Soha ezelőtt nem használtam a címben szereplő szókapcsolatot, miközben valószínűleg számtalanszor hangoztattam beszélgetésekben, hogy a hatalmi reláció életünk összes területén jelen van, minden pillanatban.^[1] Ma már biztos vagyok benne, hogy nem is létezik másfajta hatalom, csak mindennapi. Nincs olyan hatalmi helyzet, ami ne hatna valamilyen módon mindannyiunkra, akár a tudatában vagyunk, akár nem.

Hatalmi reláció

Saját tapasztalatom, hogy sokaknak először az aktuálpolitika jut eszébe a hatalom szó hallatán. Feltételezem, hogy ily módon főként a politikai hatalomra korlátozódik a spontán hatalomértelmezésünk, és inkább negatív fogalomként ugrik be, vagyis a hatalom elnyomó, a többségnek kevés van belőle, vagy egyáltalán nincs.

Pedig mindannyian beleszületünk a mindennapi hatalmi szituációkba. Ebben óriási eltérések lehetnek kultúránként, országonként, világnézetenként, értékrendszerek szerint, közösségenként, családonként. De kivétel nélkül mindannyian azonnal hatalmi relációban találjuk magunkat, már a fogantatásunk pillanatában. Teljes mértékben függünk attól a környezettől, amelyben megjelenünk. Ez a környezet, az anyánk teste, a magzat énünknél sokkal hatalmasabb, az azt éltető biokémiai, természeti törvények hatalma által meghatározottan működik, s ha minden jól megy, a várandósság ideje alatt s még egy ideig az után is, mi is számíthatunk az éltető együttműködésére. Ha ez megtörténik, az remek, hiszen teljes mértékben ettől függ a létünk. Ez a természet mint környezet, amelynek hatása / hatalma alól egyikünk sem függetlenítheti magát. A természeti környezeten kívül azonnal társas környezetben is találjuk magunkat az emberi életünk kezdetén. A megfogamzásunktól kezdve szintén az anyánk az első, legközvetlenebb társas közegünk. Benne fürdünk a lényében, méhen belül 9 hónapig, és méhen kívül is még néhány évig. Anyánk szintén benne él a közegében, társadalmi, tárgyi, természeti környezet veszi körül. Ő is bizonyos hatalmi relációk valamelyik pólusán foglal helyet, s ez az ő személyes életére, s már az én zigóta, magzat létemre is bizony komoly hatással van.

Így szemlélve a hatalom mint jelenség önmagában nem jó, nem rossz. Létezik. Ahogyan a gravitáció sem rossz vagy jó. Van.

A hatalomról való diskurzus azért nagyon fontos, minden korban, mert az ember más emberek felett gyakorolt hatalma nem magától értetődő. A természetbe vetett létünkben a gravitáció vagy az időjárás megtanítottak bennünket arra, hogy mire számíthatunk részükről. Azt hiszem, az egyik ember másik felett gyakorolt hatalmáról ma is tömegek gondolják automatikusan azt, hogy ismerjük, tudjuk, milyen az: nyilván elnyomó, és úgysem tehetünk semmit ellene, egyszerűen csak megtörténik velünk, megnyomorít és kész, ez a sorsunk. Sok múlik azon, aktuálisan hol állunk egy hatalmi helyzetben: én vagyok hatalomban, vagy fölöttem van hatalma valakinek? Illetve a legtöbb azon múlik, hogy az, aki hatalommal bír fölöttem egy, az életem minőségét meghatározó területen, az hogyan bánik velem, hogyan él a hatalmával. Talán az életünk minőségét leginkább meghatározó nézőpontunk, hogy van-e elegendő hatalmunk változtatni egy helyzeten, amiben rosszul érezzük magunkat.

Az úgynevezett archaikusan hierarchikus relációkat egyikünk sem kerülheti el az élete során. Néhány példa: szülő – gyerek, tanár – diák, mester – tanítvány, vallási vezető – hívő, orvos – páciens, segítő – kliens, főnök – beosztott, politikai vezető – állampolgár, uralkodó – alattvaló.

