Napfivér, holdnővér és anyaföld

Észak-Amerikában a nomád indián törzsek jellemzője volt, hogy ha valamilyen speciális növényt kerestek – fűszernek, gyógyszernek, festéknek -, és megtalálták a keresett fajt, nem gyűjtötték be. Tovább kerestek, és ha még találtak újabb három-négy tövet, akkor szedtek csak belőle. A leszedett növényt nagy tisztelettel kezelték. Leszedésekor fűzfakéreg dohányból áldoztak egy keveset, és pár szóban megköszönték, hogy növény-testvérük táplálja, segíti őket. A sziklákkal, földdel, vízzel, fákkal, állatokkal, völgyekkel, széllel hasonló, rokoni viszonyt tartottak fenn a sájen, arapahó, lakota vagy feketeláb törzsek.

Mitákuye Oyás’iŋ – minden a rokonom! – hangzik el a lakota köszöntés, amely mindent kifejez a másikkal, minden mással való találkozás kapcsán. És amely viszonyulás oly nagyon különbözik a mi emberközpontú és hierarchikus világlátásunktól. …helló Uram!

Romantikus képzeletünkben élő indián testvéreink persze ugyanúgy ölték, kiszorították, elüldözték egymást, elrabolták egymás leányait, asszonyait, ellopták lovait, mint bármely más gyarló népcsoport. Nem voltak se jobbak, se rosszabbak, mint ázsiai pusztákon kóborló távoli nomád rokonaik. De megfogalmazták azt, ami a közösség mint elvont fogalom esszenciája: minden a rokonom. Ahogy Kipling üzeni: Egy vérből vagyunk, te meg én! Gyere Maugli! Hívja vissza a mindenek közösségéből kivált emberkölyköt a dzsungel.

A jelen cikkben néhány gondolat erejéig azt fejtegetem, hogy a közösségek élet-halál harca nagyrészt abból adódik, hogy a természeti kapcsolatrendszeren kívül helyezték magukat. Nincs rendezőelv, mint amilyen a mamut csak közösségben történő levadászhatósága, vagy amilyen a közös betakarítás volt.

Közösségi ökológia – ökológiai közösség – humán ökológia

Az ökológia az egyed feletti szerveződési szintekkel foglalkozó élettudomány. Bár élőlényközpontú, de figyelembe veszi az élő szervezetek és az élettelen környezeti elemek kölcsönhatását. A közösségi ökológia ezen belül egy speciális ág, amely az élőlényközösség tagjai közötti szabályozó viszonyokat próbálja felderíteni. Mi történik egy lápréten, ha a mezei cickányok mellett csalitjáró pocok is és törpe cickány is bekerül a közösségbe? Ezek versengenek? Átadják egymásnak a betegségeiket, parazitáikat? Kiszorítják egymást? Mi történik, ha egy menyét-állomány is elterjed ugyanitt? Szabályozza vagy feléli a kisemlősöket? Hullámozni kezd előbb a kisemlősök, majd a ragadozóik állománya? Követik egymást? És ha az egész tetejére meg rátelepszik egy csúcsragadozó? Egy gyöngybagolypár? Hogy alakulnak az állományviszonyok? És hogy alakulnak, ha ezt az ökológiai közösséget, annak élőhelyét az ember autópályákkal, csatornákkal, lakóparkokkal szabdalja fel? Ha rágcsálóirtószert juttat ki? Ha a baglyokat kizárja a költőhelyéről? Ez utóbbi kérdések már a humánökológia tárgykörébe tartoznak. S mivel jelenlétünk már mindenhova kiterjed, a legtöbb ökológiai közösség már csak a humán vonatkozásokkal együtt vizsgálható.

Érdekes, hogy euro-amerikai kultúránkban fel sem merült, hogy emberi közösségeink természetét, jobb működését a minket körülvevő ökológiai közösség szövetébe ágyazottan vizsgáljuk. Ez nem hibánk, hanem kulturális evolúciónk sok-sok véletlenből eredő következménye. A minket éltető környezettől látszólag függetlenedni tudtunk. Nehezen képzelhető el közösségszerveződés – különösen nem eltervezett közösségszervezés – anélkül, hogy a közösségbe beleértsük a minket körülvevő, több mint emberi világot. A természetvédelem éppen ezért a mindenek közösségének védelme.

