Önkéntesek a világban és nálunk: Önkéntességen alapuló önszerveződés szükségességért

1990/3

Az önkéntesek nemzetközi szervezete már XI. kongresszusát tartotta, és mi még arról sem tudtunk, hogy egyáltalán létezik ilyen világszerte elterjedt mozgalom…


1990 szeptemberében Párizsban jártunk Péterfi Ferenccel, az IAVE (International Association for Volunteer Effort, az Önkéntes Erőfeszítések Nemzetközi Szervezete) meghívására. A kongresszus soros rendezője az Önkéntesek Francia Nemzeti Központja volt. Szándékosan keresték a kapcsolatot a szabaddá vált Kelet-európai országokkal, az önszervező egyesületekkel és képviselőikkel, és így jutottak hozzánk, a Közösségfejlesztő Egyesülethez is.

Bizonytalanul mentünk, hiszen nem értettük pontosan, miféle kongresszuson is veszünk majd részt, és azzal a megerősödött meggyőződéssel jöttünk haza, hogy közösségi munkánk iránya jó, korszerű, és minden erőltetés nélkül beleillik a világfolyamatokba. Segített felismerni ez a találkozás azt is, hogy még rengeteg tartaléka van a munkánknak, amit eddig nem fedeztünk fel. Hadd adjam most át az önkéntesség eszméjét, a kongresszus alapelveit és az önkéntesek általunk megismert nemzetközi, nemzeti szervezeteit. Azokról az egyesületekről, szervezetekről van szó, amelyek világszerte önkéntesen szervezik és koordinálják az önkéntesek fizetés és bármiféle ellenszolgáltatás nélküli munkáját, mely a humán és üzleti élet minden szféráját áthatja és a legegyszerűbb segítő munkáktól (ruhaakciók, ingyen-konyha felállítás stb.) a legbonyolultabb szervezeti tevékenységig, szakmunkákig terjed. E szervezetek működésük költségeit megkapják az államtól (épület, világítás, eszközök), “csak” az élő munkát adják ingyen, egykét fél- vagy főállású fizetett adminisztrátor mellett. Az önkéntes munka azonban nem kötődik intézményekhez (amennyiben intézményen épületet és nem csak szervezeteket értünk), hanem valóságos társadalmi mozgalom.

1. Az önkéntesség intézménye

A XX. század második felének társadalmai az állandó változás körülményei között élnek, “a változások sorozatban zajlanak, és nem balesetszerű válságokként ütnek be”, mint ahogy pl. a mai hazai közgondolkodásban gyaníthatóan ez él, hanem állandósulnak. (L. Gergely Attila megjelenés előtt álló tanulmányát: Intézmények építése a helyi közösségekben, kiadja a Közösségfejlesztők Egyesülete.) A változások állandóan új hiányokat termelnek, amiket folyamatosan meg kell szüntetni, és ez a szüntelenül változó állapot új tudásokat hoz létre, míg korábbiak elveszíthetik jelentőségüket. A hiányokat a felülről szervezett társadalmak kielégíteni nem képesek, mert mire:1. felismerődik a hiány;
2. megfogalmazódik rá a szakmai válasz (kísérletek során);
3. elkezdődik annak terjesztése, tanítása;
4. megindul a szervezeti kiépítés, végigverődik a bürokrácia útvesztőin, megteremtődik rá az anyagi feltétel, stb.,
addig a hiány már egyenesen vákuumot teremt, de az is előfordulhat, hogy a hiány lényegét veszíti (persze sebeket hagyva a társadalom testén), és átadja helyét immár más, mindeközben keletkezett hiányoknak, melyek az adott pillanatban sokkal fontosabbak, és teret kérnének maguknak, ha a felülről szervezett társadalom időben rájuk mozdulni képes lenne.
A szüntelenül keletkező hiányok nagy részére csak önszervező, “spontán” cselekvések adhatják meg a válaszokat, csak ezek mérsékelhetik vagy szüntethetik meg a nyomukban keletkező társadalmi feszültségeket. Vannak persze mélyen gyökerező és az egész társadalom újjátermelése szempontjából alapvető szervezetek, pl. amelyek a létszükséglet hiányait szüntetik meg folytonosan, vagy pl. a társadalom mindenkor aktuális szükséglete szerinti tudást termelik újjá. Ezek nagy, az egész társadalmat behálózó szervezeteken keresztül biztosítják működésüket, s a szükségletek módosulása nem új intézményesüléssel, hanem intézményi szervezetük állandó korszerűsítésével jár.
A mi feladatunk az önszervező és az irányított társadalom egységének kiépülése és helyes arányainak megtalálása. Olyan önszerveződésre gondolunk, amelyik a társadalmi élet minden – termelő, szolgáltató és szellemi – szféráját egyaránt átszövi. Rugalmasság, új ötletek folymatos bevitele az elnehezülő intézményi strukrúrákba tartják egészséges vérkeringésben a társadalmat.

