Péterfi Ferenc népművelő, közösségfejlesztő, a Civil Rádió megalapítója, számos civil szervezet tagja és segítője, wekerletelepi rendezvények közreműködője, a Wekerle szerelmese.

RA: Emlékezeted szerint a Wekerle hogyan került a látókörödbe?

PF: Egy Budapesten élő ember a Wekerléről, mint városrészről egyszercsak elkezd hallani, olvasni. Megtudja, hogy ez egy sajátos építészeti értékekkel bíró, összetartó, egységes telep. Mind kialakulása, mind a sorsa nagyon érdekes.

Amúgy első tényleges élményem a Kós Károly szobor felavatása volt. Nekem véletlenül személyes kapcsolatom is volt azokkal, akik benne voltak ebben a munkában. Akkor éreztem rá, hogy itt van valami! Ám igazi kapcsolatom – valójában – teáltalad lett. Mi barátságban, meg szakmai kapcsolatban voltunk. Valamilyen apropóból, elmentem hozzád. Beszélgettünk, aztán később, az utóbbi pár évben a rendezvényeitekbe is bevontatok. Elkezdtem odavinni tanítványaimat is. Ennek oka volt. Tág körben nehéz kimutatni a közösségi folyamatok alakulását, de egy szűkebb közegben igen, és a Wekerle ilyen tekintetben ideálisnak mondható. Ezért azokat a hallgatóimat, akikkel a szomszédságról tanulunk és beszélgetünk, elhozom ide egyszer-kétszer.

RA: A Civil Rádió (CR) viszont az én emlékezetem szerint valójában mindig úgy jött be a képbe, hogy nekünk valamiféle propagandaeszközre volt szükségünk. Ilyenkor megkerestelek téged. Mi azt kértük, hogy egy-egy eseményünk a CR által nagyobb publicitást kapjon. (Manapság már nem igazán törekszünk erre, mert rendezvényeinket egyre inkább csak magunknak csináljuk…)

PF: Ez az érem egyik oldala. Másrészt van egy-két olyan dolog, ami a Wekerlén nagyon jelen van; olyan, ami pedig nekünk – a Civil Rádió missziója miatt – volt fontos. Mondjuk, ha az önkéntességről akartunk beszélni, akkor azonnal beugrott a telep. Az a minta, az a rendszer, ami ott nálatok keletkezett és kiépült, nagyon izgalmas. Ösztönös és tudatossá vált rendszer, már-már túlszisztematizált… S erről nem én csináltam riportot (Romhányi) Marival, hanem egy kollégánk. Én utólag hallgattam meg. Vagyis a dolog tőlem függetlenül is ment. Amúgy nagyon érdekes volt a beszélgetés.

Tehát nemcsak arról van szó, hogy ti hívtatok, csináljunk valaminek valamilyen promóciót; de mi magunk is azt gondoltuk, hogy éppen erről, egyébként is jó lenne a mi műsorunkban beszélni. Mert, amire ti hívtatok bennünket, az alkalmas mintakövetésre, más szerveződések biztatására. Kapcsolatunk tehát kétirányú volt.

Egy-egy, mindkettőnk számára fontos esemény maga is jó ürügy volt, de a nálatok zajló közösségi folyamatok egy ilyen rádió, mint a Civil számára nagyon lényegesek. A mi szívügyünk egyik része az volt, hogy a helyi cselekvéseket, a helyi közösséget erősítő dolgokat mutassunk be. Ehhez találtunk mi példákat a ti munkátokban.

Meg hát – annak idején – nálunk, a Civil Rádióban volt a „Magyar Kollégium történeteiből” című állandó sorozatod. Az is a jelenlét stabilitását jelentette, jelen voltál egy közegben. Ez is nagyon fontos kapcsolat volt, amin keresztül azért meg lehetett tudni egyet, s mást a Wekerléről is.

 

RA: Gyakran hangzik el a vélemény, hogy a Wekerle olyan különleges dolog, ilyen nincs még egy. Erre én azt szoktam mondani, hogy de, szerintem van! Vagyis igenis vannak jó közösségek; ahol másképp, de lényegében hasonló belső indíttatással, elszántsággal csinálják, s ugyanilyen kitartással működnek. Szerintem a Wekerlén lévő szellemi érték hetven százalékát mi az épített környezetnek köszönhetjük. Vagyis mi ugyanezekkel az önkéntes társakkal egy panel-lakótelepen csak a tizedét tudtuk volna elérni.

PF: De az is lehet, hogy más emberek, ugyanebben az emberi közegben a ti eredményeiteknek csupán tizedét tudnák elérni. Vagyis, ha nem ti vagytok ott; hanem olyanok, akikben nincs elegendő civil kurázsi, ambíció; ha nincsenek véletlen vagy szándékos szakismereti találkozások, akkor a Wekerle adott esetben lehetne passzív, alvó városrész is. Vagy – mint ahogyan Szentendre egy része – skanzenszerűvé is válhatna. De ez egy élő város! A várost a lakói építik, ez nagyon fontos dolog. De persze, fontos maga a város is! Az épített környezet fizikailag is tud segíteni abban, hogy ott jól menjenek a dolgok. De a lakók legalább olyan fontosak (szerintem fontosabbak), mint maga az építészeti kialakítás. De nem kell ezt a kettőt szembeállítani!

RA: Tulajdonképpen egyetlen témám van még. Mit üzensz a wekerleieknek? De úgy is fogalmazhatom, hogy te, aki jószerével kívülről látsz bennünket; ugyanakkor, aki sok mindent – belülről átélve! – tudsz rólunk; te, aki a közösségi munkának, önkéntességnek stb. ismerője vagy; te hogyan látod, merre tartunk mi. Mire kellene vigyázni, milyen gyengeségeink vannak, milyen veszélyeink vannak, mire kellene támaszkodnunk? Azért is mondom, hogy ez üzenet, mert úgy látom, ma a Wekerlén elég komoly változásnak nézünk elébe. Felőröltük energiánk nagy részét. Nem látjuk, hogy milyen irányba megyünk. Sokszor még azok sem értenek egyet abban, hogy hogyan folytassuk, akik értelmesek, okosak, és tenni is akarnak valamit.

