Hitalapon, felekezeti keretek között

2022/2

A hitalapú közösségszervezés mozgalom és/vagy gyakorlat az USA-ból indulva érkezett el Magyarországra, a Kovász közösség munkája a magyarországi honosítási kísérlet része. Létezett már korábban is közösségszervező képzés, így Sárospatakon is, de érdemes megvizsgálni a különbözőségeket és az egyezőségeket a felekezeti képzés és a két éve indult gyakorlat között.

Elöljáróban néhány szóban szeretném megvilágítani azt a sajátos pozíciót, melyből most írni fogok. Egyrészt a Sárospataki Református Teológiai Akadémia (továbbiakban: SRTA) tanáraként a kezdetektől fogva részt veszek a Református felekezeti közösségszervező alapképzési szak (továbbiakban: RK) kulcstárgyainak oktatásában és az akkreditáció alatt álló RK mester szak szakfelelőseként annak kidolgozásában, s egyik feladatom az, hogy az olvasónak bemutassam ezt a képzést, annak alapelveit és főbb tapasztalatait. Másrészt azonban az is feladatom, hogy a Kovász Közösség teológiai munkacsoportjának vezetőjeként arról írjak, hogy a Közösségben hogyan gondolkodunk – és cselekszünk – annak érdekében, hogy az Amerikai Egyesült Államokban megfogalmazódott hitalapú közösségszervezés elveit és gyakorlatát a magyarországi viszonyokra alkalmazzuk. Önmagában ez a két perspektíva nem áll szemben egymással – sőt, nem is szabad, hogy szemben álljanak – ugyanakkor van közöttük némi feszültség. Az RK szakon végzett munkánk ugyanis határozottan felekezeti kötődésű, míg a Kovász Közösség munkájában nagyon hangsúlyos a felekezetköziség, vagyis az a célunk, hogy a magyarországi keresztyén közösségekben képviseljünk egy olyan reflexív gondolkodást és magatartást, melynek fókuszában egyrészt a társadalmi igazságossággal, szolidaritással és az irgalommal kapcsolatos krisztusi tanítás áll, másrészt az a felelősség, melyet mint az ő „igáját”[1] Krisztus minden őt követő hívőre terhel, ami ezeknek a tanításoknak mindennapi tettekre váltását jelenti. Ez a krisztusi tanítás pedig más-más gyakorlati megvalósulásokkal, de minden keresztyén felekezeteben megtalálható. Ezt másképpen úgy is megfogalmazhatnám, hogy a felekezetiség lényegében nem más, mint ennek a krisztusi tanításnak sajátos hagyományok által közvetített kulturális formákban történő megjelenítése. Innen nézve pedig a két perspektíva szembenállása is feloldható, hiszen míg az RK képzésben „belülről” reflektálunk ezekre a kulturális formákra és hagyományokra, addig a Kovászban „kívülről” tesszük ezt.

Ez a „külső” pozíció persze nem azt jelenti, hogy a Kovász közösség tagjai felekezeten kívüliek lennének vagy felekezetek fölöttiként gondolnánk el saját nézőpontunkat. Úgy tűnik, hogy felekezeteken kívüli keresztyénség nem létezik, hiszen a keresztyénség lényege a krisztusi tanítás megélése egy adott szociokulturális kontextusban. Az utóbbi pedig hatással van az előbbire: minden keresztyén közösség reflektál arra a társadalmi környezetre, melyben él és jelentős részben annak kulturális formái segítségével alakítja ki a saját működését.

A következőkben, miközben néhány alapfogalom tisztázására is kísérletet teszek, itt is ezt a megközelítést fogom alkalmazni, vagyis először a pataki képzésről, majd a Kovász koncepcióiról fogok írni.

1. Református közösségszervező képzés Sárospatakon

Az SRTA 2010-ben akkreditálta a Református közösségszervező alapképzési szakot. A szakot eredetileg az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem alapította, s ezt a struktúrát vette át, és – a MAB által engedélyezett keretek között – alakította protestáns meghatározottságok alapján az intézmény. Hitéleti, de nem egyházi alkalmazotti képzésről van szó, ami praktikusan azt jelenti, hogy a szak képzési és kimeneti követelményeit (KKK) az állam csak alapvonalaiban határozza meg, s a részletek szabályozásban a fenntartónak tág mozgásteret biztosít, ugyanakkor a diploma nem csak egyházi közegben használható.

A szak megnevezése némileg félrevezető, ami abból következik, hogy indítása idején volt még némi zavar a közösségi munka különböző irányainak megnevezésében. Értelmezésünkben a ma már egyértelműen közösségfejlesztésnek (community development) nevezett tevékenység áll a képzés fókuszában, vagyis elsősorban települések, térségek, szomszédságok – és esetünkben kimondottan: egyházközségek és egyházi közösségek – közösségi kezdeményező- és cselekvőképességének fejlesztésére készítjük fel a hallgatókat.[2] Fontos ugyanakkor, hogy a mai értelemben vett közösségszervezés (community organizing) – vagyis „az a folyamat, amely során az egymás közelében élő vagy azonos önérdekkel rendelkező emberek csoportot alapítanak, hogy változást érjenek el a közösség számára fontos ügyekben”[3] – mint perspektíva szintén jelen van a képzésben, noha nem ez a hangsúlyos. Ennek három oka van.

