2020 óta vezetője vagyok egy „KISVÁROS”^[1] nevű támogató programnak, amit azért indítottunk, mert lokalitásban gondolkodunk, mert ezt tartjuk a társadalmi cselekvő részvétel elsődleges terepének. Ezen a szinten közvetlenül is megélhető a valahova tartozás érzése, a változtatás és az egymáshoz kapcsolódás lehetősége, megtapasztalható a cselekvőképesség ereje.

Cselekvő, aktív közösségi vezetőket kerestünk, akik szívesen fogadják, hogy külső szakmai és pénzügyi támogatással erősítsék meg kisvárosi munkájukat. Helyi programok születéséhez, meglévők fejlesztéséhez szeretnénk hozzájárulni, amelyek fontosak a helyi embereknek, amelyek megmutatják, hogy képesek a helyi ügyek irányítását a saját kezükbe venni, amelyek által erősödnek a közös értékek, mint a kreatív kapacitás, az autonómia vagy a megújulás képessége.

Ez egy fejlesztő célú program, amely során szakmai és pénzügyi támogatást adunk helyi szervezetekben megvalósuló, összefogást igénylő ügyek megvalósításához 3 éven keresztül. Elnéptelenedő, leszakadó városokból érkező támogatottakra számítottunk, de az élet úgy hozta, hogy a program partnereinek döntő többsége fejlődő, lassan vagy követhetetlen gyorsasággal növekvő településről érkezett. És a növekedés megosztó közösségi kérdésével akart foglalkozni: helyben dolgozni-eljárni, helyi intézményeket használni-elvinni a gyereket, az ügyet, kikkel kapcsolódjanak, miért és hogyan, milyen szokásokat vigyenek a közösségbe, melyik meglévőhöz toborozzanak, hogyan használják a kertet, a közterületet, milyen szolgáltatásokra van szükség, hogyan alakítható ki kapcsolat régi és új lakosok között, hogyan hidalható át a rendkívül eltérő településhasználat (aktívak, passzívak, ágyrajárók, autóhasználók, kerékpárok, csendet igénylők, családi és közösségi aktivitásra vágyók, eljárjanak kulturális programokra vagy szervezzenek helyben stb.).

Hároméves periódust zárnak a Kisváros program első támogatottjai. Az értékelés több síkon zajlik – egyéni, szakmai és közösségi. Szeretnénk minél jobban érteni, hogy ebben a kísérleti időben milyen társadalmi kontextusban dolgoztak, milyen kihívások voltak körülöttük, és mire milyen okokból reagáltak vagy nem. Ez a cikk most nem az esetekről szól, hanem azt a környezetet igyekszik jobban megérteni, amiben ma egy kisvárosi közösségi vezető dolgozik. Annak az általános és egyedi jellemzőit igyekszik számba venni átfogó jelleggel. Hogy amikor a helyi munkát elemezzük majd legyen miben elhelyezni a döntéseiket.

Eddig akár egy belső szakmai anyag is lehetne. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért e gyors publikáció a program igazi értékelése előtt. Szakmai témafelvetés okán teszem közzé a helyenként határozott, de időnként kiforratlan gondolataimat a témában. Úgy érzem a közösségfejlesztés szempontjából is fontos jelenség rajzolódik ki már ennek a kicsi programnak a megértésekor is. És ez az élhető élettér kérdését feszegeti.

A téma a kisvárosok felé mutat mint a legnépszerűbb választott élettér. Napjainkban erőteljes mobilitás jellemzi ezeket a településeket, és ez a jelentős lakossági mozgás jelentős közösségi kihívásokat is jelent a helyi közösségek és vezetőik számára. A téma tanulmányozása kapcsán arra jutottam, hogy ezek a változások elég nagyok és elég gyorsak ahhoz, hogy egy közösség ne tudjon könnyen megbirkózni vele önmagában. Felmerült, hogy talán több tudatos, tervezett és szakemberek által irányított beavatkozást is igényelne ez a jelenség, ha jobban megértjük mi rejlik ennek hátterében.

