A közösségi alapítvány hazánkban egy viszonylag új közösségi szerveződési forma, elsősorban nagyvárosokban, fővárosi kerületekben működnek. Létrejöttük és fejlődésük legfőbb támogatója a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány. A Civil Rádióban elhangzott alábbi interjúkban két közösségi alapítvány, a JÓBuda Közösségi Alapítvány és az Egri Közösségi Alapítvány működésébe nyerhetnek betekintést. 

A JÓbuda Közösségi Alapítvány 2023-ban is meghirdette támogatási pályázatát, amellyel a Budapest III. kerületében bejegyzett és itt tevékenykedő civil szervezetek, civil és lakóközösségek, informális csoportok munkáját kívánja segíteni. Már meg is vannak a nyertesek, az eredményhirdetésre a napokban került sor. Ennek apropóján beszélgetett az alapítvány elnökével, Götz Eszterrel, egy tavalyi nyertessel, Bécs Ágnessel az Óbor-kör Egyesület képviseletében és egy idei nyertessel, Hámor Endrével a Csúcshegy Egyesület képviseletében Berek Péter és Dudok Dávid. 

Berek Péter (BP): Először beszéljünk pár szót az alapítványról. Mikor és kik hozták létre az alapítványt?

Götz Eszter (GE): A JÓbuda Közösségi Alapítvány szervezése a pandémia közepén indult.  Amikor mindenki bezárkózott, akkor mi egyszer csak nyitottunk. Maga a történet is nagyon érdekes. 2020 augusztusában, amikor kerthelyiségek már működtek, de más még nem nagyon, találkoztunk először, és hát szerintem nagyon sorsszerű volt az egész. Az a személy, aki egyenként megszólította az embereket egy leendő III. kerületi közösségi alapítvány létrehozása érdekében, többé-kevésbé mindenkit ismert, de egymást nem ismertük. Tehát tulajdonképpen egy olyan csapat ült le először 2020 augusztusában, amelyben mindenki csak egy embert ismert, ugyanazt az embert. Többen úgy mentünk oda, hogy jó, nézzük meg, mi ez. Nem tudtuk pontosan, hogy mi az a közösségi alapítvány. Mindegyikünk részt vesz valamilyen civil tevékenységben, de a közösségi alapítvány műfaja maga egy speciális dolog. Gondoltuk, hallgassuk meg! Meghallgattuk, ott maradtunk. Aztán egy hét múlva is összejöttünk, és ez most már harmadik éve így van, hogy hetente összejövünk. Mostanában, az utolsó másfél évben már online – pusztán azért, mert így egyszerűbb, de azért néha találkozunk személyesen is. 2021 június közepén jegyzett be minket hivatalosan az Országos Bírói Hivatal. Tehát azóta létezünk alapítványként.
Az első közösségi gyűjtésünk az alapítói tőke összegyűjtése volt, erre másfél hónapot szántunk, és három hét alatt 300 ezer forintot tudtunk összegyűjteni, amivel már be lehetett adni a papírokat. Ez volt az első nagy sikerünk, és sok másik követte. Hozzá kell tenni, hogy nagyon sok segítséget kaptunk a Gyökerek és Szárnyak Alapítványtól, amely szervezet itthon gyakorlatilag inkubálja a közösségi alapítványok létrejöttét. 

Az első a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány volt, utána megalakult a Pécsi Közösségi Alapítvány, és abban az évben, 2020-ban, amikor mi elkezdtünk szerveződni, párhuzamosan több csoport is szerveződött. Azt hiszem, hogy ebből végül négy jött létre: rajtunk kívül a II. kerületben, Egerben és Nyíregyházán. 

A Gyökerek és Szárnyak Alapítványtól rengeteg szakmai, emberi segítséget, mentorálást, képzést, workshopokat kaptunk. Tőlük tanultuk meg, hogyan kell kampányolni, milyen típusú tevékenységeket csinálnak világszerte a közösségi alapítványok. Szerveztek rengeteg online találkozót, hogy egymással tudjunk kommunikálni, hogy ki milyen, kinek merre megy az útja. Nagyon izgalmas időszak volt, körülbelül egy évig tartott. Megalakultunk, utána pedig segítettek abban, hogy részt vehessünk az országos Swimathon kampányokon. Idén harmadszorra fogunk Swimathonon indulni, ezúttal a Pécsi Közösségi Alapítvány csinálja, és ők fogadtak be minket, aminek nagyon örülünk, és már szerveződik a nagykövetek csapata.

BP: Annak idején Franciaországban, Amerikában azt tapasztaltam, hogy a civil szervezeteknél – legalábbis ezekben az országokban – legfontosabbnak a misszió megfogalmazását tartják. A JóBudának mi a missziója?

