Hadd kezdjem Esterházy Péter szavaival az Esti című regényéből: „Természetesen nem lehetett normálisan normálisnak maradni, hisz folytonosan föl kellett tenni a kérdést, hogy most akkor egy normális országban egy normális ember mit tenne – és ez akkor sem normális, ha aztán azt tettük, amit normálisnak lehetett nevezni; a normális épp azért normális, mert nem kell rajta gondolkodni.”
Itt akár be is fejezhetném – mégis, inkább megmagyarázom, mire gondolok, mikor e sorokat olvasom és idézem.

A politikai szociológia klasszikusai, Almond és Verba rögzítették a politikai kultúra alaptípusait, s azt, hogy mely politikai berendezkedéshez illeszkednek ezek a leginkább. Az elfordulást jelentő parókiális, és az alávetés mintáját megvalósító alattvalói politikai kultúrával szemben a részvételi attitűd az, amely egy demokratikus rezsimmel kompatibilis. Más kutatók a közpolitikai témák napirendjének kialakulását vizsgálják. Itt szó lehet arról, hogy az állam – az államot aktuálisan irányító kormány, a mögötte álló párt vagy pártszövetség – az „agenda-setting” főszereplője. Az elitista napirendalkotás viszont azt jelenti, hogy olyan informális elitcsoport diktálja a politikacsinálás témáit és szabályait, amelynek tagjai nem nyertek legitim felhatalmazást a választóktól, pusztán a szervezeti vagy anyagi erő helyezi őket középponti pozícióba. A demokratikus eszmény ezzel szemben a pluralista napirendalkotás, amikor már a problémák definiálása, fontosságuk felmérése és aztán a megoldási javaslatok megvitatása is egy széles társadalmi mezőben zajlik, s ez a mező összekapcsolódik a törvényhozás és végrehajtás intézményrendszerével. Több információ, szélesebb legitimáció jellemzi, valamint nyitottság és együttműködési készség. A végeredmény pedig olyan döntések sora, amelyet nagyobb eséllyel érez magáénak az állampolgárok többsége, mint ha csak diktálni akarnák számukra felülről az együttélés normáit.
Ehhez tehát nem pusztán „a politika” nyitottságára van szükség, hanem az állampolgárok érdeklődésére, erőfeszítésére, valamint, nem mellesleg: sikerélményre – amely abból fakad, hogy a vágyott kisebb-nagyobb célok elérhetők, mert van partner az együttműködéshez oldalt, fent, lent –, továbbá szabadidőre, biztonságérzetre, bizalomra.
Kell-e külön mondani, hogy a magyar történelem alakulása nem hívja elő tömegesen ezeket az érzéseket. Ha pusztán a legutóbbi száz évet nézzük, találunk benne félig sikerült és eleve korlátozott demokráciákat, valamint diktatúrákat, amelyek között volt totalitárius, amely a magánélet megszüntetésére, az élet minden mozzanatának átpolitizálására törekedett. Volt puha diktatúra is, amely azt az alkut kötötte az emberekkel, hogy hagyja őket békében gyarapodni, amennyiben ők is békén hagyják a hatalmat, nem kérdőjelezik meg például az egypártrendszer és az ideiglenesen itt tartózkodó csapatok jelenlétének létjogosultságát. A kemény diktatúra kifejezetten büntette, a puha diktatúra, hogy úgy mondjam, ellenjavallotta az állampolgári aktivitást; kifejezetten az volt a biztonság feltétele, hogy mindenki nyugton maradjon.
A demokratikus kísérletek sem hoztak nagyobb biztonságot, bár másféle volt, illetve másféle ma a biztonsághiány, mint a diktatúrákban. Bibó István 1946-ban jellemezte e szavakkal a rövid életű – a Nemzeti Hitvallás által a történelemből frissiben kiszerkesztett – második világháború utáni átmeneti demokráciát.
„E két szembenálló oldal, nevezzük őket az egyszerűség kedvéért kisgazda oldalnak és kommunista oldalnak, kölcsönösen ajakbiggyesztve beszél a másik oldal demokráciájáról, és körülbelül úgy állítja be a kérdést, hogy Magyarországon addig nem lesz igazi demokrácia, amíg a másik fél ki nem kapcsolódik a játékból.”
