A Civil Rádió 2024-ben támogatást nyert a Mérték Médiaelemző Műhely és az Ökotárs Alapítvány által az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének támogatásával kiírt Szabad Média Pályázaton. Arra vállalkoztunk, hogy elkészítünk egy 10 epizódból álló podcast műsorsorozatot, amely a magyarországi közösségi rádiózás 30-35 évét, és a közösségi rádiók történetén keresztül a magyar társadalom és demokrácia evolúcióját mutatja be. Az első podcast a kezdetekről, a civil szervezetek akkori helyzetéről, a 90-es évek optimista társadalmi környezetéről szól, amelyben megszületett a hazai közösségi rádiózás. Ebből a podcastból idézünk fel itt egy részletet, amelyben Marschall Miklós szociológussal és Nizák Péter nonprofit szakértővel beszélget Péterfi Ferenc és Huszerl József.[1]

Péterfi Ferenc (PF): Vendégeink Marshall Miklós és Nizák Péter. A 90-es évek fordulójáról beszélgetünk, annak a társadalmi hátteréről – mivel írható le ez a ’85-’90 körüli időszak, ami a rendszerváltást hozta, és mi volt a jellemzője civil társadalom, egyáltalán a társadalom szempontjából.

Marschall Miklós (MM): Hadd kezdjem én mint korelnök. Jó, hogy mondtad a ’80-as éveket, mert szerintem az egyik fontos dolog, amiről el szoktunk feledkezni, hogy a ’90-es évek a ’80-as években kezdődött. Akkor mi a ’80-as éveket a Kádár-korszak pangásos, unalmas szürke korszakának gondoltuk és láttuk, de most visszanézve, hogy mi minden történt a nyolcvanas években, azt kell, hogy mondjam, ez nem így volt.

A nyolcvanas éveknek legalábbis a közepétől már beindult egy nagyon kemény, nagyon izgalmas, nagyon figyelemreméltó változás. Ezt úgy lehetne leírni, hogy tulajdonképpen volt egyfajta nemzetközi nyomás. Elfelejtjük, a mai generáció nem is tudja már, mi volt az a helsinki zárónyilatkozat, amit 1975-ben írtak alá az európai kormányok, és annak volt egy harmadik kosár[2] nevezetű része, ezt 1975-ben fogadták el, ami arról szólt, hogy az emberi jogok, a kultúra fontos az európai együttműködés szempontjából. Tehát volt egy külföldi nemzetközi nyomás, és ezzel párhuzamosan a nyolcvanas években a kádári korszak már konszolidáltnak érezte magát annyira, hogy engedményeket tegyen. A gazdaságban is, emlékezzünk rá – megint a fiataloknak mondom –, gazdasági munkaközösségek, kisszövetkezetek voltak, tehát pezsgés volt a gazdaságban. Elindult a kultúrában is egy pezsgés, gondoljunk bele, hogy megalakult a Katona József Színház vagy a Budapesti Fesztiválzenekar és sorolhatnám tovább. És a kutatásban is nagyobb szabadság volt. Elindultak mindenféle komoly kutatások a szegénységkutatástól kezdve sok egyéb, teret nyert a szociológia. Közelítve a mi szakmánkhoz, beindult a művelődés területén is egy pezsgés. Beindultak komoly beszélgetések arról, hogy a művelődési házak nem a központi kultúra kiszerelési műhelyei, hanem a helyi közösségeknek a helyszínei. Összefoglalva és röviden azt mondanám, hogy a nyolcvanas években kezdődött ez a változás, és kihatott a ’90-es évekre, megalapozta a ’90-es évek változásait.

Gondoljunk csak bele, ’87-ben megszületett az első alapítványi törvény. Ezt az tette lehetővé, hogy Rubik Ernő világsikert aratott a Rubik kockájával, és annyi pénzt keresett, hogy adományozni is akart belőle. De addig még nem volt erre jogi lehetőség. Ezért tulajdonképpen Lex Rubiknak hívtuk, lehetővé tette a törvény, hogy lehessen alapítványokat tenni.