  • Az egyik ok elméleti: a közösségszervezés a -fejlesztésre épül. Ahhoz, hogy változások elérésére képes csoportok jöjjenek létre a társadalomban, először arra van szükség, hogy egy-egy szomszédság alkotói felismerjék egymásrautaltságukat, helyzetelemző, problémafelismerő kompetenciáik fejlődjenek, s így erősödjön kezdeményező- és cselekvőképességük is. A két tevékenységi forma tehát egy folyamatot alkot, amit nem kezdhetünk a végén, különösen olyan közösségekben, melyek hosszú ideje elszoktak attól, hogy cselekvő részesei legyenek saját életük, sorsuk alakításának.
  • Ez fokozottan érvényes az egyházi közösségekre. Nem, vagy legalábbis nem csupán azért, mert az egyházak – még a sokszor demokratikus berendezkedésűnek tekintett protestáns felekezetek – működése jelentős mértékben épít a tekintély különböző formáira. A helyzetnek történeti okai is vannak, hiszen az egyházi közösségek a kommunista diktatúra hosszú évtizedein keresztül arra szocializálódtak, hogy lemondjanak önkormányzatiságukról – s ez különösen érvényes a protestáns egyházakra, melyeket a rendszer épp a közösségi identitásukban jelentős szerepet játszó demokratikus hagyományaik miatt, első számú ellenségnek tekintett. Mondhatnánk, persze, hogy a rendszerváltás után harminc évvel a kommunizmusra hivatkozni nem kimondottan elegáns. A helyzet azonban az, hogy különösen abban a vidéki társadalomban, melyre az SRTA képzései is építenek, az elmúlt három évtized közéleti, politikai folyamatai nem a diktatúra hatásainak gyógyulását, hanem újratermelődését és elmélyülését eredményezték.
  • A harmadik ok egy összetett teológiai probléma, mely egyrészt legalább annyira hozzájárul ahhoz, hogy a protestáns egyházak a közösségszervezéssel szemben a közösségfejlesztést részesítik előnyben, mint ahhoz, hogy a közösségfejlesztésről mégis a közösségszervezés perspektívájában gondolkodnak. Ez a probléma ráadásul a hitalapú közösségszervezés összefüggésében is fontos, így érdemes röviden tárgyalni. A keresztyénség általában összetett módon látja a keresztyén ember társadalmi helyzetét és viszonyát a hatalomhoz. Keresztyénként két „birodalom” polgárai vagyunk egyszerre: az egyik az Isten országa, a másik viszont az a konkrét földi társadalom, melybe születtünk illetve tartozunk. Utóbbi természetes, előbbire Krisztushoz tartozásunkon keresztül teszünk szert. A keresztyén embernek mindig Istennek kell inkább engedni, mint az embernek, vagyis „mennyei polgárjoga” és ebből eredő „kötelezettségei” erősebbek, mint földi polgárjoga. Ugyanakkor a keresztyénség egyöntetű bibliaértelmezése szerint a földi hatalmak nem függetlenek Isten hatalmától, sőt minden evilági hatalom Istentől van, mégpedig azért, hogy az isteni törvényt érvényesítse ebben a világban azokkal a sajátos eszközökkel, melyek csak számára elérhetőek. A kérdés az, hogy mikor, milyen körülmények között lehet ellenállni a hatalomnak? A válasz – és ennek részletezésében az egyes felekezetek eltérnek – az, hogy abban az esetben van lehetőség a hatalommal szembeni engedetlenségnek, ellenállásnak vagy érdekérvényesítésnek, ha a hatalom egyértelmű jelét adja annak, hogy semmibe veszi Isten törvényét, sőt, Isten helyére óhajtja helyezni magát. Az ellenállás azonban sosem lehet öncélú, vagyis nem egyszerűen a közösségi érdeken alapszik, hanem annak felismerésén, hogy a hatalom eltér az Isten által számára kirendelt működési módtól és alapelvektől, s a cél ennek helyreállítása. A keresztyénség tehát ebben az összefüggésben inkább járul hozzá a hatalmi struktúrák konzerválásához, mint a megváltoztatásukhoz, s ezért is van az, hogy a közösségszervezésben megnyilvánuló társadalmi aktivizmus nem igazán rokonszenves az egyházak számára. Fontos ugyanakkor, hogy ebből a teológiai alapállásból az is következik, hogy a keresztyén egyházaknak folyamatos és aktív társadalom- és hatalomkritikai tevékenységet kell folytatniuk. Folyamatosan őrködniük kell azon, hogy a hatalom nem helyezi-e magát Isten helyébe, s a társadalom működése nem tér-e le az Isten törvényében – s ezalatt éppenúgy értendő a tízparancsolat és az abból következő szemlélet, mint az „evangélium törvénye” vagyis a krisztusi szeretet gyakorlása – kijelölt útról. A református teológia ezen a ponton különösen tágas teret nyit az egyéni kezdeményezés számára – no nem a lázadás, hanem az egyéni és közösségi cselekvés összefüggésében. A református ember életének célja ugyanis az Isten dicsőségének szolgálata. Ez roppant elvont és életidegen fogalomnak hangzik, de a valóságban egyáltalán nem az. Isten dicsősége ugyanis úgy szolgálható, ha az Ő akaratának, törvényének érvényesülését segítjük elő az élet minden területén, hiszen ezzel dicsőítjük őt leginkább, ezzel nyilvánítjuk ki ugyanis, hogy Ő a legfőbb úr a világban. Ebből az alapelvből következik, hogy a református emberek és közösségek a 16. századtól kezdve a gazdaságtól a szociális szférán keresztül a kultúrán át egészen a politikáig (gondoljunk a reformátusság összefonódására a szabadelvűséggel vagy a Bocskai szabadságharcra, de gondolhatunk a számos szociális intézmény és szervezet létrehozására és működtetésére úgy országos, mint helyi szinteken) a társadalmi változások, a nyugati modernitás irányába történő fejlődés aktív munkálói voltak. Az, hogy mindebből ma mi látható, már más kérdés, ahogy az is, hogy a reformátusok által is szorgalmazott modernizációs folyamatoknak nem csak pozitív hatásai voltak. Az azonban nagyon fontos, hogy ebből a teológiai alapelvből az is következik, hogy a közösség érdeke, céljai, elgondolása arról, hogy mi jó neki, önmagában nem érték és az ebből fakadó érdekek érvényesítése nem cél vagy ügy. Úgy lesz érték, cél és ügy, ha egybeesik az isteni célokkal.