Nem nehéz ráismerni e sorokban az MDF-SZDSZ, majd a Fidesz-MSZP szembenállás természetére és hátborzongató látni, hogy negyven év diktatúrája sem törte meg azt a logikát, amit Bibó István megfogalmazott. Ebben bezzeg van szerves fejlődés … Ilyen körülmények között ésszerű a bizalmatlanság és ésszerű a türelmetlen szerzésvágy, hiszen ki tudja, holnap mi lesz. Ésszerű: az egyén és egy szűk időhorizont szintjén. Mert, másfelől, ez a kollektív önsorsrontás stratégiája. A vesztesek tömegének és a történelmi sérelmek kölcsönös újratermelésének legbiztosabb útja. Jól ismerjük: ezen járunk most is.
Figyelemre méltó, hogy Bibó István a rendszerváltás utáni kifáradásról és közönyről, csalódottságról is szót ejtett 1945–1946-ban, ami az 1990-es első szabad választást követően is hamar beállt, és a 2010-es pártrendszer-váltás nyomán is hasonló jelenséget tapasztalhatunk. Bibó ezt azzal magyarázta A magyar demokrácia válsága című esszéjében, hogy ha egy demokratikus változást nem az emberek küzdöttek ki és alkottak meg, akkor nem érzik magukénak, és a felmerülő hibákra nem a kijavítás lelkes szándéka a reakciójuk, hanem a csalódott elfordulás, a legyintés, a passzivitás, az „ez se jobb, mint az előző” érzése. Az 1989-es rendszerváltást nem milliós tömegmozgalom és nem százezres tömegtüntetések sorozata váltotta ki, hanem a Kádár-rendszer elfáradása, ezt felismerve pedig a belső reformszándék, meg ellenzéki rendszerellenesség találkozása.
Ez önmagában rendkívül pozitív, hiszen békés tárgyalásokhoz és megegyezéshez vezetett. Ám nem volt kitalálva, hol a helye ebben a felállásban a társadalomnak, amely hírfogyasztóként és néhány megerősítő tömegesemény résztvevőjeként vett részt a rezsimváltó processzusban.
Csizmadia Ervin már 1991-ben arról írt, hogy a „mindennapi társadalom” teljesen elszakadt a politikai és gazdasági elitcsoportoktól, s itt nem elsősorban az anyagi különbségekre, hanem a szereplőket foglalkoztató témák, ügyek, helyzetek közötti szakadékra utalt. Értékelése szerint az elit – amelynek Bibó szerint a mintaadás az egyik megkülönböztető jegye – nem annyira a társadalmi problémákat emelte be a politikai küzdelem tematikájába, mint inkább a miliőpártok közötti ellentétek köré igyekezett társadalmi bázist szervezni, hol több, hol kevesebb sikerrel. Kéri László még az 1990-es évek második felében szemléletesen írt arról a felismerésről, amikor a parlamenti pártok rájöttek, mennyire kényelmes kézben tartani a civil szervezetek finanszírozását, s a pénzcsapok nyitásával-zárásával befolyásolni működésüket. Ferge Zsuzsa nem véletlenül hiányolta egy ezredfordulón írt tanulmányában „a hangot”, amelyen a társadalom legkülönbözőbb rétegei, csoportjai mondhatnák el jellegzetes véleményüket, érdeküket. Egy szervezetlen, szövetté nem strukturálódott társadalom könnyen átjárható a manipulatív akaratok számára. Ez akkor is igaz, ha a civil szervezetek száma nagymértékben gyarapodott 1990-et követően. Azonban azt a mechanizmust mégsem sikerült életre hívni, amely azt államtól, ily módon pártpolitikától független anyagi biztonságukat és az érdekérvényesítés demokráciában normálisnak tekinthető útjait szabályozta volna.
Ebből viszont az következett, hogy életben maradt a móriczi Rokonokból, és még ezernyi más helyről jól ismert összefonódási, kijárási, egyéni elintézési technika, annak romboló kultúrájával együtt. A kapcsolati tőke ilyesfajta felhasználása viszont a kontraszelekció és az átláthatatlan kölcsönös le- és elköteleződés legbiztosabb útja. Ehhez jött még az 1989–1990-es alkotmányozás során jelentős közjogi súllyal felruházott települési önkormányzatok túlterhelése és egyidejű pénzügyi kiszárítása, amely az első kormányzati ciklustól fogva jellemző volt, majd kisebb-nagyobb hullámokban folytatódott a későbbiekben – egészen az iskolák és egészségügyi intézmények 2012-es recentralizációjáig. (Az előadás írásos változata 2012 januárjában született meg. A szerk.) Cél volt ezzel, hogy az önkormányzati választásokon nem egyszer felülkerekedő ellenzéknek ne legyen oka örülni, meg az is, hogy az államháztartási hiányt vagy olyan össztársadalmi problémákat, amilyen a szegénység, el lehessen rejteni a 3200 település szintjére tolva.
