Közösségi önrendelkezés a fenntarthatóságért

2019-ben a “XVI. Nyári Egyetem a közösségi részvétel fejlesztéséért” teret kapott a klímavészhelyzet témája is. Jelen írás a közösségek és a klímavészhelyzet közös halmazán való gondolkodáshoz és cselekvéshez kíván hozzájárulni. 

Bevezető

Az emberi életet nem emberi létezők kapcsolódása teszi lehetővé. Az élet kapcsolódások, interakciók függvénye: nincs élet függőségi viszony, kapcsolódások nélkül (Capra és Luigi 2014). Nem emberi organizmusok hozták létre a légkört, ami lehetővé teszi hogy lélegezzünk. Mások között baktériumok és gombák teszik élővé a talajt, mely lehetővé teszi hogy táplálkozzunk. Nincsen tehát “környezet” annak absztrakt, az élőlénytől független értelmében, csakúgy, mint nem lehet környezet élőlény nélkül. Az élőlények hozzák létre a környezetet egymásra ható tevékenységiek révén (Lewontin 1991:109 hivatkozta Capra és Luigi 2014).

A Föld ökológiai – az emberi életet is lehetővé tévő, fenntartó – rendszereinek életfenntartó képessége emberi tevékenységek hatására radikális mértékben pusztul (Steffen et al 2018). Az összhatás, melyhez egyének és társadalmak eltérő mértékben járulnak hozzá, a Föld globális szabályozó folyamatait destabilizálja, és egyre nagyobb mértékben korlátozva a jövőbeli élet lehetőségeit, körülményeit. A különböző szennyező és pusztító tevékenységek hatása, mint a klímaváltozás, a természetes élőhelyek leromlása, pusztulása, a fajsokaság csökkenése összefüggnek és egymást hatását erősítik (Capra 2014 és Luigi 2014).

Az előttünk álló feladat többrétű. Meg kell szakítanunk, át kell alakítanunk a pusztító, szennyező folyamatokat fenntartó társadalmi rendszereinket, és ezzel párhuzamosan életközpontú viszonyrendszereket kialakítani, elmélyíteni.

Hol tartunk most?

2015-ben 195 állam írta alá azt a nemzetközi klímaegyezményt, melyben a felek elkötelezték magukat a globális átlaghőmérséklet-emelkedésnek 2 Celsius-fok alatt tartására a 18. századi ipari forradalom előtti időszakához képest. Ennek egyik legfontosabb feltétele, hogy globális szinten radikálisan csökkentsük a felmelegedést okozó üvegházhatású gázok légkörbe áramlását. Ugyanakkor az egyezmény keretében az aláíró államok önkéntesen határozzák meg a vállalt/ígért csökkenés mértékét – és globális szinten még a vállalások mértéke sem éri el a kívánt mértéket, mely a modellek előrejelzései alapján 2 Celsius-fok alatt tartaná a felmelegedést. Minimálisnak tűnő eltérések is jelentős következményekkel járhatnak: amennyiben sikerülne 1,5 Celsius-fokon belül tartani az átlaghőmérséklet-növekedést, úgy például fele annyi embert érintene világszinten a kialakuló vízhiány, jelentősen kisebb mértékben csökkenne a kukorica, a rizs és a búza termés, és viszonylag kisebb hatása lenne a felmelegedésnek a fajsokaság szűkülésére a 2 Celsius-fokos felmelegedéshez képest. Ahogyan például az emberi szervezet is érzékenyen reagál pár fokos testhőmérséklet változásra, úgy az éghajlat is; néhány fokos eltérés katasztrofális következményekkel járhat. Jelenleg a 3 Celsius-fokos felmelegedést meghaladó utat járjuk… Ugyanakkor, a 1,5 fokos ablak még nyitva van, teljesíthető, amennyiben az elkövetkezendő hozzávetőleg 10-18 évben (többek között a kibocsátás mértékének függvényében) érvényesítünk radikális változásokat.