Ehhez a megértéshez készült az írás és örömmel veszem, ha párbeszédet, vitát serkentek vele. Szeretném jobban érteni, hol élünk és hol dolgoznak a kollégáink. Mire számíthatunk a közeli vagy a távolabbi jövőben a kisvárosok közigazgatási és szomszédsági szintjén?

Miért a Kisvárosok?

Vannak trendek, melyek annyira köztünk élnek, részei lettek a mindennapjainknak, hogy meg se állunk elgondolkodni rajtuk. Ilyen a kisvárosok helyzete is. Sajátos belső feszülésük csak akkor ötlik a szemünkbe, ha jön egy nagyobb krízis – mondjuk egy világjárvány vagy egy rendkívül aszályos nyár –, amely számos társadalmi és jólléti kérdést új megvilágításba helyez. Köztük a kisvárosok helyzetét és jövőjét is.

A vidéki területek és az e térségek központjaiként funkcionáló kisvárosok egyre inkább felértékelődnek, több szempontból is a nagyvárosi élet alternatívájaként jelentek meg. A nagyvárosi lakosok egyre szívesebben költöznek a város közigazgatási területén kívüli, de azért infrastruktúrájában még kisugárzó körzetébe, ami nincs túl távol a városi jóléti lehetőségektől, de már megadja a vidéki otthonosság és a lassabb, élhetőbb tempójú élet hangulatát.  Ez a jelenség bőven nem csak a fővárosra jellemző, nagyságrendjében igaz minden vármegyeszékhely és vármegyei jogú város esetében. És igaz ott is, ahol a kisváros a nagyváros, azaz ahol a kisváros a környező falvak, tanyák felszívó területe vagy tranzitállomás egy még nagyobb város felé, esetleg egy másik ország felé.

---

Néhány példa a radikális növekedésre:

2000 és 2020 között közel 20 olyan településünk van, ahol ezalatt az idő alatt több mint duplájára nőtt a népesség. Pl. Veresegyház, Diósd, Biatorbágy. Főként Bp. és Pest vármegye, Győr környékén, de megjelennek a listán Fejér, Somogy és Zala mellett Baranya települései is. (Olyan kisvárosokkal mint: Gárdony, Harkány, Zalakaros, Velence, Kozármisleny stb.)

Nem példa nélküliek a 150%-os népességnövekedésű községek se, amelyek lélekszámukban megelőznek több magyar kisvárost, és megállíthatatlannak tűnő urbanizációs folyamatot mutatnak, pl. Telki, Délegyháza, Pócsmegyer.

Budapestről 6000 ember költözött el 2022-ben, míg az agglomerációja járásaiban 12-15ezer fővel többen laktak év végén, mint az év elején.
(forrás: KSH, Helix lokációanalitika)

---

Ez az erőteljes mozgás, az „otthon és az otthonról dolgozni” megváltozott értelmezési keret újfent ráirányította a figyelmet a kisebb városokra, ezzel azokra az egyenlőtlenségekre is, amelyek a nagyvárosokkal vagy falvakkal összevetve általában rejtve maradnak. A kisvárosok életében lezajló erőteljes mobilitás lehetőségeket és komoly feszültségeket is hordoz egyszerre. Legismertebb jelensége ennek az exponenciálisan növekedő népességszámot már kiszolgálni nem bíró, változatlan méretű és állapotú infrastruktúra. Ez például egy konstans ebben az egyenletben. Emellett vannak a gazdasági és életvitelbeli különbségek, melyeket megragadhatunk egzisztenciális alapon (jövedelmi, kapcsolatbeli különbségek) és kulturális alapon (eltérő szabadidős, kerti/háztáji szokások és építészeti igények).

