A találkozások során alakul ki egyre szorosabban egy kapcsolat. A hatalommal való kapcsolatomat hozom témának, s leginkább a találkozásaimon keresztül tudom megmutatni.

 

A szupervízió reflektív teret biztosít a szakmai személyiség kompetenciafejlesztéséhez. Szupervizori tanulmányaim során foglalkoztam először azzal a megközelítéssel, hogy a kapcsolatok hogyan hatnak rám, hogyan alakítják a működésemet. Ránézek egy kapcsolatra és eldönthetem, akarom-e, hogy abban legyen valami másképpen, vagy komfortos így, ahogy működtetem? Az is lehet, hogy nem annyira kényelmes ez így nekem, de szükségem van erre a kényelmetlenségre ahhoz, hogy érdemben hozzájáruljak az éppen aktuális ügyhöz, témához, folyamathoz, amiben dolgozom.

Tehát a reflexió segít abban, hogy meg- és felismerjük a kapcsolatot: a kapcsolatban lévő szereplőket (önmagunkat és a másik embert) és a köztük lévő viszonyt . S ha erre lesz rálátás, akkor lehet azon gondolkozni, hogyan dolgozhatunk egymással? A megismerés során felmerül: Van-e titka, van-e íze? – Eszembe jut a Padlásból a folytatás is: „Íme a Föld, sose lehet tudni, hogy hol van a fent és lent. Íme az ember, nem lehet látni, de ott van a lényeg bent.” ^[1]

S eszembe jut az is, milyen jó, hogy a demokráciában a hatalom forgandó, jön, aztán megy, olykor ciklikusan. S hogy még egy közhelyet mondjak, milyen izgalmas, hogy civilként maradunk a forgásban. Maradunk, de biztosan változunk mi is, a hatások által. Egy nézőpontból például attól függően maradunk s változunk, hogy gyakoroljuk-e a részvételt. Ha gyakoroljuk a részvétellel járó aktív állampolgárságunkat, akkor felhatalmazottá, hatalommal felruházottá válhatunk (Lakatos, 2009). Ezáltal pedig mi is hatással vagyunk a társadalmi rendszerekre.

Most azonban nem a kölcsönhatásról hozok gondolatokat. Befele nézek, s ezt a belső utazást „közvetítem”. Saját élményeket és tapasztalatokat osztok meg. Egyben kísérletet teszek arra, hogy más is kedvet kapjon a belső munkára. Egy szupervíziós attitűdben alakuló munkamódot fogok alkalmazni, ezt szeretném megmutatni. Ebben a munkamódban megteremthetjük a reflektív teret, amelyben önmagunk működéséről tanulhatunk, azzal a hipotézissel közelítve, hogy a jelenségekben megélt tapasztalat önmagában nem tanulás, de a reflektált tapasztalat az. Egy profán képletet hozok, ami szerint akkor tudunk rátekinteni önmagunkra és meglátni, szakemberként hogyan működünk, ha egyszerűen végigsétálunk a TÉR-en. Tények, Érzések, Reflexiók alkotják ezt a képzeletbeli teret. Sétám, belső utazásom alapja az a felismerés: a hatalommal való találkozásainkat érdemes szemügyre vennünk ahhoz, hogy a hatalomhoz fűződő kapcsolatunkat meglássuk.