Költségeit tekintve a 2 Celsius-fokos ablakon belül maradáshoz szükséges szén-dioxid kibocsátás csökkentés a nagyságrendileg világgazdaság éves termelésének legfeljebb 4 százalékával egyenértékű befektetésekkel megvalósítható. A nem cselekvés pénzügyi költségei ennek sokszorosára rúgnak, nem beszélve a nem anyagi károkról (Calderon és Stern 2014). A közlekedés, ipari termelés, ingatlangazdálkodás energiaigényének és környezetszennyezésének mértéke jelentős mértékben csökkenthető párhuzamosan a költségekkel. A pénzügyi értékteremtés és az életközpontú működés nem zárják ki egymást, sok lehetséges formában egymást erősítő tényezők lehetnek (Hawken, Lovins, Lovins 1999).

Mi okozza a felmelegedést?

Egyes társadalmi folyamatok, mint a gazdasági növekedés, a közvetlen külföldi befektetések volumene, a városiasodás, az energiafelhasználás, a műtrágyafelhasználás, a vízhasználat, a papírtermelés, a közlekedés, telekommunikáció, és a nemzetközi turizmus bővülése az ökológiai rendszerek életfenntartó képességének romlásával járnak (IGPB 2015), ezzel kilépve az emberiség számára rendelkezésre álló biztonságos élet-térből (Steffen et al 2015 hivatkozza Zsolnai és mtsai. 2016). A mai társadalmi tevékenységek anyag-energetikai folyamatai csökkenti a jövőbeli generációk életesélyeit; az “emberiség jelenleg az ökológiai túllövés („ecolgical overshoot”) állapotában van, ezért az anyagi termelés és fogyasztás jelentős visszafogásra van szükség ahhoz, hogy ökológiailag fenntartható szintre kerüljünk vissza” (Zsolnai és mtsai 2019:4).

Ugyanakkor félrevezető, a rendszerszintű problémákat elfedő lenne az emberiség egészét, minden tagját kárhoztatni a károkért. A gazdag országok a világ népességének mindössze 19 százalékát tették ki 2008-ban, míg az 1850 óta a légkörbe bocsátott szén-dioxid 73 százalékáért felelősek. A gazdag országokon belül is radikális eltérések vannak a magas és alacsony jövedelműek között a fogyasztásból, életvitelből fakadó környezetkárósítás tekintetében (is). “A 21. század elején az emberi népesség legszegényebb 45 százaléka a teljes kibocsátás 7 százalékáért felelt, míg a leggazdagabb 7 százalék az 50 százalékáért. Egy átlagos amerikai állampolgár – az országon belüli osztálykülönbségeket ismét figyelmen kívül hagyva – ugyanannyi kibocsátásért felelős, mint akár 500 etiópiai, csádi, afganisztáni, mali, kambodzsai vagy burundi polgár” (Roberts és Park 2007 idézi Malm). “A legkomolyabb környezeti károkat okozó technológiák (például a szénenergia és a fosszilis üzemanyagok) elterjedéséért az emberiség egy szűk kisebbsége – a vállalataik termelékenységét fokozni kívánó tulajdonosok és tőkések – volt[ak] elsősorban felelős[ek]” (Fordulat 25:2).

Milyen bölcsességre, ismeretre, szemléletre lehet szükségünk?

A méret, a korlát és a mértékletesség kulcsfogalmak az életközpontú szervezésben. Minden szerkezetnek megvan a belső adottságok által kiszabott korlátja, növekedésének határa, mely ponton túl már az egész minősége változik, nem csak a részek mennyiségi tulajdonságai. Mind a cickánynak, az egérnek és a patkánynak hasonló test szerkezete van, hosszúkás orra, hosszúkás teste és rövid lába. Ez a hasonló forma, szerkezet jelenik meg mindhárom test esetében különböző méretekben a viszonylag kis cickánytól a viszonylag nagy patkányig. Ugyanakkor ez a szerkezet nem növelhető a végtelenségig, egy korlát felett a rövid lábak és hosszúkás hát megadja magát, nem tudja betölteni funkcióját.  A további növekedés a teljes szerkezetre vonatkozó változtatásokkal járna a lábak megerősítésén túl, befolyásolva például a keringést, a csontszerkezetet, a mozgásmintákat. Minden szerkezetnek megvan a maga korlátja amin túl már az egészre vonatkozó változtatások szükségesek annak fenntartáshoz (Salminen and Vaden 2015:108). Ennek megfelelően a társadalmaknak, gazdasági rendszerek anyag-energia folyamatainak is megvannak a korlátai.