Ezekből az okokból érthetően következnek a református közösségszervező képzés hangsúlyai – melyeket egyéb, például a felekezeti közösség történeti identitásában gyökerező okok is kiegészítenek, de ezek részletezésére itt nincs lehetőségünk – ugyanakkor ezek a szempontok jelentősen befolyásolják azt is, hogy miként gondolható el a hazai egyházi-társadalmi környezetben a hitalapú közösségszervezés alkalmazása. Erre a későbbiekben még visszatérek.

Az elmúlt tizenkét évben az RK szak az intézmény talán legnépszerűbb képzésévé vált, az utóbbi években az első évfolyamok harminc fő fölötti létszámmal indulnak. Ennek egyik oka minden bizonnyal a hitéleti képzésre való felvétel viszonylag kedvező feltételeiben jelölhető meg, ugyanakkor a – minőségbiztosítás keretében rendszeresen végzett felméréseken alapuló – visszajelzések szerint kétségtelen, hogy a végzett hallgatók úgy érzik, a képzés során hasznos tudásokhoz jutottak, és a diploma megszerzése nem csak karrierszempontból vált hasznukra, de szakmai előmenetelüket is előmozdította. A szak hallgatói nagyon különböző munkaterületekről és motivációkkal érkeznek. Vannak, akik már tulajdonképpen közösségfejlesztő munkát végeznek, kulturális esetleg szociális intézményeknél, önkormányzatokban, egyházaknál vagy civil szervezeteknél dolgoznak, és a munkájukat szeretnék szakmailag megalapozottabbá tenni. Ebben a csoportban különösen fontosak számunkra azok a hallgatók, akik hátrányos helyzetű településekről érkeznek, ahol gyakorlatilag egyszemélyes intézményként próbálják menteni a menthetőt, összefogni a helyi közösséget. Minden évfolyamban jelentős azoknak a száma, akik elsősorban karrierjük előmozdítása érdekében szeretnének diplomához jutni, ugyanakkor egyre jellemzőbb az is, hogy ez a szempont ötvöződik a munkavégzés szakmai megalapozásának szempontjával. Ebben a hallgatói csoportban visszatérő tapasztalatunk, hogy míg a képzés elején sokan nem mutatnak túl nagy érdeklődést a képzés tartalma iránt, úgy kezelik az anyagot, mint az előrejutás érdekében leküzdendő „szükséges rosszat”, addig a képzés végére érve megérinti őket a közösségfejlesztés mögött álló szellemiség, fontosakká válnak számukra azok a szempontok – alapvetően a közösségiség –, melyet a képzés során sokszor és sokféleképpen hangsúlyozunk. A hallgatók többsége ebbe a két nagy csoportba sorolható. Rajtuk kívül vannak olyanok, akik egy-egy válságos élethelyzetből való kilábalás során igyekeznek újat kezdeni: munkanélküliség, GYES, betegség vagy épp nyugdíjba vonulás után keresik a helyüket és ezt a közösségért végzett munkában látják. Végül vannak olyanok is, akik alapvetően nem tudnak mit kezdeni magukkal, közvetlenül érettségi után nem látják, hogy merre vezet az útjuk, és „szerencsét próbálni” jönnek a szakra.

Amint fentebb írtam, a szak felépítésében a felekezetiségre úgy tekintünk, mint a krisztusi tanítás sajátos hagyományok által közvetített kulturális formákban történő megjelenítésére. Jóllehet a szak elnevezésében református közösségszervező képzésről van szó, gyakorlatban a képzés inkább ökumenikus, vagyis azzal együtt, hogy valóban érvényesül egyfajta protestáns szemlélet, más hazai felekezetek szempontjaira, hagyományaira és kulturális tudására is építünk. A képzés tartalmának kialakításában ugyanakkor az is fontos, hogy nem egyházi alkalmazottakat képezünk, tehát azok is megtalálják a helyüket a képzésben, akik nem keresztyének vagy egyáltalán nem vallásosak. A hallgatók olyan tudásokra tehetnek ugyanis szert a vallás működésével, társadalmi szerepével kapcsolatosan, melyek minden olyan közösség összefüggésében használhatóak, melyek esetében a vallás nem mellőzhető szempont. Ez a koncepció szerencsésen illeszkedik a hallgatók felekezet vagy vallásosság szerinti megoszlásához: az évfolyamok közel fele általában református vallású, a másik fele többségében római vagy görög katolikus, evangélikus, ortodox és unitárius, illetve minden évfolyamban vannak hallgatók, akik felekezeten kívüliek vagy nem vallásosak.

