Önkényes lakásfoglalók: Kelet-Nyugat szeminárium

1992/2

KELET-NYUGAT SZEMINÁRIUM címmel a közelmúltban érdekes konferenciát szervezett á Társadalmi-Kulturális Szomszédsági Központok Nemzetközi Szövetsége (lnternational Federation of Settlements and Neighbourhood Centres IFS) Németországban.


Az összejövetelen komoly visszhangot kapott a budapesti ESÉL Y Családsegítő és Közösségfejlesztő Szolgálat beszámolója a belső városrész rehabilitációk során végzett közösségi szociális munkájukról.

Az alábbiakban Madlena Erzsébet ismertetőjéből közlünk részleteket, aki az önkényes lakásfoglalókkal foglalkozott. Összeállításunk néhány kiegészítő anyag részletét is tartalmazza, amelyek az erzsébetvárosi munkához készültek.
Budapesten, de több vidéki nagyvárosunkban is igen sok az önkényes lakásfoglalók száma. Budapesten kb. 2500 család lehet az, amelyik jelen pillanatban önkényesen lakást foglalni kényszerült. Ez a szám nem pontos, hiszen ez naponta változik. Az önkényes lakásfoglalás a hajléktalanságnak egy formája.

Ennek okait mi főképpen abban látjuk, hogy a munkanélküliség vidéken nagyobb arányú mint Budapesten és a fővárosnak a szívóhatása arra késztetett több ezer embert, hogy Budapesten keressen új lehetőségeket a maga és a családja számára. Másik fontos előidézőjeként gondolunk arra, hogy igen nagy volt az ingázók száma, a vidékről budapesti munkahelyre naponta, hetente egyszer feljáró dolgozók tábora, és ők jobbára munkásszállásokon laktak Budapesten, de ezeket a munkásszállásokat. az elmúlt két évben bezárták. Gyakorlatilag nincs hol lakniuk és ugye ezek az emberek családjukat is kénytelenek voltak magukkal hozni és hát valami lakást keresni Budapesten. A dolog másik oldala az, hogy van elfoglalható lakás, lakásállomány a fővárosban. Ennek az egyik fő oka az (ehet, hogy az elmúlt rendszerben az állami lakásállományt egy monopol helyzetű szervezet, egy vállalat kezelte, rábízták, de nem tartotta karban valójában a lakásállományt. Rengeteg lerobbant szoba-konyha, komfort nélküli lakás van Budapesten. Százas szorzószámmal szorozhatom be a most elfoglalt szükséglakások számát. Tehát kb. 2500 önkényes lakásfoglaló lehet, ennél a lerobbant lakások száma lényegesen több.

Mi történik az önkényes lakásfoglalókkal? Gondolom mint szerte a világban máshol is holmi hatósági megoldást keres rá az illetékes önkormányzat. Ez elsősorban büntető eljárás. Ez nálunk is büntető és nem gondoskodó eljárás. Egy széttagolt intézményrendszer próbálja ezt a problémát a hajléktalanság ezen részletét kezelni. És sajnos azt mondhatom, hogy jelen pillanatban szétosztva különféle helyekre, hatóságok kezelik ezt a kérdést. Elsősorban rendőrségi ügy, merthogy az önkényesen lakásfoglalók számos bűncselekmény törvényi tényállását megvalósítják, amikor önkényesen lakást foglalnak. Betörés, jogtalan használat, okirathamisítás, rongálás és egyebek. Ezt minimálisan szabálysértésként szankcionálja a büntető rendszerünk, tehát rendőrségi ügy és általában a kilakoltatásokhoz a rendőrség segítségére van szükség. Másfelől kezelik ezt lakásügynek az önkormányzatok lakásosztályai. Ők regisztrálják, számba veszik, hogy mely lakásokat foglalták el és elrendelik a kiürítést, a kilakoltatást. A szociális ügyekért felelős szervek, hatóságok egy-egy önkormányzatnál pedig megkísérelnek valamiféle szociális ellátást nyújtani nekik. De nem sikerül jobbára még leülni sem a lakásügyi osztállyal együtt valamifajta megoldást kitalálni, mert a szociális szervezeteknek nincsen kompetenciájuk, nincsen elégséges együttműködésük a lakásügyi szervekkel. Ők legföljebb támogatni képesek, némi pénzzel, olyanfajta szolgáltatás juttatással, ami az embereknek azt az alapvető gondját, hogy nincs lakás, nincs hol lakni, nincs honnan másnap munkáb¦ menni, nincs hol tanulniuk a gyerekeknek, nem oldja meg. Abban a kerületben ahol a kollégámmal együtt dolgozunk elébe akartunk menni egy évvel ezelőtt a problémának, ugyanis egy évig nem volt kilakoltatás ebben a kerületben és az új, liberálisabb szellemű polgármester és a vezetés felkínált nekünk egy lehetőséget; “próbáljunk valamit kitalálni az eddigi és a jelenlegi jogszabályi megoldásokkal is akár ellenkező megoldást ha tudnánk kínálni nekik, akkor tárgyalhatunk erről.”