E munka kulcstényezői az önkéntes társaságok, melyek az önkéntes munkán alapulnak. E szervezetek társadalmi funkciója a szükségletek hirtelen felismerése és az azok kielégítésére tett önkéntes erőfeszítések.

2. Önkéntesség és önszerveződés szükséglete
a mai magyar társadalomban

A társadalmi feszültségeket szülő hiányok a posztszocialista államokban még nagyobbak, mint másutt. A “szocialista” irányítás, amelyik maga akarta behatárolni az emberek teljes mozgásterét és tervezni akarta a társadalmi élet egészét, nem hozott létre a valóságos hiányok kezelésére alkalmas intézményeket (míg létre
hozott nem-hiányfelszámoló intézményeket), és erősen korlátozta a spontán mozgásformákat is.
Elutasította a gondokat, a társadalmi feszültségeket, következésképpen nem alakultak ki a kezelésükre hivatott foglalkozások vagy önszervező mozgások sem, s bár elerőtlenedésének folyamata az önszerveződés fokozatos térnyerésével és erősödésével járt, még mindig hatalmas hiányokkal nézünk szembe.

Nem foglalkozott a pártállam például külön szociálpolitikával, mert úgy gondolták, hogy minden állampolgárról egyenlő mértékben és jól gondoskodnak, s hogy a szocialista társadalomban tisztességes munkával mindenki megkeresheti a kenyerét és biztonságban él. A szegénységről pl., mely a ’70-es évek közepétől egyre erőteljesebben terjed hazánkban, ellenzéki, sőt ellenséges tett volt még csak beszélni is. Az egyre nagyobb pénz- és erőáldozatokkal összetartott látszategyenlőség azonban a ’80-as évektől egyszerűen tovább össze nem tarthatónak bizonyult, és megkezdődött az új szociálpolitikai gondolkodás és annak terjedésével a szakemberképzés, a szakmai intézményhálózat kiépülése.
Nem foglalkozott a pártállam a társadalmi devianciákkal sem, mert a deviáns magatartást a szocializmus természetétől idegennek minősítette. Az ideg- és lelkibetegségek, az öngyilkosság, az alkoholizmus, sőt utóbb a drogfogyasztás terjedése sem győzte meg arról, hogy ennek kezelésére szakember- és intézményrendszer szükséges. Az egészségügy e területeinek, a mentálhigiénés hálózat és a social work munka kiépülése ma már folyamatban van. Segít ebben a folyamatban az egyházak és segélyszervezeteik szociális tevékenysége.