Ebből a koncepcióból következően a képzés tartalmának egyik jelentős területét a vallások, s közelebbről a keresztyénség középpontjában álló krisztusi tanítás, illetve annak társadalmi vonatkozásai elméleti kibontása áll. A második nagy területet azok a hagyományok, és az ezeket közvetítő kulturális formák jelentik, melyeken keresztül a krisztusi tanítás társadalmi hatása megragadható és megvalósítható. Társadalomtörténeti okokból ezekre a hagyományokra és kulturális formákra lehetséges problémafelismerő és -megoldó felkészültségekként tekinthetünk. Ahhoz, hogy ténylegesen azzá válhassanak, egyrészt a leendő közösségfejlesztőnek általánosságban ismernie kell ezeket, másrészt képesnek kell lennie arra, hogy a lokális közösségekben a maguk konkrét voltában – ugyanakkor a közösség történeti tudatába ágyazott formákban – tudja ezeket azonosítani, felszínre hozni, és aktivizálni. Ennek következtében e terület tartalmának fontos részét képezi a különböző történeti jellegű tudások – egyház és művelődéstörténet illetve néprajz, felekezet- és vallásismeret – reflexív, a közösségfejlesztés szempontrendszerét előtérbe helyező közvetítése. A képzés harmadik nagy területét a közösségfejlesztés szakmai ismeretei jelentik, ideértve a kultúraközvetítés elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó területeket is, a pszichológiától és konfliktuskezeléstől a kutatásmódszertanig.

A hallgatók az alapozó ismeretek és a szakmai törzsmodul elvégzését követően három specializáció közül választhatnak. Az Egyházi művelődésszervező specializáció tárgyai a művelődés, életmód, kultúraközvetítés problémakörei köré szerveződnek, és a hallgatóknak ezen a területen kell szakmai gyakorlatot is teljesíteniük. A specializáció megnevezése itt is azt jelenti, hogy a hallgatók olyan speciális ismereteket kapnak, mely segíti őket abban, hogy egyházi környezetben, egyházi közösségekben azok speciális körülményeit és igényeit is figyelembe véve boldoguljanak, ugyanakkor olyan általános művelődésszervezési ismeretekkel is felvértezhetik magukat, melyek segítségével nem egyházi környezetben is helytállhatnak. A Diakónia specializáció a szociális szféra közösségi feladatait állítja a középpontba. A diakónia az egyház tevékenységének egyik alapterülete, magyarul többnyire a „szeretetszolgálat” kifejezéssel fordítható, nagyvonalakban a szociális munka párhuzamának tekinthető. Tartalma szerint leginkább úgy írhatjuk le, mint „gyakorlati igehirdetést” – vagyis, ha az igehirdetés, a prédikáció az a tevékenység, melynek során az egyház Isten szavát mondja tovább az emberek felé, akkor a diakónia az a tevékenység, melynek során ezeknek a szavaknak tettekké kell válni, azaz tettekben megmutatkozó igehirdetésről, az Isten cselekedeteinek tovább-cselekvéséről van szó. A diakónia látható tartama, legalábbis a többnyire látható intézményes szinteken az egyházban folyó idősgondozással, gyermekjóléti és -védelmi szolgálattal, fogyatékkal élők, szenvedélybetegek, hajléktalanok között végzett szolgálattal írható le. Fontos azonban, hogy az intézményes szinten végzett diakónia nem meríti ki az egyház diakóniai szolgálatát, hiszen minden keresztyén közösségnek feladata a látókörében, felelősségi körében élő elesettekért, a társadalom perifériájára szoruló emberekért végzett szolgálat. Az elv és a gyakorlat persze sajnos itt sem fedi tökéletesen egymást. Az intézményi szinteken megvalósuló diakónia mellett az egyházközségi szinten zajló diakónia például jóval kevesebb – anyagi és humán – erőforrásból gazdálkodik, és az egyháztagság társadalmi, szociális vagy életkori struktúrájából következően ez a tevékenység jelentős mértékben egyfajta közösségi öngondoskodást jelent, vagyis az egyházközségeknek sokszor saját elesett tagjaikról kell gondoskodniuk. A Diakónia specializáció anyaga mindkét szintre koncentrál, és a szeretetszolgálattal kapcsolatos sajátos ismereteket és attitűdöket kapcsolja össze a közösségfejlesztés módszereivel és gyakorlatával. A Roma közösségszervező specializáció szakmai anyagának jelentős részét a romológiai ismeretek, illetve a segítő intézmények rendszerével, az oktatással és a médiával kapcsolatos ismeretek alkotják. Utóbbiak esetében különösen fontos szempontként érvényesül egyrészt az integráció előmozdítása, másrészt a szegregációhoz, megkülönböztetéshez, rasszizmushoz vezető tényezők felismerése.

Mire lehet menni egy egyházi közösségszervező diplomával? A választ, legalábbis részben a beiskolázás kapcsán mondottak rejtik: jóllehet vannak, akik továbbtanulnak valamilyen mesterképzési szakon, illetve szűkebbe értelemben vett közösségszervező feladatokat ellátó munkakörben helyezkednek el, hallgatóink többsége nem „professzionális” közösségszervező vagy -fejlesztő akar lenni, nem ebbe az irányba indul el a diplomájával, hanem meglévő munkahelyén, intézményében, közösségében hasznosítja a megszerzett tudást. A harmadik év végére elkészülő szakdolgozatok különösen jó képet adnak arról, hogy miként változik meg a hallgatók szemlélete, valóságérzékelése, helyzetértelmezése és hogyan keresik saját közösségük kitörésének vagy egyáltalán: túlélésének útját; hogyan értelmezik helyzetüket és azt, hogy milyen erőforrásokkal bírnak és azokat hogyan használhatják.

