Az V. Nyári Egyetemet az előző négyhez hasonlóan Kunbábonyban, a Civil Kollégium Alapítvány Képzési Központjában, gyönyörű természeti környezetben rendeztük meg, ahol az idén majdnem kétszázra emelkedett a résztvevők száma.

A társadalmi részvétel fokozásának kérdése nemhogy aktualitását vesztette volna az évek alatt, hanem egyre nagyobb igény mutatkozik a témáról való beszélgetésre. Hosszas mérlegelés után 2008-ban a társadalmi tőke fejleszthetőségét helyeztük a középpontba, a társadalmi részvétel fokozásának egyik sarkalatos tényezőjeként.
A négy nap egyes témakörei, a KÖLCSÖNÖSSÉG-BIZALOM-KAPCSOLATOK-HÁLÓZATOK, a társadalmi tőke meghatározó elemei.
Az első nap bevezető előadásában Sík Endre szociológus tartózkodott attól, hogy a társadalmi tőke fogalmát meghatározza, így teret és lehetőséget adott arra, hogy a résztvevők a nyári egyetem előadásainak meghallgatása, a műhelymunkákon való közös gondolkodás után maguk alakítsák, formálják, töltsék meg tartalommal ezt a sokat emlegetett és sokak számára nehezen megfogható fogalmat.
Ha a Nyári Egyetem előtt azt gondoltuk, hogy a társadalmi tőke fogalmát egyszerű meghatározni, és azt, hogyha a hétköznapi ember számára nem is, de a kutatók és tudósok számára legalább egyértelmű fogalom, akkor tévedtünk.
Sík Endre Tőke-e a kapcsolati tőke, s ha igen, mennyiben nem? a Szociológiai Szemlében (2006/2, 72–95.) megjelent tanulmányában azt olvashatjuk, hogy „a társadalmi tőke fogalma alatt mindenki mást ért. Manski (2000) szerint a társadalmi tőke „aluldefiniáltsága” miatt olyan, mint a légypapír; bármilyen megközelítés, ami „társadalmi” tartalmú, megragad rajta.” Hogy miért is nehéz definiálni ezt a fogalmat, hosszas lenne itt taglalni – ajánljuk Sík Endre tanulmányának elolvasását –, de annyi bizonyos, hogy a jelenlegi, közösségi szempontból rossz állapotok magyarázatául az egyik legkézenfekvőbb megoldás a társadalmi tőke alacsony szintjét említeni.
Választottunk néhány számunkra érdekes összetevőt, megvitatni való témát, és ezeket egy csokorba, a Nyári Egyetem kicsit több mint három napjába sűrítettük. Nem volt könnyű választani a résztvevőknek a párhuzamosan futó műhelyek között, hiszen mindegyik terület új és új dimenzióját vetette fel a társadalmi tőke állapotának és fejleszthetőségének. Választásunkkal nem törekedtünk semmiféle teljességre, a Nyári Egyetemen való részvétel továbbgondolásra, továbbtanulásra adhatott motivációt.
A párbeszéd képessége, a beleszólás lehetőségének megteremtése, a szociális szövetkezet szolidaritáson alapuló gazdasági közössége, a közvetlen kereskedelem, a társadalmi partnerek összefogását megkívánó LEADER-program, a civil szervezetek és az állam kapcsolata, az adózás és a bizalom összefüggése, a roma közösségek érdekérvényesítő képességének növelése, a közösségi nyilvánosság megteremtődése az interneten, a falubirtok, a szociális szférában dolgozók képzése, a fiatalok demokráciatanulása, a civil közösségi hálózatok szerepe – ezek voltak a napirendre tűzött témakörök. Valamennyi azt igyekezett feltárni, hogy miként alakul, alakítható, fejleszthető a társadalmi tőke.
Konklúzió helyett a beszélgetés otthon, ki-ki saját közegében folytatódik, ott, ahol valóban megmutatkozik, hogy milyen szinten áll a társadalmi tőke és mit kell tenni a fejlesztése vagy az életben tartása érdekében.
Emlékeztetőül, további vitaindítóul, az előadók írásaiból emelünk ki néhány gondolatot:
Utasi Ágnes azt taglalja, hogy vajon miért is csökkent annyira a bizalom szintje az egyéni szinten és az intézményekkel kapcsolatosan is, s a társadalmi tőke jeles kutatóinak (Putnam, Inglehardt, Fukuyama) gondolatait idézi:

„A modern demokráciával együtt járó túlzott individualizmus áll a jelenség mögött. Az individualizmus nehezíti a társadalmi kohézió fenntartását, illetve kialakulását, miközben erősíti az egymás közötti és a társadalmak intézményei iránti bizalmatlanságot.”