’89-ben már létrejött az egyesületi törvény. Csak azt akarom mondani, hogy ez nem egy hirtelen robbanásszerű változás volt, hanem fokozatosan értünk el a kilencvenes évek elejére, amit úgy lehet leírni, hogy a rendszerváltozás. És ebből a szempontból talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a rendszerváltozásnak a motorja a civil szektor volt. Ott kezdődtek el a diskurzusok, a beszélgetések. Én emlékszem, mint fiatal kutatók jártuk az országot, tucatnyi előadást tartottunk a reformokról. Az én területem a kultúrafinanszírozás volt, szinte nem volt olyan magyar kisváros, ahol ne tartottam volna előadást a kultúra kettős hátrányáról a tervgazdaságban, és arról, hogy mit kellene csinálni, hogy a kultúra jobban legyen finanszírozva, a helyi művelődési házak pedig tényleg a helyi kultúra központjai legyenek. Mindez a ’90-es években, a ’80-as években ágyazódott meg, és a civil szektor volt ennek a motorja.

Nizák Péter (NP): Ezek valóban fontos mérföldkövek voltak, és én is egyetértek azzal, hogy a civil szektor a rendszerváltás egyik előkészítője volt, bár nyilván a nagypolitikai változások, jelesül a Szovjetunió széthullása volt azért a döntő. De én még addig is merészkednék, hogy közvetlenül a politikai változás előkészítésében is fontos szerepet játszott a civil szektor, hiszen van egy ilyen funkciója, vagy van átjárás a civil szektor és a politika között. Ha belegondolunk, akkor a rendszerváltás utáni első parlamentből szerintem a kisgazdákat kivéve minden politikai párt civil szerveződésként indult a 80-as években, az SZDSZ, az MDF, illetve a Fidesz is. Illetve voltak olyan események, amik civiltársadalmi mozgások voltak, de hamar politikai tényezővé váltak. Utalok a Duna Körre, ami egy környezetvédelmi problémából indult – aki esetleg nem ismeri, a Duna felső szakaszán egy gátépítés kapcsán alakult ki ez a mozgalom, és komoly politikai tényezővé is vált. Ez tulajdonképpen már a részvételiség vagy a ’hogyan ne vonjuk be az embereket a döntéshozatalba’ problematikája – szerintem fontos eleme volt a politikai öntudatra ébredésnek, vagy annak a tanulási folyamatnak, hogy hogyan kell egy mozgalmat indítani. És hát ahogy Miklós mondta, a kulturális vagy az underground élet Magyarországon mind-mind komolyan hozzájárult a rendszerváltáshoz.

Egyébként ez egy érdekes váltás is, és majd hogyha a ’90-es évekről beszélünk, látszik, hogy a ’80-as évek civil szereplői közül nagyon sokan a politikát választották.  Ilyen értelemben volt egy érdekes váltás Magyarországon, hiszen említettem ezeket a politikai mozgalmakat. De maradjunk annyiban, hogy már a 80-as években  is igen komoly civil mozgás alakult ki – még ha ez szervezetszámban nem is volt annyira látványos, mint a kilencvenes években.

PF: Mind a kettőtök mondásához hadd tegyem hozzá, hogy az önkormányzati törvény megszületése is nagyon fontos lépcső volt a helybeliségnek a megerősödésében, a lokalitás szerepének a megjelenésében. Tehát, hogy a tanácsrendszer után, ami egy nagyon központosított közigazgatási hálózat volt, sokkal több szuverenitást adott a helyi közösségnek, és a települések valóban önkormányozni kezdtek, még ha nem is biztos, hogy tudtak az elején. Ez azt is jelzi rögtön, hogy volt egy tudáshiány is, ami már egy kicsit a mi feladatainkhoz is közelít: a civil szerveződés hogyan tud öntevékeny lenni, és hogyan tud az önkormányzás öntevékeny lenni. Valójában a civil szervezetben is önkormányzást kellett gyakorolni, kitalálni. Az önkormányzati törvény, ami ’88-’89-ben született, egy nagyon erős alapozója volt ennek a folyamatnak.

