Közelítések – Avagy: egy példa arra, hogy miként állítható a kortárs művészet és a közösségi munka egymás szolgálatába

2021/3

Az alábbi cikk a győri Torula Művésztérről, a város 2017 óta létező kortárs művészeti központjáról szól. Pontosabban arról, hogy miképpen vihető közelebb az emberekhez a kortárs művészet a közösségi munka eszközeivel és válhat – ennek a gondolatnak, mintegy „mellékkövetkezményeként” – egy kortárs művészeti központ közösségi színtérré is. Továbbá azokról a kísérletekről, amikor az alkotó- vagy előadóművészeti folyamatok – amelyek legyenek bármilyen nyitottak is a világra, az egyéni vagy közösen való önkifejezésről szólnak, így hangsúlyos elemük az individualizmus – válnak a közösségfejlesztés eszközévé.

A Torula Művésztér

A Torula a Győri Szeszgyár és Finomító Zrt. egyik, ipari termelésre nem használt csarnokában működik. Nevét is innen kapta: egykor itt állították elő a szeszgyártás egyik melléktermét, a torula élesztőt.

Fő tevékenységünk a fiatal, még „be nem futott” művészek támogatása, ezáltal kortárs alkotások, produkciók létrejöttének elősegítése. Ezt egészítik ki a kortárs művészet hozzáférhetőségét, befogadásának elősegítését szolgáló programjaink. Hosszútávú célunk a fiatalok, a művészek és a kortárs művészet iránt érdeklődők közösségi térének megteremtése. Ahol – a művészettel való találkozás mellett – lehet együtt gondolkodni, inspirálódni mind a tér által, mind az odajáró, ott lévő emberektől, mind pedig a térben szerveződő tevékenységektől. Az intézmény küldetése, hogy a kortárs művészetet az emberek életének részévé tegye. Mindezt a Torula úgy kívánja elérni, hogy inkubációs, művészeti és közösségi programokkal visszük közelebb az emberekhez a kortárs művészetet. Meggyőződésünk – és ez a Torula alapítása, működtetése mögötti fő motivációk egyike is –, hogy mindezekkel hozzájárulunk társadalmunk tág értelemben vett egészségéhez és innovációs képességének megerősödéséhez.

A Torulát működtető alapítványt 2016-ban hozta létre a Szeszgyár többségi tulajdonosa, a Folláth család. 2017-2019 között „takaréklángon” működtünk: műtermeinkben három művész dolgozott, négy kiállításunk keretében tizennégy művész mutatkozott be, de ezekben az években alapoztuk meg közösségi művészeti eseményeinket. Voltak nálunk építész alkotóhetek, hulladékokat újrahasznosító művészeti napok, és ekkor indult a „Fal projekt” elnevezésű közösségi művészeti programunk: évente pályázatot hirdetünk a győri középiskolák számára azzal a céllal, hogy egy megadott témakört körüljárva (2017: „Reformáció 500”, 2019: Semmelweis Ignác, 2020: Bauhaus), három hét alatt egy közös alkotást hozzanak létre a diákok. A művek a kerítésfalunkat díszítik. Aktivitásunkban a 2020-as év hozott változást: műtermeinkre nyolc pályázat érkezett, jelenleg hat alkotóművész és egy startup csapat kibontakozását, művészeti és piaci megerősödését segítjük elő. Kiállításaink száma is növekedésnek indult: 2020-ban négy kiállításunk harminchárom művészt (köztük tízen 29 év alattiak) vonultatott fel, az idei évben pedig már kitekintettünk Győrből, illetve a megyéből: a nyár elején a többnyire budapesti művészekből álló Púder mutatkozott be nálunk, októberben pedig az egy hónapos nemzetközi art residency programunk alatt készült alkotásokból lesz kiállítás.