Egy szülő – gyerek kapcsolatban mindig a szülő van hatalmi fölényben a gyermekkel szemben. Magatehetetlen csecsemőként az első pillanatoktól ki vagyunk szolgáltatva a szüleink fizikai, érzelmi, szellemi, egzisztenciális kapacitásának, jóindulatának, tudatos, vagy tudattalan szándékának. Ez önmagában megint csak nem rossz, nem jó, csak van. Jó akkor lehet ennek a hatalmi helyzetnek a kiszolgáltatott státuszában lenni, ha a szüleim gyengéden, szeretettel vannak jelen, gondoskodnak rólam, nyitott szívvel ismerkednek velem, figyelnek rám, s maguk is bírnak annyi hatalommal az életük fölött, amiben elég jól tudnak lenni, hogy engem is tartsanak. Akkor rossz ebben a helyzetben csecsemőnek, gyermeknek lenni és zéró hatalommal bírni, ha a szüleim nem élnek, hanem visszaélnek a hatalmukkal, s esetleg megtesznek olyan dolgokat, amelyek nem jók nekem, de nem tudom magamat megvédeni, vagy nem tesznek meg olyan dolgokat, amelyek az egészséges fejlődésemhez szükségesek, s nekem nem áll hatalmamban, hogy én megtegyem magamért.

Egész gyermekkorunkra érvényes, ha változó formában és mértékben is ez a hatalomnélküliség. Szülőként pedig jó tisztában lennünk azzal, hogy mekkora hatalmunk van a kiszolgáltatott gyermekünkkel szemben. Csak akkor van esélyünk nem visszaélni a hatalmunkkal, ha tisztában vagyunk vele, hogy a visszaélésre milyen nagy az esély. Ahogyan arra is, hogy a hegyről a víz lefelé folyik. Igen, ennyire egyszerűen, banálisan hangzik, mert ennyire egyszerűen történik meg a visszaélés, ha nem vagyok a tudatában annak, hogy árthatok. Hogy nem vagyok ártalmatlan. Hogy egyikünk sem ártalmatlan.

Mindez nem csak a szülő – gyerek kapcsolatra, minden hatalmi helyzetre vonatkozik, márpedig, ahogy az már kiderült, egész életünket különböző hatalmi helyzetekben éljük – ezek közül sokban mi magunk vagyunk „hatalmon”. A lehetősége annak, hogy egy hatalmi pozícióban visszaéljünk a hatalmunkkal, mindannyiunkban benne van. Vagyis nem az van bennünk természettől fogva, hogy etikusak vagyunk. A természet nem etikus. A táplálékláncban lehetek préda vagy ragadozó.  Az a természetes, hogy a tehetetlen tömeg egy magasabb helyről egy alacsonyabb felé gravitál. Egy folyóban nincs tudatosság. Nem fogja vissza magát árvízkor azért, hogy ne pusztítson emberéleteket. Ez a tudatosság az ember lehetősége. Mindegy, hogy áldásként vagy átokként tekint rá valaki. Ha valaminek tudom a lehetőségét, ha ismerem a működési mechanizmusát, ha felfedezem az automatizmust, ami rajtam keresztül bármikor megnyilvánulna amikor nem vagyok éber, akkor már nem áltathatom magam azzal, hogy nem tudtam, nem láttam, tehát nincs is benne felelősségem.

Csak az ember tanulhatja meg, gyakorolhatja a tudatos odafigyelést, s fékezheti meg a tudattalan késztetést magában arra, hogy egy helyzetben, ahol lenne hatalma valakit bántani, visszaélni a hatalmával, mégse tegye. Illetve csak az ember sajátja az a lehetőség is, hogy a fölötte gyakorolt hatalmi visszaélésre ráébredjen, s az ellen hatékonyan fellépjen.

Bizonyára nehezebb eszerint élni, mert állandóan egyéni döntések elé állít az élet, s az egyéni felelősség sem bújtatható egy instant megoldást, eligazodást kínáló, manipulatív ideológiákkal terhelt hatalom diktátumai mögé. Könnyebbnek tűnik, ha egy autoritás megmondja nekünk, hogy mi a jó, mi a rossz, helyes, helytelen, ki az ellenség, s megsúgja, vagy éppen üvölti, kivel mit kell tenni. Könnyebbnek tűnik vakon követni a parancsot. Egy ilyen társadalmi, politikai térben azt a benyomást keltik a manipulatív impulzusok, hogy nem kell gondolkodni, sokféle emberi szituációban töprengeni, vajon hogyan cselekszem helyesen. Azt kell gondolni, azt kell szeretni, gyűlölni, amit az óriásplakátok hirdetnek, ami a központilag irányított médiából dől. Ám egy ilyen hatalmi befolyás alatt élő társadalom a hátborzongató disztópia lehetőségéből rettenetes valósággá válhat. Ezt tudjuk a történelemből. Nincs új a nap alatt, a hatalom, az azzal visszaélés tekintetében sem. Nincs originális. De autentikus lehet. Egy társadalom, egy közösség, az egyén.