Amennyiben a fejlődést, a társadalmi haladást kizárólag gazdasági növekedéssel, (akár erőszakos) modernizációval azonosítjuk, úgy társadalmaink továbbra is kilépnek a helyi környezetük eltartó és regeneráló képességén túl. A mértékletesség így alapvető szervezőelvként kell megjelenjen a jövőben, mely lehetővé teszi, hogy a biztonságos élet-tér korlátok között maradjunk.

Azok a tevékenységek tehát amik a közösségeink életéhez nélkülözhetetlen dolgokat, funkciókat (például élelmezés, közlekedés, lakhatás) a közösségi önrendelkezés  alá vonja (például önálló, a világpiaci folyamatoktól minél kevésbé függő energiaellátás, élelmiszerellátás) hozzájárulhatnak az ökológiai fenntarthatósághoz. A globális láncokba beágyazott nagyvállalati működés alternatívája a helyi beágyazottságú, önellátásra törekvő közösségi-szintű társadalomszervezés. A helyi közösség igényeinek a mértéke szab határt a rendszer terjeszkedési korlátainak, materiális mértékletességre nyitva.

A közösségek tehát kulcsszerephez jutnak, feladatuk az életközpontú szervezkedés (szemben a kereskedelem központúsággal), mely mértékletessége és szerkezete révén fenntartja a jövőbeli generációk életlehetőségeit.

Az élet – és ezáltal közösség – központú szervezés az emberi viszonyrendszerek újraalakításával is jár, a megváltozott körülmények által diktált létismeret újbóli elsajátításával és alkalmazásával.

A finn folklórban sokszor megjelenik a synty. A synty valami olyasmit takar, mint “létre-jönni, létezésbe lépni, megszületni” és a születésre, eredetre, ok-okozatra vonatkozik. Ismerni a synty-t azt jelenti, hogy ismerni a módját hogyan lehet fenntartani a létet a változó, instabil környezetben. Helybe ágyazott, a helyre vonatkozó létismeret. A synty-t ismerő meg- és felismeri a közössége létének spirituális és anyagi feltételeit. A közösség azt (is) keresi, a változó környezetben hogyan képes fenntartani a számára fontos értékeket, úgy, hogy ne élje fel az őt fenntartó nem emberi létezőket (folyókat, fákat, erdőket, talajéletet, stb). A synty ily módon enyhíti a nihilista életvitel – mely nem ismeri a spirituális és materiális feltételeit önmaga létezésének – terheit. Ugyanakkor, a hely, és a helyhez kötődő létismeret ismerete nem garancia sem az egyén, sem a közösség túlélésére. Nem áll fenn törvényszerű kapcsolat, ok-okozat a synty ismerete, a helyes és sikeres cselekedetek és a túlélés között. A synty ismerete ahhoz szükséges, hogy a közösségnek kialakulhasson az őt fenntartó nem-emberi létezőket el nem pusztító életvitele, viszonyrendszere, mely jelentőségteljes a közösség tagjai számára (az egyének megtalálják és vállalják szerepüket a közös absztrakciókban, történetekben) (Salminen and Vaden 2015).

A cselekvés minden esetben lokális, a cél, hogy a hatás a szelíd társadalomszervezési módszerek révén regenerálja az élet fenntartásához hozzájáruló természeti létezőket, rendszereket.