A találkozásokból néhány helyzetkép, s reflektív tanulásaim

A vállalkozói szférában, munkavállalóként

Az első munkahelyemen abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy édesapámmal dolgozhattam. Védettséget adott, ugyanakkor nem voltak kivételezések, sőt, talán magasabb volt a mérce olykor, de biztonságban éreztem magam. A legjobb barátja volt a főnököm, aki néha könnyedebben állt hozzám, olykor pedig tudott szigorú feltételeket szabni. Sok minden mellett azt éltem meg, hogy vigyáznak rám, a feladatoktól viszont nem óvnak. A hatalom a főnökön keresztüli kontextusban jelent meg, ami nem volt bonyolult: Az van, amit a főnök mond. Ennek megélése számomra nem volt nyomasztó, mert fiatalként kötelességtudóan és éppen akkor teljesítménycentrikusan működtem, amit a szülői elvárások mentén (is) hoztam. Biztonság, és barátságos környezetben fiatalos lelkesedés jellemezte kapcsolatomat a hatalommal, melyet a főnököm testesített meg, amely érzés engem támogatott a munkámban, a feladataimban jó darabig. Főnököm később abban is együttműködő volt, hogy továbblépjek, továbbtanuljak. A hatalom és az elvárások a teljesítményemet támogatták, ami nekem az önbizalmamat és a további lépéseimet segítették, ami a biztonságos zónából kivezetett.

Az állami szférában

Ebben a szférában köztisztviselőként a hatalom végrehajtója voltam, adóellenőri szerepben. Nem szerettem, hogy az emberek, az „adózók” félnek tőlem, s csak nehezen ment az elvárásoknak való megfelelés, mint pl. a minél több bírságot, büntetést kiszabni. A motivációs rendszer is erre épült, mivel ehhez mérten kaptuk a juttatásokat is. Hamar megtanultam: ahhoz, hogy kikerüljek a hatalom és a félelmet keltő bírságok által meghatározott szerep mögül, meg kell mutatni magam, az embert. Első körben itt nekem akkor ez elég is volt a jólléthez, s a preventív munkával ellensúlyoztam – talán kompenzáltam – az ellenőrzési feladatommal járó hatalmi helyzetemet. Szerettem a prevenciós munkát, s mivel nem volt szokványos revizorként a segítő attitűd, ez gyakran kibillentette az adózókat a hozzáállásukból, és az én pályaorientációmat is segítette. Emellett a felettes szerv felé lehetett tenni javaslatokat, vagy inkább anomáliák képében valamiféle jobbító szándékot képviselni, hogyan legyen egyszerűbb és a gyakorlatot segítő a jogszabályi környezet, s ezeket, ha tehettem és átláttam, igyekeztem a vezetőm felé képviselni. A félelemkeltés, egyben a támogató attitűd bennem ambivalens érzéseket hozott. Ez az ambivalencia tette hozzám – sok egyéb mellett -, hogy ijesztő helyzetekben is biztonságot adni tudóvá válhattam. S abban is segített, hogy a hatalom mint eszköz jelenjen meg számomra.

A civil szférában

Közösségfejlesztőként, kistelepülésen, első terepmunkám során a hatalmi szituációkban erős reakcióm voltak. Az alig párszáz fős faluban a polgármester képviselte a hatalmat a családi dinasztia egész múltjával és jelenével. Cselédfalunak hívtuk a települést egymás között, ahol intenzív ellentétek voltak a helybéliek között. Kívülállóként sok mindent megpróbáltunk, s nagyon sokat tapasztaltam. A helyi hatalmat képviselő polgármesterrel szemberni ellenálló reakcióimban nem volt nagy eredmény, nem jutottunk egyről a kettőre. A bevált civil sztereotípiákban ragadva nyomtam, nyomtuk a párbeszédre törekvést, s a kistelepülési polgármester nem nyitott felénk, inkább választotta az elkerülő és a lerázó hozzáállást. Emellett sokszor felmerült a beavatkozás legitimitását keresve, hogy hiányzik a megbízó, aki rajtunk kívül igazán akarja a változást. Kerestük, hogyan találjuk meg azokat, akik vágynak a felhatalmazottá válás adta szerepekre. „Közvetlen munkamódban”, a folyamatainkban nem jelentek meg ezek az emberek, de ma már eredményként tudom látni, hogy a kis faluban hatásként ez mindenképpen megjelent. A beavatkozás felelősségében sokat fejlődtem, és sok tanulásban volt részem. A kapcsolatomhoz a hatalommal -, melyet a polgármester testesített meg – leginkább az izgalom, a lelkesedés, a tehetetlenség, a türelmetlenség, a düh érzése társult. Fejlődött a kommunikáció, a kudarctűrés, később az idővel és az említett eredménnyel való kapcsolatom is változott. S a belátás, hogy nem akkor és ott történik az, amit gondolok, hogy történnie kell, de történik valami, ami hasonló. A hitem is érlelődött, s a szakmai kompetenciáim is csiszolódtak a több éves folyamatban.