Az emberi történelemben évezredek óta ugyanaz zajlik: egyesek folyamatosan, újra és újra visszaélnek a hatalmukkal emberek tömegei fölött. A visszaélés módjai ugyan koronként és kultúránként változtak, de a dolog motivációja, mozgatórugója máig ugyanaz: uralni a tömegeket, földet, pénzt, nyersanyagot, energiaforrást. Ez az originális mintázat mindig ugyanaz. Az erőszak, a megfélemlítés félelmet, a félelem dermedtséget, tehetetlenséget szül. Az ellenállás, a kritikus gondolkodás, a tudatosság, az önszerveződés, a szolidaritás autentikus. Nem engedelmeskedik vakon, nem követi az eredeti, automatikus mintát, az itt és most megtapasztalása inspirálja kritikus gondolkodásra, önazonos cselekvésre.

Hatalmamban áll-e kilépni egy helyzetből?

Létezik egy modell, ami segíthet, hogy ránézzünk a helyzetre, amiben vagyunk, s felmérjük, mi az, amit tehetünk magunkért, hogy ne nyújtsuk meg a szenvedésünket. Selye János vegyész, a stressz élőlényekre gyakorolt hatásait kutatta. Tőle származik a distressz, vagyis az optimumnál nagyobb stressz kifejezés. (Selye, 1983) Az organikus világban minden az optimumra, soha nem a minimumra vagy a maximumra törekszik. Így stresszből, éltető impulzusokból sem jó a túl kevés vagy a túl sok. Mindegyikből számunkra épp elegendő mennyiségre van szükségünk.

Egy hatalmi helyzetben, ha valaki folyamatosan visszaél a hatalmával velünk szemben, vagy rosszul bánik velünk, az bizony distresszt okoz, vagyis hosszú távon testi-lelki egészségünket károsító következményei lehetnek.

Mit tehetünk, ha észleljük a hatalmi visszaélést, vagy rossz bánásmódot?

Selye János modellje szerint csak négy kifutása lehet egy distresszt okozó szituációnak:

1. Harcolhatok, tehetek azért, hogy megváltoztassam a helyzetet, hogy optimum stressz legyen distressz helyett.
2. Kérhetek segítséget, szerezhetek szövetségest – a szolidaritásra építve.
3. Elmenekülhetek.
4. Maradhatok, nem teszek semmit, marad a distressz, s akkor valószínűleg megbetegszem

Nincs több kifutási lehetőség, és minden tartós distresszt okozó szituáció egészségkárosító hatású. Minden visszaélés a hatalommal, minden rossz bánásmód szabadságkárosító, és betegítő hatású. Épp ezért nagyon fontos odafigyelnünk, s a fenti séma segítségével eldöntenünk, hogy mit tehetünk, hogy a visszaélés ismétlődését, fennmaradását ne kelljen elszenvednünk. A kulcs, hogy hatékonynak kell lennünk. Hatékonyan harcolni, szövetkezni, vagy menekülni. Bármelyik jobb annál, mint szenvedni és megbetegedni.

Élni vele, nem visszaélni!

Az etika jelentése: helyes döntés. A görög éthosz kifejezésből ered, amely annyit tesz, érzület, jellem.

