(A VIII. Nyári Egyetemen elhangzott előadás rövidített változata, Kunbábony, 2011. július 27.)
Kreatív barátom, kollégám, a Nyári Egyetem életre hívója, Kovács Edit adta ezt a címet előadásomnak, s
nem tisztáztam vele, hogy mire is gondolt? Hagytam működni magamban ezt a gondolatot, amit már az első
pillanatban is nagyon inspiratívnak tartottam. Az nem jutott eszembe, hogy a közösségekről beszéljek,
hiszen a közösségek állapotáról a Civil Szemle 2010/4. számában Kötődések és választási lehetőségek
címen erről már megírtam a véleményemet.

Ezzel szemben most az jutott először az eszembe, hogy
valóban: a mozdulás és a visszanézés állapota egyaránt jellemzi a mai magyar társadalmat, stagnáló
szakaszokkal. Úgy érzem, jelenleg inkább a visszanézés, a múltban időzés állapotában vagyunk. A globális
ügyekkel körülvéve kétségbeesetten igyekezünk megragadni azt, ami csak a miénk, csak miránk jellemző,
sajátosan magyar és sajnálatos, hogy ezt leginkább a múltunkban véljük megtalálni. Számomra ez azt jelenti
ugyanis, hogy jelenünkkel és kivált jövőnkkel nem, vagy csak nehezen tudunk mit kezdeni.
Pedig voltak, akik már a rendszerváltás után elkezdtek bennünket kérlelni – sajnos nem sok eredménnyel –,
hogy Találjuk ki Magyarországot, s mostanában, hogy hozzunk össze egy Új reformkort. Hankiss Elemér
kezdeményezése rokon a közösségfejlesztésével – a helyiek kitalálják közösségüket. Vannak olyan települések, ahol ez valamennyire működik is, de országos szinten, úgy érzem, máig nem tudtunk rendet teremteni gondolatainkban, nem kovácsoltunk ki közösen terveket – az egész életünk vergődés, csapódás, hangsúly nélküli összevisszaság. A működő közösség általi fejlesztések – még ha bármennyire progresszívek is egy adott helyen vagy helyzetben, cseppek a tengerben. A szinkronizációt, tehát egymáshoz igazítást, egésszé formálást, amit a jó politikának kellene létrehoznia az állampolgári akaratok és saját tervei szintetizálásával, tehát magasabb szinten történő összefoglalásával, végképp hiányoljuk, így jobbító törekvéseinket, ha nem is meddőnek, de meglehetősen súlytalannak érzem. Félek, nem csinálunk változást.

Változás

Pedig ha a változásnál tartunk, akkor a címbeli mozdulásnál vagyunk!
Ez érdekel pillanatnyilag. Ha a közösségfejlesztés változást akar, akkor mit jelent ez? E kérdés tisztázatlansága egyre nehezebb helyzetek elé állít bennünket, mert rendre belebotlunk a feladványba: ki tartozzon közénk és ki ne? Milyen beállításúnak kell lennie a közösséggel foglalkozó szakembernek, és milyen beállítódással nem lehet ezt a munkát végezni? Kivel legyünk szolidárisak és kivel ne?
A változás tartalmának kérdése azért is izgalmas továbbá, mert eddig azt vallottuk, hogy tartalmilag nem avatkozunk be a közösségek életébe, csak egy új viszony kialakulását segítjük egymással, a közösséggel és a társadalommal.
A változás óhatatlanul értékek mellé rendeződik – vajon milyen értékek mozgatnak bennünket, mit akarunk elérni érvényesítésükkel? Demokráciát, igazságosabb társadalmat, fenntartható fejlődést, jó társadalmat, nyitott társadalmat, erkölcsös társadalmat, tradicionális, különutas társadalmat? Ezekről folyamatosan beszélgetnünk érdemes, majd itt is, a szakmafejlesztő műhelyben.
A társadalmak életében a legnagyobb változást eddig kétségkívül a forradalom hozta (újabban a természeti katasztrófák is), az a forradalom, amit a nép a saját akaratából és erejéből, maga hajt végre, s amelyben megismeri a saját erejét. A forradalom bekövetkeztéhez azon bizonyos feltételeknek együtt kell lenniük. Bibó írja az 1945–48 közötti időszakról:

„Soha magyar földön annyira még nem hiányoztak egy forradalmi akció lelki előfeltételei, mint ma. A szabadságharc bukása óta a legkülönbözőbb kormányok egyben következetesek voltak magyar földön: az ellenállás szellemének a kipusztításában, s e munkásságuk éppen idejére, 1944-re érlelte be a maga gyümölcseit. „Bölcs” kormányaink a legkritikusabb utolsó években a nemzet fizikai életének a megóvása címén visszatartottak bennünket minden „vakmerő” lépéstől. Az eredmény ugyan bebizonyította, hogy a százszázalékos gyávaság a lehető legéletveszélyesebb álláspont, azonban ez a tanulság legfeljebb magába szállásra indíthat, de ebből ma, elkésve, nehezen születnek termékeny forradalmi erők. Hiányzik a forradalmi akció leglényegesebb tényezője; egy egy-irányból jövő erős nyomás, mely pontosan a fejlődés irányával szemben hat, s mely a közösség minden jó erejét összefogásra készteti. Nem kevésbé hiányzik a forradalmi akció másik feltétele: a fejlődés útjának a világos tudata. Ezzel szemben Magyarország az utolsó tíz esztendő alatt a félforradalmaknak, az álforradalmaknak, a zsákutcába vivő, torz forradalmaknak és a legkülönbözőbb ellentmondó világnézeti rendszereknek egy olyan összevisszaságát és a politikai gondolkozásnak egy olyan méretű fokozatos eltorzulását élte át, hogy ma itt nemcsak fizikai újjáépítésre és összeszedelőzködésre van szükség, hanem a világnézetek között való ide-oda ráncigálódásba halálosan fáradt és beteg országnak politikai értelemben vett pihentetésére is. Nem azt jelenti ez, hogy Magyarországnak politikában híg kosztra volna szüksége; nagyon is erős és tartalmas táplálékra van szüksége, de nem drasztikus kísérletekre, mert ez az ország ma nem hisz ilyeneknek, s nem is bír ki ilyeneket.
Ne képzeljük, hogy politikában a vállalkozás és az ellenállás elaltatott, visszahúzódott szellemét rövid idő alatt újságcikkekkel és harci riadókkal minden további nélkül fel lehet kelteni. Mindazok, akiknek a magyar nép forradalmi megmozdulása szívén fekszik, őszinte pillanataikban be kell, hogy vallják, hogy az apátiának, a közönynek és az akaratbénaságnak olyan félelmetes falába ütköznek, mellyel szemben tehetetlenek.” (Bibó István: A magyar demokrácia válsága. In: Vida István (szerk.): Válogatott tanulmányok II. kötet. Válogatás és utószó Huszár Tibor. Budapest, 1985, Magvető, 50-57. p.)

Mit lehet itt tenni? kérdi maga Bibó és nekünk is ezt a kérdést kell feltenni magunknak.

Bibó ajánlata:

„Egy határolt és tervezett forradalom. Meg kell keresnünk az állami, társadalmi, gazdasági és kulturális életnek azokat a pontjait, ahol az ún. konszolidáció végzetes megmerevedést, a régi beteg erőviszonyok visszatérését, egyszóval a szó legszorosabb értelmében vett reakciót jelent. (…) Az abba nem hagyható radikális reformok területei: a közszolgálat, az önkormányzatok, a közokatásügy és a szövetkezetek alapvetése. …
A közszolgálat alapvető reformja szükséges ahhoz, hogy uralkodásra beállított közszolgálatunkat a népet tárgyi feladatok megoldásán keresztül szolgáló apparátussá tegyük. … A helyi önkormányzat alapvető keretbeli, szervezeti és személyi átalakulása az egyedüli biztosíték arra, hogy a magyar nép nagy tömegei megtapasztalják a maguk erejét a hivatalbeli hatalmasságokkal szemben, és közvetlenül és közelről birtokba tudják venni a maguk fölötti igazgatásnak éppen a legközvetlenebb egységeit. … A közoktatásügy az a terület, ahol az iskolai végzettség sáncai mögé elbújt beteg társadalmi szelekciós szerkezetünket sarkaiból ki kell fordítanunk: ez az a terület, ahol a jelenlegi elgyávult, lezüllesztett, előítéletektől terhelt, mégis mindenben megbizonytalanodott, tehát végeredményben a jövő szempontjából használhatatlan mai nemzedék helyébe lépő új nemzedék lelki és erkölcsi és társadalmi alakításának a feltételeit megszabhatjuk. A szövetkezetek jelentik végül azt a területet, ahol a szabadság, önkormányzat és emberi méltóság politikai biztosításával párhuzamosan a gazdasági társulásnak új, emberhez méltó formái kinőhetnek. Nem a szövetkezetről mint jelszóról vagy mint csodaszerről van itt szó, hanem a termelési és gazdasági társulásnak olyan formáiról és típusairól, melyeknek belső életét a társulásnak radikálisan szabad szellemű, minden feudális tekintélytől mentes formái kell hogy megszabják. … Ezek azok a területek, ahol a megállás halálos volna: merő hatalomgyakorlásban álló közigazgatás, élettelen önkormányzat, merő tekintélytiszteletre épített nevelés és felülről vezetett álszövetkezetek pontosan elegendők ahhoz, hogy Magyarországot nagybirtokosok és csendőrök nélkül is megtartsák az úri vezetés és népi alázat országának. …” (Bibó, uott)