1997-ben publikálták az És mi lesz, ha nem lesz? című tanulmánykötetet, benne Kende Péter írását: Erős republikánus állam nélkül ki fogja egyben tartani a magyar társadalmat? címmel. A történész-politológus részletesen írt arról, hogy Magyarországon nincs ideológiai egység, nincs egység a nemzet fogalmát illetően és nincs társadalmi egység se. A szerző figyelmeztetett arra, hogy akkor, a demokrácia nyolcadik évében mintha a politikai élet szereplőinek egy része már maga se hinne a demokráciában. Pontosabban abban, hogy a demokratikus eljárások vezetnek ki a rendszerváltás nehéz éveiből.
Ferge Zsuzsa ugyanebben a kötetben írt az állam civilizáló szerepéről, ennek kapcsán arról, hogy civilizáló állam híján a leszakadás sok-sok új dimenziója nyílik meg a modern társadalmak előtt. Arról is szót ejtett, hogy a társadalomból felfelé is ki lehet illeszkedni: a tehetősek felmondják a szolidaritást a társadalom többi részével és életmódjukat, de még életük helyszíneit illetően is teljesen elkülönülnek. Ferge 2010-ben írt az „alsó korlát” hiányának drámai következményeiről is, mert szerinte a legnagyobb társadalomi tragédia ma az, hogy a lecsúszásnak nincs határa: nincs olyan védőháló, ami megakadályozná, hogy bármilyen nagy szegénység még súlyosabbá válhasson.
A többféle széttagoltság egymásra épülése a társadalom és a politikai közösség szétesésének mechanizmusait erősíti, amit korábban a kormányzati politika nem tudott megakadályozni, más pillanatokban meg – például most – kifejezetten elő is segíti. Az állam a polgárok közös birtoka, ahogy Kende Péter fogalmaz, ez maga a republikanizmus, ez maga a köztársaság. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenki „tulajdonosa”, s mint ilyen, felelőse ennek a közös birtoknak. Talán illúzió, hogy mindenki szava ugyanannyit érjen (a szavazat ugyanannyit ér, de számos más torzító tényező létezik), ám egyáltalán nem mindegy, mekkora a befolyáskülönbség a közösség tagjai között. Illetve, hogy egyáltalán vannak-e olyan közös ügyek, amelyek közösséget teremtenek, s amelyekbe érdemes beleszólni.
Magyarországon a rendszerváltáshoz elsősorban egzisztenciális igények, a stabil és kiszámítható, gyarapodó élet reménye fűződött több mint húsz évvel ezelőtt. Ma már tudjuk, mi volt ennek a realitása, ám az azért mégiscsak figyelemre méltó, hogy még a termelékenység fokozódásának idején és a növekedés évtizedében sem merült fel történelmi léptékű időre, hogy a magyarországi jövedelmekből mennyire (nem) lehet ezt a szerénynek tűnő vágyat megvalósítani. Nem szólva azokról, akik keresetüket elvesztve a szociális transzferek és a feketejövedelmek váltakozó, de egyaránt kiszolgáltatottságot és szűkölködést eredményező világába záródtak. Ez a fajta bizonytalanság azt jelentette, hogy a társadalom igen nagy része nemhogy nem tudta megélni a szabadság korszakát, de valószínűleg egyenesen irritálta a szabadságról és a demokráciáról szóló sok-sok beszéd, mert saját életében a bezáródást, a kiszolgáltatottságot, a kiúttalanságot – egyszóval a szabadsághiányt – tapasztalta.