Fentebb említettem már, hogy a természet nem etikus. Ez a lehetőség az emberé. Lehetőség arra, hogy az emberek közötti viszonyokban, abban, ahogyan bánunk egymással, ne az automatizmusok határozzák meg, hogyan cselekszünk. Ezt gyakorolnunk szükséges, edzeni a jellemünket. Néha úgy fogalmazok beszélgetésekben, hogy Jedi-képzőbe kell járnunk. Arra célzok, hogy egy hatalmi térben nagyon komoly erők hatnak ránk. Minél nagyobb hatalom birtokában vagyok, annál inkább megjelenhet a kísértés démona. Nem misztifikálni akarom a mindennapi hatalmat, csak érzékeltetni szeretném, mennyire magától értetődően elsőként jelenik meg lehetőség szintjén az az automatizmus, amely a kisebb ellenállás irányába tol, húz. Ha egy ország vezetője vagyok, ha egy cég igazgatója, ha egy iskola igazgatója, ha egy busz vezetője, ha én ülök a volánnál, ha pénztáros vagyok, ha portás, ha egy gyermek szülője, tanára, ha egy terapeuta, ha egy pap. Olyan könnyen adja magát a lehetőség, hogy visszaéljek a hatalmammal. Mert számtalanszor ott van a mindennapi szituációkban a kimondott, vagy kimondatlan felismerés, tudás, érzés, hogy a másik ki van nekem szolgáltatva, gyengébb nálam, kötődik hozzám, függ tőlem, bízik bennem, számít rám, kinyílik nekem, vagyis hatalmam van fölötte. No, ezen a ponton kell gyakorolnunk azt a bizonyos jediséget. Amikor megérezzük, hogy megtehetnénk. Hogy átléphetnénk azt a bizonyos határt. Feldmár András összegyűjtött néhány szeretet-definíciót, s ezek közül az egyik valahogy így hangzik: Tudom, hogy bánthatnálak, de nem teszem.^[2]

Ez a szeretet. Az a szeretet, amelyik cselekszik. Tudatában vagyok, hogy hatalmam van fölötted, hogy visszaélhetnék vele, hogy kihasználhatnálak, hogy erősebb, nagyobb hatalmú vagyok nálad, tudom, hogy bánthatnálak, de nem teszem. A jó bánásmódnak ez az alapköve. S hogy nehezebb a tudatában lenni, hogy megtehetném, hogy gátlástalanul engedhetnék a kísértésnek, az automatizmusoknak, de saját tudatos elhatározásból mégsem teszem? Igen, nehezebb. De jobb így az élet. A szeretet nem egy érzés – legalábbis nem csak az. A szeretet elsősorban cselekvés. Nem szükséges, hogy jóleső érzések ébredjenek valakiben az irányomban ahhoz, hogy helyesen cselekedjen, hogy tisztelettel bánjon velem. Ezért érezzük sokszor erőfeszítésnek a helyes cselekvést, de ez rendben van. Nem kell elhitetnünk magunkkal, magunkról, hogy a légynek sem tudnánk ártani, mert de. Jobb a tudatában lenni annak, hogy árthatok, mert így talán kevésbé leszek ártalmas.

Mindennapi hatalmamat add meg nekem ma!

Max Weber, akit gyakran a modern szociológia egyik alapító atyjaként is emlegetnek, így gondolkodott a politikai hatalomról: „Minden olyan esetben hatalomról beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki a saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül attól, hogy min alapul ez az esély.” (Weber, 1987:77)

Weber meghatározása számomra az erőszak definíciója. Én úgy gondolom, a hatalom nem egyenlő az erőszakkal. A hatalommal való visszaélés, az az erőszak.

Sokaktól hallottam már ezt a számomra hidegrázós érvelést, hogy nem lesz mindenkiből szörnyeteg, akit vert az apja vagy az anyja. Valóban nem. Nagyszerű, tehetséges, jó emberek kerültek ki azon nemzedék tagjai közül is, akik ma is itt élünk, és csak nézzük, hogy kirabolnak, megaláznak, jogfosztottá tesznek bennünket. Engedelmes nemzedék lettünk. Tüntetés után mindig hazamegyünk…

Akivel rosszul bánnak, az engedelmes lesz. Aki engedelmes, az eltűri, hogy rosszul bánjanak vele. És a kör bezárult. Ki kellene jönnünk végre ebből az ördögi kerengőből!

Tanult tehetetlenség és manipuláció

Ha úgy döntök, hogy nem döntök az engem is érintő, az életem minőségét nagyban és kicsiben is befolyásoló dolgokról, akkor is döntést hozok. Azt döntöm, hogy döntsék el mások, s lesz, ahogy lesz. Vagyis gondatlan vagyok a saját és/vagy a gyerekeim, unokáim életét komolyan befolyásoló dolgokkal kapcsolatban. Hatalmamban állna dönteni, értékek szerinti irányokat kijelölni és azokért dolgozni, együttműködni, harcolni, de nem teszem. Hmmm… Ha valóban kinyílna a szemünk erre, akkor is így döntenénk?