 A természet szervező ereje az emberi közösségekre

Közösségeink tökéletlen működésének egyik oka lehet, hogy azt gondoljuk: az emberi közösségek jó működésének legfőbb feltétele az emberek közötti viszonyok rendbetétele. De minden más „ökológiai hatótényezőből” magát kiszakító emberi közösség éppen olyan gyámoltalan és magányos, mint amilyen az egyedülálló ember a csoportban élőhöz képest. Így, a létezők – minden létező – közösségének védelme egyben az emberi közösségek védelmét is magába foglalja.

A fentiekkel egybecseng Lantos Tamás szociológus, az alkalmazkodó gyümölcsészet egyik hazai megalapozójának a természet szervező erejéről vallott nézete (2021. Gyüttment Fesztivál):

„A természettől elszakadva létező, élő emberek igazából közösséget nem tudnak alkotni. Mégpedig azért nem, mert a természet irányítása adja meg a tevékenységek sokféleségét, ami viszont az emberek egymásra utaltságát előidézi. Az egymásra utaltság spontán, önszerveződő közösségekhez vezet. … Ahhoz, hogy az emberek a természettel egy szoros kapcsolatban tevékenykedjenek, mondjuk egy faluban, ahhoz az kell, hogy gazdálkodjanak. De mivel a termőföld nagyüzemi gazdálkodók tevékenységi területévé vált, így a falusi emberek már nem gazdálkodnak. Munkahelyre, alkalmazotti sorba kerültek az önálló paraszti tevékenységből, ami azt jelenti, hogy elszegényedett az a természeti kapcsolatrendszer, amiben egy hagyományos közösség él, ennek következtében a közösség is elszegényedett. Tehát egy nagyon laza kapcsolatú lakosság él ott, amelyeket egy kicsi önkormányzati beavatkozással lehet terelni a közösség szerveződése felé, de ezek csak pótcselekvések. Egy lábas pajtát a falu felépíthet, nagyon jó, de aztán minden visszasüpped az eredeti kerékvágásba. Tehát nagyon sokat nem változtatott, azért, mert nem épült szervesen a falu életébe. Szervesen a mezőgazdasági tevékenység épülne, hogy az ember művelje azt a tájat, amit a felelősségére bíztak.”

Kis-Nagy Emberek, közösségkovácsok

Hirdetjük és hisszük az életfogytig tartó tanulást (Life-long Learning) és a rugalmas, fejlődésre mindig képes elme koncepcióját (Growth Mindset). Néhány emberi vonás azonban csak ritka csillag-együttállások esetén születik meg valakiben. A karizma az, amelytől valaki egy közösség kovácsa tud lenni. Néhány ilyen Kis-Nagy Emberrel összehozott a sors. Nem tanították, nem fejlesztették a közösségteremtés módszertanát, hanem bírták azt a varázserőt, ami miatt közösség kristályosodott köréjük.

Persze ezek a sámánszerű tudó emberek sokszor saját gravitációs terükbe zuhannak: vonzóak, mert erősek és határozottak. Látnak valamit a jövő folyamataiból, amit a többiek nem vennének észre. Felélesztenek valamit a múltból, ami mindnyájunkban szunnyad, de az ő közbenjárásuk nélkül képtelenek lennénk magunk ezekre az értékekre találni. És ahogy látom, a véges mennyiségű energiát úgy tudják ezekbe a különleges tulajdonságokba fektetni, hogy a szárnyuk alatt megerősödő közösségi tagok folyamatos emberi fejlődésére, igényeire egy idő után már nincs szemük. Feladatukat betöltik, de óhatatlanul felbomlik alóluk időről-időre a közösség, és új szerveződik.

Mi közünk mindehhez? Csupán annyi, hogy a társadalom közösségszerveződése tudományos alapon – finoman fogalmazzunk – lassabban fog véghez menni, mint ha ezeket a közösségkovácsokat megfelelő helyen hagyjuk kibontakozni. Akarhatjuk-e, hogy a falu népe összetartó legyen? Irányíthatom-e, hogy a másik szeressen?

 A közösség és egyén feszültsége

Az egyén kiteljesedése akkor maradéktalanul gyümölcsöző, ha az egyéni ambíció a közösség érdekei mentén törtet. Ez lehet a feloldása annak az evolúciós kettősségnek, amelyben az egyén folytonosan őrlődik. Hogyan lesz nagyobb az egyén evolúciós sikere (vagyis utódnemzésre képes saját utódainak a száma)? A források kizárólagos monopolizálása esetén, vagy közös zsákmányolás és osztozkodás esetén?

