Ezzel címmel^[1] tartott gondolatébresztő előadást Kákai László PhD, a Pécsi Tudományegyetem Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének vezetője a Nyári Egyetemen.Péterfi Ferenc moderátor elöljáróban két könyvet ajánl a jelenlévők figyelmébe: Önkormányzunk értetek, de nélkületek^[2], Útkereső önkormányzatok Magyarországon^[3]. Ez a háttere és az irodalma a beszélgetésnek.

Kákai László ezzel a témakörrel elég régóta foglalkozik. Felvezetőként megemlítette, hogy a 2004-es könyvcím, az Önkormányzat értetek, de nélkületek, mennyire aktuálissá válik éppen mára. Ő maga muníciót adhat ahhoz, hogy az önkormányzatoknál akár a költségvetésben, akár a közszolgáltatásokban, akár a társadalmi problémák megvitatásában hogyan kapcsolódhatnak a civilek. Úgy gondolja, hogy elég érdekes fejlemények zajlanak Magyarországon. Ez nem csak abban az értelemben érdekes, hogy melyik települést vezeti fideszes többség vagy éppen ellenzéki politikai összetételű önkormányzat, bizonyos értelemben a problémák azonosak, azok nem tekinthetők oldalfüggőnek. A legutóbbi kutatás, aminek részese, azzal foglalkozik, hogy a természetes vizeinket hogyan szervezik át, szervezik ki települések gondnoksága alól. A kutató így beszél erről: „… nagyon érdekes, hogy egy polgármesterrel beszélgettem, és ő azt mondta, hogy egy polgármesternek igazodási kényszere van a büdzséhez, ezt lehet úgy értelmezni, hogy egy településnek alkalmazkodnia kell bizonyos pressziókhoz a fejlesztések megvalósítása során, különben nincs ilyen típusú forrás. Vagy ennek az ellenkezője, hogy ha nagyon ellenkezik a polgármester, akkor bizonyos fejlesztéseket egyszerűen kivesznek a kezéből. Például Göd vagy Mosonmagyaróvár – kiemelt gazdasági övezetben a helyi önkormányzatoknak a fejlesztésekbe sok beleszólása nincs.” Le kell számolnunk bizonyos illúziókkal, amelyeket a rendszerváltás óta táplált a helyi közösség, azzal hogy van beleszólása a politikába. Sokszor a független szervezetek a testületbe bekerülve azt veszik észre, hogy a városi érdek sokszor felülírja a szervezetnek a saját tételezett céljait is. Hamar szembekerülnek azzal, hogy el kell dönteni bizonyos hatalmi kérdéseket is. Lényegében két logika működik –  leszámítva a kistelepüléseket –  maga az önkormányzat egy politikai testület és a civilség pedig egy másik vetülete. Nagyon nehéz megtalálni azt a metszetet, ahol ez működőképes lehet. Gyakran a politika kiszorítja a civileket az érdemi döntések befolyásolásából. Vagy pedig rövidtávú megállapodásokat köt a civil szervezet a helyi hatalom képviselőivel, de a valós érdekképviseletből a civil szervezet kimarad. Ahogy közelítünk a jelen felé, egyre kevésbé mondhatjuk azt, hogy azoknak a díszleteknek, amelyek eddig működtek (hogy a közszolgáltatásokban, a helyi közélet befolyásolásában valamilyen szerepük van a civil szervezeteknek), maradt tartalmi elemük.

A jelenlegi tendencia az, hogy az állam a közvagyont mindenfajta társadalmi ellenőrzés és kontroll nélkül egyszerűen privatizálja, odaadja egy alapítványnak, aminek a kuratóriumát ő maga nevezi ki. A kontroll biztosítására pedig az államnak elővásárlási joga van, tehát azt a vagyont, amit odaadott ingyen a közcélú vagyonkezelő alapítványnak, visszavásárolhatja. Érdekes lesz, hogy ez mennyire rajzolja át azt a térképet, amely már most is meglehetősen torz képet fest a magyar civil szektor egészéről. Jelenleg is csupán 5000 szervezet van a 60000-ből, amelyek esetében a medián bevétel meghaladja a medián átlagot, ami egyébként elég alacsony. Ez azt jelenti, hogy nagyon egyenlőtlen a jövedelemeloszlás a civil szektoron belül (0,94 GINI-index). (A bevételek egy jelentős hányada nagyon kevés szervezet között oszlik meg – a szerk.) Ez az aránytalanság válik egyre torzabbá azzal, hogy az állam átrendezi a szereplőket, például létrehoznak kormányzatközeli civil szervezeteket (családpolitika, gazdaságpolitikai), miközben a humán területen működő civil szervezetek egyre kevesebb támogatásban részesülnek. Ez többé-kevésbé igaz az önkormányzati szektorban is: az önkormányzatok anyagi támogatása egyre csökken, a normatív támogatások aránya csupán 0,4 százalék. Így az önkormányzat egyre kevésbé tud tervezni. Az önkormányzat döntési jogkörét vonja el az állam úgy is, hogy a különböző források allokációjánál milyen mozgásteret hagy abban a kérdésben, hogy mit fejlesszenek.