Ahogy az eddigiekből is érezhető, az RK szak képzése meghatározó módon intézmény-orientált, és jelentős mértékben épít arra, hogy az egyes felekezetek történeti tapasztalataiban és tradícióiban rögzített tudások, attitűdök tudatosításukon és az aktuális helyzetek összefüggésében való újrafogalmazásukon keresztül, az egyes közösségek számára problémafelismerő- és megoldó felkészültségekké válhatnak.  Ezek a tradíciók és tapasztalatok ugyanakkor ellentétes módon is működhetnek. A múlt önmagában nem bír jelentéssel, tapasztalattá a reflexión keresztül válik. Ugyanígy a tradíció is – mint adott körülmények közt intézményesült és rutinná vált felkészültségek kulturális mintázata –, ha fenntartása a körülmények változása ellenére önértékként rögzül, és reflektálatlanul épül be például a közösségek identitásába, inkább akadályozza, mint segíti a közösségek problémafelismerő és -megoldó képességeit. Jóllehet a képzés céljával kapcsolatos elképzeléseink fontos része az, hogy az egyház intézményeit életre keltő munkásokon, az ő mentalitásukon, szakmai hozzáértésükön és közösségi elköteleződésükön keresztül legyen szorosabb és feszesebb az a társadalmi háló, ami a társadalom perifériáján élőket védi, ám be kell látnunk, hogy már az is eredmény, ha az egymásra utaltság tudata és az egymásért való felelősség érzése az intézményeken, közösségeken belül felébred, és ezen az alapon tudjuk szélesíteni az érzékenység körét az intézményeken, egyházközségeken túlra. Elsősorban a hallgatók reflexiós képességeinek növelésén keresztül.

2. Kovász közösség reflexivitása

A Kovász közösség létrejöttének és működésének egyik meghatározó motívuma viszont éppen ez a reflexió. A közösség – mely néhány hónapja ugyan hivatalosan már egyesületként folytatja tevékenységét de nevében is és szellemiségében is inkább közösségként tekint magára – két éve alakult meg, a szervezés intézményi hátterét a Civil Kollégium Alapítvány nyújtotta. Tagjaink jellemzően a történelminek nevezett keresztény felekezetek köréből érkeznek, de nyitottak vagyunk az összes felekezettel való együttműködésre.

Ahogy honlapunkon is olvasható: „Hidakat építünk, ökumenikus, lelki, integratív alapokon, hogy akik eddig ellenségnek látták egymást, megtalálják a közös értékeket és ügyeket, amelyeken el tudnak kezdeni együtt dolgozni.”[4] A hídépítés metaforáját különösen fontosnak tartjuk, hiszen aki hidat akar építeni, annak számára egyrészt realitás mindannak létezése, valósága, amit át akar hidalni. Ahol törés, szakadék van az egymáshoz vezető utakon, és ezek akadályozzák Isten (társadalmi) akaratának érvényesülését, ott a keresztény hídépítőnek dolga van. Fontos ugyanakkor, hogy ezeken a helyeken van dolga, így érzékenységének nem csak az ilyen helyek megtalálására, hanem a „fantomszakadékok” konstruálásának elkerülésére is ki kell terjednie. Másrészt a hídépítő számára nem csupán az áthidalásra váró mélységek, de a „partok” alapos ismerete és elfogadása is fontos. A part: adottság, ami a hídfő lehetőségét rejti magában. A hídépítő-közösségfejlesztő szerepe abban van, hogy ebből a lehetőségből valóság legyen, s ez többnyire nem a partok leértékelésében vagy lerombolásában nyilvánulhat meg.

A közösség ökumenikus karakterét szintén a reflexivitás határozza meg. Az ökumenizmus – vagyis a különböző keresztyén felekezetek közeledése és bizonyos ügyekben megmutatkozó együttműködése, ami a közös liturgiában csúcsosodik ki – ma már nem számít újdonságnak vagy különlegességnek, szinte mindegyik nagyobb felekezet életének része. Az ökumenizmus alapját az a nyilvánvaló tény jelenti, hogy minden különbség ellenére a megannyi keresztyén felekezetek életének, működésének alapját mégis az egy Krisztus tanítása, életpéldája és áldozata jelenti, aki ráadásul követőinek egységét, és az erre való törekvésüket a követés részévé emelte. Az ökumenizmus gyakorlatában azonban az egység sokszor inkább egyfajta kompromisszumot jelent, melynek lényege az, hogy „nem azt nézzük, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt” a többiről pedig inkább hallgatunk vagy egy olyan „felekezeti határokon felülemelkedő” magatartáshoz vezet, ami a különbségeket el- vagy összemosva akarja megvalósítani az egységet. A Kovász közösségben mindannyiunknak fontos a saját felekezeti tradíciója, akkor is, ha kritikusan szemléljük egyiket vagy másikat, de úgy véljük, hogy ezek kölcsönös megismerése és megértése nem elválaszt bennünket egymástól, hanem gazdagítja azt, ahogyan Istenről és a világról gondolkodhatunk. Úgy gondoljuk, hogy csak a valós – vagyis nem elhallgatásokkal vagy összemosásokkal megértett – evangéliumi alapértékek talajáról tudjuk elindítani, magunkon kezdve, a szétszakadt és gyakran mesterségesen különválasztott csoportok: civilek és egyházak, vezetők és laikusok, bal- és jobboldal, szegények és gazdagok, vidékiek és fővárosiak, cigányok és magyarok vagy épp a különböző felekezetek közötti párbeszédet. Mindezt a Kovász közösség alakulását követően a közösen vallott értékeinkkel kapcsolatosan megfogalmazott dokumentum a következőképpen foglalja össze:

„A Kovász közösség közös értékeiről való beszélgetés során az értékeinket első sorban nem elvont fogalmakban határoztuk meg, hanem cselekvéseken és viszonyokon keresztül. Ez összhangban ál azzal a vágyunkkal, hogy »Olyan világot építünk, ahol a keresztények az életükkel hirdetik az evangéliumot.« Hitünk szerint az evangélium hirdetésére Krisztus missziói parancsa hív el és hatalmaz fel bennünket. Az evangélium tartalma az az örömüzenet, hogy Krisztus meggyőzte a világot[5], ami azt jelenti, hogy – bár ezt most még nem látjuk, nem fedezzük fel mindenben és a saját életünk és társadalmi létünk nyomorúságai is ellene mondani látszanak, de – minden az Ő lábai alá vettetett.[6] Jézus arra hívja és küldi el tanítványait, hogy ennek legyenek tanúi, tanúságtevői szűkebb és tágabb környezetükben, és Szentlélek által fel is hatalmazza őket[7], részesíti őket az Ő győzelmének erejében, hogy ezzel az erővel végezzék tanúságtételüket akár szóban, akár cselekedetekben.[8] Az evangélium hirdetése – annak hirdetése, hogy Krisztus meggyőzte a világot –, annak hirdetése, hogy eljött, köztünk van Isten országa.[9] Ezt a „köztünk létet”, ennek az erőit és lehetőségeit teszi nyilvánvalóvá – el nem rejtetté – bennünk és köztünk Isten Szent Lelke.[10] Azt, hogy Isten országa köztünk van, meghatározó módon jelenti Isten és az ember, illetve az emberek egymás közötti kapcsolatának az Isten törvénye és akarata szerinti helyreállítását. Amikor tehát a Kovász alapértékeiről beszélünk és azokat különböző cselekvéseken és viszonyokon keresztül gondoljuk kifejezhetőnek, akkor olyan cselekvéseket és olyan viszonyokat állítunk a közösség fókuszába, melyeken keresztül ez a helyreállítás bennünk, közöttünk és rajtunk keresztül megvalósulhat. Ez a két dolog – az, hogy Isten mindent Krisztusnak vetett alá, s az, hogy Krisztus ennek életes hirdetésére küldi az övéit – a missziói parancsban is egyértelműen összetartozik. A missziói parancsként[11] hivatkozott szavait Krisztus azzal a kijelentéssel kezdi, hogy „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.”[12] Jézus itt a hatalom alatt nem egy hierarchiában elfoglalt helyről beszél, és nem is arról, hogy neki lehetősége lenne az akaratát rákényszeríteni bárkire, annak beleegyezése nélkül. Jézus arról a hatalomról beszél, ami abból következik, hogy az Atya mindenek fölé helyezte őt, tehát ő kontrolál mindent, a cselekvés lehetősége és szabadsága minden összefüggésben az övé, s ebből következik a tanítványok elküldésének ténye és tartalma („elmenvén azért”[13]). Mindazokat pedig, akik Őt követik, akik hisznek benne, Lelke által felszabadítja a világ kötöttségei alól, és a cselekvés – a megbékéltetés szolgálatának[14] – lehetőségét adja meg számukra. Krisztus részelteti övéit, küldötteit a neki adatott lehetőségből, és övéinek az a feladata, hogy ők maguk is ennek a részesedésnek a lehetőségét hirdessék, adják tovább másoknak és segítsék másokban. Az evangéliumhirdetés formája a tanítvánnyá tétel, ami egy olyan egymás mellé rendelő kapcsolat, mely ezt a részesedést munkálja (»megkeresztelvén őket…«, »tanítván őket.«[15])”[16]

Ennek a dokumentumnak a tartalma azért is nagyon fontos számunkra, mert a Kovász egy, a hitalapú közösségszervezés gondolata köré szerveződött közösség, melynek esetében fontos tisztázni, hogy mit is értünk „hit” alatt? A hitalapú közösségszervezés történetére és háttereire itt nincsen mód kitérnünk. A mozgalom és/vagy gyakorlat az USA-ból indulva érkezett el Magyarországra, a Kovász közösség munkája – ahogy a jelen írás is – a magyarországi implementációs kísérlet része. Ebben a kísérletben viszont fontosnak érezzük, hogy a helyi egyházi és kulturális tradíciókra és társadalmi környezetre tekintettel tisztázzunk néhány alapvető fogalmat, kivált azért, mert az ilyen fogalomtisztázás általában nem tűnik a hitalapú közösségszervezés erős oldalának. Úgy tűnik, hogy a mozgalom alapvető művei,[17] vagy éppen a közelmúltban magyarul megjelent Hitalapú közösségszervezés szöveggyűjtemény nem szentelnek különösebb figyelmet e sajátos gyakorlat vagy megközelítés alapját jelentő hit-fogalom meghatározásának. Ehelyett adottnak veszik annak értelmezését, és a hitalapúságot az egyházi élet gyakorlatával azonosítják, vagyis a „gyülekezeti” vagy „egyházi közösségi” kifejezések szinonimájaként kezelik. Ebben az összefüggésben a hitalapú közösségszervezés a társadalmi szolidaritás és igazságosság irányába ható változások munkálásának egy olyan gyakorlatát jelenti, melyben a változtatásra irányuló igyekezet alapja és mozgatórugója az adott közösség – történetesen keresztyén vallásos – értékrendje (ebbe beleértve azokat a fentebb már említett kulturális mintázatokat is, melyeket az adott felekezeti közösség értékként határoz meg). Ez a megközelítés annyiban praktikus, hogy vallásilag semleges, hiszen szinte mindegyik nagy vallásban megtalálható a társadalmi igazságosság és szolidaritás mint érték, s a közösségszervezőknek lényegében semmi más dolguk nincsen, mint hogy a cselekvési program legitimációjához megfelelő vallási hivatkozásokat összegyűjtsék, és ezek segítségével érveljenek a változások és az azokat célzó gyakorlatok mellett.