Ez egy nagyszerű lehetőségnek ígérkezett számunkra. Egy szociológus kollégámmal együtt – én magam jogászként – arra készültünk, hogy az önkényesen lakást foglalók életútját, lakásútját végigkövetve megpróbálunk olyan .pontokat találni, amelyek esetleg módot adhatnak valamifajta továbbgondolásra. Ennek számbavétele során kiderült, hogy az önkényesek legtöbbje pontosan fizeti az illegálisan használt lakás “legálisan” kiírt lakbérét, rezsijét. Sokan közülük lakhatóvá tették, rendbe hozták a több éve üresen álló lakásokat.

Mi akartuk őket ellátni jogi, taktikai tanácsokkal, erőforrások felkutatásával, ahhoz, hogy kikerülhessenek ebből a képtelen és nagyon kiszorított helyzetből. Összehívtuk a kerületben lévő önkényesen lakást foglalókat. Érdekességként mondom, hogy a kb.100-200 családból 20 önkényes lakásfoglaló jött el és járt össze a többiekkel és velünk rendszeresen több hónapon keresztül. Ez tulajdonképpen nagyon őszinte, klubszerű, felszabadult beszélgetős légkört jelentett és megfordult a helyzet amivel mi indítottuk. Nem a mi tanácsainkra volt szükségük, hanem egymást látták el jobbnál jobb információkkal, történetesen arról, hogy hogyan lehet legalizálni a helyzetüket akár, hogyan lehet állandó bejelentettséghez okiratokat aláírni, hol vannak új elfoglalható üres lakások arra az esetre ha megérkezne a kilakoltató csapat, élén a rendőrséggel. Tehát ők látták el jobbnál jobb tanácsokkal egymást. Mi egy közvetítő szerepet szerettünk volna kialakítani, ezt meg is ajánlottuk az önkényesen lakástfoglaló csapatnak. Közvetítést köztük, a hatóságok és az önkormányzat között, hátha lehetséges valamifajta konszenzust kialakítani. Hiszen a jogszabályaink nem készültek fel erre, és nem szólnak; erről a helyzetről. Nagy eredménye volt a munkánknak az a lelki-pszichológiai jelenség, hogy ezek az emberek végre kimozdulhattak otthonról, végre beszélhettek olyanokkal, akik a sorstársaik. Szemmel láthatóan felszabadultak és megkönnyebbültek, hiszen korábban hónapokig, néhány esetben évekig majdhogynem illegalitásban léteztek, mindenki elől titkolni próbálva azt, hogy ők önkényesen lakást foglaltak.
Magyarországon az állandó lakóhely és ennek a dokumentálása az, ami alapján a legtöbb járandóságunk működik, a legtöbb szolgáltatás, mint például az oktatás, a gyerekeknek az óvodába, iskolába járatása is. Tehát azoknak az embereknek, akik önkényes lakásfoglaló helyzetben éltek, éveken keresztül változatos technikákat kellett kitalálniuk arra, hogy hogyan működjenek, hogyan éljenek, hogyan járjanak a gyerekeik iskolába, melyikbe például. Megjelent rólunk egy megmosolyogtató újságcikk: azt a címet találta az újságíró, hogy “Tárgyalni tanítjuk az önkénteseket”. Ez volt igazán talán a legeslegnagyobb eredménye ennek a ;cözösséget összehozó munkának.