GE: A közösségi alapítványok nem egy célért, hanem egy adott, jól lehatárolható közigazgatási terület fejlesztésért dolgoznak: az ottani civil közösség fejlesztése, a civil adományozói kultúra, a környezetvédelem, az ott élők jobbléte áll a középpontban. Mi Budapest III. kerületét, Óbudát gondozzuk – talán lehet ezt így mondani. A nevünk is ezt mutatja, a JÓbuda, ami egyébként megint egy sorsszerű véletlen névadásból következik. A keresztapánk az egyik tagunk: eleinte más irányba gondolkodtunk, azt jogilag nem lehetett, és akkor az asztalra csapott ez a bizonyos keresztapa, hát akkor legyünk JÓbuda! És ezt abban a pillanatban mindenki megvette. Szóval a missziónk az, hogy Óbudán – ami persze nem csak Óbudát jelenti, hiszen, a III.  kerületnek nagyon sok része van – a civil életet segítsük anyagi támogatással, közösségek fejlesztésével, közösségek esetleg inkubálásával azzal a támogató szándékkal, hogy a környezet, a generációk kapcsolata, az élhetőbb, fenntarthatóbb lakossági működés, az iskolák, a vállalatok, a lakók, az ott üdülők tudatosan kapcsolódjanak egymásra. Tehát legyen lokálpatriotizmus, szeressék a helyet, tartsák fontosnak az együttműködést. A missziónknak nagyon fontos része, hogy semmilyen központi költségvetésből nem kérünk pénzt, nem pályázunk se állami, se önkormányzati forrásokra. Mi abból működünk, hogy helyi civilektől és helyi vállalatoktól gyűjtünk adományokat, és helyben osztjuk ki. A mostani beszélgetésünk is éppen a kiosztás kapcsán kezdődött, ugyanis a minap történt meg az idei Jó JóBudán! pályázatunk eredményhirdetése és az oklevelek átadása.
Évente két-három adománygyűjtő kampányt rendezünk. Kisebbeket, nagyobbakat, például a születésnapunkon most volt egy ilyen az idén, amikor azt kértük a támogatóinktól, barátainktól, hogy 2023 forinttal járuljanak hozzá működésünkhöz. Volt, aki kétszer-háromszor ennyit küldött. Nagyon jó volt látni, hogy hányan mozdulnak erre rá, és hogy mennyire nyitott az óbudai élet erre a fajta civil kezdeményezésre.

BP: Hogy kezdte el megismertetni magát az alapítvány?

GE: Először csináltunk egy blogot, aztán egy Facebook-csoportot, utána tavaly ősszel elkészítettük a weboldalunkat, a www.jobuda.hu-t. A blogunk annyira korán készült, hogy még úgy hívtuk, Legyen közösségi alapítvány Óbudán.blog.hu. Tehát akkor még a nevünk sem volt meg, de már elkezdtük kommunikálni, hogy mikkel foglalkozunk, merre tartunk, és elég gyorsan híre ment. Több civil szervezettel felvettük a kapcsolatot, kezdeményeztünk közös beszélgetéseket, elmentünk hozzájuk, meghívtuk őket. Idővel elég jó lett az óbudai civil közösségbe való beágyazottságunk. 

2021 őszén megkerestük az önkormányzatban a civil referenst: minden évben van egy adventi vásár, ami több hétig tart az Óbudai Fő téren, lehetne-e ott csinálni egy civil pavilont. Meglepődtek, azt mondták, hogy ilyesmire még nem volt példa Óbudán. A civil referens nagyon támogat minket, csak a civilek oldaláról nem érkezett még ilyen igény. Tehát nem a referenssel van probléma, hanem az összefogással, a civilek együttműködésével. Azt mondta, hogy csináljuk, kaptunk egy pavilont, úgyhogy nagyon pozitívan álltak hozzá. Azt hiszem, hogy négy szervezetet sikerült végül elérnünk. Komoly probléma volt, hogy az önkormányzat kikötötte, hogy nem lehet adományt gyűjteni – propagálni lehetett magunkat. Nagyon jól sikerült, tulajdonképpen annak ellenére, hogy hideg volt, ott álltunk egy majdhogynem fűtetlen kis pavilonban délután, több órán keresztül. Sok járókelővel, odaérkezővel beszélgettünk. Óriási hozadéka volt számunkra  egyrészt az, hogy áttörtük ezt a falat, mutattunk egy jelet arra, hogy a civil hálózat lehetséges. Másrészt pedig gyűjtöttünk ötleteket. Megszólítottuk az adventi vásár látogatóit, hogy véleményük szerint mi olyasmire van szükség Óbudán, amit a civilek is tudnak csinálni. Rengeteg ötletet gyűjtöttünk, osztályoztuk őket, kategóriákat állítottunk föl, és arra jutottunk, hogy a legtöbben azt mondják, hogy a fiatalokra kéne odafigyelni. Tulajdonképpen innen indult, illetve egy tagunknak – egy nemrég nyugdíjba ment vérbeli tanárnak – a csodálatos ötletéből, hogy ha a fiatalokkal foglalkozunk, akkor nézzük meg, mit tehetünk annak érdekében, hogy senki ne maradjon le az iskolában. Nagyon sok olyan család van, amelyik nem tudja megfizetni a közepesen tanuló, bukdácsoló gyereke mellé a magántanárt, ezért létrehoztunk egy olyan mentorprogramot, amihez az előző évi kampányunknak a gyűjtését csoportosítottuk át, amit először úgy neveztünk, hogy bukás helyett mentor. Aztán úgy döntöttünk, hogy a bukást kihagyjuk, és ma már egyszerűen mentorprogramnak hívjuk. Az a lényege, hogy a szülőknek kell jelentkezni: ha tanulási nehézségekkel küzdő gyerek van egy rászoruló családban, akkor keres egy tanárt a környékéről, nálunk jelentkezik, és mi fizetjük a tanárt.

BP: Arra már nagyrészt választ kaptunk, hogy honnan van a pénz. Arra még kíváncsiak lennénk, hogy ez körülbelül milyen nagyságrend. Például az idén mennyi pénzt tudtatok pályázati célra fordítani?