A Torula pár fős stábbal működik. Az egyetlen, munkaidejében csak a Torulával foglalkozó munkatársunk Szombathelyi Sára, aki kreatív munkatársként a legtöbb programunk szervezője, koordinátora. A Torula művészeti vezetője Rechnitzer Zsófia, kommunikációs munkatársa pedig Szabó Réka, akik számos hazai és nemzetközi művészeti és kulturális projekt csapatát erősítették és erősítik most is. Én a Torula vezetője vagyok, de a művésztér mellett egyéb szakmai elköteleződéseim is vannak. Hasonlóan legtöbbünkhöz, számos egyéb folyamatban aktív Tóth Szilvia, aki a Torula „21-es” című podcastjának műsorvezetője, de emellett például – az alább bemutatott – „Győrinek lenni…” projektünk vezetője is. És a Torula stábjának tagja még Vilimi Katalin, aki grafikusként jegyzi a Torula majd’ minden kreatív anyagát, továbbá Veszteg Csilla, aki projektjeink adminisztratív folyamatait segíti.

A stáb mellett az egyre szélesedő önkéntes körünk tagjai azok, akik lehetővé teszik a Torula tevékenységeinek megvalósítását. E kör öt oszlopos tagja Szalay Szabolcs, aki a 2016-os indulás óta segíti a Torulát, és az első évek kiállításainak ötletgazdája, szervezője volt, építészként pedig például – az alább képekben is látható felújításunk – tervezője volt. Kiss Adrienn képzőművész és Marton Szabolcs zeneszerző a Torula rezidenseiként – vagy ahogyan magunk között szoktuk mondani: lakóként – kapcsolódtak be pl. a „1,5 méter” című projektünkbe (erről is lesz szó alább). Kovács Vanda ifjúsági és kreatív szakemberként több programunk ötlet- és tanácsadója, Váray Ibolya pedig – bútortervezőként – eseményeink, kiállításaink installációinak kivitelezése kapcsán lát el minket tanácsokkal.

Önkéntes körünk azonban jóval szélesebb az előbb említett barátainknál: például a Torula kiállító- és közösségi terét megújító „Gurító partinkon” – amikor körülbelül fél nap alatt kifestettük a Torula közel 150 m2-nyi gipszkartonfelületét – közel 15-en voltunk, és hasonló, de reményeink szerinti bővebb létszámú kört várhatunk majd a jövőre tervezett tavaszt ünneplő, kertrendező eseményünkre.


A Gurító partiról készült kisvideó
(Készítette Nagy Attila)

A fenti szűk stábnak még meghaladja az erőforrásait egy komplex önkéntesmenedzsment program kidolgozása és működtetése. Ennek megvalósulásáig kiállításainkra való közvetlen meghívással, a rendezvényeinken való kiemelt figyelemmel, ezernyi köszönettel és a fentiekhez hasonló eseményekkel igyekszünk erősíteni és bővíteni önkénteseink körét.

Épületünk 13 méter magas és 16×18 méter alapterületű. Előttünk egy zárt, fákkal árnyékolt, kis tavas kert helyezkedik el. Az épületnek két, eltérő szerkezetű része van. A négyszintes traktus földszintjén iroda, raktár és mosdók, az első és harmadik emeleten összesen hét műterem található, míg a másodikon egy 40m2-es közösségi tér, amely kamarakiállítások megrendezésére is alkalmas. Az ugyanazon lépcsőházból megközelíthető másik épületrész kétszintes. Jellegzetessége a szinteket elválasztó födém – egykori üzemi funkcióból eredő – áttörései. Ezek egyedi, a látogatót magával ragadó térélményt biztosítanak mind kiállításainkhoz, mind előadóművészeti eseményeinkhez. A 6 méter belmagasságú, 330 m2-es földszint a jelenlegi fő kiállítóterünk, az e fölötti, 7 méter belmagasságú térben kívánjuk kialakítani új kiállítási helyszínünket és közösségi alkotóterünket.