Kákai László pécsi tapasztalata, hogy az önkormányzatban lassan kiszorítják a civileket, a függetlenként megválasztott képviselőket az érdemi pozíciókból. Megfigyelhető volt, hogy ugyanazok a mechanizmusok kezdtek működni, mint a korábbi városvezetésben. Tehát ugyanolyan pártpolitikai érdekek mentén működtek, amikor átvették a város irányítását, és a várost irányító cégekről kellett dönteni, akkor ebben a civileknek már nem osztottak lapot. Érdekes ellentmondás, hogy miközben a testületek működéséről, gyakorlatáról a helyiek egyre kevesebbet tudnak, mégis úgy vélik, hogy a hozzájuk közelebb eső, helyi szintű döntésekre lehetnek nagyobb hatással. Ez az egész történet egy dologról szól, ez pedig a részvételi, a demokratikus kultúra hiányából fakadó deficit. Kákai László szerint az a fő probléma, hogy a Fidesz leváltása utáni más-ról keveset hallani. Egy esetleges ellenzéki győzelem esetén visszatérünk-e majd egy 2010 előtti időszakra, és lényegében csak átrendezik a megszerzett hatalmi struktúrát, vagy megnyílik a lehetőség egy jobb, egy hatékonyabb jó kormányzás elérésére? Számos példát láthatunk arra, hogy a szándékot nem mindig követi tett is – véli Kákai. Az önkormányzati rendszer sajátossága, hogy egy részvételi, egyeztetési folyamat nehézkessé teszi a működést, azért sok önkormányzat egyszerűen kerüli ezt a módszert. Úgy tűnik, hogy ez nem változik abban a tekintetben, hogy utat nyitnának az önkormányzatok azoknak a közösségi igényeknek, amelyekkel jobb költségvetést lehetne elfogadni vagy társadalmasított döntéseket lehetne hozni. Ezt a tendenciát erősíti, hogy a társadalomnak egyre jelentősebb része marad képviselet nélkül, és nekik már teljesen mindegy, hogy milyen kormányzat kerül hatalomra. De mégis azt mondhatjuk, hogy a rendszer sosem fekete-fehér, mindig vannak sikerek, még ha kisebbek is (Balaton-parti települések, Fertő-tó). De pár kulcsszereplő nélkül ezek a folyamatok nem indulhatnának el, mindig nagyon fontos az, hogy ki és milyen módszerekkel igyekszik elérni a helyiek céljait. És ebben a tekintetben még egy fontos szereplő van: a polgármester.

Kákai László a továbbiakban rámutatott arra, hogy az önkormányzati intézményrendszer átfogó reformja, lebontása helyett a magyar állam az önkormányzatiság díszletét meghagyta, de a mögötte lévő tartalmi elemeket megcsonkította, így az önkormányzati rendszer működésképtelenné vált. A hamis illúzió megmaradt tehát az önkormányzatról, de egy idő után a helyiek számára is kiderül, hogy az önkormányzat nem tud érdemi segítséget nyújtani számukra. Ez két okból történhet: (1) az önkormányzatnak nincs döntési, beavatkozási jogköre a kérdésben; (2) politikai vagy gazdasági, vállalati nyomásra nem tesz semmit a helyiek érdekében. Az első feladat tehát annak a felismerése, hogy többen mégis erősebbek vagyunk, mint egyedül. Az egyéni utak keresése helyett hinnünk kellene a közösség erejében, így lehetne bármilyen szinten változást elérni. Ideje leszámolunk azzal is, hogy ebben a civilek érdemi változást tudnak elérni. Kákai úgy gondolja, hogy az előválasztási játék is hasonló logikára épült. Egy óriási nekibuzdulás után az esetek 90 százalékában már leegyeztették, hogy ki kinek a javára lépjen vissza, és alig találunk civilt, függetlent, aki megmaradt. Miközben a törvényalkotó sem érzi azt, hogy a helyi polgároknak mozgásteret kellene adni az őket érintő kérdésekben, hiszen ma könnyebb kezdeményezni egy országos népszavazást, mint egy helyit. Ebben a tekintetben az országos pártelit és a helyi pártkáderek hasonlóan gondolkodnak: ne adjunk teret a civileknek, mert onnantól kezdve kicsúsznak a dolgok a kezünk közül.