GE: Az idei pályázat fedezete a tavalyi gyűjtésből származik, egymillió forintot osztottunk ki a Jó JÓbudán! pályázaton. Tavaly kezdtük el, tavaly öt szervezet kapott támogatást, akkor még csak 600.000 forint körüli összeget tudtunk kiosztani, most már egymilliót, és most hat szervezet kapott támogatást. Egyre több jelentkezőnk van a pályázatra, aminek nagyon örülünk. Az különlegesség volt az idei pályázaton, hogy egy társasház is jelentkezett, egy hatvan lakásos, tízemeletes ház, aminek azért örültünk nagyon, mert egy társasház lakói jellemzően nem szokták magukat civilként, és pláne közösségként definiálni. Azzal, hogy most hozzánk pályáztak a programjukkal megindultak a civilség felé. Tehát ez is az összefogásnak és a hálózatosodásnak egy nagyon érdekes példája volt.

BP: Mekkora különbség volt az igényelt támogatások és az osztható, illetve a megkapott pénzek között?

GE: 250 ezer forint volt a maximális kérhető összeg. Körülbelül egy és háromnegyede volt a kért összeg annak, amit ki tudtunk osztani.

Dudok Dávid (DD): Ha az ember azt hallja, hogy pályázat, akkor néha a füle is kettő áll, hogy mennyiféle adminisztráció és mindenféle papírmunka jár egy ilyen összeg elköltésével. Nálatok hogy van ez? Ezek mikrotámogatások, ezért gondolom, kevesebb adminisztrációval jár.

GE: Az egyetlen papír a két példányban kinyomtatott szerződés volt, amit aláírtunk. Egy online google formban lehetett jelentkezni, aminek nagyon egyszerű volt a kitöltése.
Azt kikötöttük, hogy a III. kerületet célozza a program, és lehetőleg III. kerületben működő közösségek jelentkezését kértük. Nagyon fontosnak tartottuk ebben a pályázatban tavaly is, idén is – és ez minden évben így lesz –, hogy megpróbáljuk azokat elérni, akik semmilyen más forrásból nem kapnak. Van egy mottónk, ami úgy hangzik, hogy mindenütt van többlet, és mindenütt van hiány, kössük össze.

BP: Összesen hány pályázat érkezett be?

GE: Hét érvényes pályázat érkezett és hatot tudtunk támogatni.

BP: Nézzük egy kicsit vissza a tavalyi évre. A tavalyi egyik nyertese az Óbor-kör Egyesület volt, az elnökség egyik tagja, Bécs Ágnes itt ül velünk. Mivel pályáztatok és mennyit nyertetek? És sikerült-e már elkölteni?

Bécs Ágnes (BÁ): Amikor mi pályáztunk, akkor még egy civil közösségként pályáztunk. Az Óbor-kör Egyesületet ettől az évtől erősítjük. Az Óbor utca és a Tamás utca sarkán van és volt egy kicsit gazosabb, gazdátlan terület. Mi annak idején hárman ezt a területet néztük ki, szerettük volna egy kicsit szebbé varázsolni. A terület az Ó-békásmegyeri temetőhöz van közel. Tehát nem egyszerűen egy közterület, hanem frekventált hely, nagyon sokan látogatják.
Úgy kezdődött, hogy a társaim elkezdtek rózsákat ültetni, mentett rózsákat, tehát nem vásárolták, hanem valahol valakinek a kertjében, ott kornyadoztak, nem kellettek a tulajdonosnak. Ezeket ők elmentették, beásták ezen a gazdátlan területen. Én pedig arra gondoltam, ha már a rózsákat odaültették, akkor legyen szebb a környezetük –kapirgáltam, a területet rendeztem, ami által bővült is ez a terület. És időközben rátaláltam Eszterék pályázatára, ami nekünk pont kapóra jött, mert energiánk volt, de pénzünk nem. Szerettük volna ezt a területet rendbe tenni, és ezért gondoltuk, hogy pályázunk, akkor 150 ezer forintot lehetett pályázni, és mi  70 ezer forintot nyertünk. Nem volt nehéz elkölteni. Még akkor nyáron elköltöttük, növényeket vásároltunk belőle, pálmákat, ezeket kiültettük oda. Meg hát saját szaporításból is ültettünk oda növényeket, fejlődött a terület, szépült, egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. A falusiak is észrevették, hogy szépül a környék, meg azok is, akik a temetőbe látogattak. Nagyon sok vállon veregetést kaptunk, hogy ez igen, gratulálnak, kérdezgették, hogyan lehet nekünk segíteni. És aztán megszerveztük ezeket a munkákat, Facebookon meghirdettük, hogy szeretnénk a területet rendezni, ilyen és ilyen munkákat, kapálást, rézsűrendezést szeretnénk, és csatlakoztak hozzánk az emberek. Nem túl sokan, de mindig volt valaki, aki újonnan érkezett. Tehát egy kicsit bővült a társaság. Az is meglepő volt számomra, hogy jöttek a temetőbe a lakótelepről. Volt egy néni például, aki hozott egy növényt, hogy az ő erkélyén annak a növénynek nem jó helye van, itt ezen a területen milyen szép lenne, hadd ültesse el. És elültette. És akkor ezek a virágszigetek, ahogyan mi elneveztük, kezdtek kialakulni. A sarkon van kettő, kicsit beljebb van egy nagyobb. Ezek szépültek, virágoznak, rózsák kerültek oda, kis kövirózsák, egyre látványosabbak lettek. Persze folyamatosan gondozni kell, ez elhivatottság kérdése, de ez a hármas mag egy ilyen elhivatott mag. Amíg energiánk van, mi ezt gondozzuk és szépítjük. Aztán továbbfejlesztettük az ötletünket, ha már ennyire tetszik mindenkinek.  Volt egy betonplacc a Tamás – Óbor utca sarkán, és arra gondoltunk, hogy ki kellene oda ültetni egy szalmabábpárt. Megvalósítottuk ezt az ötletünket, kiültettük ezt a szalmabábpárost, elneveztük őket Szepi bá’-nak és Lizi tantinak, azóta van már nekik Facebook profiljuk is. 