A 2016-os indulás pillanatában a Torula tereit a kb. 20 éve felhagyott termelési folyamat „ipari emlékei” töltötték meg. Első lépésben ezeket kellett elszállítani, majd az alapvető feltételeket (mosdók, műtermek stb.) kialakítani. 2017 és 2020 között ebben a romoktól megtisztított térben valósultak meg a közösségi események és a kiállítások. Majd 2020 tavaszán-nyarán – a pandémia okozta kényszerű leállás idején – nyerte el mostani állapotát a földszinti kiállító- és közösségi terünk.


A mostani kiállítóterünk a kezdetekkor, 2016-ban…
(Fotók: Kovács Róbert)


…2019-ben és…
(Fotók: Beke Márton és Szombathelyi Sára)


…napjainkban
(Fotók: Szabó Réka, Szombathelyi Sára, Kisalföld)

 

De miért érdekes mindez a közösségfejlesztés szempontjából?

A közösségi szempontok

Az alapítás

A Torula működtetője a Concilium Arts Alapítvány, amelynek alapítói a Szeszgyár tulajdonosai, magánemberként. Természetesen nem egyedi jelenség ez, hiszen pl. az Art Quarter Budapest vagy a hasonlóan budapesti GODOT Kortárs Művészeti Intézet mögött is magánkezdeményezések állnak. És nemzetközi szinten is számos példa van arra, hogy egykori gyárak épületeiben, ipari területeken művészeti, kulturális központok jönnek létre. Példa erre a kolozsvári Fabrica de Pensule vagy akár a prágai DOX. Mégis: egyrészt kuriózumnak számít az, hogy a Torula egy még működő gyár területén helyezkedik el (különös atmoszférát ad egy kiállításmegnyitónak, amikor elhalad egy mozdony a szomszédos gyár ipari vágányán). Az pedig a filantrópia, a közügyekért, a szélesebb közösségért felelős polgárként való létezés egyik kiemelkedő példájának tekinthető, hogy nem a gyár, hanem annak tulajdonosai a Torulát működtető alapítvány alapítói, akik napjainkban is támogatják annak működését.

Részvételi jellegű projektek

A Torula – figyelemmel az alapítói szándékra – elsősorban egy művészeti központ. Amelynek műtermeiben művészek alkotnak, és amelynek kiállítóterében műalkotások tekinthetők meg. Az alapítói szándék azonban nem egy, a környezetétől elzárkózó, elit „művészeti buborék” létrehozása volt. Hanem már az induláskor célként fogalmazódott meg a kortárs művészet minél többekhez való közelebb hozása. Azaz a távlatos cél, a küldetés az, hogy a kortárs művészetet tegyük az emberek mindennapjainak részévé. Ez azonban pusztán kiállításokkal nem érhető el. És itt van szerepe a részvételnek. Hiszen a kortárs művészetektől – mint sok más egyébtől – való távolságtartás, idegenkedés egyik fő oka az ismeretlenség. Megismerni egymást pedig leginkább párbeszéddel lehet, ami a művészet esetében elsősorban nem előadásokat jelent, hanem olyan helyzetek megteremtését, amikor az emberek kortárs művészeti alkotások létrehozói lehetnek. E „létrehozási” folyamatra két példát hozok a Torula eddigi tevékenységéből.

A „1,5 méter” köztéri installáció

A „1,5 méterről” való gondolkodásunk még a COVID-zár idején kezdődött, amikor találkozni már mertünk egymással, de a Torula még nem nyithatta meg kapuit a nagyközönség előtt. Kerestük az újraindulás útját, módját, és mindössze egy dologban voltunk biztosak: a Torula rezidenseivel közösen szeretnénk ezt megtenni.