Bár a kivárosok lélekszáma általánosnak mondhatóan növekszik országszerte nagyvárostól való távolságtól függetlenül is. Említést kell tenni azokról a kisvárosokról is, amelyek lakossága stagnál mennyiségében, de a mobilitási adatai mégis magasak. Ennek oka a lakosságcsere, azaz a mobilisabb, képzettebb, gyakran fiatalabb réteg elhagyja, a faluban, tanyán ellehetetlenülő családok vagy egyéb okból vidékre költözők (még mindig minőségibb életteret tud valaki teremteni magának egy nagyvárosi ingatlan eladási értékén vagy adósságtörlesztést követő maradékból) választják. Ez a kevésbé erős, de laikusként is érzékelhető mozgás energiákat szabadít fel a közösségekben, és feszültséget kelt, amivel kezdeni kell valamit.

Megfigyelhető ez a kettősség a hazai fejlesztéspolitika több területén is. Magyarországon egyszerre van jelen a jóléti fejlődés és a tartós leszakadás, a marginalizálódás éppúgy, ahogy a néplélekben a demokrácia és a feudalizmus. Ezek a jelenségek (más együtthatók kíséretében) szélsőségesen egyenlőtlen helyzeteket teremtenek a korábban békésnek látszó – vagy annak megélt – kisvárosokban. Ezek az egyenlőtlenségek egyre közvetlenebbül tetten érhetők a településeken. Egyre többször és egyre határozottabban azonosíthatók kisebb területi egységeken belül is városi szegregátumok kialakulása. Itt most nem csak a klasszikus értelemben vett – városok szélén kialakult szegények, etnikai kisebbségek által lakott – területeket értjük, hanem mindazt a jelenséget, ami azt mutatja, hogy ezek éppen most keletkeznek vagy mélyülnek el a rendkívül eltérő területhasználat, életmódbeli, intellektuális és társadalmi kapcsolódási különbségek mentén.

Ugyanakkor vannak igazolható előnyei is a nagyvárosok közelségének. Kristóf Andrea^[2] (Nyíregyházi Egyetemen oktató, kutató) és társai elsősorban BAZ megyei kisvárosokat érintő kutatásaikban azonosítottak egy dinamikusabb csoportot, amelyek esetében a nagyváros – esetükben Miskolc – közvetlen és közvetett hatása inkább pozitívnak bizonyult (pl. Nyékládháza, Alsó- és Felsőzsolca, Emőd). Ezek a települések lényegesen jobb helyzetben vannak, mint az őket körülvevő vagy a nagyvárostól távolabb eső települések. A mennyiségi növekedés mellett a minőségi mutatóik is gyarapodtak, és nemcsak a népességet, hanem a gazdasági tevékenységet is koncentrálni tudták. Funkcionális helyüket tekintve szolgáltató kisvárosokká váltak, megfelelve a kisvárosban és vonzáskörzeteikben élők elvárásainak.

Ezek a jelenségek felvetik a kisvárosok fejlődésének titkos összetevőinek vizsgálatát, a helyi társadalmak sikeressége feltételeinek elemzését, ahogy ezt korábban kisebb települések esetén a Bódi-Bőhm szerzőpáros^[3] is megtette, keresve a választ arra: mitől van az, hogy látszólag hasonló adottságú települések nyertesei tudnak lenni egy adott időszaknak, míg mások retardálódnak mellettük. Mi teszi képessé az egyik települést a megújulásra, mitől képes rugalmasan, kreatívan reagálni a kihívásokra, míg mások hasonló szociokulturális háttérrel elszigetelődnek, és erősödik a cselekvőképtelenség érzése.

Mitől kisváros a kisváros?

Horeczki Réka^[4] (az MTA RKK Dunántúli Tudományos Intézet kutatója) kisvárosként tekint azon városi jogú településekre, amelyek

• lakossága húszezer fő alatt van,
• központi funkciókkal rendelkező települések, illetve
• a kisvárosi lét mint kulturális állapot megfogalmazódik a településen élőkben.

Magyarország egésze jellemzően rurális térség, kevés a nagyvárosi övezet, így a kisvárosok jelentik a városhálózat leginkább elérhető, igen karakterisztikus szintjét.