Ez is nagy tetszést aratott, többen mondták, hogy ha jönnek a temetőbe, akkor ők már köszönnek a bábupárnak, mintha őket várnák. Kicsit furcsa, de szívesebben jönnek a temetőbe az emberek. Kicsit jobb, barátságosabb lett a hely. Decemberben pedig egy télapót ültettünk ki, egy interaktív télapót üres zsákkal, és kiírtuk a Facebookra, hogy a felnőttek tehetnek a zsákjába, a gyerekek pedig vehetnek belőle. És ez így is történt, ez a zsák soha nem volt üres, a felnőttek hozták mindig a csokikat, és aki arra járt kisgyerekkel, a kisgyerek belenyúlt, és vette belőle a csokikat. Nagyon jó volt látni, hogy ez a környék így megélénkül. A szalmabábpár fotópont lett, sokan fényképezkednek, eljönnek direkt azért, hogy megnézzék, mi meg próbáljuk őket kicsit öltöztetni, szilveszterkor pedig kéményseprőt ültettünk ki. Most ismét a szalmabábpár van kint, ősszel meg majd kitalálunk valamit. Tehát ezt a területet fejlesztjük folyamatosan.
Időközben megkeresett bennünket az Óbor-kör Egyesület. Mi szerettünk volna egy egyesületet létrehozni, meg is volt a támogatottságunk. Az Óbor-kör Egyesület részéről érkezett az igény  – a pandémia alatt leültek,  és arra jutottak, hogy örömmel vennék, ha erősítenénk a csapatukat. Átgondoltuk, beszélgettünk, és betársultunk, beléptünk az Óbor-körbe. Azóta az Óbor-kör nevében szervezzük a munkákat és a közösségi programokat. Falunapot szerveztünk, szüreti felvonulásra készülünk ősszel és számos más tervünk is van. Közösséget építünk, és úgy látom, hogy sikerrel. Egyre nagyobb a támogatottságunk.

BP: Az idei pályázaton is indultatok?

BÁ: Nem pályáztunk. Valami miatt ez most nem is került a szemem elé, de azt gondolom, hogy mi elindultunk már. Célszerűbb azokat támogatni az alapítványnak, akik most kezdenek. Nekünk az ő kis összegük adta a lökést, hogy hoppá, hát tényleg, ezt valaki elismeri, ezt valaki támogatja, akkor erre érdemes figyelni. Az önkormányzatnak a Fogadj örökbe pályázatán nyertünk most, ennek a segítségével fejlesztjük ezt a területet. Rengeteg munkánk benne van, és még lesz is. Tegnapra is szerveztünk egy közösségi munkát, ami majdhogynem sikeres volt, el is indult a munka. Ez mindig úgy történik, hogy a Facebookon meghirdetjük az eseményt, és aztán izgulunk, hogy senki nem jelentkezik, most mi lesz. Aztán odamegyünk, és jönnek az emberek.  Sajnos tegnap az égiek nem akarták, hogy be is tudjuk fejezni a munkát – egy jó kis zuhanyozás lett a vége. De a hangulat és a szándék megvolt, ismét ott voltak az emberek, megint jöttek segíteni.

BP: Az idei egyik nyertes a Csúcshegy Egyesület. Hámor Endre képviseli az egyesületet.

Hámor Endre (HE): A Menedék a Csúcshegy Barátainak Egyesülettől. Röviden csak Csúcshegyi Egyesület. A Csúcshegy tetején áll egy menedékház. A Csúcshegyről azt kell tudni nagyon röviden, hogy több mint 100 éve lakott területe Budapestnek, azonban itt több mint 100 éve nincs vezetékes víz, se csatorna, se semmilyen közmű, illetve csak részben van.
Csúcshegy a Bécsi út legvégén van,  a Bécsi úti temető után jön még egy újonnan épült lakóközösség, és utána következik Budapest utolsó dűlője, a Csúcshegy – Solymár és Üröm metszésében. Jelenleg nagyságrendileg ezer család lakik ezen a dűlőn, tehát ez nem egy kis területe és nem kis közössége Óbudának és Budapestnek. Az egyesület jövőre lesz 30 éves, és azzal a céllal alakult, hogy a helyiek érdekeit képviselje annyiban, amennyi időt és energiát rá tudunk erre fordítani.
Nem azért alakultunk, hogy bármiféle pénzkereseti vagy bármilyen egyéb lehetőséget teremtsünk magunknak. Pályázni is ritkán szoktunk, hiszen elsősorban az a politikánk, hogy politikától függetlenül tudjuk a helyiek érdekeit képviselni .a mindenkori önkormányzat és kormányzati szervek előtt.

BP: Van helyi képviselő?

HE: A helyi képviselő Óbuda  8-as számú választókerületének a képviselője, de ő nem egy helybeli.
Nagyon örültünk, hogy nyertünk pályázaton, nagyon egyszerű volt az adminisztrációja. Ráadásul bevallom, – mert én írtam, így önkritikával élek –, egy rettenetesen rossz minőségű pályázatot adtam be, mindent bele akartam tenni abba a 15 mondatos helybe, ami csak létezik, és katyvasz lett belőle.

GE: De azért kiolvastuk belőle a lényeget.

HE: Eleve egy csomó mindennel akartunk pályázni, de az volt a kérés, hogy egy pályázatot nyújtsunk be, így ebbe az egybe két dolgot csomagoltunk be. Egyfelől jogi segítséget szeretnénk igénybe venni: több olyan téma is van a heggyel kapcsolatban, amelyben jogi képviseletre szorulunk. Értelemszerűen egy ilyen pályázati összegből nem a jogi képviseletét szeretnénk megoldani a hegyen élő közösségnek, hanem csak némi tanácsadást, iránymutatást várunk el hozzáértő szakjogászoktól.