Ezzel a megközelítéssel azonban – több egyéb mellett – az a probléma, hogy jóllehet a hit az életmódon, a gyakorlati életen keresztül artikulálódik, mégsem azonos csak ezekkel, hanem többnyire van egy „meggyőződésként” azonosítható gondolati alapja. A keresztyén hitfogalom alapja az újszövetség hitfogalma, ami nem egy kognitív hanem sokkal inkább affektív hozzáállást jelent valamihez, vagy valakihez. Hinni elsősorban nem azt jelenti, hogy racionálisan belátom valaminek az igazságát, vagy meg vagyok győződve valamiről. A hit: bizalom, a teljes egzisztenciát érintő ráhagyatkozás valakire vagy valamire, elsősorban Istenre. Ebből következik azután a hit kognitív összetevője, vagyis az, hogy ez a bizalom abban is megnyilvánul, hogy a hívő ember elfogadja és igaznak tartja mindazt, amit Isten mondott, tett, kijelentett. Ennek pedig egyrészt a tartalma, másrészt az alapja is a fentebb idézett dokumentumban kifejtett evangélium. A hívők közössége ezért bizalom-közösség. Egyrészt az Istenre egzisztenciálisan ráhagyatkozó – ebből következően például az erőszak vagy a diktatúra minden formáját elvető, a lét biztonságának garanciáját nem az anyagi javak korlátlan felhalmozásában látó, stb. – emberek közössége, akik felismerték és tudatosan vállalják Istenre-utaltságukat. Másfelől az egymást bizalmukkal megajándékozó, egymásra ráhagyatkozó – s ebből következően egymással szolidáris, együtt-érzésre képes és hajlandó – emberek közössége, akik felismerték egymásra-utaltságukat, pontosabban azt, hogy Isten egymás gondjára bízta őket. Az egymásra-utaltság és az Istenre-utaltság szoros kapcsolatban áll. Jézus azt mondta tanítványainak: „amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.”[18] A szeretet itt használt szava görög „agapé”, ami a görögök számára a szeretet legmagasabb formáját jelentette: tudatos, feltétel nélküli, önzetlen és cselekvésre, önfeláldozásra ösztönző szeretetet (vagy is nem valami romantikus érzelmet). Ez a szeretet, ami Jézus önként vállalt halála mögött áll, és ez az a szeretet, amit az első keresztyének az asztalközösséggel, vagyis az egymásrautaltság szimbolikus formájával fejeztek ki.

Ebből a gondolatmenetből talán első olvasásra az vehető ki, hogy a Kovász céljai nagyon „vallásiak” vagy spirituálisak ugyanakkor éppen ezért nagyon társadalmiak is: szándékunk a keresztyénség évezredes alapszándéka, az imitatio Christi, vagyis Krisztus utánzása, az ő cselekedeteinek cselekvése. Ezek a cselekvések azonban – ahogyan az evangéliumokban látjuk – a világra irányultak, így mi is, magunkon elkezdve a szomszédságainkon, gyülekezeteinken, környezetünkön át az egész teremtettség felé fordulunk. Ennek jegyében a Kovász közösség munkája jelenleg három munkacsoportban folyik.

Az elvi háttér átgondolásának feladata a teológiai munkacsoporté. A csoport célja egy olyan teológiai keretrendszert kidolgozása, mely segít kijelölni a gondolkodás, diskurzus és cselekvés fókuszait, ugyanakkor nem csupán közösségünk, hanem az egyházaink tagjainak aktivizálásához is teológiai keretet és alapot biztosít. Ennek a munkának számos buktatója van, vagy lehet, hiszen – ahogy arra a történelemben rengeteg példát találhatunk – a Bibliára, Krisztus egy-egy tanítására, esetleg néhány teológiai igazságra való hivatkozás könnyen válhat egy-egy társadalmi mozgalom vagy politikai párt ideológiai alapjává vagy legitimációs eszközévé. Ezt tudatosan igyekszünk elkerülni. Nem az a célunk, hogy egy általunk fontosnak vélt cél igazolására gyűjtsünk bibliai hivatkozásokat, hanem arra törekszünk, hogy ezt a helyzetet megfordítsuk. Munkánkban tehát nagyon fontos az, hogy keressük és megértsük a Biblia (illetve különféle egyházi dokumentumok, hitvallások, az egyházak társadalmi tanítását kifejtő nyilatkozatok) tanításait arra vonatkozóan, hogy mi az Isten akarata a társadalom működésével, a hatalommal, a politikai és közéleti vagy gazdasági viszonyokkal kapcsolatosan, s ezek alapján értelmezve a körülöttünk zajló társadalmi jelenségeket megpróbáljunk olyan kérdéseket feltenni és szempontokat megfogalmazni, melyek más hazai keresztyén közösségeknek is segíthetnek abban, hogy reflektáljanak saját társadalmi környezetükre, helyzetükre, és megtalálják azt, hogy hol és miben van az ő feladatuk az Isten akaratának cselekvésében.

Fontosnak tartjuk, hogy tapasztalatainkat és meglátásainkat közérthető formában az érdeklődők számára minél szélesebb körben és minél könnyebben elérhetővé tegyük, s az általunk megfogalmazott kérdésekről és szempontokról diskurzusokat kezdeményezzünk. Ennek kitüntetett eszköze a Kovász blog.