A modern társadalmak óriási környezeti és társadalmi terheléssel elégítik ki szükségleteiket. A jövőben a fejlődés az életközpontú társadalomszervezéssel kell összekötnünk, melyben a közösségi-szintű szervezés fogja korlátozni a társadalmak anyag- és energiacsere folyamatainak mértékét.

Számtalan előremutató helyi példa áll rendelkezésünkre. A finn Li városa évi félmillió euró profitot generál költségvetésének hála a geotermikus, nap- és szélenergiába irányított befektetéseinek, mellyel párhuzamosan a kiinduláshoz viszonyítva 80%-al csökkentette a légkörbe kerülő szén-dioxid kibocsátását; a településnek célja, hogy ne termeljen szemetet. A Zala megyei Nagypáli példamutató a település szintű energiaellátásban. A brazil Curitiba városa radikális népességszám-növekedés mellett volt képes az autós forgalmak kiszorító tömegközlekedési rendszer kiépítésére, zöld területek kialakítására. Mások mellett Kajner Péter, Lányi András és Takács-Sánta András (2013) szerkesztésében olvasható gyűjtés “A fenntarthatóság felé való átmenet jó példái Magyarországon” címmel a hazai kezdeményezésekről.

 

Hivatkozások

Capra, F., Luigi, P. (2014): The systems view of life. Cambridge University Press

Paul Shrivastava, Laszlo Zsolnai, David Wasieleski, Mark Stafford-Smith, Thomas Walker, Olaf Weber, Cary Krosinsky, David Oram (2019): Finance and Management for the Anthropocene. Organization & Environment 2019, Vol. 32(1) 26–40

Lewontin, R.C. (1991). Gene, organism and environment, in D.S. Bendall, ed., Evolution from Molecules to Men. Cambridge University Press, pp. 273–85.

Will Steffen, Johan Rockström, Katherine Richardson, Timothy M. Lenton, Carl Folke, Diana Liverman,Colin P. Summerhayes, Anthony D. Barnosky, Sarah E. Cornell, Michel Crucifix, Jonathan F. Donges, Ingo Fetzer, Steven J. Lade, Marten Scheffer, Ricarda Winkelmann, Hans Joachim Schellnhuber (2018): Trajectories of the Earth System in the Anthropocene. PNAS Latest Articles

Calderon, F., Stern, N. (2014). Better growth, better climate. The global commission on the economy and climate (The New Climate Economy Report)

Steffen, W., Richardson, K., Rockström, J., Cornell, S. E., Fetzer, I., Bennett, E. M., Biggs, R., Carpenter, S. R., de Vries, W., de Wit, C. A., Folke, C., Gerten, D., Heinke, J., Mace, G. M., Persson, L. M., Ramanathan, V., Reyers, B., & Sörlin, S. 2015: “Planetary Boundaries: Guiding Human Development on a Changing Planet” Science Vol. 347, No. 6223: p. 736 and 1259855-1-10.

Paul Hawken, Amory Lovins, L. Hunter Lovins (1999): Natural Capitalism. Little,Brown and Company.

IGBP 2015: The Great Acceleration.

Zsolnai, L., Knut, I., Tencati, A. (2019): Gazdasági etika az Antropocén korban. Magyar Tudomány.

Roberts, J. Timmons – Parks, Bradley C. (2007): A Climate of Injustice: Global Inequality, North-South Politics, and Climate Policy. MIT Press.

Andreas Malm és Alf Hornborg (2014): EMBERI TÉNYEZŐ? AZ ANTROPOCÉN-NARRATÍVA KRITIKÁJA. Fordulat 25 (2019).

Fordulat 25 (2019): Klímaváltozás és kapitalizmus. Szerkesztették: Csurgó Dénes. Domschitz Mátyás. Fabók Márton. Fülöp Nóra. Horváth Bence. Nagy Kristóf. Sidó Zoltán. Szabó Liza.

Salminen, A.és Vaden, T.(2015): Energy and experience: an essay in nafthology. MCM Publishing.

Kajner Péter, Lányi András és Takács-Sánta András (2013): A fenntarthatóság felé való átmenet jó példái Magyarországon.