E definíció alapján az ország lakosságának 23 százaléka él húszezer főnél nem népesebb kisvárosokban (KSH, 2019) ez nagyjából 2 millió embert jelent. Általánosnak tekinthető az alacsony mobilitás (klasszikusan nagyváros felé való elmozdulás), ezt árnyalhatja a várostípus, annak központi elhelyezkedése, helyi funkciói. Másik általánosítható jellemzője a kisvárosoknak az ingázók. Az ún. ingázó foglalkoztatottak 33 százaléka kisvárosi lakos, a harmincezer főnél népesebb városok lakosságának 19 százaléka ingázik (ebből 6 százalék a fővárosba) (KSH, 2017).

Azért örültem ennek a definíciónak, mert a méreteken és a szolgáltatásokon vagy az életvitelbeli jelzőkön túl beemelte a fogalom megragadásába a „kisvárosi lét mint kulturális állapot” szempontját. Ezzel a jelenséggel találkoztam a legtöbbet, amikor kisvárosi közösségi vezetőkkel vagy csoportokkal dolgoztam. Van egy olyan egészséges lokálpatriotizmus ebben a közegben, amelyben szinte tapintható a városhoz való – mint egy metaszintű jelentéstartalommal bíró, de mégis megszemélyesíthető – kötődés. Gyakran halljuk a „szeretem ezt a várost”, „fontos nekem ez a hely” megnyilvánulásokat, de csak mostanában gondoltam bele úgy igazán, hogy micsoda elkötelezettség, alkotóerő és tettvágy lehet ezek az erős érzelmű kijelentések mögött. Persze a kulturális állapot megragadása lényegesen több ennél. De nem mennék el amellett se, hogy talán ebben kereshetjük a filantrópia, a felelősségérzet, a tisztelet és a méltóság értékeinek és valami hosszútávúságnak vagy a jövőbe vetett bizalomnak a gyökereit.

Kisváros mint alternatíva

Vannak globális jelenségek, melyekre csak lokálisan lehetünk hatással: információhiány, elszigetelődés, feszültség, szétesés, az együttműködés hiánya, félelem, közöny, elidegenedés stb. Hagyományosan a kisvárosok jobban ki vannak téve a negatív társadalmi tendenciák lecsapódásának, mint a nagyok, de tagoltabb kapcsolatrendszerük és több alternatívájuk van a társadalmi kihívások helyi válaszainak kidolgozásához, mint a falvaknak vagy a nagyvárosoknak:

• valódi potenciállal rendelkeznek a közösségükért valóban elkötelezett helyi vezetők személyében, hiszen a kötődés erős érzés, mobilizálja az egyéneket és a csoportokat, hogy közösségükért tegyenek;
• működőképes intézményeik vannak a helyi közösség szervezeteinek és az emberi kapcsolatok rendszerének, így könnyebben mozgósítható a helyi intellektuális kapacitás;
• léteznek helyi hősök, akik hagyományosan szerepet vállalnak az emberek életének jobbá tételében, ők valódiak és megszólíthatók a közösség ügyeiben, hiszen most is törekszenek küldetésük betöltésére.

Nem véletlen, hogy a közösségi szolgáltatások kialakításának – több okból is magyarázhatóan – elsődleges terepe.

Az alternatíva szó nem pusztán választást jelent, hanem egy másik megoldás keresését egy problémára, amely elfogadható eredményt biztosít. Tapasztalataink alapján a falu alapvető szolgáltatások hiányában egyre kevésbé vonzó/választott életterület, általánosnak mondható a kisvárosba való beköltözés jelensége vagy a kétlakiság kialakítása. Emellett a nagyvárosok felől is áramlik a népesség az élhető méretűnek tartott kisvárosokba, egyszerre remélve az urbánus kényelmet és a rurális természetközelséget.

De mit is választ, aki kisvárosba költözik? Nyugodt, békés környezetet, kertvárosias légkört, tiszta (tisztább) levegőt, zöldebb környezetet, lassabb tempót, feltöltődést, átlátható emberi kapcsolatokat, belátható közigazgatást, megismerhető közszereplőket (város- és intézményvezetőket stb.), barátságos szomszédokat, biztonságosabb környezetet stb., összességében a pihenés és a feltöltődés terepét szeretné állandósítani.