Az ún. “szocialista” rendszer nem foglalkozott a közösségiség problematikájával sem, mert önmagát eleve közösséginek tételezte. Pedig a magyar társadalom közösséghiányos és ennek mértéke nem a tömegtársadalmak normális velejárója. Magyarországon a II. világháború utáni rendszerváltás megszüntette a hagyományos közösségeket, és ez, valamint a túlerőltetett modernizáció egyaránt elvégezte a maga romboló hatását. A társadalom hagyományos közösségi hálózatát szinte egyik napról a másikra átvágták, s a gazdasági-szolgáltató-egyházi szféra mellett ezt is államosították a szovjet típusú kultúrház-hálózat kiépítésével. Az állandó ideológiai átnevelő kampányok, a hamis optimizmust kötelezően demonstráló “közösségi” társadalom hazug jelszavai és gyakorlata pedig éppen hogy negatív közösségi élményt adtak a lakosságnak, amely ennek következtében az úgymond közösségi szintekről egyre inkább visszahúzódott, viszszamenekült a magánszférába, az egyetlen olyan élettérbe, ahol még önálló döntési lehetősége maradt, (vagy csak annak illúziója, hisz tudjuk, hogy ott is utolér bennünket a hatalom). Nem véletlen, hogy a korosztályi sajátosságai szerint működő (és szerencsére azért nálunk, ha korlátozottan is, de működni tudó) közösségi élet elsősorban a fiatalokra volt jellemző.

3. Az önkéntesség és önszerveződés
terjedésének akadályai

Már a szakmásodási folyamatok is (melyek korántsem elsődlegesek és egyedülállóak a keletkezett hiányokra adott hatékony válaszok sorában) magukon viselik a gondolkodásunkban, a mentalitásunkban teret kapott és ott – valljuk be – most is megbúvó centralizmust. A családsegítés pl. itthon mint állami-szakmai szolgáltatás alakul ki, s nem vagy csak kevés helyen értik alatta azt, hogy egy családsegítő központnak az emberek közötti önkéntes segítségnyújtást kell megszerveznie és az ezekhez szükséges feltételeket kell az államtól kicsikarnia. Előbb volt családsegítő, mintsem felismerődött volna a szolidaritás és az egymás segítésének szélesebb körű, nem csak rokonságra, baráti körre terjedő gyakorlata. (Természetesen erről az egészségtelenül irányított társadalom és nem a családsegítés kiépítését szorgalmazó szakemberek tehetnek). Megfigyelhető az is, hogy a központok dolgozói – gyanítható, hogy bizonytalan szemlélet következtében – néha félnek megosztani szakmai tudásukat, úgy gondolják, hogy a segítés szakértelem nélkül lehetetlen, és így központi figuráivá válnak a segítési folyamatnak. A közösségfejlesztéstől sem idegen az a gyakorlat, melyben a fejlesztő nem képes valóban önállóvá tenni a közösséget, és még évek múlva is dajkálja, kiszolgálja azt, szerepét centralizálja. A baj ott van, hogy a “másik” póluson sincs meg még az a készséggé vált gyakorlat, amely nyomást tudna gyakorolni a fejlesztőkre, szociális munkásokra és meg tudná változtatni attitűdüket.

Bár Kelet-Európa centralizált államaiban az önkéntességnek és az önszerveződésnek nagy szerepük lenne a decentralizációban, az önkéntesség elterjedését továbbá az önkéntes munka rossz gyakorlata (l. társadalmi munka) és a kiéült kulturális gátak is akadályozzák.