Terepmunkásként

A hatalom gyakran azóta is a helyi önkormányzat és intézményei szintjén való találkozásokban jelenik meg. Egy-egy intézményvezetővel vagy önkormányzati munkatárssal, települési képviselővel vagy polgármesterrel való munka során nem maga a személy, mint inkább az intézménye által képviselt szervezeti kultúra s az abban lévő működésmód, ami ezt megjeleníti. S gyakran nem én kerülök vele diszharmonikus érzésbe, hanem a rendszerben dolgozó munkatárs. Ez a mi együttműködésünkre és közös ügyünkre van hatással, nem közvetlenül rám. Amit belőlem vált ki, az gyakran az együttérzés, a megértés, azt vélem, hogy ezt a hasonló szférában szerzett terepkompetenciám adja. Az segíti a munkámat, hogyha tudom, hogy az adott munkatárs meddig tud saját hatáskörben haladni, s mi az, ami nem rajta múlik. S hogy azt is körbejárom, mégis mi az, ami tőle függ, vagy legalábbis egy-két mozdulat lenne. Ha ezt vélem átlátni, s mégsem történik érdemi változás, akkor dühös és csalódott vagyok, és gyakran hátralépek. Vagy azért, hogy időt és energiát kapjak, vagy mostanság azért, hogy szemlélődjek (megláthatom ilyenkor, amit nem látok még). A hatalom ilyenkor a lassító és tehetetlen tömeg képét adja, ami jó is lehet. Lehet, hogy valami változás ellen küzd, vagy éppen változásban van. Nincs rálátásom, s ez a köd, amiben élni vagyok kénytelen, következő lépéseimet néha segíti, néha pont hogy nem. Szépen barátkozom a bizonytalanságtűrő képességgel, de ezt a szót megszerettem, hogy köd. Nem tudni mit történik, valami biztosan. S nem tudni, mikor lesz rálátásom, vagy lesz-e valamikor. Ez a bizalom témához visz, amiről később még írok.

Civil és önkormányzati együttműködésekben

A helyi hatalom nemcsak a terepen, hanem a települési életben is hatással van a közösségfejlesztő munkánkra és a szervezetünkre.

Gyakran éreztük már, hogy a politika használ minket, különösen amióta divatosabb a közösségfejlesztés. Használjanak fel, szoktam gondolni, „használjanak, előrevivő dolgokra”. Láttam már saját gondolataimat visszaköszönni politikai narratívában az engedélyem nélkül, amikor saját szellemi termékemet féltve, félve bizonytalanodtam el, hogy vajon ez így hogyan fog a változásokhoz hozzájárulni? Megmarad-e az eredeti szándéka a jobbító gondolatoknak, amikor politikai átszíneződésekben nyakig ülve mi magunk sem tudjuk, hogy kell-e, lehet-e tisztán szakmai álláspontunk, vagy állást kell foglalni, politikai hitvallást kell vállalni, s már nem lehet középen állva dolgozni? Gyakran zavaradottság, félreértésektől való félelem, és a forráshiány, forráselvonás nyomasztó, tehetetlen érzése mentén dolgozunk. Talán a legnagyobb kihívások a hatalom ezen nyomasztó érzeteihez kötődnek. A reflektált tanulásaimból ha valami megosztható, az biztosan, hogy állni kell tudni a sarat a sztereotípiákkal szemben, amiben sokat segít a hit mellett a bizalom. Nem is mindig tudjuk ezt az interperszonális kapcsolatoktól elemelni, gyakran megjelenik bennem. De a személyeken és az egyéni érdekeken túl látva fontos bízni abban, hogy a politikai ciklusokban megjelenik a demokratikus értékrend. S bízni az emberek fejleszthető kompetenciáiban, a közösségek erejében, bízni a humanitásban, ezek lettek a munkám alapjai. Hívjuk ezt ősbizalomnak is, nevezhetjük egy láthatatlan erőnek is, ami törekszik az egyensúlyra. E nélkül nem boldogulnék.