Ezzel szemben a lakosság létszámának robbanásszerű növekedése egyre jelentősebb kihívás a települések vezetői és közösségeik számára. Helyi partnereink olyan programokat dolgoznak ki, amelyekkel a laza kötődések erősödnek, és a különböző igények (urbánus újító vs. konzerváló régi lakos) közelednek. Foglalkoztatja őket, hogy miként lehetne a beköltözők – út- és intézményhasználók, új lakóövezeti tulajdonosok – alkotó energiáit, kapacitásait, kreatív erejét beforgatni a település életébe. De kevés a vegyes csoport, a régi és új lakók közös tere.

A gyorsan növekvő településeken általános tapasztalat, hogy az önkormányzat sem infrastruktúrában, sem közösségi szinten nem tud és/vagy nem akar alkalmazkodni az új helyzethez:

• bölcsődei várólistán hosszabb a sor, mint a gyerek életkora;
• állandó a háziorvoshiány (80-ból 6 Pest megyei településen van tartósan, vagyis hat hónapnál régebb óta betöltetlen háziorvosi praxis);
• terhelt úthálózat, közlekedési káosz (iskolák és kivezető utak környéke, a városba vezető utak tarthatatlan túlterheltsége stb.);
• a tavalyi erősen aszályos év rámutatott a vízhiány problémájára (23 településen lépett fel tartósan vízhiány Magyarországon, ebből 22 agglomerációban található és növekvő népességű (a Duna menti Regionális Vízművek szerint nem a víz volt kevés, hanem a rendszer kapacitása).

Van a rendszerben egy általánosnak mondható tehetetlenség, amely abból fakad, hogy nemcsak a kisvárosi polgárok, de vezetőik is kezdik elveszíteni a hitet abban, hogy befolyásuk van a területet érintő döntésekre, hogy részvételükkel, akaratukkal képesek elősegíteni vagy megakadályozni ügyeik elmozdulását. Ebben a feszült és egyre többször tehetetlen állapotban talán nem is meglepő, hogy a városvezetők ellenséget, konkurenciát látnak a friss erővel felálló, cselekvő csoportokban. A szervezettség, a támogatottság ijesztő számukra. Gyakran inkább veszélyt látnak bennük, semmint lehetőséget, nyomatékot valódi változások kieszközléséhez.
Ez a jelenség mindegyik támogatottunkat érinti, az ebben való szakmai tapasztalatok megosztása már rövid távon fontos kapcsolódási pontja lett a programnak a szélesebb civil és szakmai közösséghez.

Ismert jelenség az innovációk közösségben való terjedésének görbéje is, ami szintén gyakran előkerült a munkánk során. A beköltözők változáshozók. Nemcsak a saját szokásaikat, igényieket, temperamentumukat hozzák, hanem felkészültségüket, rátermettségüket részvételi, mozgósító módszerekben: könnyen nyitnak közösségi médiafelületeket, szerveznek meg laza kapcsolatokat internetes platformokon, készségszinten adnak híreket és szereznek információkat. Ismerik a jogaikat, és nem félnek élni velük. Így a beköltözők, akik felkészültek az életükben bekövetkező változásokra, gyakran jól átgondoltan lépnek a közösségbe, sokszor korábbi ismerős kapcsolataikon keresztül. Tudatosak az identitásuk formálásában. Képesek hamar jól megszervezett csoportokba tömörülni, amelyek erős érdekképviseleti, érvényesítési képességgel rendelkeznek – szemben a korábban már ott élő, gyakran a hagyományos, bevált, megszokott kommunikációs csatornákon és témákon keresztül kapcsolódó ún. tősgyökeresekkel. Akik ráadásul nem terveztek változtatni, de mások új helyzetet teremtenek körülöttük. Nem akarom értelmetlenül és indokolatlanul kiélezni a két attitűd közötti különbséget, de sokszor találkozhatunk a haladók és a maradók feszültségével egy településen, a türelmetlenséggel és kölcsönös meg nem értés érzésével. És azzal, hogy mindez úgy tud legjobban kialakulni, ha ezek a csoportok, vagy vezetőik sose találkoznak egymással közvetlenül.