A döntés esetfüggő – bizonyos helyzetben megéri a többieket gáncsolva előre rohanni, más esetekben csak a közös fellépés vezethet eredményre. Ezekben az évtizedekben az egymásrautaltság szintje elenyésző. Nekem is, a szomszédomnak és az ő szomszédjának is van hidraulikus házi fahasító gépe. Van külön-külön mindnyájunknak autója, láncfűrésze, fényképezőgépe, fűnyírója. Gépeink, amelyek életidejük alatt 3-5%-os kihasználtsággal állnak a polcokon.

Kezdeményezések sokasága próbál küzdeni az olcsó fogyasztás által ránk erőltetett függetlenedés ellen. Közösségi kertek, kosárközösségek, közösségi konyhák, integrált közösségi szolgáltató terek juttatják eszünkbe, hogy ahol élünk, az tulajdonképpen közösség kellene, hogy legyen.

A dominó láncreakció

Leonardo, Erasmus+, Norvég Civil Alap – néhány olyan korábbi vagy jelenleg is futó pályázati forrás, amelyet a Gyöngybagolyvédelmi Alapítvány sikeresen aknázott ki ösztöndíjprogramok felépítésére. A legfőbb cél az volt, hogy olyan személyeket juttassunk tanulási lehetőséghez, akik a beléjük fektetett ösztöndíjat maguk és közösségük – jelen esetben a természetvédelmi szakma – számára legjobban tudják kamatoztatni. Összesen 86 fiatalt tudtunk a korábbi évek során külföldi ösztöndíjhoz juttatni. Az utánkövetésekből kiderült, hogy 50-60%-uk a kitűzött célok szerinti ágazatban helyezkedett el. Vezetők, felelős beosztású szakemberek lettek egy olyan plusz látásmóddal a puttonyukban, amely a közösségek újbóli, természetes szerveződését is elősegítheti majd.

Ki tudja? A dominó láncreakció valós jelenség. Minden egyes dominó egy önmagánál másfélszer nagyobb dominót képes felborítani. 29 dominó kell csupán ahhoz, hogy egy akkor kis dominólap, mint ez itt □ (5mm), feldöntse az Empire State Buildinget (381 m).

Ezek az indítványok jelenleg nem többek, mint felsziporkázó szikrák a sötétben. Mégsem tehetünk mást, mint nagyharangként tovább kondulunk. Emberbe, tudásba, látásmódba fektetünk. Elhessegetjük a kudarcok emlékeit, és a semlegesség mentsvárát. Ahogy Hamvas Béla fogalmaz az Unicornisban[1]:

– Életünk hatalmas démona ma a Hajsza. A Nagy Lihegő. Nyelve kilóg, úgy lohol, éjjel és nappal fuldokolva. Autolokomodémon.

– Ennél hatalmasabb csak egy van: a semlegesség. A közömbös, a nulla, a visszavonulás. Az időmalom molnára, aki az időt porrá őrli. A Semleges csinálja az űrt, a vágytalanságot, a félreállást. A Semleges feladata, hogy a dolgokat semmivé minősítse. Számtalan szolgájával a világot először megszürkíti, aztán elfehéríti, aztán fátyollá teszi s addig sápasztja, amíg köddé, végül űrré lesz. Elkerül. Megmered. Vállat von. Elfordul. Devalváció.

Végjegyzet:

[1] Hamvas Béla: Unicornis, Summa Philosophiae Normalis. Vigilia, Budapest 1987.

Szerző:

Dr. Klein Ákos, biológus. 1980-ban született Budapesten. 2009-ben szerez doktori fokozatot ökológiai tudományok tárgykörben. Szakterülete eredetileg a ragadozómadarak, baglyok védelme. 2004-től vezeti a Gyöngybagolyvédelmi Alapítványt, 10 évig önkéntesként, 2011-től fizetett alkalmazottként. 2008-ban költözik le Pest megyéből Zalába, Orosztonyba – „meglátni a vidéket, mielőtt végképp eltűnik” -, ahol feleségével és három gyermekével él. Az alapítvány központja is itt található Baglyok és Emberek Fenntarthatóági Központ néven. A baglyok védelme önmagában is fontos biodiverzitásvédelmi feladat, de a baglyokon keresztül a környezeti problémák széles spektruma mutatható be a társadalomnak. Így a baglyokat zászlóshajó fajként használja az alapítvány olyan jelenségek kritikai bemutatására, mint a nagyüzemi mezőgazdaság, az autópálya-építések vagy a zöldterületek beépítése.