1. Az Összevont Tanulócsoportokban Tanítók Egyesületének megalakulása
1994 április 8-9-én az összevont tanulócsoportban tanítók iskolalátogatással egybekötött tapaszalatcserét tartottak Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Ezen a kétnapos konferencián megalakították szakmai egyesületüket.

Miskolc város polgármesterének köszöntője után Muhi és Újharangod iskoláiban meghallgatták a helyi adottságokról az ott tanítók és polgármesterek beszámolóit. Az Egyesület alapszabályát stílusosan egy összevont tanulócsoporttal működő kisiskolában, Muhiban vitatták meg.
Az Egyesület megalakulását előkészítő, az Alapszabály tervezetét kidolgozó és az éves programot összeállító ideiglenes Elnökséget a Konferencia tagjai titkos szavazással megválasztotta és két évre megbízta a vezetői és szervezői teendők ellátásával.

Az Egyesület elnöke: Nagy Jánosné
alelnöke: Lékáné Lehoczki Alice
titkára: Koronczai Józsefné

Az ugyanígy megválasztott Ellenőrző Bizottság a gazdasági ügyek felügyeletére kapott megbízást.
A borsodi konferenciát helyi polgármesterek, iskolaigazgatók, a TOK igazgatója és a kedves szülők tisztelték meg.
Az egyesületi tagok megállapodtak abban is, hogy az ország minden területére ellátogatnak. îgy legközelebb a somogyi kisiskolákat látogatják meg.

2. Levél a Hernád völgyébe
Hosszabb utazás vagy kirándulás előtt elővesszük a térképet és figyelmesen tanulmányozzuk az útvonalat és úti célunk környékét.
Én is így tettem és kiváncsian kalandoztam a Hernád és Sajó völgyében. Ekkor még csupán térképjeleket láttam magam előtt.
Bár hosszasan keresgéltem nem találtam Újharangod és Muhi nevét, a térképen csak a környéki nagyváros szerepelt. Hogy miért? Nem tudom. Lefelejtették? Nem fontos? Vagy netán nem is létezik? Kell hogy létezzen, hiszen onnan kaptam meghívást. És az ottlakóknak biztosan a legfontosabb hely a világon.
Többórás utazás után érkeztünk kedves meghívóinkhoz.
A pillanat ismerős volt. Mint ahogyan a család várja a rokonokat, s az idő előrehaladtával az értük való aggódás fokozódik, és már mindenki az utat lesi. Aztán a megérkezés pillanatában boldog üdvözlésekben oldódik fel a várakozás feszültsége.
Nézegetem a Muhin emlékül kapott képeslapot, amin nincs Cifra-palota, de van hitüket jelképező templom, történelmi örökségünk egy fájó emlékét méltón őrző emlékmű, gyümölcsfákkal szegélyezett utca.

Újhangodról nem készült képeslap. Pedig vannak megörökíthető értékei.

Az idegennek ez a település 10 km-es elzártságot, úttalan utakat és zacskós vízzel ellátott települést jelent. Én arcokat látok magam előtt, az ünneplőbe öltözött gyerekekét, szülőkét, a hímzett kötényben süteményt kínáló asszonyét és tanítójukét, aki mesél. Érték Jajhalom és Újharangod története, melyet éppúgy féltett kincsükként tartanak számon mint pici iskolájukat. Az arcokat nézve tűnődtem el azon, hogy az embert már mindenhogyan megmutatták önmagának. Csontvázát, izomzatát és szerveit már ismeri. És a lélek? Milyen? Hogy néz ki? Miért nem látható? Mi a lelkem, amitől én idegen arcok vonásaiban a puszta ősmagyar asszonyának a vonását látom? Mi rejtőzött el bennem amitől a büszke fegyelmezett tartás látványa fogvatart?
Az önmagammal való azonosulás megdöbbentő erővel hat rám. Furcsa dolog jut eszembe. Mintha egy kerengőben lennék, mely erővel kényszerít hogy emlékeim kapcsán saját lelkemet rajzoljam meg.

A rokonok, vendégek, látogatás után levélben köszönik meg, a vendéglátók szíves fogadását.

Kedves Barátaink! Köszönjük a szíves fogadtatást, az irántunk tanúsított figyelmet és a bensőséges szeretetet, amivel fogadtatok bennünket! Mi már tudjuk, hogy létezik Muhi és Újharangod. A térképen pedig már a Ti kis közösségeteket is látni fogjuk ezután.

Szeretettel üdvözlöm Kedves Mindannyiótokat!