Kamera a közösség kezében

2014/2

Andrzej Wajda mesélt a film és a kamera varázsa kapcsán – a 70-es években a Film Színház Muzsika hetilap interjújában – egy történetet (amit ő is másoktól hallott). Egy afrikai országból a megszállók utolsó csapatainak váratlan gyorsasággal kellett távozniuk a fővárosból és a főtéren működés közben, bekapcsolva hagytak egy kamerát. A bennszülöttek – akik itt az őslakók voltak – előbb körbejárogatták, méregették a furcsa szerkezetet, majd egyre közelebb merészkedtek ahhoz.

Találtak rajta egy kis ablakot, ahol csodálkozásukra azokat fedezték fel, akik a szerkezet túloldali csöve előtt álltak. Bátortalanul hozzányúltak, elkezdték lassan, körbe forgatva elmozdítani és ujjongva fedezték fel egymást a kis ablakban – a képernyőn. Egyre jobban tetszett nekik a szerkezet, a jelenség és egyre magabiztosabban fordítottak valójában önmaguk, a saját világuk felé azt. A kamerát.
Ez a történet jutott eszembe, mikor a KOMA Társulatának új, nagyszerű kezdeményezésével szembesültem. Tízegynéhány újpalotai fiatalt heteken keresztül készítettek fel a filmezés alapismereteire, majd kamerát adtak a kezükbe, hogy önmagukról, a saját világukról forgassanak kisfilmeket.
Három témára alakultak „csapatok”: az újpalotai kiserdőben élő hajléktalanról, szilveszterről készítettek a saját nézőpontjukból egy anyagot; a fiatalok szórakozása volt a második téma és a munkanélküliségről volt szó a harmadik filmben.
Két közönségtalálkozón vetítették a műveiket és beszélgettek a nézőkkel.
A filmek sokkal jobbak, természetesebbek voltak, mint a nézők gyakran mesterkélt kérdései.
Nemcsak egy korosztályból, de azon belül is egy határozott szubkultúrából verbuválódott a három stáb. Félreérthetetlen volt, hogy ők
a képernyőn megjelenést a korábbiakban – nyilván normakövetésként – a sztársággal, a celebek viselkedésével azonosították. Azzal az illúzióval, hogy aki a mozivászonra/képernyőre kerül, az a híresség, az ismertség és talán a könnyű élet reményével indulhat. Hiszen akik minduntalan (vagy éppen „unva”) a képernyőkön vannak: színészek, zenészek, politikusok látszólag ilyenek: az élet urai. Viszont most, hogy egymás felé fordították a kamerát – a segítésüket vállaló KOMÁSOK közreműködésével –, ők váltak a filmek szereplőivé, vagy a kíváncsiskodás/kérdezés irányítóivá; pillanatokra – percekre-órákra – új helyzetekbe kerültek. De igen jól játszották ezeket a szerepeket is. Olykor marháskodtak, máskor komoly beszélgetéseket készítettek – de végre, jórészt a túloldalon állhattak, a kamerába nézhettek, ők lettek a szereplők.
Ám közben egyre többször kerültek át a kamera innenső oldalára is – képeikkel néha egészen különleges érzékenységgel közelítettek rá egy-egy megrendítő kézmozdulatra, gesztusra, arckifejezésre. És ők szabhatták meg, hogy mit emelnek/vágnak/szerkesztenek ki a sokféleségből, minek adnak saját maguk hangsúlyt.
Persze azért elsősorban önmaguk szerepeit alakították – hihetetlenül hitelesen.
Ez így volt „kerek”, igazán remek teljesítmények a KOMA Társulattól és a fiataloktól is. És hordozza azt a lehetőséget, hogy későbbi filmezések során, a szerepalakítást még erősebben váltsa majd fel az innenső oldali szerepvállalás: „kamerájuk keresőjében” a másikra, a környezetre való odafigyelés, az odafordulás alázata. S talán kamera nélkül is.
A másokra való odafigyelés, azok megértése. Ez lehetne az elfogadás felé vezető út. Nekik. És nekünk, többieknek is: út az ő elfogadásuk és egymás elfogadása felé.

Ez lenne az igazi folytatás.