontosnak tartom, hogy a továbbiakban is odafigyeljenek a szenior társadalom mentális és fizikai állapotának fenntartására. Amíg tehetem, én is küzdök az érdektelenné válás megelőzéséért.

Sz. Molnár Éva: A 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapó Szvetlana Alekszijevics belarusz írónőről olvastam, és felfigyeltem a következőkre: „Amikor megyek az utcán és ilyen-olyan szavak, kifejezések, kiáltások ütik meg a fülemet, mindig azt gondolom, milyen sok regény tűnik el az időben. A sötétségben.” Akkor gondoltam arra, hogy az legyen a célunk, hogy minél kevesebb történet menjen veszendőbe.

Néhány ismerősnek (6-8), akikkel tornászom, kártyázom, bemutattam a kopp-kopp oldalt, olvassák is. A más kerületekben lakók mind azt mondják, hogy milyen jó nekem, hogy egy ilyen szuper, az idősekkel is törődő önkormányzatunk van.