Magyarországon ezt a helyzetet még nehezítette az is, hogy a rendszerváltást követően növekedtek az egyenlőtlenségek, az életfeltételek bizonytalanabbá váltak.
„Mi a bizalom? Hogyan lehet megőrizni, s miként lehet növelni, gyarapítani?” – tette fel a kérdés Utasi Ágnes.

„A bizalom köznapi értelemben valamilyen körülmény kedvező alakulásába vetett hit, remény. A bizalom olyan virtuális kötőelem, amely az egyének és társadalmi csoportok közötti kapcsolatokban termelődik, formálódik. Ezáltal a közösségi kohézió és társadalmi integráció fontos eleme. A társadalmat olyan kapcsolatokból szőtt hálónak, szövetnek tekinthetjük, amelynek szálai az emberek közötti kötelékeket szimbolizálják. A kötelékek létrejöttéhez és a társadalom működéséhez pedig alapvető feltétel az embereket összekötő bizalom. Az egyének, a kapcsolathálókat alkotó embercsoportok, közösségek, társadalmak tagjai egyezségeket kötnek, információt, javakat szolgáltatnak egymásnak. Az együttműködéssel és egymás megismerésének, megtapasztalásának révén a kapcsolatokban létrejön a látens kötelék: a bizalom.”

A bizalmi hálót a modern társadalom intézményrendszere önmagában nem tudja előállítani, szükséges hozzá az egyének egymással való közvetlen kapcsolata, egymás ismerete, a közösség normaképző és normát megtartó ereje.
Mivel kell szembenéznünk azonban, ha a társadalmi tőke, bizalmi tőke fejlesztéséről gondolkodunk?

„Az egyének közötti együttműködést, a közösségi kohézió létrejöttét nagymértékben gátolja az is, hogy a piac és gazdasági célracionalitás motivációjával felpörgetett versenytársadalomban folyamatosan szakadnak a régi kapcsolatok, miközben nehéz új bizalmas köteléket építeni, a bizalmi kört bővíteni”

„Az erős bizalmi kapcsolatkör szűkülését fokozza:
– a településtípusok, régiók szerint is egyenlőtlen lehetőségeket nyújtó munkaerőpiac,
– a vagyoni-gazdasági egyenlőtlenségek növekedése is,
– a rokonok cserélődése a családtípusok pluralizálódásával,
– a felpörgetett életritmus, a gazdagodás és sikercél hajszolása.

„A vázolt trend különböző mértékben ugyan, ám valamennyi modern ipari piaci társadalomra jellemző, mégis válaszra vár az a kérdés, hogy miért bizalmatlanabbak a posztszocialista társadalmak, mint mások, miért épül lassabban a bizalom itt a civil szervezetek segítségével, miért szkeptikusabb a társadalom a participációs önigazgatás tekintetében? Úgy gondoljuk, hogy a nagyobb posztszocialista bizalmatlanság mögött alapvetően a társadalmak anomikus, depressziós állapota rejlik, ami a rendszerváltozástól várt és vágyott társadalmi célok és a rendszerváltozással juttatott eszközök közötti különbségből, diszkrepanciából ered.”