„A magyar demokrácia válságban van: Válságban van, mert félelemben él.” – írta Bibó 1945-ben. S bár tudjuk, hogy az akkori félelmek nagyon is megalapozottak voltak, éppenséggel a mai nagyon eltérő helyzetben ma sincs okunk a nyugalomra. El lehet dönteni, hogy a rendszerváltás két évtizeddel ezelőtti ígéretéhez – demokratikus állam és társadalom, jobb életszínvonal, társadalmi mobilitás – keres az ország új eszközöket vagy kidobja ezeket az értékeket, nem bajlódva tovább az eszközökkel sem. A válság és a félelem kérdésében ma is „helyzet van”. A félelmek ma leginkább az egzisztenciális félelmekhez kapcsolódnak, ezekből azonban sok minden következik: a szegénységtől, a szegényektől, a lecsúszástól, a társadalmi állapotok közbiztonsági vagy éppen politikai következményeitől való félelem egyaránt jelen van. El lehet dönteni, hogy respublikában szeretnénk élni, vagy olyan helyen, ahol „a mások szenvedése iránti önfelmentő érzéketlenség lesz a civilizált lét feltétele” – amint Ferge Zsuzsa 1997-ben fogalmazott. Ez azt jelenti, hogy nem csak a pártpolitikai, de a társadalmi játszma is zérusösszegű, s „muszáj” veszteseknek lenniük, máskülönben nincsenek nyertesek, s a világ mások szenvedése árán megy előre.
Mindezzel az igazságtalansággal és cinizmussal szemben nem hősiességre van szükség (az se rossz néha, persze), hanem új struktúrára, újfajta működésre. A társadalmi demokrácia normalitására.
A demokrácia részvételi mozzanatának erősítése akkor következhet be, ha létrejön az „érdekfelismerés magabiztossága”: az azonos helyzetű csoportok maguk fogalmazzák meg identitásukat, definiálják helyzetüket és céljaikat. Tehát nem mások – akár manipulatív – azonosítási, megbélyegzési, beskatulyázási kísérleteit fogadják el kötelezőnek. Ez a gondolkodás önállóságát, egyúttal az ennek fontosságára való ráébredést jelenti, ami önmagában is revelatív élmény volna a magyar társadalom nagyobb része számára.
Úgy is nevezhetnénk ezt mint a társadalmi tőke eredeti felhalmozását. Amikor Hanifan először használta a társadalmi tőke kifejezést 1916-ban, akkor azt is állította, hogy a szomszédsági kapcsolatok és a szomszédok szomszédjaival való megismerkedés már társadalmi tőkének tekinthető. Ezek az interperszonális kapcsolatok aztán komoly társadalmi erővé transzformálhatók. Putnam évtizedekkel később arról írt, hogy társadalmi tőkének két fontos alkotórésze van: a társadalmi hálózat, amely baráti találkozók, látogatások, szomszédi kapcsolatok, társadalmi események szövevényéből áll, valamint a civil elkötelezettség, amely a közösségekben való részvételi hajlandóságot, a véleménynyilvánítást, a közösségekben vállalt tagsági viszonyt, a választásokon való részvételt foglalja magában.
Az egész konstrukció rendkívül fontos eleme a bizalom, mégpedig a racionális bizalom. A kilépés a zérusösszegű játszmák világából. Ha az erőforrások összeillesztése és az össztársadalmi tőke – tudás vagy anyagi vagyon – gyarapítása közössé váló cél, akkor az eltérő kiindulású csoportoknak, szerveződéseknek is az az érdekük, hogy összehangolják erőfeszítéseiket, közös pontot találjanak. Ettől kezdve kialakulhat a bizalom, amely életben tartható és gyarapítható minden egyes pozitív visszaigazolással. Ha a bizalmon alapuló együttműködés teszi lehetővé saját forrásaim, lehetőségeim bővítését, akkor teljesen ésszerű, hogy megbízzak állampolgártársaimban és folytassuk az együttműködést.
Ez nem jelenti a világmegváltást egyik pillanatról a másikra. Ám értelmet ad a think global, act local alapelvének. Kis érdekek, kis célok felismeréséből és az ezekért folytatott kooperációból lehet tudatosan továbbépítkezni. Lehet úgy viselkedni, mintha normális ország lennénk, s úgy tekinteni a hazát, mint köztársaságot, amely az állampolgárok közös birtoka, amelyhez közünk van, amelynek alakítása a mi dolgunk is, ahol ágensként, cselekvő szereplőként léphetünk fel.
Így tehetünk a legtöbbet azért, hogy egyszer majd, valamikor, ne is kelljen azon gondolkodni, hogy mi a normális egy demokráciában.