DD: Milyen ügyek ezek?

HE: Alapvetően itt a területen 20-30 százalék a lakóingatlan, a többi esetében valamilyen mezőgazdasági ingatlanban élnek emberek. Jelenleg nincs se vezetékes víz, se csatorna, se semmi. Az egyik felvetés a köré épül, hogy hogyan lehetne mégis szorgalmazni, hogy valamiféle stratégia legyen egyáltalán arra, hogy ezt a helyzetet megoldjuk hosszú távon.

BP: Hol van a legközelebbi víznyerő hely?

HE: A mellettünk lévő dűlőn van egy darab nyomós kút, ott sor szokott állni a délután folyamán, a helyiek itt vételeznek vizet. Azért is nagyon nagy probléma és égető kérdés, mert a hegy szárad ki, a kútjaink egyre kevésbé funkcionálnak, és ezen túl az, hogy a hegy szárad ki,  azt is jelenti, hogy egyre több a tűzeset. Ezen a kis lokáción már évi kettő-négy tűzesetről beszélhetünk. A szűk kis utcák, plusz a víz hiánya egy olthatatlan helyzetet eredményez. Az egyik probléma pont ez, hogy amikor jönnek a tűzoltók, előfordul, hogy nem arra törekednek, hogy megmentsék a házat, hanem arra, hogy megmentsék a hegyet,  hogy a tűz ne terjedjen át a körülötte lévő házakra, a körülötte lévő kertek ne gyulladjanak ki. Óriási problémák vannak, amikre egyelőre nem látunk előremutató stratégiát.

DD: Mit mond erre az önkormányzat? Ez belterületnek számít? Hogy-hogy nincs ott víz?

HE: Jelen pillanatban nem számít belterületnek, nincs víz. Fejlesztésre kijelölt terület volt egy darabig, ezt különösebb magyarázat nélkül egyik pillanatról a másikra elvették, most mezőgazdasági besorolás alá esik a terület.
Ettől függetlenül szeretnénk valamiféle megoldást. Emellett még azzal is nehezítették az életünket, hogy az ingatlanépítési és kivitelezési lehetőségeket jogszabályok kesze-kusza útján ellehetetlenítették hivatalosan azzal, hogy nem történt meg a hegy geotechnikai besorolása.

BP: Lehet, hogy nem szeretnék, hogy nagyon beépített legyen a terület?

HE: Az a nagyon bizarr, hogy amikor ezt a problémát felhozom, akkor azzal jönnek, hogy úristen, megint egy újabb panelrengeteg jön. De mi nem ezt akarjuk. Mi, akik ott élünk, egy alacsony beépítettségű, magas zöldterület- tartalmú területet szeretnénk, de ehhez meg főszabályozás kell. Most azt látjuk, hogy ugyan szabályozás nincs, ellenben igazából azt sem ellenőrzik, hogy ki mit csinál. Mivel ez így magára hagyott terület, ezért mindenféle nyerészkedések történnek, vagy éppen ki mit gondol, az csinálja. Aki meg törvénytisztelő próbál maradni, annak előbb-utóbb lepusztul az ingatlanja, hiszen nem fejleszti. Ezért egy kis helyi Mad Max alakul ki. Vízhiány is van, igazából szabályozottság nincs, és nincs igazi stratégia.

DD: Miben segített a JÓbuda?

HE: Annak ellenére, hogy a JÓbuda Alapítványnál pontosan tisztában voltak azzal, hogy ez mennyire “forró pite”, megítéltek nekünk támogatást, ezért nagyon hálásak vagyunk. Minden kis pénz fontos nekünk,  és nem az történik, hogy megint három-négy helyi kollégának kell a pénztárcájába nyúlnia azért, hogy valamerre lendüljön ez a történet.

DD: Közösségi beszélgetéseket szerveztek, ahol  tájékoztatást adtok a helyieknek?

HE: Ami most ebből a pénzből lesz, az az, hogy több ügyvéddel fölvettük, fölvesszük a kapcsolatot, és aki meg tud minket győzni arról, hogy ő valóban ennek a területnek a specialistája, attól a minket érintő legfontosabb 4-5 kérdésben állásfoglalást kérünk, aminek alapján el lehet indulni valamilyen irányba, illetve másokat is meg lehet győzni, hogy  érdemes abba az irányba elindulni.

GE: Hadd mondjak valamit ehhez a mikrotámogatáshoz. Ezek nagyon pici összegek. 70 ezer forint tavaly, idén 150 ezer forint körüli összeg. Pontosan tudjuk mindannyian, hogy mire elég. De azt hiszem, itt is bebizonyosodott, hogy nem a pénzösszegről van szó, hanem a megszavazott bizalomról, az elismerésről, a támogatásról, arról, hogy érezze egy közösség, hogy valóban értékes dolgot csinál. És ennek értéke messze-messze meghaladja az összeget. Ahogy az Óbor utcaiak már egyesület lettek, ahogy a Csúcshegyen kapnak egy kis megerősítést, mi ezt nagyon-nagyon fontosnak tartjuk.

BP: Milyen pályázatok futottak még be és kaptak támogatást?