Furcsán hangozhat, hogy egy társadalom legnagyobb erőforrása a tömegek tanult tehetetlensége. Talán ismerősebben cseng, ha úgy fogalmazok, hogy az ostoba, vagy alvó embertömeget nagyon könnyen lehet manipulálni. Az elv ugyanaz. Emberek sokaságát, akik kritika és kontroll nélkül átadják a társadalmuk, életük irányítását egy felsőbb hatalomnak, elképesztően könnyű irányítani. Nem a jelenséggel van baj. Az ilyen, ezt tudja. Ok, okozat.

Az igazán meglepő, hogy az emberi tömegek tanult tehetetlenségét^[3] jó szándékkal is lehet manipulálni. Vagyis a tömegek befolyásolásának lehetősége nem csak rossz lehet. Ha hatalommal s felelőséggel felruházott, döntési pozícióban lévő emberek egyenlő szinten, demokratikusan, face to face diskurálnak a társadalom tagjaival, ha ez a mindennapi gyakorlat, abból mindig nagyon érdekes, mindenki számára értékes dolgok jöhetnek.

Egy példa. Finnországban sok évtizede tudatosan figyelnek oda a települések struktúrájának alakítására. Valamikor régen a hatalomban lévők eldöntötték, hogy hosszú távon egy egészségesebb társadalmat szeretnének. Ehhez igyekeztek a környezetet tudatosan alakítani. Nem az embert! A környezetet. Mert ezek a döntéshozók tudták, amit mi is, hogy a tanult tehetetlen tömegeket könnyű irányítani. S jó szándéktól vezérelve tették, amit tettek. A következmény könnyen kiszámítható. Ha úgy alakítják a települések szerkezetét, hogy a legtöbb, mindenki számára fontos infrastruktúra könnyebben megközelíthető legyen kerékpárúton, mint autóúton, akkor idővel egyre többen fognak kerékpárral közlekedni, s egyre többen hagyják a garázsban az autót. Tisztább marad a levegő, kisebb lesz az ökológiai lábnyomunk, és az emberek egészségesebbek lesznek. Manipulálni tehát így is lehet.

A fenti példában két elsőre talán egymásnak ellentmondó dolog találkozik. Az egyik a nyílt, egyenlő kommunikáció a döntéshozók és a társadalom tagjai között. A másik a tömegek pozitív befolyásolása. Az ellentmondás csak látszólagos. Mindkettőben komoly közösségépítő potenciál rejlik, ha a hatalomban lévőket, vezetőket, döntéshozókat a mindenki számára jó szándéka vezérli. Ha egy közösséghez, vagy a társadalom tagjaihoz fordulok, hogy adjanak ötletet, mi lenne nekik jó, vagy kinyitok feléjük egy problémát, megoldási ötleteket várva, s valóban érdekel, mit gondolnak, mit tapasztalnak, mit tudnak, elképesztően kreatív, potens ötletek fognak visszajönni, hiszen a Mi mindig intelligensebb az Énnél. A befutó ötletekből a megvalósításra kiválasztott pedig nyilvánvalóan akkor ér célt, ha az mindenki számára elérhető, vagyis azokat a tömegeket is megmozdítja, akik nem feltétlenül tudatosan döntenek bizonyos dolgokban, s maguktól esetleg a kisebb ellenállás felé mozdulnának. Így például a biciklizéssel egy új, egészséges szokást alakíthatunk ki, szinte észrevétlenül.

Szabadság, szolidaritás

Az 1930-as években A.S. Neill Summerhill nevű demokratikus iskolájában is alap volt a szabadságra nevelés. Az iskola sok története szól arról, hogyan lehet a gyerekeknek átadni a szabadság, egyenlőség elvet a gyakorlatban. Az egyikben egy költészetről beszélgető csoportba besétál egy gyerek, aki épp a tubáján gyakorol. Megkérik, menjen oda, ahol nem zavar senkit a zenéje – voltak hangszigetelt helyiségek a zenélésre. A gyerek nem ment be, továbbra is fújta a tubáját azok között, akik verset olvasni és beszélgetni szerettek volna. Ekkor ketten két oldalról megfogták, felemelték tubástul, és bevitték egy ilyen hangszigetelt helyiségbe.