Az önkéntes munka Magyarországon egyenlővé vált a robottal, az ingyen- vagy közmunkával és szinte kizárólag fizikai jellegű lett. A közművek és az úthálózat, a kistelepüléseken a közintézmények felépítése jelentik zömmel ezt a munkát. Folynak – és folytak is – persze önkéntes jellegű közösségi-szervezési tevékenységek is (a klubélet, mozgalmi élet, amatőr csoportok stb.), de ezek kényszerűségből meglehetősen belterjesekké és irányítottakká váltak. Szerveződtek pl. nyugdíjas klubok szerte az országban, de ezek csak a nyugdíjasok társas-életének megszervezésével és nem társadalmi hasznosságuk kiépítésével foglalkoztak. Hiányzott és még ma is hiányzik ezekből a csoportokból a másokon segítés, a közjóért való munkálkodás mozzanata. A helyi egyesületek, baráti körök és a helyi nyilvánosság megteremtésére tett közösségi erőfeszítések (pl. helyi újság kiadása) ill. pl. az önsegítő (self-help) csoportok elterjedése azonban már az önszerveződő társadalom alapegységei.
Éppen azért olyan nehéz megtörnünk a kialakult és megmerevedett struktúrákat, mert még nem önszerveződő a társadalmunk, annak ellenére, hogy a közösségiség és az önsegítés, önszerveződés szükséglete már felismerődött és meg is indultak intézményépítési folyamatok, mindez azonban még korántsem vált általánossá, nem szövi még át eléggé az egész társadalmat. Óriási lépést jelent a társadalmiasulási folyamatban az önkormányzatok létrejötte, de hogy azok valójában azzá tudjanak válni, ahhoz még évek gyakorlata szükséges, mely nem nélkülözheti a felgyorsító tényezők használatát sem (pl. nemzetközi kapcsolatok, közösségfejlesztők segítése stb.) A közösségi szemlélet, következésképp a közösségi szervezés-fejlesztés egyszerre új és előzményekkel is rendelkező szemlélet- és társadalomalakítási módszer a ma magyar társadalmában. (Az előzményeket nem a magyar társadalom szervesebb, II. világháború előtti hagyományaiból vezetjük most le, hanem az azóta eltelt időszakból.) Śj ez a mozgásforma azért, mert valami nem irányított, nem előre megtervezett, nem a hatalom oldaláról kiinduló, a végeredményt előre behatároló tevékenységformát jelent, ellenkezőleg: spontán, lakossági, öntevékeny és önsegítő, előre be nem látható kimenetelű és eredményű mozgásforma. Hogy e tevékenység szélesebb körben elterjed-e és szélesebb körű kiépültsége szükségessé teszi-e majd egy kiszolgáló szakembergárda működését, ez éppen napjaink kérdése. De hogy ennek minden esélye megvan, azt mutatja az iránta jelentkező fokozott társadalmi igény.
Az önkéntesség és önszerveződés azért sem válik máról holnapra széles körű társadalomjobbító gyakorlattá, mert kulturális akadályai is vannak. Míg a politikai természetű akadályok már elhárulni látszanak – itt az elvek, a törvények kialakítására ill. megváltoztatására gondolunk, az új alkotmány, az egyesülés szabadsága, az önkormányzati törvény mind-mind előfeltételei új, közösségi struktúrák kiépülésének)-, a kulturális akadályok megváltoztatása hosszabb időt igénylő folyamat. A szakmai-hálózati feltételek is hamarabb kiépíthető feltételei a társadalomfejlesztésnek, mint a szemléleti feltételek, mert azok nem elhatározás kérdései, hanem hosszú évek eredményei.

Éppen a legerőteljesebb akadály a szemléleti, kulturális természetű. A magyar társadalomból szinte teljesen kiveszett az önszerveződés gyakorlata. Az igazsághoz tartozik az, hogy a félfeudális-félkapitalista háború előtti időszak sem tette igazán szervezetté a civil társadalmat, különösen azokon az inkább keleti vidékeken nem, ahol a földbirtokrendszer tovább élt. Összehasonlíthatatlanul nagyobb volt mégis a szerveződésre való készség és hajlandóság ebben az időszakban, mert az országban a termelés – lett légyen az ipari, mezőgazdasági vagy a szolgáltató tevékenység – jórészt magánkézben volt, s az önálló lét magával hozza a gondolkodás minőségének változását, önálló döntéseket követel, tájékozódni, tanulni, együttműködni-összefogni “kényszerít”. A “szocialista” rendszer állami paternalizmusa kiölte az emberekből ezt a kulturális készenlétet, és helyette egy alattvalói, cseléd-mentalitást alakított ki. Mindennek ellenére lehetnek reményeink, s erre az ad alapot, hogy a gazdasági szférában – bármily tőkehiányosan és csökevényesen, mert magántulajdon nélkül, de mégiscsak – kiépült az ún. második gazdaság, amely elsősorban a mezőgazdasági kiegészítő tevékenységhez biztosított szerény keresetkiegészítő lehetőséget. Ezzel párhuzamosan a keresetkiegészítő tevékenységek legálissá váltak más termelési szférákban, a szolgáltató és szellemi tevékenységeknél is. Ez persze a napi kötelező és az állami szektorban szervezett, sajnos meglehetősen inproduktív munka mellett az önkizsákmányolás társadalmi méretű mozgalmát is jelentette. Mégis elmondható, hogy e gyakorlat során alakultak ki azok a képességek, amelyek mára – ha a tervgazdálkodás teremtette “piac” feltételei között nagyon csökevényesek is – a gazdaság privatizációjának és következésképp a gondolkodási önállósulásnak is feltételei. Kimondható, hogy a magyar gazdaság és az egész társadalom fejlődésének kulcskérdése e szellemi alapállás megváltozása.
Az önszerveződés szemléletének és gyakorlatának széles körűvé válásához tehát meg kell változnia gondolkodásunknak, és ez nem a puszta belátás függvénye, hanem az új életkényszerek következménye (lesz).