GE: Pályázott egy társasház, amit már említettem, ők a ház melletti kis előkertet gondozzák, ami tulajdonképpen közterület, de szeretnék használhatóvá tenni a gyerekek és az idősek számára. És ezért közösséget formáltak. Ez egy nagyon klassz projekt volt, meg is lepődtünk, példamutatónak találjuk. Aztán pályázott a Békásmegyeri Tisztogatók néven futó civil közösség, akik Békásmegyernek a hegy felőli oldalán elkezdtek rendszeresen szemetet szedni együtt. Egy nagyon vidám csapat, amikor megkérdeztük, hogy az életkor hogy oszlik el, azt mondták, hogy nagyjából 4 és 74 között vannak, és a gyerekek nagyon igénylik, hogy jöjjenek a szülőkkel. 

Nagyon tevékenyek, vidámak, nagyon szeretnek együtt lenni, nagyon szeretik tisztán a területüket. Hogy a gyerekeket is beleviszik ebbe a dologba, hát arról nem is kell mondani semmit. Ez csodálatos, ez a jövő útja. Aztán pályázott az Aquincum Echo kórus, amelyik szintén egy nem bejegyzett civil szervezet, egy közösség, akik a Pók utcai lakótelepen tavaly elkezdtek koncerteket tartani. Rájöttek, hogy többen vannak, akik nagyon szeretnek énekelni, és adventkor csináltak egy kis zenei műsort, egy minikoncertet. Annyira tetszett nekik, hogy januárban már fölhívták egymást, hogy na mi van, akkor mi lesz a következő? Úgyhogy mostantól már rendszeresen fellépnek, kis flashmobokat, más szervezett alkalmakat tartanak. Hangsúlyozták, hogy a zenei kultúrát is szeretnék ápolni, tematikus gyűjtéseket végeznek. Nyár végén lesz egy nyári dalokból álló koncertjük, idegen nyelveken is énekelnek. Aztán pályázott a Jövőbarát Egyesület, akik a Kaszásdűlőn fenntartanak egy ifjúsági központot. Eredetileg az éjszakai pingpongozás ment nálunk, kallódó fiataloknak a befogadóhelye volt, és tulajdonképpen ezt viszik tovább.
A Magyar Hospice Alapítvány volt a hatodik nyertes pályázó, akinek a székhelye a III. kerületben van. Ők egy Nárcisz-padot szeretnének felállítani az elmúláshoz kapcsolódva, illetve csinálnak egy pedagógusok számára használható anyagot, hogy az iskolákban is próbálják meg ezt a vonalat bevinni – ezt nagyon hasznosnak tartjuk.

DD: Ezek szerint nem írjátok elő feltételként, hogy bejegyzett civil szervezet legyen a pályázó?

GE: Nem! Pont arról van szó, hogy szeretnénk azokat támogatni, akikből lehet közösség, vagy akik magukat és a környezetüket is fejlesztik. A pályázat eredményhirdetése, az oklevelek átadása is egy nagyon közvetlen esemény volt az idén is. Összehívtunk mindenkit, bemutatkoztunk, és megkértünk minden pályázót, mondja el, hogy ki ő.  Nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy rögtön egymásra is találtak. Például a Békásmegyeri Tisztogatók megkérdezték az Aquincum Echo kórust, hogy hát nem lehetne-e együtt énekelve szemetet szedni. 

HE:  Mi is nagyon jól éreztük magunkat, és külön örültünk, hogy a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány is jelen volt, mert tudtunk szakmai kérdéseket feltenni az egyesülettel kapcsolatban.

BÁ: Tavaly mi is jól éreztük magunkat, nagyon közvetlen volt a légkör, és elmondom, hogy a Békásmegyeri Tisztogatók egyébként velünk is már felvették a kapcsolatot, tehát a civilek egymást is próbálják megismerni, megtudni, hogy ki miben tudja a másikat segíteni. Nálunk minden szál előbb-utóbb összefut, előbb-utóbb mindenki odaér hozzánk. Nekem rengeteg ismerősöm lett az elmúlt évben. Egy háromfős kis magból indultunk!

DD: És esetleg az alapítvány gondolkodik abban, hogy létrehozzon egy katasztert vagy valamilyen összeírást az egyesületekről, civil szervezetekről?

GE: Igazából személyesen szeretnénk fölvenni a kapcsolatot. Összeállítottunk egy listát, és próbáljuk ezt a személyes kapcsolatokon keresztül élővé tenni.
Összegezve az a tapasztalatunk, hogy egy pici dolog, egy pici szándék, egy pici pénz vagy egy pici esemény pillanatok alatt beindítja a hálózatosodást, és ez nagyon jó élmény.

BP: Én azt vallom, mindig arra kell törekedni, hogy ne egymás riválisai legyünk, hanem szövetségesei és együttműködő partnerek. Ennek szellemében további jó munkát kívánunk nektek.

 

* * *

Boldog utca ez a címe annak a pályázati felhívásnak, amelyet az Egri Közösségi Alapítvány szomszédsági programjaként indít el, sőt, ezekben a napokban is már zajlik, Rakusz Mártát, a kuratórium elnökét  Péterfi Ferenc kérdezte.

Péterfi Ferenc (PF): Boldog utca, ezt jó hallani az embernek, de mit is jelent ez? Mire készültök? És jó lenne, ha majd pár szót magáról az Egri Közösségi Alapítványról is  mesélnél.

Rakusz Márta (RM):A Boldog utca  egy nagyon meseszerű, idealisztikus elképzelés. Nyilván, hogy egy utca is lehet akár boldog, de mi a Közösségi Alapítványban azt gondoljuk, hogy lehet lépéseket tenni azért, hogy egy utca lakóközössége igenis közösség legyen, és jól érezzék magukat, akár boldogok is legyenek együtt. Hiszen, ha ismerik egymást, netán megosztják közös gondjaikat, problémákról, az őket érintő közös ügyekről tudnak beszélni, akkor szerintünk már nagyon sok lépést tesz egy-egy lakóközösség.