Az akkor még érvényben lévő, az intézmények zárva tartásáról szóló szabályok miatt csak szabadtéren csinálhatunk bármit is. A közös gondolkodás hamar a Szeszgyárat – és így a Torulát is – szegélyező kerítés felé terelődött: lépjünk ki a kerítésen túlra, az utcára. A „megalkotandó valami” kapcsán két szempontot rögzítettünk – az immáron a rezidenseinkkel közös – gondolkodásunkban:

  • nem mehetünk el szó nélkül a pandémia mellett, valamiképp reagálnunk kell az – akkor még elmúlónak remélt – COVID-időszakra,
  • lehetőséget szeretnénk adni az embernek arra, hogy ne csak nézőként, hanem résztvevőként, hozzájárulóként is kapcsolódhassanak a projektünkhöz.

Mindezek alapján egy többállomásos köztéri installációt hoztunk létre. Ennek első állomása egy emlékhely lett. Ahol bárki megemlékezhetett a pandémia okozta veszteségeiről, oly módon, hogy felköt egy fehér szalagot. Úgy gondoltuk: a kerítésnek és a széllel egy irányba lebbenő szalagoknak mindenkire ható szimbolikája segít megérteni, hogy a COVID kollektív trauma is, és annak közös megélése, feldolgozása segít az egyéni veszteségek feldolgozásában is. A szél szimbolikája nem véletlen: Győr egy szélcsatornában fekszik, így a kisebb-nagyobb a széláramok a győriek mindennapi életének részét képezik, ahogyan a városháza mindennap elhangzó, a „Fújdogál a szél az öreg Duna felől” kezdetű népdal dallamát megszólaltató harangjátéka is.

Az emlékhelyre először magunk kötöttünk fel szalagokat, mintegy megmutatva annak „működését”. Az e célra kigondolt, kb. 10-12 méteres kerítésrészen pedig már az első napon megjelentek a szalagok, majd telis-tele lett azokkal. És volt alkalom, amikor Győr egyik középiskolájának tanulói látogattak el hozzánk, betekintve a szabadtéri installációt követő, immáron a Torula belterében megrendezhető „+/- 1,5 m” című, úgyszintén a COVID-időszak köré épülő kiállításra is.


Fotók: Győri Szalon

Az installáció másik – a részvétel szempontjából – lényeges eleme a befejezhető mondatkezdeteket tartalmazó táblák voltak. „A COVID vette el”, „A karantén alatt arra vártam”, az „Amikor vége lesz” és a „Hálás vagyok” feliratú táblákon már az első napokban megjelentek a mondatbefejezések, és kb. három héten keresztül gyakorlatilag naponta kellett letörölnünk a táblákat. A felírt szavak, mondatrészek a viccestől a trágáron át a szívbe markolóig terjedtek. Többségük őszinte vallomás volt.

Hazudnék, ha azt írnám: kétségünk sem volt a táblákra felkerülő szavak, mondatrészek kapcsán. De elvetettük annak lehetőségét, hogy mi bármit célzottan letöröljünk – ide nem értve azt a helyzetet, amikor a táblák beteltek. És egyszerűen megható volt megtapasztalni a helyi társadalom önszabályozó mechanizmusait, pl. akkor, amikor az egyik délelőtt egy horogkereszt is felkerült az egyik táblára, majd délutánra valaki letörölte azt – és csak azt, azaz meghagyva a körülötte lévő egyéb írásokat.

A mondatkezdetek kapcsán érdekes szakmai tapasztalat volt még az, hogy kb. 1-1,5 hónapig voltak „érvényesek” a táblák. Azaz ennyi idő alatt mindenki ráírta azt, amit szeretett volna és innentől vagy üresen maradtak a táblák vagy irreleváns szövegekkel teltek meg. (De itt is volt kivétel: az egyik táblára valaki egy, azt teljesen betöltő rajzot készített.) Az új táblák kapcsán – mert tervezzük, hogy új tematikával, új táblák kerüljenek ki hamarosan – kiderül majd, hogy ez az 1-1,5 hónap egy általánosítható időtartam, avagy minden témának más-más a kifutási ideje.