Az újító személye mindig érdekes jelenség a közösségi munkában. Kinek van elég önbizalma, tudása, tapasztalata, kreativitása stb., hogy a közösség elé merjen lépni egy a konvencionálistól eltérő elképzeléssel és ki is álljon mellette. Ez a változás egyik oldala. A másik az újdonságra adott egyéni, majd azokból összeálló közösségi válasz. Rogers Everett^[5] elmélete az újítások közösségben való terjedésekor azt méri, hogy mennyi idő alatt mennyire reagálnak pozitívan a szokatlan, újszerű kezdeményezésre, azaz mennyien követik, támogatják azt. Ezt a görbét általánosította a modelljében az ábra szerinti arányszámokban.

Az, hogy az egyes konkrét esetekben milyen formája lesz a görbének több tényező függvénye: mennyire jelentős az ügy, mennyire ismert, elfogadott az újító, milyen hamar talál követőkre, mennyire elfogadottak a korai követők a közösségben, milyen csatornákat használ a terjesztésre, mennyire összetett vagy kulturálisan idegen az ötlet stb. Ez persze érthető, és nincs benne sok újdonság. Inkább csak a folyamat elejére hívnám fel a figyelmet. Átlagosan az emberek 2,5% vállalkozik arra, hogy újszerű ötlettel álljon elő a közösségében. Ugyan általában 10-15%-nyi gyors reagálóra számíthat, de kell valaki, aki kiviszi a bőrét a vásárra. Ha vannak korai követők, lesznek korai adaptálók stb., és végigmegy a folyamat ilyen vagy olyan dőlésszögben, de ha nincs, aki kezdeményezzen, el se indul. És ezek az újításra nyitott és kezdeményező emberek a leggyakrabban kívülről érkeznek a közösségekbe, gyakran 5 éven belül költöztek a településre. Mindez igaz a korai követőkre is. Joggal merül fel a kérdés, hogy hol ér mindez össze a helyi folyamatokkal, a meglévő erőforrásokkal, azaz hol érnek össze az új ötletek, a régi bevált gyakorlatokkal? Valahol a görbe közepén kezdődik. Úgyhogy a kérdés inkább az, van-e az újítóknak elég türelme kivárni az összeérést és van-e a többségnek elég kíváncsisága, bizalma eltérni a bevált módoktól az ismeretlen felé. Valahol efelé keresem a közösségek együttműködésének, vagy ami kicsit merészebb, a megújulási képességük igazi kihívását.

Embereket kerestünk, csapatokat támogattunk!

Programunk indításakor meggyőződésünk volt, hogy léteznek helyi hősök a múltban és a jelenben is, akik hagyományosan szerepet vállalnak az emberek életének jobbá tételében, ők valódiak és megszólíthatók a közösség ügyeiben, hiszen most is törekszenek küldetésük betöltésére, akik

• konkrét ötlettel, tervekkel rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy mit kellene tenni a lakóhelyükön azért, hogy jobb legyen;
• a jövőre gondolnak, nem riadnak el a hosszú távú befektetés szükségességétől, keresik a megléphető lépéseket a jelenben;
• sok embert ismernek helyben, de szükség lenne valami külső irányból érkező lendületre, ami a gondolkodásból a cselekvésbe löki őt, illetve a csapatot;
• tudják, mit kellene tenni, elegen vannak hozzá, de nincs minőségi idő a közösségi cselekvésre, sok a munka, az egzisztenciális elfoglaltság.

Bizonyosak voltunk abban, hogy vannak helyben változást generáló emberek, csoportok, akiket érdemes megerősíteni abban, amit csinálnak. Mi a vezetőiket kerestük meg. Akiktől nem új, innovatív program kidolgozását kértük, hanem eddigi munkájuk és jövőbeni terveik bemutatását és az abban való egyéni motivációjuk kiemelését. Támogatásunk végső soron egy közösséget szolgál, melyet a vezetőjén keresztül kívántunk megragadni, mert úgy véljük az ő

• szemlélete, világlátása,
• hite, (ön)bizalma,
• magatartása,
• tudása,
• munkamódja

nagyban meghatározza a csoport alakulását, erejét és kitartását.