Mert ezek az emberek, akik eddig bujkáltak, a legminimálisabb jogaikkal sem voltak tisztában, nemhogy a lehetőségeikkel, képesek voltak tárgyalni egymással, tárgyalni a döntést hozó hatóságokkal is egy-egy képviselőjük útján, sőt a szomszédaikkal – ezt most szó szerint értem – a szomszédaikkal, a lakótársaikkal is szót érteni és esetlegesen a támogatásukat megnyerni. Több esetben eredményt ért el ugyanis, hogy az önkényes létük ellenére a szomszédaik, a házban lakók mégis támogatásukról biztosították őket, aláírtak olyan papírokat, amiket bejuttattak a polgármesterekhez, hogy a jogtalanság ellenére ezt és ezt a családot méltányossági alapon ne az utcára, hanem valamilyen lakásmegoldáshoz segítse a hivatal. Ez azért is figyelemreméltó, mert a kerületek lakásosztályai a kilakoltató határozataik indoklásában szívesen hivatkoznak arra, hogy a botrányosan viselkedő önkényesekkel szemben védenünk kell a szomszédok jogos érdekeit.

Eredményeink tulajdonképpen abban mérhetők igazán, hogy az egyénenként megoldást kereső és kijáró tárgyalások helyett egy potenciális érdekképviseleti csoportot, közösséget is tudtunk – ha időlegesen is – de létrehozni, amelyek tárgyalásra késztették a hatóságokat és talán nem túlzok ha azt mondom, hogy a realitások kezelésére is kényszerítették ezzel azt az önkormányzatot, amelyik eddig a jogszabályok alapján ezt a problémát nem létezőnek tételezte és kizárólag egyfajta rendőrségi megoldást tudott erre. Az új hatósági gyakorlat nemcsak ebben a kerületben, hanem még néhány ökormányzatnál, tehát egyre több helyen megkísérli a lakásproblémát együtt kezelni másfajta lehetőségekkel, például a szociális támogatási rendszerrel is. És ha a jogszabály nem is ad arra módot, hogy egy önkényesen jogot sértő, önkényesen lakást foglaló megtarthassa azt, amit foglalt, de egész egyszerűen emberi joga alapján joga legyen valamifajta juttatáshoz, minimálisan egy szükséglakáshoz.
Az önkényes laskásfoglaláshoz vezető utak

1. A legjellegzetesebben előforduló kategória: a lakás főbérlőjének halála után a visszamaradó családtagok nekikjogilag igen, de etikailag – fel nem róható okokból, máig rendezetlen jogi helyzetbe kerülnek.
2. IKV-vita. Az IKV félrevezeti az ügyfeleket, vagy a kiutalt lakásokat nem teszi időben lakhatóvá.
3. Válás után megoldatlan lakáshelyzetű, vagy valamely családtag. által erőszakkal kiszorított személyekről van szó.
4. Szegénység, “zsúfoltság”: A kiterjedt nagycsaládok nyomora megmérgezi a közös együttlétet, és a mobilabb családtagok elmenekülnek ebből a légkörből.
5. Vegyes házasság. Cigány-magyar vegyes házasságok esetén a cigány családrész fizikailag képtelen befogadni az új párt, a magyar családrész pedig kitagadással demonstrálja cigányellenes előítéleteit.
6. Családból elmenekülő fiatal. Ebbe a külföldön oly gyakori kategóriába a hazai lakáshelyzet jellege miatt viszonylag kevés eset tartozik. Azok viszont igen súlyosak, az erős önsorsrontás és a szuicid veszélyeztetettség miatt!
7. Adminisztrációs hiba. Az idő múlásával egyre nehezebben igazolható állítások miatt az ügyfél kiszolgáltatott ezekben a helyzetekben.

Mi néhányan, akik megalakítottuk a
TETŐT A FEJÜNK FÖLÉ
elnevezésű csoportot, önkényes lakásfoglalóként vagyunk nyilvántartva a helyi önkormányzatunknál. Fenyegetően közeli kilakoltatásunk előtt tudtára akarjuk hozni mindenkinek, hogy mi:
Nem akarjuk az érvényes törvényeket szándékosan megszegni.