4. Az önkéntes munka jellemzői a kongresszuson
tapasztaltak alapján

A résztvevők megállapították, hogy munkaidő csökkenésével az önkéntesség növekszik. Felvetődött bennünk, hogy az önkéntesség alapja tehát a jólét? S bár ebben sok igazság van, nem ez a teljes válasz. Az önkéntesség alapja a szemlélet, amely bizonyos élethelyzetekből fakad. Amelyik társadalomban bevallottak és nyilvánosak, láthatóak a bajok (a munkanélküliség, a szegénység, a jogtalanság stb.), ott, hacsak nem gátolják, sőt, ellenkezőleg, pl. már a neveléssel is, de államilag (kinyilatkoztatásokban és anyagilag) is támogatják, spontánul megindulnak önkéntes akciók. Ezeket tudatosan szervezni kell, fel kell bennük fedezni azt a hatalmas társadalomjobbító energiát, amit eddig soha nem használtunk. Ez nemcsak az egyházak és a karitász-szervezetek feladata (ha ezt gondolnánk, megint a gondolkodási centralizmus hatna), hanem mindannyiunké. Az önkéntesség egyébként sem csak szociális munka, mert a társadalmi élet minden szféráját, még a gazdaságot is áthathatja. Jó példa az intézményesülésre a francia Credit Mutuel bankhálózaté, amelyik 14 évvel ezelőtt néhány ember önsegélyező szervezkedéséből nőtt Franciaország 4. legnagyobb bankhálózatává.

Az önkéntesség komoly gazdasági tényező is (Canadában 5 millió $/év), értékképző tevékenység. Az önkéntesek tehát profitot hoznak létre. Ez persze növeli önbizalmukat, és éppen ezért hiányzik belőlük az az alázatos “koldulás”, “kéregetés”, ami a mi hasonló funkciójú munkáink állandó kísérőjelensége, holott mi is profitot hozunk létre, de ennek elismerése ugyancsak hiányzik még társadalmunk közgondolkodásából. Az önkéntes munka ingyenmunka, melyet nálunk csak a közmunkáknál használtak ki. Beszéltünk mi eddig is rejtve maradt, nem hasznosult társadalmi energiákról, de hogy ez konkrétan mérhető és pénzben is kifejezhető nagyságrendű, eddig a felismerésig még nem jutottunk el. De igenis eljutottak öntudatosabb országokban (nem feltétlenül a leggazdagabbakban), ahol nemegyszer épp azért támadják a kormányt, hogy túlságosan is támogatja anyagilag az önkénteseket (feltételeik kialakításához), vagyis az ingyenmunkát végzőket, következésképp “utazik” az ingyenmunkára, kizsákmányolja az önkénteseket.