A Kovász második munkacsoportjának tevékenysége a gyakorlati keresztény környezetvédelem problémái köré épül. A munkacsoport kidolgozott egy workshop-sorozatot, mely eszközöket ad a résztvevők kezébe ahhoz, hogy társakat gyűjtve maguk köré, lelki alapon inspirálják a közösségeiket a környezeti és társadalmi felelősségvállalásra.

A harmadik, integratív gyülekezeti munkacsoport a társadalom perifériáján élő csoportok, elsősorban a cigányság keresztyén gyülekezeteken/közösségeken keresztül megvalósítható társadalmi integrációjának kérdéseivel foglalkozik, s ilyen céllal indított konkrét projektet is.

A Kovász persze még „gyermekcipőben jár”, de ezekkel a tipegő léptekkel is egy olyan társadalom felé igyekszünk, melyben a keresztények az életükkel hirdetik az evangéliumot. Ez praktikusan azt jelenti, hogy saját szűkebb-tágabb értelemben vett felekezeti közösségeinket helyi és össztársadalmi kérdésekben együtt gondolkodásra, összefogásra és aktivitásra buzdítjuk. Az első két év tapasztalatai nagyon vegyesek, voltak sikereink és kudarcaink is bőven. Az alaptapasztalatunk ugyanakkor az, hogy a hitalapú közösségszervezés kétirányú tevékenységként végezhető ma Magyarországon. Az egyik – talán a nehezebben járható – út a meglévő, sokszor stagnáló vagy leépülő egyházi közösségek megerősítése. Ezért helyben a gyülekezetek tagjait felelősségvállalásra, a szolidaritás és az irgalom aktív cselekedeteire hívjuk. Ez a hívás azonban „kívülről” nehezen megy vagy sehogysem. A tapasztalataink azt mutatják, hogy az egyházi közösségek valósága többnyire messze áll a hitnek, mint kölcsönös bizalomnak attól a valóságától, melyet korábban felvázoltam. A történelminek nevezett egyházak – joggal – bizalmatlanok azon társadalmi mozgalmak iránt, melyek kívülről, valamilyen jól látható ideológiai vagy politikai magaslatról akarják megmondani, hogy mit jelent kereszténynek lenni, ugyanakkor ki vannak szolgáltatva annak a politikai hatalomnak, mely azonos érdekekre és értékekre hivatkozva az egyházak támogatásáért cserébe az egyházi legitimációt várja. Ez a helyzet csak belülről oldható meg, elsősorban az egyházakat alkotó közösségek felől és csak a fentebb kifejtett evangélium hirdetésével. Az egyházi közösség csak az evangélium által fejleszthető. Ennek eszközei pedig a közösségek olyan tagjai lehetnek, akik elsajátították a közösségi szemléletet és a közösségfejlesztés eszköztárát, ugyanakkor készek annak a hitnek a megélésére is, melyről fentebb írtam. A másik út viszont a közösségek – ismét elsősorban egyéneken keresztül megvalósuló – hálózatos összekapcsolása. Ebben a különböző lokális közösségekből jövő emberek személyes találkozásain és intenzív diskurzusain túl különösen fontos szerepet töltenek be a kommunikációs médiumok, melyeken keresztül olyan nagyobb, a lokális közösségeken túlmutató ugyanakkor rájuk is ható problémák megtárgyalásába lehet bevonni a helyi közösségek tagjait, mint például a társadalmi és környezeti igazságosság. A média különösen alkalmas nem csupán egy közös probléma-horizont kijelölésére, de egy közös nyelv, közös fogalmi és gondolkodási keretrendszer diszkurzív kidolgozására is. Ezen a két úton pedig a felekezeti közösségfejlesztők képzése és a Kovász közösség hitalapú közösségszervező munkája – logikailag legalábbis – szorosan összekapcsolódik.

 

Szerző:

Nagy Károly Zsolt – református teológus, kulturális antropológus, kommunikációtudományból doktorált, s e három diszciplínát összekapcsolva végzi kutatásait, melyek elsősorban a vallási identitás működésére, változásaira vonatkoznak. Jelenleg a Sárospataki Református Teológiai akadémia docense. A Kovász teológiai munkacsoportjának vezetője.

Végjegyzetek:

[1] Máté evangéliuma 11. rész, 29. vers: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.”

[2] Lásd: Vercseg Ilona: Közösség és részvétel. A közösségfejlesztés és a közösségi munka gyakorlatának elmélete. Budapest, 2020, ELTE Társadalomtudományi Kar, Közösségi és civil tanulmányok mesterszak, 29. p.

[3] Vercseg: i.m., uo.

[4] https://kovaszkozosseg.hu/

[5] Jn 16,33

[6] Zsid 2,8

[7] Jn 20,22; ApCsel 1,8

[8] Jn 20,23; Mk 16,15-20

[9] Lk 17,20-21

[10] 1Kor 4,20

[11] Ezek Jézus utolsó szavai a tanítványaihoz, melyekkel kijelöli követői feladatát.

[12] Mt 28,18

[13] Mt 28,19

[14] 2Kor 5,20

[15] Mt 28,20

[16] Értékeink — a KOVÁSZ mozgalom bevezető összefoglalója. In Hitalapú közösségszervezés szöveggyűjtemény. URL: https://www.cka.hu/wp-content/uploads/2021/12/1-12.pdf utolsó letöltés: 2022. 06. 27.

[17] Például Gregory F. Augustine Pierce: Activism that Make Sense (Chicago, 1984, Acta Publications) vagy Gordon Whitman: Stand Up! Oakland, 2018, Berrett-Koehler Publishers.

[18] Jn 13,34