2. Senkit sem akarunk szándékosan megakadályozni abban, hogy lakáshoz juthasson.
Nem az utcának akarjuk nevelni gyermekeinket.
Nem akarjuk, hogy gyermekeinket bárki elszakítsa tőlünk.
5. Nem akarjuk, hogy gyermekeink állami gondozásban nőjenek fel.
Akarunk lakbért fizetni. Legtöbbünk ma is kifizeti azt.
Rendszeresen fizetjük a villany és gázszámlákat.
8. Nem okozunk problémát azokban a házakban ahol lakunk. A házak lakói elfogadnak minket, és sokuk aláírásával is támogatta lakáskiutalási kérelmeinket.
Néhányunkat egyszerűen becsaptak a hivatalok ügyintézői.
10. Hivatalnokoktól és szakemberektől gyakran kaptunk rossz, vagy semmilyen tanácsot, segítséget.
11. Számtalanszor próbáltunk saját magunk megoldást találni kilátástalan lakáshelyzetünkre – mindannyiszor sikertelenül.
12. Ha lakásügyeinkben hivatalos személyekhez fordultunk, sohase tapasztaltuk, hogy bárki is ügyelt volna arra, hogy valóban megértsük azt, amit ügyeink szempontjából meg kell értenünk.
13. Mivel senki sem magyarázta el számunkra is érthetően a lakásügyi jogszabályokat, vagy az IKV és a lakásosztályok jelentőségét, szerepét, ezért könnyen be lehetett bennünket csapni; összezavarni, vagy a bolondját járatni velünk.
14. Nem akarunk mi sem mást, mint bármely más ember: – TETŐT A FEJÜNK FÖLÉ, – egy biztos helyet, ami az otthonunk, – egy száraz helyet esőben, – egy meleg helyet hidegben, – egy helyet, ahol hideg és meleg víz is van. – egy helyet, a magánéletünk helyét. 15. Végső kétségbeesésünkben szántuk rá magunkat erre a lépésre. Azért lettünk lakásfoglalók, mert nem tehettünk mást.
27 család (25 gyerek) nevében a TETŐT A FEJÜNK FÖLÉ csoport.

Javaslat az önkényes lakásfoglalók helyzetének rendezésére

Az önkényes lakásfoglalók helyzetének megoldására mindezidáig sehol sem sikerült valamennyi érdekelt fél számára megnyugtató megoldást találni. Valószínűleg nem is lehet. Az Erzsébetváros területén önkényes lakásfoglalóként nyilvántartott családok lakáshelyzetének megoldása során is csupán a legkevesebb érdeket sértő megoldás kidolgozása lehet a cél.
Tény, hogy a kerületben is szinte valamennyi önkényes lakásfoglaló a lakásfoglalás tényével megszegte az érvényes rendelkezéseket.
Tény, hogy a VII. kerületi Önkormányzat és annak Lakásügyi Bizottsága e nehéz dilemma humánus megoldására törekedett, sokkal inkább, mint a Főváros többi kerületének döntéshozói.
Tény, hogy az Erzsébetvárosiak humanizmusa, türelme az önkényes lakásfoglalók számának növekedésével is járt. Klienseink körében is tapasztaltuk azt a jelenséget, hogy az önkényes lakásfoglalóknak kialakult egy kerületről kerületre űzött csoportja. Nyilvánvaló, hogy a probléma kerületi szinten megoldhatatlan, ám a Fővárostól kiinduló közös megoldásra hiábavaló lenne tovább várni.
Az “ESÉLY” Családsegítő Szolgálat közel 30 család helyzetének ismeretében alakította ki javaslatát: Ahány eset, annyiféle sorstragédia. Valamennyi eset határeset.
Szinte bármelyik “ügy” végződhet kilakoltatással, vagy önkormányzati hatáskörben méltányosság gyakorlásával. E sorsokról szóló döntés alapvetően etikai jellegű. Egy biztos: az önkényes lakásfoglalók ügye nem állítható szembe a lakáskiutalásra várakozók jogos érdekeivel. Minden döntéshozói szinten egyetértés van a tekintetben, hogy az utóbbiak lakáshelyzetének megoldása az önkormányzat ellátási felelősségének körébe tartozott (tartozik?), ám az előbbiek esetében ilyen felelősség még nincs kimondva. Az önkormányzati döntés tehát nem csupán az önkényes lakásfoglalók helyzetére vonatkozó döntés lesz, hanem egyúttal annak kimondását is fogja jelenteni hogy MI AZ AZ ALSÓ HATÁR AMELYET A KERÜLET A MAGA ELLÁTÁSI FELELCSSSÉGEKÉNT ELISMER ÉS KIMOND. Vagyis mi az a jog ami a VII. kerületben a “lakáshoz való jog”-ot jelenti? (ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozata 25. cikkely + A Magyar Köztársaság Alkotmánya 54. szakasz)
Másrészt azzal a ténnyel is szembe kell néznünk, hogy sem az önkényes lakásfoglalás problémáját, sem annak számtalan okát megszüntetni nem lehet. Csupán arra lehet törekedni, hogy e problémák egyéb irányba kanalizálódjanak, és így számuk csökkenjen.
E megoldás során a további lakásfoglalások megelőzése érdekében összetett intézkedéssort kell kidolgozni. Néhány javaslatunk:

A kerületi lakásállományról álljon rendelkezésre pontos nyilvántartás a Lakásügyi Osztályon különös tekintettel az üres lakások számára, komfortfokozatára.
2. Az egészségtelen, vagy egészséget veszélyeztető állapotú lakások számbavétele Köjál-szakvéleményekkel való egyeztetése után sürgősen dönteni kell a lakás további sorsáról.
3. A Lakásügyi Osztály, a Műszaki Osztály és az IKV szoros munkakapcsolatával valósítsa meg, hogy a bontásra, felújításra ítélt épületek, lakások ne álljanak hosszú időn át üresen.
A “3.” pontban megnevezett lakásokat a rendbehozatalig úgy zárják le, hogy ne legyenek elfoglalhatók.
5. Az egyéb okokból átmenetileg üresen álló lakásokat ugyancsak elfoglalhatatlanná kell tenni. (Ennek költségei jóval kisebbek mint egy kilakoltatásé.) Célszerűnek lenne az adott épületekben lakókat tájékoztatni ezen okokról (hagyaték, katasztrófa esetére, vagy menekültek részére fenntartott lakások stb.), hiszen így az ő együttműködésükre is sokkal jobban lehetne számítani.
A hosszú távú megoldás tehát végső soron az Önkormányzat kezében van azzal, hogy a lakásnyilvántartások rendbetétele után mihamarabb:
a kiutalható lakásokat kiutalják,
a felújítandót felújítják,
a lebontandót lebontják,
az indokoltan üresen állót elfoglalhatatlanná teszik.
Mindez nem pusztán pénz kérdése, hanem az illetékes szervek összehangolt. működésén és gyors intézkedésén múlik.
A hosszú távú intézkedések mellett a jelenleg önkényes lakásfoglalóként nyilvántartottak helyzetét is rendezni kell. Az “ESÉLY” Családsegítő Szolgálat a felsorolt családok helyzetének és problémáinak megismerése után azt a következtetést vonta le, hogy:
a probléma kilakoltatással végződő “rendezése” csupán lakásügyi és eljárási megoldást nyújtana, ám figyelmen kívül hagyná a probléma tényleges megoldásához szükséges szociális feladatokat, amelyek az önkormányzat ellátási felelőssége és kötelezettsége körébe tartoznak. Ezért javasoljuk, hogy: ‘
1. Az önkényes lakásfoglalók. ügyében hozott döntések mindig egyéni mérlegelés után szülessenek; a döntéselőkészítésbe vonják be a Családsegítő Szolgálatok és a Családvédelmi Osztály munkatársait.
2. A lakásfoglalásra kényszerült családok szociális helyzetének vizsgálata után a differenciálás és a méltányosság elve legyen az elbírálás alapja-erre a jogszabályok is lehetőséget adnak.
3. Gyermekes családok ne kerüljenek utcára! Szociális helyzete miatt egyetlen gyermek se kerüljön állami nevelésbe! Akár egyetlen gyermek állami nevelése is költségesebb, mint a család együtt-tartása. (Egy nevelőotthoni férőhely kb.: 200.000.- Ft évente egy hajléktalan menhelyi férőhely kb.: 80.000.- Ft évente.)
4. Gyermektelenek esetében külön kell választani a jogellenes magatartás szankcionálását és a szociális helyzet rendezését: az elfoglalt lakásból való kiköltöztetéssel egyidejűleg lakhatási megoldást kell találni számukra az önkormányzat szociális szolgáltatásai segítségével.
5. A mindenkori állami nevelteknek – számuk függvényében – éves, kiutalható, kerületi lakáskeretet kell biztosítani, hiszen a volt állami gondozottak vagy jelenleg állami. neveltek esetében az ellátási felelősség fokozottan fennáll, mert családjaik gondoskodó funkcióit az állam vette át.
6. A külföldről menekültek számára a Főváros biztosítson többlet erőforrásokat, amelyeket adjon a kerület rendelkezési jogkörébe. Addig a kerület biztosítson számukra szükséglakásokat a “3.” és “4.” szempont figyelembe vételével.
7. Fogyatékos, súlyos beteg lakásfoglaló azonos elbírálás alá essen a fentiekkel, hiszen lakásszerzési esélyei kisebbek a munkaképesekénél.
8. A korábbi döntéshozatal és ügyintézés vélelmezett hibáit és félrevezetéseit a méltányosság keretein belül felül kell vizsgálni, alapvetően az ügyfél állítását elfogadva.