PF: Egy ilyen közös oda-vissza ismertség egyúttal a biztonságérzetet is növelheti. Ez a boldogságérzésnek egy háttérérzelme lehet.

RM: Igen, abszolút. Hát ez is benne van természetesen abban, hogy egy kicsit otthonosabban érezze mindenki magát abban a közösségben, ahol él. Alapvetően az kell, hogy ismerjük egymást, és kicsit számíthassunk egymásra – akár abban, hogyha elmegyünk nyaralni, akkor tudjuk, hogy odafigyelnek a szomszédok az ingatlanunkra, vagy hogyha bármilyen, az egész utcát vagy társasházat érintő helyi probléma merül föl, akkor is lehet egymásra számítani.

PF: Valójában ilyesmi dolgokra írtátok ki a pályázatot, vagy valami konkrétabbra, megfoghatóbbra ?

RM: Mi 1.0 stádiumra írtuk ki a pályázatot. Mi is itt élünk Egerben, le kell cserélni, tudjuk, hogy mi zajlik a helyi társadalom szintjén – elidegenedés egymástól, nagyon nagy individualizálódás. Azt gondoltuk, hogy kezdjük ott, hogy tényleg ismerjék meg egymást az emberek, akik egy utcában laknak, vagy egy emeletes ház lépcsőházában.

PF: Tényleg ez Egerben is ennyire mindennapi probléma? Az ember úgy gondolná, hogy ez egy kompaktabb város!

RM: Egerben is abszolút ez a helyzet, tehát itt kell, hogy kezdjük.  Most, hogy kiírtuk ezt a felhívásunkat, már jó pár emberrel, jó pár ilyen lakóközösség képviselőjével beszéltünk, látjuk, hogy azért vannak olyan közösségek, ahol már elkezdték ezt a mocorgást valamilyen szinten, de a legtöbb helyen még nem. A legtöbb helyen tényleg az van – és ezt ők maguk is észreveszik -, hogy nem tudják, hogy a fölöttük két emelettel  vagy két házzal arrébb ki lakik.

PF: És akkor mindenki belenyugszik ebbe, búsong otthon a családtagjának, vagy úgy érzik, most pont esély nyílik arra, hogy kilépjenek ebből a cselekvésmentes világból?

RM: Sok olyan visszajelzést kaptunk, hogy igazából már gondoltak ilyesmire, hogy valamit kéne tenni, hogy valahogy jó lenne, ha ez nem így lenne. A felhívásunk számukra  jó értelemben egy utolsó csepp volt a pohárban, megadta azt a kezdő löketet, hogy a tettek mezejére lépjenek.
A pályázatunk nem arról szól, hogy hihetetlen nagy pénzekkel támogatjuk ezeket a folyamatokat, vagy a szomszédsági összejöveteleket. Egy kicsi összeggel, maximum 50 ezer forinttal tudjuk támogatni az utcák vagy társasházak pályázatait.

PF: Ez egy gyutacspénz,így is szokták mondani, ami elindít valamit.

RM: Mi úgy látjuk, hogy valójában nem ez a pénz, ami motiválja ezeket az embereket. Ez igazából csak egy kis praktikum hozzá, maga a felhívás, maga az, hogy egyáltalán ez így most kicsit kezd bekerülni a látókörükbe, ráébrednek, hogy ez tényleg egy klassz dolog.

PF: Tehát akkor van már valami rezonancia erre?

RM: Abszolút! Hál’ Istennek nagyon jó visszhangok vannak, tényleg azt érzékeljük, hogy sokakat érdekel. Már mostanra beérkezett annyi pályázat, amennyit eredetileg terveztünk. Előzetesen nagyon örültünk volna, ha ennyi lakóközösséget meg tudunk mozdítani! A várakozásainkat meghaladó érdeklődés miatt össze is ülünk a kuratóriummal, hogy megemeljük a keretösszegünket.

PF: Ez egy jó hír, hogy ilyen kényszerbe kerültök, hogy boldogok lehessetek ti is!

RM: Ez egy nagyon boldogító kényszer, úgyhogy természetesen erőnkhöz és lehetőségeinkhez mérten próbáljuk kitágítani a lehetőségeket. Ha ez egy ilyen nagy érdeklődésre számot tartó dolog, akkor lehet, hogy ez az a szikra, ami kellett ahhoz, hogy egy kicsit megmozduljanak az emberek.

PF: Azért is érdekes számomra az, amit mondasz, mert helyi társadalom ügyekben kutatva  régebben olvastam arról , hogy Egerben ún. fertálymesterek voltak, egy-egy utcarészt vagy egy pici kis városrészt öntevékennyé alakítottak. Nagyon megragadt bennem, hogy Eger talán egy kicsit az egész borkultúra, meg hát a történelmi háttér miatt ilyen volt. Éppen ezért nekem mellbevágó volt, hogy itt is éleszteni kell az embereket, illetve az együttműködéseket.

RM: Igen, ezt látjuk. Egyébként érdekes, hogy a fertálymestereket behoztad, mert az egyik ilyen megmozdulásnál – egy-két utca összefogva mozdult meg a felhívásunkra – pont az ottani fertálymester volt az, aki elmondta, hogy ő már nagyon szeretné, hogy legyen találkozás a helyiek között. Tavaly már el is kezdtek valamit, és hogy ez a pályázat nekik egy újabb löket volt, hogy igen, akkor ezt csináljuk, találkozzunk rendszeresen.

PF: Mi derült ki az eddig beérkezett pályázatokból, mit szeretnének csinálni az emberek? És  ti mit támogatnátok? Mire gondoltatok és ehhez képest mit tapasztaltok?