Huszerl József (HJ): És még két mozgalomról emlékezzünk meg: az amatőr színjátszókról, akik óriási lépéseket tettek, és hát a táncházmozgalom volt a másik, ami nagyon érdekes módon egyszer csak szintén a semmiből nőtt ki.

MM: Így van, a magyar társadalomnak majdnem minden szegletében elindultak változások. Nagyon fontos tényleg a táncházmozgalom, nagyon fontosak voltak az alternatív művészeknek a különféle kezdeményezései, abszolút megélénkült a színházi élet.  A Soros Alapítvány ’85-től kezdett el működni Magyarországon. Csak azt akarom ezzel is aláhúzni, hogy intellektuálisan már rengeteg minden elkészült a rendszerváltozásra. És ez sokkal gazdagabb volt, mint ahogy a máből visszanézve látjuk. Nem csak a monori vagy a lakitelki találkozó volt: előtte, utána rengeteg kisebb civil szerveződés hajtotta ezt a változást. Ez a civil reneszánsz a ’80-as évek közepétől, végétől kezdődött, és a 90-es években szinte robbant, amikor a törvényi, jogi és pénzügyi lehetőségei is megteremtődtek ezeknek a szervezeteknek a létrehozására. Emlékszem, hogy rengeteg alapítványi alapítólevelet gyártottam, ez mellékkereseti lehetőség volt annak idején, mert nagy volt a kereslet ’89-’90-ben. Tényleg egy robbanásszerű változás történt. Kinyílt a világ, bejöttek a külföldi szervezetek. Persze az amerikaiak voltak a leggyorsabbak, és ez is egy érdekes fejlemény, nemcsak a Soros Alapítvány, hanem amerikai alapítványok is nagyon gyorsan reagáltak a változásra. A kilencvenes évek elején a magyar alapítványi szektor nem az európai, nem a német modellek iránt érdeklődött, mert a németek jóval később ébredtek föl. Az angolszász modell volt Magyarországon az iránymutató, az alapítványi és az egyesületi törvényben, az adószabályokban ez az angolszász orientáció mutatkozott meg. Ez melléktéma, de ez is érdekes fejleménye volt a 90-es évek elejének.

HJ: Még talán azt is érdemes megemlíteni, hogy a civilek finanszírozása egészen más volt. Ott volt az országgyűlési pályázat, amire százával, szinte ezrével érkeztek az igények, és nagyon sok pénz ment az állam felől is a civil szektorba.

PF: Még hadd hozzam vissza összefoglalás gyanánt, amit elmondtatok: egyik oldalról tehát volt egy politikai változás, voltak mozgalmak, mint például a környezetvédők és más szaktevékenység is, a színjátszás, a színházi mozgalom is tulajdonképpen ilyen volt. A színjátszás a profi, a hivatásos színházi világot is átalakította. De mindenképp az öntevékenység fele vitt, és voltak spontán szerveződések is. Fölmerült akkor – mindketten említettétek –, hogy szükség lenne ennek a kereteit úgy formálni, hogy intézményesülhessen, tehát spontán is lehessenek párbeszédek, beszélgetőkörök, de legyenek már intézkedésképesebb intézmények, mint legfőképpen az alapítványok és az egyesületek. De más típusú formátum is volt ebben az időszakban. Ennek a tudása szerintetek honnan volt előteremthető, vagy mennyire volt tudáshiányos ez a dolog?