A szabadtéri installációnak voltak még egyéb elemei is, azokkal vált teljes egésszé: az emlékhely melletti buszmegálló falát virágokkal tettük szebbé, a falat szelfipontokkal díszitettük, amelyek között kijelöltünk egy 1,5×1,5 méteres „zónát”, a járdára tangólépéseket festettünk (a választás nem véletlen: a tangó a szabadság szimbóluma), a kerítéskapu mellé pedig óriási QR-kódok kerültek, amelyek a Torula rezidenseinek bemutatkozásaira és műveire vezették a „látogatókat”.


Fotók: Győri Szalon

A „Győrinek lenni…” projekt

A Torula DNS-ében valahogy mélyen benne van a várossal, annak társadalmi és urbanisztikai részével való foglalkozás. Ennek oka egyrészt bizonyára az, hogy személyemben olyan vezetője van, aki nem a művészetek, hanem a közösségek oldaláról érkezik. Másrészt a Torula önkéntesi körében és a fenntartó kuratórium tagjai között is többen építészek. Harmadrészt szervezeti önmeghatározásunk része, hogy tevékenységünkkel hozzá kívánunk járulni társadalmunk tág értelemben vett egészségéhez és innovációs képességének megerősödéséhez.  E társadalom legkisebb egysége – a mi esetünkben – Győr városa. Mindezekből eredően volt már falaink között építész alkotóhét, de több egyetem építészmérnöki, belsőépítészeti kurzusának is alanya, tárgya volt már a Torula.

E sorba is illeszthető volt az, amikor elkezdtünk egyeztetni a KristofLab csapatával az „Our home place” című performance-uk nálunk való bemutatásáról. Amely egy összművészeti alkotás (ötvözi a rajz, a kollázs, a tánc, a film és a zene eszközeit), és célja, hogy megvizsgálja egy adott lakókörnyezet és az ott élők énképének viszonyát: mennyiben határozza meg a lakókörnyezet az ott élőket, és mennyiben ők maguk a környezetük (át)alakítói.

Az egyeztetések kezdetétől úgy gondoltuk azonban, hogy nem egy szokványos bemutatót szeretnénk, hanem ezt a lehetőséget is fel szeretnénk használni a kortárs művészet emberekhez való közelebb viteléhez a korábban már említett részvételi lehetőség biztosításával. És miért gondoltuk, hogy erre ez a performansz alkalmas lehet? Mert a magam személyes közösségfejlesztői tapasztalatainak egyike, hogy közösségi aktivitásokba – ideértve a művészeti folyamatokban való részvételt is – leginkább az érintettségen keresztül lehet bevonni a polgárokat. Az otthont jelentő település jövője pedig mindenkit érint. Miért szeretek Győrben élni, és mi az, amin változtatni kéne, hogy jobb legyen? Milyen lesz a jövőben? Olyan, ahol jó, jobb vagy rosszabb lesz élnem? És mi kéne ahhoz, hogy a gyermekeim itt maradjanak vagy visszajöjjenek? E kérdésekről mindenkinek van véleménye.

A művészekkel való közös gondolkodásban azonban oda jutottunk, hogy a „győriség” egésze túl tág, szükséges valami fókusz, ami köré felépíthető a produkció. Ez tipikusan „a kevesebb több” vagy a „minden az semmi” esete. Azaz egy fókusszal jobb produkció jöhet létre, míg anélkül csak az összetevők sokfélesége lenne érzékelhető, ami viszont majd minden városra igaz. Ezért szűkítettük a témát, és a választásunk Győr iparvárosi jellegére esett. Az egykori és a jelenleg is működő gyárak ugyanis győriek sokaságának jelentették és jelentik a mindennapokat. Emblematikus üzemek szűntek meg, alakultak át, napjainkban is alapulnak, épülnek újak, de pl. a Szeszgyár – egyébként egyetlenként – alapítása óta ugyanott működik. Az egykori és mostani ipari épületek, területek továbbá – ha nem is lépten-nyomon, de – a város számos pontján szembejönnek velünk. Győr iparának múltja tehát velünk van, a gyárak ezer szállal átszövik társadalmunkat és városunkat. És felmerül a kérdés: mit kezdünk ezzel, miként viszonyulunk ehhez mi, győri polgárok? Mennyire és miként határozza ez meg győriségünket? Mit tartogat a jövő, milyen okokat kereshetünk a múltban, és milyen látható következményeket tapasztalhatunk a jelenben? Hogyan dolgozzuk fel ezt a változást mi, a város lakói?

