Egerben működik egy nyitott közösségi stúdió, ahova fiatalok vagy talán más korúak is elmehetnek gyakorolni, használni, megismerni a médiumokat vagy ezeket a digitális eszközöket. És ennek az egyik működtetője Weil Zoltán, aki újságíró, korábban a helyi rádióban dolgozott.

Mesélj nekünk első körben erről, mi is ez a szolgáltatás, amit szerveztek?

Mi az Egri Újságíró Egyletet működtetjük itt, most már több mint 20 éve. A közelmúltban eszünkbe jutott, hogy az az igazi probléma most már, hogy senki nem érti, hogy hogyan működik a hírvilág. Ezért tud sokszor a propaganda erősebb lenni, mint a valódi tények, ezért terjedhetnek el az álhírek.

És ráadásul még a politika és a politikai kommunikáció erre ránehezedik.

Abszolút. Mindenki meglátta ezt a rést, hogy elbizonytalanodtak az emberek. Ez a paradigmaváltás, ami a kommunikációban most is megtörtént. Na, megtörtént ez már, amikor a kőtáblák megjelentek, amikor a nyomtatás megjelent, amikor a sajtó, az első nyomtatott lapok a XIX. században. Aztán a filmhíradó meg a rádiózás elindulása. Szóval mindig rátelepednek az új médiumokra természetesen a politikusok is, meg hát az apokalipszis lovasai is ezeken ügetnek ki. Most az internet az, ami miatt az történik, hogy teljesen összevissza keringenek a hírek, senki nem tud semmit, nagy a zaj, ezért elbizonytalanodtak az emberek. Merthogy fogalmuk sincs, hogy hogyan kellene megítélni egy-egy információt, semmilyen forráskritikájuk nincsen, nem is értenek hozzá. Azt szokták meg, hogy ami elhangzik a rádióban, elolvasható az újságban, az a valóság.

Régebben még így is mondták, hogy az újság írta, a rádió vagy a tévé mondta. Most ez már differenciáltabb, de mindenesetre nagyon erős dominanciája van ezeknek a közleményeknek, amiket mondasz.

Persze. És hát esetleg a nagyvárosokban ennek most már van egy jobb alternatív nyilvánossága, még Egerben is; de például a környező falvakban azért megmaradt a régi struktúra. És akkor rájöttünk, hogy tulajdonképpen ez a hírfogyasztás, ez olyasmi, mint mondjuk a zene, hogy aki egy picikét is tud bármilyen hangszeren játszani, akár furulyán, vagy járt egy-kétéves zeneiskolába, az hirtelen egy kicsit jobban érti a zenét.
És akkor azt gondoltuk, hogy ha az emberek elkezdenek hírt adni magukról, akár csak egy kis mínuszos hírt is megfogalmaznak, és egyáltalán valamiféle közelségbe kerülnek a hírgyártással, akkor jobban megértik a hírek lényegét, hogy hogyan kell azokat írni, és hogy kell olvasni. Persze az írás most már nem annyira menő dolog. A blogok azért még hasítanak, de igazából a podcastok, a tiktok videók, a youtuberkedés és egyáltalán ez az audiovizuális betyárkodás, ami most igazából a legnagyobb hírvivő. És azt találtuk ki, hogy akkor csinálunk egy ilyen stúdiót, ahova bárki bejöhet, kap egy kis képzést, ami egy technikai képzés.

Tehát valójában nem egy tanfolyamot vagy egy iskolát kell végigjárnia, hanem személyes konzultációban kapja ezt?

Persze, persze. Vagy kis csoportokban, például egy osztályból eljönnek öten-hatan, mondjuk egy középiskolás csapat, és akkor azt mondják, hogy ó, mi egy podcastot szeretnénk indítani. Akkor elmondjuk nekik, hogy az körülbelül hogy néz ki, hogyan beszélünk, miket mondunk, miket nem mondunk – de tényleg ilyen nagyon alapvetésekre kell gondolni. Tehát, hogy nem rúgunk bele másokba csak azért, mert az mekkora poén. És akkor ezt így betartják. Egyébként ők maguk ezt sokkal jobban figyelik.

Általában ők egy csomó esetben a technikában gyorsabbak, mint sokszor más korosztály, de a tartalomban meg a magatartásban van inkább nagy eséllyel szükség némi felkészítésre?

Az igazság, hogy ott sem. Amiről most beszélünk, az egy átlag magyar középiskola. Ne felejtsük el, a középiskolások még okosak, szellemesek és befogadókészek. Nyilván a bölcsisek az igazi csúcsok felfogásban, és akkor onnantól kezdve…

…elkezdünk onnan lepusztulni?

Igen, igen. Onnantól kezdve már nincs kérdés, hanem csak unott pofával ülni és a frontális oktatást fogyasztani. Szóval azért ők még tényleg elég jó fejek, és képben vannak néha egy fél óra alatt. Tulajdonképpen azt a gondolatiságot át tudjuk nekik adni, és a technikai kezelés, az meg olyan, hogy mi nézünk a legnagyobbat, hogy leülnek és olyan három perc alatt alkotnak valamit. Egyszerűen ez az intelligencia már bennük van. Tehát tudják, hogy ezeket – egy keverőpultot, egy számítógépes vágóprogramot –, hogyan kell kezelni, ez igazán nem okoz nekik gondot.
És hogy lett ez a stúdió? Nyilván azért ez egy költséges dolog, nem akarom eltúlozni, mert ma már egyszerű feltételekkel is sok mindent lehet – egy mobiltelefonnal meg hasonlókkal, de mégiscsak nektek, ha jól tudom, akkor van valahol egy hely, ahol a háttérben igazi stúdióban fogadjátok az érdeklődőket?