MM: Én ebben kutatóként szerepet játszottam. Bocsánat, szerénytelenségnek hangzik, hogy az ember a saját munkájáról beszél, de a nyolcvanas évek közepétől én a Művelődéskutató Intézetben dolgoztam, ami egy nagyon jó műhely volt Vitányi Iván vezetésével, és ott lehetséges volt majdnem mindent csinálni. Az én témám a kultúrafinanszírozás és ezen belül is a nonprofit szervezeteknek a jogi, finanszírozási helyzete volt, tehát én rengeteget tanultam az amerikai és angolszász irodalomból.  Akkor rengeteg minden létrejött, többek között a Nonprofit Kutatócsoport, amelyiknek egy könyvsorozata is volt például a nonprofit szervezetekről. Az első könyvünk a Harmadik szektor. Meg kellett teremteni például ennek a nyelvi megfelelőjét. Nem voltak szavaink ennek a világnak a leírására. Akkor persze egybemosódott a kutató, meg az aktivista, meg a politikus szerepe. A tudást elsősorban az amerikai és az angolszász gyakorlatból és irodalomból hoztuk a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején. Itt a Soros Alapítványnak is döntő szerepe volt, de más forrásoknak is. Rengeteg konferencia, rengeteg kiadvány, képzések voltak.

A Lester Salamon által vezetett nemzetközi nonprofit összehasonlító elemzésben Magyarország élszerepet játszott. Megemlítem kollégámat, Kuti Évát, aki ennek az egyik nemzetközileg elismert kutatója lett. Rengeteg információ és tudás áramlott be az országba a kilencvenes évek legelején.