A mi dolgunk is pontosan ez: nem szabad veszni hagynunk azt, ami felé már elindultunk, nehezen teret nyerő és formálódó demokráciánkat. A hatalom, az önkormányzatiság, a közoktatás és a gazdasági élet demokratizálásához kell hozzájárulnunk. A közösségfejlesztésnek megvannak a maga eszközei ahhoz, hogy e változásokból kivegye a részét. Mai fogalmaink szerint legfőképp az öntudatnak, a magára ébredésnek teret adó civil társadalom és annak szervezettsége az, amelyik a közszolgálat és az önkormányzatiság, a közoktatás és a gazdasági élet – szövetkezetek! – terén fokozhatja a részvételt és elősegítheti a mindinkább egyenlővé váló viszonyok kialakulását.

A változás megragadása

Hosszú időbe telik, amíg egy szakma kialakítja a maga hármas irányú megközelítéseit: együtt dolgozik a helyi csoportokkal, a nagy szakmai (mindhárom szektort képviselő) szervezetekkel és szakmapolitikai kérdésekben a döntéshozókkal. Mindezekhez nem a rövidtávú lehetőségekkel kell csak foglalkozni, hanem ki kell alakítani a kapacitását az újonnan felbukkanó témák, változó paradigmák elemzésére, a célból, hogy a közösségfejlesztés magába tudja fogadni azokat és új kérdéseket tudjon megfogalmazni. A közösségfejlesztést körülvevő klíma is állandóan változik a változó világban, s e változások lényegének megértése és megragadása a szakma fennmaradásának és fejlődésének záloga.

Az egyensúlyozás művészete

Mindezek alapján tisztán látható, hogy a közösségfejlesztés az egyensúlyozás művészete is, mert egyensúlyoznia kell a társadalmi-közösségi-civil és a szakmai önérdek között, szakmák és szakmapolitikák között is. Mindez nem csak felveti, de meg is erősíti a szakmán belüli és a szakmák közötti szervezettség és együttműködés kérdéseit.
Három mindenen átívelő, a közösségfejlesztés értékeivel és céljaival egyező jelenség teszi még szükségesebbé az egyensúlyozást:

– az állampolgárok elidegenedése a politikai folyamatokból. Csakis a részvételi demokrácia erősítése vezethet minket az elidegenedés mérséklése felé, adhatja a demokrácia megerősödésének lehetőségét;
– a szegénység és kirekesztés nagy tömegeket sújtó európai életvalósága és gyakorlata, mely ellen fel kell lépniük a közösségfejlesztő szervezeteknek is, csakúgy, mint a
– rasszizmus és xenofóbia megnyilvánulásai ellen, melyek teljességgel idegenek a civil társadalom eszméjétől, s sajnálatosan kifejlődött gyakorlatuk fenyegettetést jelent a civil társadalom számára is.

A közösségfejlesztésnek ilyen és más jelenkori problémák megoldásán is együtt kell dolgoznia a civil társadalommal, s olyan – hasonlóan nehéz és átfogó – problémákon is, mint az éghajlatváltozás vagy a gazdasági válság, a demokratikus megoldásokon, a képessé váláson és a részvételen keresztül.
Mindezek megvalósítása természetesen sok egyenetlenséget, országonként különböző megoldási variációk sokaságát kiváltó munka és elismerjük, hogy meglehetősen ambiciózus napirend is, de hiszünk abban, hogy ez fogja fenntartani a közösségfejlesztés és a civil társadalom harcát a megújuló és társadalmilag igazságosabb közösségekért. A mozduló közösségekért.
Nem könnyű a dolgunk, mert Európában és Amerikában egyaránt a megszorítások időszakát éljük. De az erős gondolat és elkötelezettség megtalálja a maga útját. Nyugdíjas barátunk, Paul Henderson ma a saját települése közösségével dolgozik azon, hogy a helyi könyvtárat ne zárhassák be. Azt írta nekem legutóbb: „kiterjesztve saját közösségfejlesztői gyakorlatomat, csatlakoztam falunk menedzsment bizottságához, mivel a helyi önkormányzat, a kormányzati megszorítások következményeként, augusztus végén bezárja a könyvtárat. Ugyanakkor segítőkésznek mutatkozik abban, hogy a könyvtár feletti kontrolt a helyi közösség vegye át (vagyis felelősséggel működtesse azt). Sok helyi ember vállalkozik erre önkéntesként, de vonakodnak részt venni a könyvtárvezetés munkájában, így erre megalakítottuk egy bizottságot, amelynek én is tagja vagyok.”
Teendőink tehát nem csak szakmai, de állampolgári jellegűek is – van dolgunk elég!

Köszönöm szépen a figyelmet!