A témaválasztást követően már „csak” a bevonás módját kellett meghatároznunk. Az első gondolatunk az volt, hogy három „beszélgetős” workshopra hívjuk a lakosokat. Azaz három, 20-25 fős alkalmat hirdetünk, amelyek keretében – a közösségi beszélgetések során alkalmazható megannyi technikát használva – szóbeli inspirációt adunk a művészeknek. Ezt azonban kevésnek éreztük, ezért azzal színesítettük, hogy a művészek már az egyes workshopok alatt is reagáljanak – rajzzal, tánccal – az elhangzottakra. A workshop résztvevői tehát azonnal láthassák, hogy gondolataik miképpen jeleníthetőek meg az alkotó- és az előadóművészet eszközeivel, amely élményeket még a workshop keretében megosztják egymással, továbbá az installációt alkotó művészekkel. Ez a párbeszéd pedig nem csak az alkotási folyamatot gazdagítja, hanem a workshopok résztvevőihez is közelebb viheti a kortárs művészetet. A workshopok tematikájának összeállítása során azonban még egyet „tekertünk” ezen: az egyes alkalmakon konkrét közösségi alkotási folyamatok valósulnak meg.

A jelen cikk megírásának időpontjában (szeptember közepén) épp az első workshopunkat hirdetjük. És – a „1,5 méter” projektünk befejezendő tábláihoz hasonlóan – kétségek közepette tesszük ezt. Működik-e, létrejön-e az általunk remélt kapcsolat az egyes workshopok elejére tervezett beszélgetések és a workshopok második részére tervezett közösségi alkotási folyamat között? Például az első workshop esetében „érthető lesz-e” a kapcsolat a jelenről szóló beszélgetés és az azt követő kreatív zenei játék között? Vagy a harmadik esetében a „jövőt” és a „mozgást” valóban összeköti-e a „haladás” fogalma? Vagy nem is kell, hogy egyértelmű legyen a kapcsolat, az összekötés? Mert mindez tudatosság nélkül is működik? Mindezek még kérdések a számunkra.

Mélyen hiszünk azonban abban, hogy hivatásos művészeknek és művészetnek is helye van a közösségfejlesztés módszertanában. És ebből a szempontból lehet érdekes különösképp a Torula tevékenysége a közösségfejlesztés szempontjából. Azaz, hogy azok az alkotó- vagy előadóművészeti folyamatok, amelyek legyenek bármilyen nyitottak is a világra, az egyéni vagy közösen való önkifejezésről szólnak, így hangsúlyos elemük az individualizmus, miképpen integrálhatók a közösségfejlesztés eszközrendszerébe. Meglátjuk. És – akár sikerrel járunk, akár nem – meg is írjuk majd.

Szerző:

Beke Márton művelődésszervező, okleveles ifjúsági szakértő, az ELTE közösségi és civil tanulmányok MA képzésének hallgatója. Részt vett több ifjúság-, vidék- és közösségfejlesztési célú támogatási program kidolgozásában, vezette a kulturális törvény megújítási folyamatát. Számos település közösségfejlesztési, közösségi tervezési, ifjúsági, illetve kulturális stratégiaalkotási folyamatát vezette. A Győrben működő Torula Művésztér vezetője, a Közösség-Tér-Település program ötletgazdája és társalapítója, a Közösségfejlesztők Egyesülete választmányának tagja.