NP: Igen, ezzel egyetértek, csak kicsit keretet adva: a 80-as évekről vagy a rendszerváltásról beszéltünk, de hát szerintem azért azt is nagyon fontos látni, hogy a rendszerváltás után elindult a magyar gazdasági és állami, politikai szerkezet átalakítása, rengeteg új törvény jött létre, és ezzel párhuzamosan haladt a civil szektor kiépülése is. Beszéltünk az önszerveződésről, beszéltünk a helyi szerveződésekről, de szerintem nagyon fontos, hogy nagyon sok hiánypótló feladatot is ellátott a civil szektor. Csak gondoljunk arra, hogy a rendszerváltás után az addigi államberendezkedés megszűnt, nagyon sok szociális ellátás megszűnt, összedőlt, nagyon sok helyre civil szervezetek léptek be. Miklós említette, hogy milyen irányba változott a civil szektor szabályozása. Én magamnak inkább úgy fogalmaznám meg, hogy az angolszász befolyás érződött, de inkább vegyes modell volt. Hogyha csak a főbb sarokpontokat említem, tehát mondjuk az egy százalékot, az valóban angolszász, ’bízzuk inkább a szervezetekre, hogy mire használják’, de mondjuk a Nemzeti Civil Alapprogram, ami kicsit később volt, az már azért inkább egy etatistább megközelítés. Vagy a közhasznúsági törvényt is említhetném a ’90-es évek közepéről. Tehát egy hibrid vonal alakult ki. Én abban az időben egyébként nagyon sokszor a támogatószervezetek oldaláról láttam, hogy hogyan működik, és azzal abszolút egyetértek, hogy rettenetes mennyiségű pénz és tudás áramlott az országba. Akkoriban nem csak a pályázati támogatásokkal, hanem különböző képzésekkel vagy tanfolyamokkal is segítették a szervezeteket, amit én nagyon fontosnak tartok. Az is fontos még, amit Feri kezdett említeni, hogy akkor egy másfajta állammodellben gondolkodott az ország. Tehát volt egy csomó, szerintem majdhogynem konszenzus az országban, például, hogy az EU felé kacsingattunk, az euroatlanti értékrendet követte mindenki – ebben nem volt vita. Abban sem volt vita, hogy kisebb legyen az állam, inkább kiszerveződjenek a szolgáltatások vagy a feladatok. Ez például szerintem nagyban hozzájárult a kistelepülések virágzó civil életéhez is, hiszen az önkormányzatok kiszerződték a feladatokat, próbáltak valami struktúrát kiépíteni a civil szervezetek támogatására helyben, ami segítette a civil szervezetek működését, és azok éltek is vele. Hogyha csak a számokat nézzük, borzasztó léptékű extenzív fejlődés volt a civil szervetek számát tekintve is. Még egyszer aláhúznám, hogy nem voltak ezzel kapcsolatban dilemmák: a civil szektor egy nagyon fontos társadalomformáló erőként jelent meg, fontos alappilléreként a társadalomnak. Szerintem ez sokkal erősebben, hangsúlyosabban jelent meg az emberek előtt, mint mondjuk jelen pillanatban, amikor vannak ezzel kapcsolatban negatív megközelítések is. És a civil szervezetek nagyon sok területen progresszív szerepet töltöttek be társadalomformáló folyamatokban, most hirtelen például eszembe jut a digitalizáció. Ha belegondolunk, a Teleház mozgalom abszolút kisközösségi volt, de a közösségfejlesztőket is mondhatnám. Ezek akkor voltak legjobban szem előtt. És ha elérünk a média világáig, ott is volt egy olyan lépés, ami azért nem minden országban történt meg Nyugat- Európában sem, hogy a kezdetektől lehetőség volt kisközösségi vagy közösségi rádió létrehozására. Ugyan eleve a centralizáció irányába mutat a médiaszabályozás is, de ez például mindig benne volt Magyarországon, ami szerintem az általunk felsoroltaknak is köszönhető. Különböző indexekkel vagy mutatókkal is lehet igazolni, hogy a középkelet-európai régióban a ’90-es évekbéli magyarországi civil szektor tulajdonképpen sok tekintetben akár mintául is szolgálhatott az éppen átmenetben lévő országok számára. A törvényi háttérhez, illetve a civil szektoron belüli mozgások kapcsán is felsoroltunk pár nagyon fontos törvényt. Arra hangsúlyosan felhívnám a figyelmet, hogy amiben még különbözik esetleg a magyar szektor, illetve a sajátossága, az a feladatellátás, amiben a civilek nagyon fontos szerepet játszottak. Ez a szolgáltató profil is nagyon erős volt Magyarországon, bármilyen területet is nézünk, akár a környezetvédelmet, kultúrát, a sportot vagy a szociális ellátást. Ez is egy magyar sajátosság volt, főként ebből az államfelfogásból kifolyólag.

PF: Ebből a nagyon sokféle változásból megjelent a párbeszédnek az egyre intenzívebb szüksége. Egyrészt a párbeszéd lokálisan, tehát helyben, a közvetlen települési vagy más típusú együttlétek, közösségek között, másrészt szélesebb társadalmi szinten is. Vitakörök, olvasókörök jelentkeztek. Ez nagyban segítette, hogy pontosan tisztázódjon, milyen célokra, milyen feladatokra, milyen gyakorlati munkára szerveződjenek. Másrészt megtanította az embereket valamilyen szinten az elemi vitára, mert eddig nem nagyon volt a megszólalásnak az öntevékenységhez kapcsolódóan ereje vagy bizalma az emberek között. A nyilvánosság szélesítése már abból is látható volt, hogy egyre több helyen megjelent a helyi lapoknak, a helytörténeti kiadványoknak a szükségessége, ami egyrészt identitást teremtett vagy erősített, másrészt pont ezt a párbeszédet erősítette. A mi sorozatunk, aminek keretében most beszélgetünk, éppen azt próbálja bemutatni, hogy a nyilvánosság kitágításában, erősítésében milyen fontos szerepe volt a helyi újságnak, a helyi lapoknak, nyomtatott és mindenféle más fórumoknak. Ne feledjük, az internet ekkor még nem volt jelen. De a találkozások és ezek valamilyen rögzítése és közzététele, elvezetett lassan a csatornák bővüléséhez. Az újságok mellett létrejöttek a kábeltelevíziós hálózatok és a helyi rádiók is. Érdekes módon Magyarországon a kábeltévé előbb működött, és előbb volt egy nagyon jó közeg, a rádió lassabban bontakozott ki, mint a többi.