RM: Nagyon hasznos volt, hogy mi meghirdettünk egy beszélgetős, információs alkalmat az érdeklődőknek. Nagyon izgalmas volt, tényleg tudtunk velük beszélgetni. Mi nyilván azt szeretnénk támogatni, arra szeretnénk pénzt adni, amire valóságosan egy ilyen szomszédsági összejövetelnél szükség van.

PF:  Tehát akkor nem ti határozzátok meg, hogy mit fogtok támogatni, hanem figyelembe veszitek a kéréseiket.

RM: Igen! Van, ahol például azt gondolták ki, hogy ha már összejönnek, szeretnének  valamit az utca, a környezet szépítésért is tenni. Például kiszáradt egy fa, és helyette szeretnének közösen egy fát ültetni, ezt egy kezdő lépésnek szánják, amit már közösen tesznek. Vagy például van olyan szerveződés, ahol közös bográcsozást terveznek, ami egy kicsit tájidegen egy egri történelmi utcácskában, de nyilván megoldható. Ott nyilván az alapanyagok egy részére elég ez a támogatás. De természetesen mi azért is beszélgettünk az emberekkel, hogy megértsék:  az egészben az a fantasztikus, hogy tényleg nem a pénzről szól a dolog, hanem arról, hogy mindenki beletesz valamit. Lehet, hogy konkrétan egy tál pogácsa lesz az, de lehet, hogy csak azt teszi bele, hogy ő, aki egyébként eddig ki sem mozdult, most önmagát beleteszi, vagyis kimegy, és mégiscsak egy kicsit elvegyül az ottani közösségben, és így valahogy része lesz a közösségnek . Másvalaki pedig már eleve felajánlotta például, hogy a fát ő biztosítja.
Máris elindultak összekapcsolódások, meg együttműködések, mert látjuk-látják, hogy körülbelül miket szeretnének csinálni, és abban mi ilyen partnereket tudunk becsatornázni. Úgyhogy 50 ezer forint erejéig, a józan ész határain belül tudunk támogatni mindent, ami egy ilyen szomszédsági összejövetelnél felmerülhet.

PF: Mi az időpontja, vagy mi az időkerete? Van egy határidő, vagy egy folyamatos beadási lehetőség?

RM: Folyamatos beadást hirdettünk meg, mert nem szerettük volna időpontbeli korlátokat felállítani. Lesznek nyári szerveződések, de vannak, akik ősszel szeretnének valamilyen eseményt szervezni, és még az is előfordulhat, hogy lesznek olyanok, akik az adventi időszakban.
Nyilván a Boldog utca idei pályázat akkor fog lezárulni, amikor kimerül a keretünk. Ha ez bekövetkezik,  akkor nyilván  azt kell, hogy mondjuk, hogy most nekiállunk és újra gyűjtünk adományt azért, hogy legközelebb is tudjuk ezt a programot indítani. De nem végtelenek a lehetőségeink.

PF: Pár hónapja a II. kerületi közösségi alapítvánnyal beszélgettünk, illetve onnan Hunyadi Zsuzsával, és ő is hasonló dolgokról beszélt, pont arról, hogy amikor az emberek elkezdtek együtt beszélgetni, akkor rájöttek, hogy mennyi erőforrásuk van. Tehát igazából ez tényleg kinyitott egy ablakot vagy egy ajtót, hogy a közös cselekvés a fontos, és valójában minden megvan hozzá. Egy ilyen pályázat tényleg egy lökést jelenthet. Hát jó ilyenről hallani, megerősödik az emberben legalább az a remény, hogy helyi szinten lehet kooperálni, lehet együttműködés azok között is, akik sok mindenben különböző módon vagy különböző irányokban gondolkodnak, vagy más filozófiával rendelkeznek. A helyi ügy talán még lehet egy közös nevező.

RM: Én úgy gondolom, hogy minél közelebbi, tényleg testközeli az ügy, annál nagyobb a motiváció arra, hogy cselekvésbe forduljon, és ne csak otthon dühöngjünk magunkban.

PF: Az egymás felé odafigyelés, egymásra nyitás mellett egy pici lépést tehetnek a közösségi érdekérvényesítés felé is – akárcsak egy fa elültetésével. Az érdeksérelem vagy az érdekek kielégítésének a hiánya gyakran tud kötőanyag lenni.
Remélem, az egriek kezdeményezése másoknak is kedvet csinál lakóhelyi közösségi programok megvalósításához.

 

Szerzők:

Berek Péter népművelő, a Lágymányosi közösségi Ház és a Budavári Művelődési Ház volt igazgatója, a Közösségfejlesztők Egyesületének alapító tagja, a Civil Rádió egyik alapítója, műsorvezetője, korábbi főszerkesztője.

Dudok Dávid egyetemi tanársegéd az ELTE Társadalomtudományi Kar, Szociális Munka tanszéken. 2018-ban szerzett oklevelet az ELTE Közösségi és civil tanulmányok mesterképzésén. Jelenleg az ELTE Szociológia Doktori Iskola Szociálpolitika programjának PhD-hallgatója, kutatási területe a közösségi kulturális intézmények társadalmiasított működési módja.

Péterfi Ferenc eredetileg Újpalotán népművelő, majd közösségfejlesztő. Később az NMI és jogelődjeinek a Közösségfejlesztői Osztályán dolgozott, majd az osztály vezetője lett.
Falusi és városi terepmunkákban vett részt, egyetemi, szakmai és civil képzések oktatója, konferenciák szervezője. A Parola folyóirat alapító főszerkesztője, évekig a Közösségfejlesztők Egyesületének titkára, majd elnöke volt.