Ez a szabadság elve a gyakorlatban, hatékonyan. Ha nem vagyunk éberek, hatékonyak, ha eltűrjük, hogy mások bármikor kényük-kedvük szerint megsértsék a szabadságjogainkat, hogy rosszul bánjanak velünk, akkor szabadok sem vagyunk.

Thomas Hobbes már 1651-ben akkurátusan megfogalmazta: „A legnagyobb emberi hatalom az emberek sokasságának együttes hatalma, (…) mert ez az erők egyesítését jelenti.” (Hobbes, 1999:135) Sőt, ennek a máig érvényes misztériumnak, miszerint együtt sokkal hatékonyabbak vagyunk, mint külön-külön, már ősember korunkban tudatában voltunk. Különben nagy valószínűséggel ma nem lennénk itt.

 

Miközben ezeket a sorokat írom, itt kapirgál a gondolataim között egy hang. Kételkedik, megpróbál lebeszélni. Azt mondja, amit írok, túl megmondós, túl szájbarágós, mindenki számára nyilvánvaló evidenciák ezek. Ismerem jól ezt a hangot, évtizedek óta, amióta először tudatosan felfigyeltem rá, és végre először nem önmagammal azonosítottam, Mindig pontosan ugyanezeket a dolgokat mondja. Teljesen kiszámítható, ugyanis nem tanul. Ahogyan egyetlen automatizmus sem. Soha nem okoz meglepetést, mindig megpróbál lebeszélni. Újra konstatáltam, hogy megint csak én lehetek az, aki eldönti, mit akar elmondani, megosztani. Eldöntöttem. Nem, ezek a dolgok egyáltalán nem evidenciák. Ezekről a dolgokról beszélgetnünk kell. Minden korosztályban, minden szinten, transzparensen, és állandóan. És főleg cselekednünk, tudatosan, nem automatizmusból.

 

Végjegyzetek:

^[1] Ezúton is köszönöm az inspiráló címötletet, Gyenes Zsuzsa!

^[2] “… a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak.” (Feldmár, 2008:54)

^[3] A tanult tehetetlenségről a szociálpszichológia irodalmában lehet olvasni, ld. pl. Csepeli (2001).

 

Források:

Csepeli György (2001): A tanult tehetetlenség. In: Szociálpszichológia. Osiris, Budapest. https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_szocialpszichologia/ch07s07.html

Feldmár András (2008): Szégyen és szeretet. Jaffa Kiadó, Budapest.

Weber, Max (1987): Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Hobbes, Thomas (1999): Leviatán vagy Az egyházi és világi állam formája és hatalma. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Neill, Alexander Schutterland (2009): Summerhill. A pedagógia csendes forradalma. Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba.

Selye János (1983): Stressz distressz nélkül. Akadémiai Kiadó, Budapest.

 

Soltész Ágnes szociológus, szupervizor, a Soteria Alapítvány szakmai vezetője.
„Számomra az a filozófia fontos, amely emancipál, segít tudatosságra ébredni, és felszabadítani magunkat a külső vagy belső elnyomás alól. 26 éve különböző krízisbe került emberek társaságában töltöm az időm nagy részét. Mit tudok adni? Jelenlétet, figyelmet, együttérzést, bátorítást. Egy folyamatban ennyi legtöbbször pont elég ahhoz, hogy a másik megérezze, nincs egyedül, és hogy ő a legautentikusabb a saját életében, vagyis senki nem tudja jobban nála, hogy ki ő, s mi a jó neki. Van egy mondat, ami a Soteria Alapítvány Menedék Programjának fő mottója. Ezt szeretettel ajánlom mindannyiunk figyelmébe, mint lehetséges meditációs objektumot: „Velem is megtörténhet.” Bármelyikünkkel megtörténhet, hogy nehéz helyzetbe, krízisbe kerül, elakad. Ez a rövidke állítás annak a lehetőségére mutat rá, hogy egyikünk sem sérthetetlen, bármelyik pillanatban megváltozhat az életünk. Ha ezt az átmenetiséget szem előtt tartjuk, magától értetődőbb az együttérzés és empatikus odafordulás a másik felé. Ma őneki van szüksége segítségre, holnap nekem. Mind. Egy vagyunk.”