Vezetőként

Hozzátesz a vezetői szerepem is a hatalommal való kapcsolatomhoz. S mivel nem közösségfejlesztős történet, ezért nem hosszan bemutatva egy szituációt: nagyon fontos tapasztalatom, hogy egy munkatársat el kellett küldenem, aki aztán elindult a lejtőn, s ma már nem él. A bűntudat és a belátás közötti érzések hosszú skáláján keresztül csak lassan látok rá, hogy ez visszavezethet ahhoz a gondolatomhoz, amivel kezdtem, hogy a hatalom sokunknak biztonságot ad, egy keretet, ami megtart. Amellett, hogy megszorít ezen szituáció felidézésekor a bűntudat, lassan az is megjelenik, hogy kiknek sikerült biztonságot adni, s kivezetni őket a szervezetünk meleg akoljából, mint anno engem is kivezetett a biztonságos légkör a komfortzónámból. A szervezeti felelősség, az egyéni felelősség mellett pedig az említett belátás is megjelenik, hogy az öngondoskodás képességét fejleszteni is egy feladatommá válhat.

Most itt megállok a hatalom körüli belső munkával, gondolatokkal, tanulásokkal. Ha végigsétálok a TÉR-ben, akkor a kulcsszavakat látva körbe érek, s a felsejlő idézet marad velem, nem egy jól megfogható tudás, vagy tudatosság, „csak” az ember.

Szupervízión túl: hogy is van egy közösségfejlesztő a helyi hatalommal?

A civil társadalom erősítésén dolgozva jól elfér bennem az ellenálló és az együttműködő, s erre épülő működés. A kontroll funkció ellenálló hozzáállásából táplálkozom, s amikor ez megjelenik bennem, a kíváncsiság mellett szakmai igényként kiegészül a párbeszéd vágyával. A hatalom mint eszköz és mint felelősség is megjelenik számomra, s így kilátok a hatalommal szembeni ellenállásomból, s keresem a közös metszetet: mit lehet tenni közösen egy társadalmi kérdés, probléma megoldásáért. Az együttműködésben hiszek szakmailag, s akkor is ebben hiszek, ha a civil társadalom erősítése olykor másféle hozzáállást igényel. Megtalálható az út akkor is, ha kevés az együttműködő hajlandóság vagy készség a hatalmat képviselők, vagy épp a helyi csoportok részéről. Dolgozhatunk akkor a kapacitásaik fejlesztésén és meglévő, erősödő civil csoportok, közösségek közötti együttműködéseken.

 

Végjegyzet:

^[1] A Padlás mesemusical Szilvásgombóc c. dalának részlete. Szövegíró: Sztevanovity Dusán

 

Sélley Andrea közgazdász, közösségfejlesztő, kezdő szupervizor.
„Mindhárom szférában dolgozva ismertem meg szervezeti és csoportműködéseket. Közösségfejlesztőként 15 éve dolgozom közösségekkel, ennek érdekében közgazdászként projekteket, teameket koordinálok, 5 éve pedig vezetőtámogatással kísérem azon vezetőtársaimat, akik hisznek a teammunkában. A reflektív tanulás műfajával a szakmai kompetenciafejlesztés híve vagyok, s mostanában kezdő szupervizorként a perifériákon dolgozó humánszakemberek támogatásán dolgozom. Szívesen gondolkodom és kísérletezem a pozitív társadalmi változások érdekében, például playback társulati tagként, különböző tanulási alkalmakon.”