NP: Valóban most itt nem ezzel a fókusszal beszéltünk, de a helyi nyilvánosság egy alap. Említettem a médiatörvényt, például a Soros Alapítvány támogatásai közül is sok ezt célozta már a rendszerváltás előtt – hiszen, ha van lehetőség akár fénymásolt anyagban vagy hanghordozókban arra, hogy helyi nyilvánosságot teremtsünk, akkor az minden civil szerveződés alapja. Az is nagyon érdekes volt, erről nyilván másokkal fogtok beszélgetni, hogy a rádiózás például kalózrádiókkal indult Magyarországon, és azok lettek a legális rádiók később, de ez már egy másik történet.

MM: Nagyon jól összefoglaltad, és ez jó átvezetés volt az igazi témához, tehát a helyi nyilvánosság intézményeihez. Én csak megismételném, hogy nagyon vehemens, sokszor ádáz viták voltak a kilencvenes évek elején a jogi, finanszírozási feltételekről, és rengeteg hiba, rengeteg esetlegesség volt, de abban tényleg volt egy konszenzus, hogy a civil társadalom fontos. Tehát abban nem volt politikai vita, hogy a civil társadalom egy legitim képződmény, és egészséges, robusztus civil társadalom nélkül egy ország nem lehet sikeres. Ez veszett el sajnos, hogy egy ilyen pesszimista végszóval zárjam. Ma már egyáltalán nincs arról politikai konszenzus, hogy civil társadalom nélkül egészséges társadalom nem létezhet. Ez akkor, a kilencvenes évek elején egy adottság volt, senki nem vitatkozott azon, hogy kell-e civil társadalom vagy nem. Nem voltak olyan kérdőjelek, ’hogy milyen mandátuma van a civil társadalomnak, és ha valaki aktív akar lenni, akkor alakítson pártot’, amit elszörnyedve hallok mostanában néhány politikustól.

PF: Én csak annyit tennék hozzá, hogy a nyilvánosság egyrészt a párbeszéd lehetőségét kínálta, de másrészt – most közvetve erre is utaltál, meg mindegyikünk gondolt is talán erre –, a kontrollnak is, a társadalmi kontrollnak is az esélyét kínálta. Később, amikor erősödött ez a kontroll, akkor jelentek meg az első konfliktusok, és tartanak máig is.

 

A program a Mérték Médiaelemző Műhely és az Ökotárs Alapítvány támogatásával valósult meg.

 

Szerzők:

Péterfi Ferenc eredetileg Újpalotán népművelő, majd közösségfejlesztő. Később az NMI és jogelődjeinek a Közösségfejlesztői Osztályán dolgozott, majd az osztály vezetője lett.
Falusi és városi terepmunkákban vett részt, egyetemi, szakmai és civil képzések oktatója, konferenciák szervezője. A Parola folyóirat alapító főszerkesztője, évekig a Közösségfejlesztők Egyesületének titkára, majd elnöke volt.

Huszerl József közösségfejlesztő, a Pályázatfigyelő (PAFI) főszerkesztője, a Közösségfejlesztők Egyesülete Felügyelő bizottságának elnöke, a Parola Ajánló a közösségi megoldások köréből rovatának szerkesztője.

 

 

Végjegyzetek:

[1] Az alábbi szöveg egy rádiós beszélgetés leirata, sok helyen az élő beszéd spontaneitását és áramlását követi – ezért nyelvileg esetenként kicsit pongyolább.

[2] Együttműködés humanitárius és egyéb területeken (emberi jogok néven vált ismertté ez a kosár)