Igen, van nekünk egy közösségi házunk, ez a Labor névre hallgat, itt Eger központjában, ez egy szép nagy ház. Az egyik tag adta ezt oda tulajdonképpen a Labor Egyesületnek, és itt működnek különböző civil csoportok. Tényleg, mindenféle állami támogatástól mentesen. És itt az egyik ilyen kis szobát megkaptuk mi, szereztünk rá nemzetközi pályázatokon pénzt, hogy felépítsük ezt a stúdiót. Ennek még egy mobil változatát is, tehát amit ilyen kofferekben el tudnak vinni.

Ki tud települni a stúdió?

Igen, igen. Kamerákkal, keverőpulttal.

Akkor többről van szó, mint auditív anyagok előállításáról.

Igen. És tudnak bloggerkedni is. Bejönnek, és akkor mindent használhatnak a nap 24 órájában. Elektronikus beléptető rendszer van, és amikor kedvük van, akkor bejönnek, elkérhetik a cuccokat, vagy kitelepülnek, csinálnak mindenféle anyagokat. Azokat megnézzük, s volt egy „menőségi díj”. Régen a legjobb anyagokat díjazni tudtuk.

Mit tapasztaltok?

Egy ilyen tök jó közösség alakult ki, és ez nem csak alakult, hanem alakul folyamatosan.

Mit gondolsz, van-e esély arra, hogy ez a korosztály egy kicsit a saját életének a döntéseiben, a saját közéleti kapcsolati viszonyaiban – most elsősorban a szűkebb közegre gondolok – aktívabb, önálóbb lehet? Tehát képessé válhat arra, hogy ne sodródjon, vagy ne a különböző álhírek, meg kamuinformációk kapcsán alkosson véleményt? Hogy a saját életét a kezébe tudja venni, hogy meg tudjon szólalni a mindennapi életét érintő kérdésekben is? Van-e ilyen tapasztalatotok, hogy erre érzékenyekké válnak, igényelnek-e ilyet?

Abszolút. Ez a generáció – bár most tényleg nem csak a fiatalok vannak, próbálkoztak nálunk már tanáremberek is, hát ők nem olyan nagy sikerrel. Az öncenzúra azért lelőtte őket, de a fiatalok például mások. Azt vettük észre, hogy ellentétben mindenféle hiedelemmel, a fiatalok nem azt szeretnék, hogy őnekik mondjanak híreket, hanem ők akarnak hírt adni saját magukról. Az érdekli őket, hogy beszélhessenek azokról a dolgokról, amik ők. Ugye ez a „tiktokgeneráció”, ami előtt a felnőttek értetlenül állnak, hogy mit majomkodnak, meg nem tudom, mit csinálnak. Ez a valóságban persze csak annyit tesz, hogy ők egyszerűen híreket akarnak adni magukról. Ha megtanulják ezeknek a híreknek az elkészítését, egyáltalán, hogy mi a hír, hogy mit, mikor, hol, ki – tehát ezekre az egyszerű kérdésekre tudnak mondjuk egy blogban, vagy egy podcastban válaszolni vagy akár egy tiktokban. Most például az egyik csapat, két középiskolás srác – tizedikesek – megnyerte itt az egyetemnek a klipversenyét egy egypercessel, amit nálunk készítettek. Ők egy percben már egy kisfilmet tudtak elkészíteni az ő problémáikról, ami a helyi zsűrinek elnyerte a tetszését.
Tehát a válasz a kérdésedre az, hogy igen, szerintem nekik nagyon fontos, hogy kifejezzék magukat. Persze néha simán megoldják egy mobillal is. Tehát nem kell ehhez a stúdió, de azért ez menőbb. Szóval menőbb egy ilyen nagy cuccal, jól hangzó dolgokkal.

Még azt feltételezem, hogy ez a háttér képletesen szólva egy ilyen „akolmeleget” is kínál.
Találkozol-e azzal, hogy valami érzékenység vagy valami nyitottság kialakul a párbeszédre, arra a fajta vitára, amikor tényleg érdekli őket, hogy mit akar a másik mondani?

Hát persze. Egyszerűen azzal, hogy összejönnek emberek, és kénytelenek egymással úgy beszélni, hogy látják egymást, érzik egymást, érzik a leheletüket, a reakcióikat, és nem abban a személytelen térben kell, hogy megfogalmazzák a teljesen szélsőséges, esetleg valamilyen álarc mögé bújtatott üzeneteiket. Ezzel óhatatlanul érzékenyülnek, magyarul a közösségnek a kultúrateremtő ereje működik. Ráadásul mivel ezek kommunikációra nyitottabb srácok, emiatt ez hatványozottan összejön. Tehát megtanulják egy pillanat alatt, hogy mi az, ami klassz, és hogyan kell viselkedni.

Zene füleimnek, amiket itt most mondasz. Azok a terek, azok a közösségi terek, amelyek kitölthetők ilyesmivel, azok nagyon hiányoznak szerintem az életünkből, pedig nagyon fontosak lennének.
Zoli, köszönöm, egy kis ízelítő volt most a SzövegTörzs programból is

Igen, a szövegtörzs.hu az oldalunk.

Köszönöm, erre majd rákeresünk.

 

Szerző:

Péterfi Ferenc eredetileg Újpalotán népművelő, majd közösségfejlesztő. Később az NMI és jogelődjeinek a Közösségfejlesztői Osztályán dolgozott, majd az osztály vezetője lett.
Falusi és városi terepmunkákban vett részt, egyetemi, szakmai és civil képzések oktatója, konferenciák szervezője. A Parola folyóirat alapító főszerkesztője, évekig a Közösségfejlesztők Egyesületének titkára, majd elnöke volt.