Az önkéntesek munkája nagyon gyakran hatékonyabb, mint a hivatásosoké, éppen mert önkéntességen alapul. Az önkénteseknek azonban fel kell ismerniük, hogy nem elég csak adniuk, hanem tudniuk is kell, hogy mit adjanak és hogyan.
Az egyszerű segítések – ha jó szervezeti (egyesületi, önkéntes központi) keretek között nyilvánulhatnak meg, az akciók – nem igényelnek nagy hozzáértést. Az önkéntesség azonban nemcsak akció, hanem szemlélet és készséggé vált tudás is. Vannak olyan komplex, több éven át húzódó munkák – ilyen lesz pl. nálunk az önkormányzatok működése, a helyi társadalmak önszervezővé tétele -, amelyek tanulást igényelnek. S ebben a folyamatban természetesen nem a tanár-diák, hanem a partneri-baráti viszony dominál.

Az önkéntességnek politikasemlegesség kell, ehhez pedig gazdasági függetlenség. Akkor teszik jól az egyes tárcák irányítói, ha lehetőleg minél több, lényegében az összes erre fordítható anyagi erőt kiadják a kezükből a társadalmiasulás, az önszerveződő mozgalmak kezébe, természetesen akkor és olyan mértékben, amilyen mértékben azok hatékonyan tudják felhasználni és fejleszteni. Az átszervezésekből és kinevezésekből soha nem lesz kielégítő intézményi működés, amelyik jó és hatékony válaszokat ad a társadalmi hiányokra – a társadalmiasult önszerveződésből igen, mert gyors, mert helyi, mert nem bürokratikus, hanem szabad stb. A társadalmiasítással lehet egyedül rombolás nélkül fejleszteni. A magyar társadalom önszerveződését az államnak is segíteni szükséges.

Az önkénteseknek kell ötleteket adni a kormányzatoknak, mert ők észlelik a leghamarabb a társadalmi feszültségeket. Ehhez megfelelő szervezeti felépítettség és érdekvédelem szükséges. Ilyenek pl. az IAVE, AVE (melyeket külön is ismertetünk), de ilyenek pl. angol, francia vagy dél-amerikai, afrikai központok is. A párizsi kongresszus védnökei voltak: Francois Mitterand, Jacques Delors, Jacques Chirac… Ez persze csak protokoll, mondhatná valaki, ha nem tudnánk, hogy pl. a franciaországi nyolcvannál is több önkéntes központ állami helyiségekben és felszerelésekkel működik.
Az önkéntességnek, az önszerveződésnek kell a legnagyobb publicitást adni mind az országos, mind a helyi médiákban, sőt, helyben azokon keresztül is folyhat a kommunikáció. Az önkéntesek egyesületei növelik a leghatékonyabban a társadalmi nyilvánosságot.

A munkanélküli diplomások (pályakezdők) és a nyugdíjasok alkotják leginkább az önkéntesek táborát. De az a leggyakoribb, hogy egy élethelyzetből nő ki önkéntes segítés. Két gyermekével otthon lévő anya pl. magánóvodát alakít, ha nincs állami óvoda, vagy annak működése nem tetszik nekik. Az özvegyek egymás segítésére önkéntes szervezetet alakítanak, és az öngyilkosságtól való megmentéstől kezdve az özvegyek jogainak ismertetéséig, az elárvult család költözési, iskolázási, de legelsősorban is magány-problémájának a megoldásában is segítenek. Önsegítő csoport ez, amilyet éppen az önkéntesek alapítanak a legtöbbet. Tudni kell azonban azt is, hogy az önkéntesek munkája társadalmi feszülségeket is okoz, elsősorban a munkanélküliekkel, akik sokszor sztrájktörőknek tartják az önkénteseket, még akkor is, ha az önkéntes éppen munkanélküliségét kompenzálja önkéntes munkával, de feszültségeket okoz a hivatásosok és a laikusok között is, és gyakran konkurenciaharcot eredményez az üzleti életben.

A kongresszuson 350-en képviseltük 5 kontinens mintegy 90 országát. Lehetetlen elmondani, mit jelent az embernek átérezni egy világközösség szolidaritását, erejét, az emberiség problémáinak tükrében ismerni fel a saját milyenségünket és segítő társakra találni világszerte. Nagy szavak ezek, érzelmesek, de az önkéntesek is azok, és ezt nem is szégyellik. Megbecsülik az érzelmeket, csakúgy, mint mindenfajta emberi értéket.