És hogy miért tartjuk indokoltnak, hogy vezetőket támogassunk?

Három szinten elemeztük a kérdést, és kerestünk visszaigazolást arra, kiket és milyen formában lenne érdemes támogatni a fenti célok elérése érdekében. Szakirodalom, saját interjúk és közösségfejlesztői tapasztalatok alapján arra a megállapításra jutottunk, hogy minden tartós és jelentős társadalmi változás hátterében azonosítható egy vagy két elkötelezett, szívós és belsőleg vezérelt ember, akinek vízója van a helyi közösség jövőjét illetően, bővelkedik helyi kapcsolatokban és azon túl is, aki karizmatikus és/vagy jó szervező, aki képes megosztani a felelősséget és a munkát, aki képes másokat motiválni, és aki képes és nem rest kényes, kritikus kérdéseket feltenni magának és a közösségének egyaránt, és aki képes a kudarcokból is tanulni, mert nem veszi le a szemét rövid távon se a távlati célról.

A helyi fejlődés időszerű kérdéseivel foglalkozó szakmai fórumoknak hazai és nemzetközi szinten is fókuszába került a vezetők szerepe, jelentősége és hatása a helyi fejlesztések eredményeiben, fenntarthatóságában.  A Kisváros programunkat is támogató nemzetközi partnerünk által szervezett tanulócsoportban is az a megállapítás született, hogy a vezetés legalább két területen játszik fontos szerepet a fejlesztő szervezetek munkájában: A/ a szervezeteken belül, B/ a külső szervezetek és a helyi közösség kapcsolódásának előmozdításában.

Esetelemzéseink során a közösségi alapítványok hazai pályafutását áttekintve, illetve ide véve néhány közösségfejlesztő folyamatot is arra jutottunk, hogy a vezetők szellemisége, stabilitása, egzisztenciális boldogulása, kapcsolati képességei, problémakezelő attitűdje, tempója, megküzdési stratégiája, innovációs kedve, kockázattűrő képessége jelentős befolyással van a szervezet önképének és működésének a kialakítására. Az emberek emberekhez kötődnek inkább, mint ügyekhez. Ezért fontos, hogy a vezetőnek ne csak az adott közösség jövőjét illetően legyen elképzelése és elköteleződése, hanem az ahhoz vezető útról és az azon járó csapatról is. Ez a mi beavatkozásunk terepe.

 

Végjegyzetek:

^[1] gy-sz.hu/kisvaros

^[2] Kristóf, A. (2014). A miskolci agglomeráció kisvárosai. Településföldrajzi Tanulmányok, 3(1).

^[3] Bódi, F., & Bőhm, A. (2000). Sikeres helyi társadalmak Magyarországon. Agroinform Kiadóház, Budapest.

^[4] Horeczki, R. (2023). A szegénység kisvárosi dimenziói Magyarországon. Máltai tanulmányok. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tudományos folyóirata, 5(2), 16-30.

^[5] Innovációk diffúziója – Wikipédia (wikipedia.org)

 

Szerző:

Kovács Edit, közösségfejlesztő, társadalomfejlesztő szakember, a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány Kisváros programjának vezetője. Több mint húsz éve aktív civil szervezetekben, mint önkéntes, munkatárs, egyesületi tag, kurátor. Tanára több civil képző intézménynek, valamint a közösségi és civil tanulmányok mesterszaknak az ELTÉ-n. Közösségfejlesztőként számos – főként vidéki – kisközösséggel dolgozott változással kapcsolatos terveik megvalósításán. Korábban is foglalkoztatta a közösségek szerepe különböző válságokban – és a válságok közösségekre gyakorolt hatása. Erről lapunkban is jelentek meg írásai.