Nézzünk tehát szembe ezzel, gondoljuk át, hogy mit is tehetnénk, ha ezen a helyzeten – talán nem is egyszerre és áttörően, de – lassanként változtatni akarunk!
Kell tehát valami, ami helyreállítja, megközelíti az állapotot, amelyet mindannyian vágyunk. A törvény(?) – ez azonban nem helyettesíti a személyes kapcsolatot és a közösségi normákkal kialakuló bizalmat.
A TÁRKI a Társadalmi tőke növelésének lehetőségei fejlesztéspolitikai eszközökkel címmel, 2005-ben megjelent tanulmányában arról olvashatunk, hogy a Világbank által meghatározott elvek szerint a kormányzatoknak legfontosabb szem előtt tartani a részvétel, a tevékenységeknek a helyi viszonyokhoz való adaptálása és a partnerség elvét.
Ez is hozzájárul ahhoz, hogy mi közösségfejlesztőként legszívesebben azt értjük rajta, amit a Nyári Egyetem hívószavaiként is hangsúlyoztunk: bizalom, kapcsolatok, kölcsönösség. Úgy látjuk, hogy mindebben olyan mértékű visszaesés vagy deformálódás történt, amely a mindennapi élet és a jövő rovására megy. Szerintünk ez az, amin a közösségfejlesztés eszközeivel változtatni lehet. Ez elsősorban a részvétel fokozása, a bizalom erősítése, a civil hálózatok létrehozásának elősegítése.
Pazar élményt jelentett a programban a társadalmi kommunikáció, a helyi nyilvánosság néhány lehetőségének bemutatása. Sok érdekeset megtudtunk az Internet segítségével szerveződő hálózatok új lehetőségeiről, de nagyon „megfogta” a résztvevőket, ahogyan Hargitai Lajos és Kiss Balázs bemutatták egy családi vállalkozásra épülő helyi (települési és kistérségi) médiahálózat kiépülésének szerves folyamatát. A „Bogárd és vidéke” helyi újság és korszerű kábeltelevíziós rendszer kialakulására gondolunk, amelyben a helyi emberek és közösségeik úgy vannak a középpontba helyezve, hogy nem pusztán fogyasztói, de alakítóivá és tudósítóivá válnak a saját környezetük történéseinek. A helyi nyilvánosság – amely a társadalom közösségi-kapcsolati tőkeképzésének jeles színtere.
Társadalomjobbító szándékunktól indíttatva természetesen nem gondoljuk azt, hogy egy nyári egyetem előadássorozata mindenre választ ad, s ezután rögtön tudni fogjuk, hogy mit kell tenni, vagy mit nem szabad tenni, hogy a társadalmi tőke állapota a közösségi viszonyok fejlődését segítse. Elméleti és gyakorlati szakemberek, kutatók sokat vitáznak erről. Kell-e egyáltalán fejleszteni, különösen azt, aminek a fogalmát többféleképpen írják körül, így tehát nem is tudhatjuk, hogy mit is akarunk fejleszteni, ha a társadalmi tőkéről beszélünk. Nem is biztos ráadásul, hogy pontos ez az elnevezés, vannak szakemberek, akik inkább a „kapcsolathálózati erőforrás” kifejezést ajánlják, mint ahogy Angelusz–Tardos (1998) nevezi.
Mi az, amire mi, közösségfejlesztők, a leginkább fókuszáljunk? Elég a civil társadalmat erősíteni és már pusztán ezzel is fejlesztjük a társadalmi tőkét? Elég részvételre ösztönözni az embereket? Elég, ha alkalmat teremtünk arra, hogy a szomszédok megismerjék egymást? Elég, ha együtt dalolnak heti gyakorisággal, vagy falunapot rendeznek?
Vajon jól élnek-e a kapcsolati rendszer bővülésének lehetőségével az emberek? Vajon a korrupciót nem táplálja-e a mélyülő barátság? Ha mindenki mindenkit ismer, elég-e az egy kis faluban, vagy kell még ennél több? Elég-e a közvetlen, szoros kötelék, vagy kellenek a lazább ismeretségek is? Egyáltalán mihez kell mindez? Demokratikusabb lesz-e ettől a társadalom? Jobban bíznak-e az emberek az igazságszolgáltatásban, a törvénykezésben, a parlamenti képviselőben vagy akárcsak a lakóhelyük képviselőjében, szomszédjaikban? Többet találkoznak-e velük? A hatalom elviseli-e a hatalommegosztást? És ha elviseli, az emberek boldogabbak lesznek-e ettől?
E kérdések naponta vetődnek fel a gyakorlatban közösségi munkát végző, vagy „csak” civilként cselekvő emberekben. Arra, hogy milyen válaszok születnek, néhány példát adhatnak a műhelybeszélgetéseken elhangzottak. Az olvasó maga döntheti el, hogy a társadalmi tőke milyen állapotára utalnak az alábbi mozaikok:

Részlet Giczey Péter műhely-összefoglalójából:

„A Népegészségügyi Iskola egy pályázat keretében felmérést készített az ottani egészségügyi állapotokról, és összehívta a helyi lakosokat, hogyan lehetne ezen javítani. Sikerült felkelteni a felelősségérzetet az ott lakókban környezetük iránt, akik több képzésen is részt vettek. Önszerveződő módon megakadályozták a további illegális szemétlerakást a telepen, jó kapcsolatot építettek ki a közterület felügyelettel.
A települési önkormányzatok vezetőivel felemás tapasztalataik vannak, néhol elutasítóak, viszont ahol nő a polgármester, ott érdeklődéssel, nyitottsággal és segítő szándékkal találkoztak. Az uzsorakamat itt is gúzsba köti a cigányságot. Meglepő, hogy a cigány kisebbségi önkormányzatok mennyire egy kézben tartanak mindent, nem szívesen látnak olyan kezdeményezéseket, amihez nincs közük, amit nem tudnak kontrollálni.”

A Lövőház utcaiak kezdeményezését, a NE! Nagydiófa Egyesület és Szindikátus Egyesület munkájáról lásd e lapszám későbbi oldalain!
Témájukhoz kívánkozik Nizák Péter megállapítása a civil szektorról:

„A szektor fejlettségét, állapotát le lehet írni a szervezetek számával, funkcióikkal, szolgáltatásaikkal, de ez sokkal inkább hatékonyságuktól, szervezettségüktől, hálózataiktól, együttműködéseiktől függ.
A szervezetek sikeressége, de problémái is nagyban függenek attól, kivel milyen kapcsolataik vannak. A siker egyik eleme a széles kapcsolatrendszer.”

A nyári egyetemek mindegyikének fő témája a közösségi részvétel fejlesztése. A közösségfejlesztők tapasztalatai szerint azonban gyakran még az egyéni élet síkján jelentkező részvétel, a saját életünk irányításában való részvételünk is gyenge. Egy sodródó embert nagyon nehéz arra bíztatni és motiválni, hogy a közösségi részvételt gyakorolja. És bár feltétlenül szükséges a társadalmi részvételi technikáinak beépítése a közjogi struktúrákba – ahogy Schiffer András mondja –, messze állunk még attól, hogy ezzel élni is tudjon az állampolgárok széles köre.
Szükséges azon is gondolkodnunk, hogy minként lehetne az egyenlőtlenségeket csökkenteni, hogyan lehetne a közteherviselésen változtatni? Megoldási javaslat több is van.
A Nyári Egyetemen Somai Miklós közgazdász szerint a vagyonadózás teremtene a jelenleginél jobb helyzetet:

„Minthogy a papíron kimutatott jövedelmen alapuló közteherviselés egyrészt igazságtalan (mert rendkívül egyenlőtlenül terheli a társadalom egyes rétegeit), másrészt nem hatékony (mert az aránytalan adóterhelésből lényegesen kevesebb közpénz folyik be, mint arányos közteherviselés esetén), célszerű az adóterhelés súlypontját a jövedelemadózásról a társadalmi jólétet megjelenítő, dokumentálható vagyon felé eltolni. Ezáltal megszűnhet az az abszurd helyzet, hogy a relatíve szegényebb család több adót fizet, mint a nála gazdagabb.
A fenti célok eléréséhez azonban félő, hogy nem elegendő a javak és közterhek igazságos elosztása. A társadalmi tudatnak, az emberek mentalitásának is változnia kell! Ne legyen sikk adót csalni, és ne érezze magát baleknak a becsületes adófizető! Az ország elitjének óriási a felelőssége a társadalmi tudat formálásában. Elsősorban nekik van a legnagyobb lehetőségük is rá, saját személyes példájukon keresztül.”