PF: Hát, ezt nem tudom megmondani, pedig elég sokszor lehettem ott veletek együtt. (Amúgy ez nekem mindig nagyon nagy feltöltődést is jelentett.) Nem tudom megmondani, mert ezt nem lehet tudományos vagy szakmai alapon elemezni! Ehhez ott kell élni, és ott kell lélegezni azokkal az emberekkel!

A Wekerlén valóban vannak fizikai (építészeti) adottságok, amelyek optimálisnak tűnnek. Ám ti olyan iramot diktáltatok az elmúlt pár évben, ami talán egy kicsit sok is. A folyamat egyrészt elképesztően gyorsan felhozott egy csomó mindent; létrehozott dolgokat, amiket már nem nagyon lehet túlszárnyalni. Ez az utánatok jövőknek nagyon nagy nehézséget jelent! Ugyanis a túlságosan magas hegynek, ami szinte föléjük tornyosul, nem akarnak nekiindulni. Másrészt az elfáradás magyarázata lehet az is, hogy nagyon felpörgött ez a dolog. Nyilvánvaló: ha egyszer van, ami jól megy, amit szeretnek csinálni az emberek, aminek örülnek is; hát akkor miért ne szeretnének még többet?! Nem azt mondom, hogy fékezni kellett volna, de megérteni, hogy vannak hullámok, és hullámvölgyek. Pörög minden, aztán egy kicsit elfárad.

Nem tudok általános tanácsot adni, irányt mondani. Jelen idejű problémáitok egyik okát ebben látom: nagy volt a ritmus. A városrész valóban nagyon sok mindent elért. Ezt meghaladni, de akár a közelébe kerülni is elképesztően nehéz.

Ami szerintem nagyon fontos, hogy bármilyen nehéz (vagy akár romló) helyzetben is a párbeszéd, a találkozás, az együttlét lehetőségét meg kell tartania a közösségnek! S akkor egyszer csak szinte magától előbújik a megoldás. Mert ott nálatok a hely szellemének azért van „némi” munkálkodása! Ezért esetenként egy-két ember eszmecseréjéből, vagy egy – akár külső szakember bevonásával történő – beszélgetésből elő tud kanyarogni a kiút, ebben eléggé biztos vagyok. Lehet, hogy ehhez egy kicsit több idő kell! Ám ahhoz, hogy ez biztosan előjöjjön, ahhoz találkozások kellenek! Vagyis azokat a színtereket kell megőrizni, (vagy akár még ilyeneket fejleszteni is), ahol megvan a találkozás, az együttlét, a kommunikáció esélye. Van gyönyörű központi teretek, egyesületi irodátok. Ugyanakkor nyilvánvalóan hiányzik valami állandó – télen is működő – agóra.  Nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne segíteni.

Fontos volna, hogy a fiatalok is helyben találjanak dolgokat! Mert egy városrész nem tudja kirekeszteni a külvilágot. Amelyik – finoman szólva – sem optimális sok tekintetben. Vagyis, hogy a fiatalokat nem erőforrásnak tartja, hanem valami bajnak, akikkel vigyázni kell… Tehát, hogy nem partnernek kezeli őket.

Nektek nyilván komoly problémát jelent, hogy kívülről nagyon sok hatás ér benneteket. Sok érték, de sok értéktelen is érkezik hozzátok. Ezek némelyike akár a fizikai körülményeket is kikezdheti. Vegyül például az építészeti szabályozást! Lehet ez akármilyen szigorú, ha egymagában áll: kijátsszák. Sok jó példára, és pozitív támogatásra van szükség, hogy a törekvés eredményes legyen! Enélkül rengeteg energia vész el, és a végén az egész semmit sem ér. De, hogyha nagyon erős a minta, a példamutatás, a bevonás, a lényeg megértetése, akkor van esély! Ezek fáradtságos dolgok. Nyilván vannak, akik ezt nem értik, más az érdekük, ezért tök máshogy akarják; elutasítanak minden korlátozást. Nos, ha ők nem letámadva vannak, hanem megérzik a telep szépségét és mások megfeszülését annak érdekében, hogy ez a szépség megmaradjon, akkor lehet, hogy változtatnának. Sok ilyen mechanizmus kellene! Itt is a párbeszédet és az odafigyelést, és az együttlétet, ezeknek az alkalmait gyakorítani, ezt tartanám fontosnak.

Nem tudok sokkal többet mondani, minthogy párbeszéd-párbeszéd! Abból elő tud jönni valami. Na, meg a türelem! De hát, ezt könnyű mondani! A találkozások és a gondolatváltások tereit jól ki kéne munkálni! Ebben – persze – benne van a Facebook, de benne vannak a fizikai helyek is, a tér, ahol le lehet ülni, a kávézó, a zug, a nem tudom mi… Szóval, az, ami ott, abban a ti világotokban kell! Talán az önkormányzatnak is lehet ebben valami szerepe, bár az önkormányzat inkább csak kapni tud a Wekerlétől. A Wekerle előbbre tart, mint bármely önkormányzat. Igaz, velük könnyebb szót érteni, azt hiszem, legalábbis…

De: találkozás és párbeszéd. Ez az egyetlen esély…

 

(Az itt megjelent interjú eredetileg a Wekerle című folyóiratban jelent meg.)

 

Kiemelt kép: Wikipédia