Schiffer András, aki az Ökopolitikai Műhelyről szervezett beszélgetés egyik vendégeként egy másik szempontra hívja fel a figyelmet:

„Jövedelemközpontú helyett fogyasztásközpontú adóztatásra volna szükség. Filozófiai váltást jelentene az adórendszer ökológiai szempontú átalakítása a környezetterhelő fogyasztási és termelési mintázatok fokozott megadóztatása révén, ami lehetőséget teremt a másik oldalon például a munkajövedelmekre, vagy az innovatív, alacsony erőforrás-igényű ágazatokra nehezedő adóprés enyhítésére, így javítva a foglalkoztatást.”

A fentiekből is látható, hogy a társadalmi tőke kapcsán mi minden készteti gondolkodásra a közjóért tenni akaró embereket, és mi minden vár még további megvitatásra, megismerésre, megtapasztalásra.

Az V. Nyári Egyetem előadói és műhelyvezetői:
Almássy Tamás, Balla Gyula, Balla Zoltán, Balogh Gyula, Benedek Gabriella, Bihari László, Bodorkós Barbara, Borbáth Erika, dr. Csáky Gyopár, Csobod Tibor, Dellamaistra Mario, Fehér Eszter, Fidrich Róbert (Fidusz), Garamszegi Balázs, Gergely Attila, Giczey Péter, Gosztonyi Géza, Gőz Brigitta, Halmai Zoltán, Hallgató Éva, Hargitai Lajos, Dr. Horváth Zita, Hunti Mihály, Kajner Péter, Kende Ágnes, Keresztély Krisztina, Kiss Balázs, Lázár László, Magócs Krisztina, Mrosszéki Emese, Mészáros Zsuzsa, Molnár Aranka, Monostori Éva, Nagy Andrea, Nizák Péter, Papp Réka Kinga, Peták Péter, Péterfi Ferenc, Ruskó Rita, Sélley Andrea, Sík Endre, Somai Miklós, Tordai Bence, Vágó Gábor, Utasi Ágnes, Vásárhelyi Gábor, Varga Matild, Vásárhelyi Gábor, Vida Viktor, Vercseg Ilona

Önkéntesek és segítők:
Babos Zsuzsa, Csáki Rozi, Kállai Zsuzsa, Koós Zita, Kovács Edit, Pénzes Mária, Purtczl Andrea, Szilágyiné A. M. Luz Ilia, Teisz Angéla, Tarnai Mária, Sinkó Szandra, Szilágyi Szilveszter, Varga Máté

Közreműködő szervezetek:
Dialóg a Közösségekért Egyesület, Életfa Egyesület, Retextil Alapítvány, Élményakadémia, Székelyföldi Közösségfejlesztők Egyesülete

Hivatkozások:
– Giczey Péter feljegyzése a műhelymunkáról: Roma kezdeményezések a mezőcsáti kistérségben települési és kistérségi szinteken (előadó: Bodorkós Barbara) és a Roma közösségfejlesztés a debreceni Domokos Márton kertben (hozzászóló: Balogh Gyula) V. Nyári Egyetem, 2008, Kunbábony.
– Nizák Péter: Civil hálózatok
Az előadás elhangzott az V. Nyári Egyetemen, 2008-ban, Kunbábonyban
– Sík Endre: Tőke-e a kapcsolati tőke, és ha igen, mennyiben nem? Szociológiai Szemle 2006/2. 72–95.
– Somai Miklós: Adózás és társadalmi versenyképesség a bizalom függvényében
Az előadás elhangzott az V. Nyári Egyetemen, 2008-ban, Kunbábonyban
– Utasi Ágnes: Társadalmi tőke és bizalom
Az előadás elhangzott az V. Nyári Egyetemen, 2008-ban, Kunbábonyban
– A társadalmi tőke növelésének lehetőségei fejlesztéspolitikai eszközökkel

TÁRKI Rt, 2005.
A kutatás vezetője: Tóth István György
A kutatási téma koordinátora: Sík Endre
A tanulmány készítői: Füzér Katalin, Gerő Márton, Sík Endre, Zongor Gábor