Kákai kutatásai nyomán a helyi kapcsolathálózatok sűrűsödéséről, csomópontok kialakulásáról így beszélt: „Jól lehet látni, hogy például az önkormányzat, a kormányzati szereplők vonatkozásában mind a befelé, mind a kifelé menő hálózatok nagyon sűrűek. És érdekes módon a civil szektor ebből a hálózatból kint van. […] Arra hiába várnak a civilek, hogy majd a város megszólítja őket… […] A városok felismerték azt, hogy intézményeknek kapcsolatokat érdemes létesíteni a civilekkel, a többi szinten ez leépült.” Érdemes lenne fordított logikával gondolkodni: a civileknek maguknak kellene mozgatni a szálakat, maguk találjanak ki üzeneteket, policyt, amivel mintegy nyomást tudnak gyakorolni az önkormányzatokra. Egy ügy amikor elér egy bizonyos szintet a településen, akkor azzal foglalkozni kell. A helyi ügyek mentén kooperáló civil szervezetek aránya mindössze 20-30 százalék, ezek döntő többsége is az uniós források megszerzése érdekében működik együtt. A civilek például mintha kimaradtak volna a járványkezelésből is a kormányzati betüremkedés miatt, nem aknázták ki a bennük rejlő lehetőségeket. A hatalmat birtokló szereplők nem fogják felkínálni a beleszólási lehetőséget a civilek számára – zárta előadását Kákai László.

A fentebb röviden közölt előadás élénk érdeklődést és vitát váltott ki a Nyári Egyetem résztvevő között, akik nem minden kérdésben osztották az előadó véleményét. A következőkben Kákai László kérdésekre adott válaszai közül emeltem ki a legérdekesebbeket.

Az állam és a civil szektor viszonyával kapcsolatos kérdésre Kákai azt válaszolta, hogy nem minden állam így állna hozzá a civil szektorhoz. Egy portugál példát említett, ahol az önkormányzatoknak érdemi beleszólása van a döntéshozatalba. A magyar állam nem bízik az állampolgárokban – folytatta a kutató – mi abban hiszünk, hogy a jogszabályokkal kell szabályozni állandóan a polgárokat. Ez egy nagy probléma. A hatalom nem hiszi el, hogy az állampolgárokban van olyan felelősségérzet vagy képesség, hogy bizonyos feladatokat ők maguk is meg tudnak oldani. Az emberek egy jelentős része kivonul a közösségi folyamatokból, csak részsikereink vannak a civil kezdeményezések terén. Ezekre a részsikerekre lehetne építeni, így csökkentve a társadalomban jelenleg tapasztalható apátiát. Nem a passzív elfogadás lenne a célravezető, hanem egy proaktív magatartás. A probléma azonban az lehet, hogy amikor bekerül egy civil szervezet az önkormányzati testületbe, akkor elhiszi, hogy meg tudja valósítani a céljait, de végül ugyanúgy viselkedik, mint az elődei. Arra a kérdésre, hogy mi lehet ennek az oka Kákai azt válaszolta, hogy az önkormányzatok működését is a pártpolitika és különféle frakciók uralják. Ebbe a környezetbe kerülnek bele a civilek a maguk naivitásával és álmaival, amelyeket csak akkor tudnak megvalósítani, ha olyan narratívát tudnak kínálni, amihez támogatót tudnak szerezni a pártok soraiból. Miközben a pártok is megpróbálják áterőltetni a civil szervezeteken keresztül a saját politikai akaratukat. És ebben vagy együttműködik a civil szervezet képviselője, vagy kiszorítják őt a döntésekből. Nem az önkormányzatból szorítják ki őket, hanem a döntésekből, például azért mert gyorsan kell dönteni. Az a probléma, hogy ez a rendszer már felülről vezérelt, mindenhol van valaki, aki eldönti a helyi viszonyokat, fejlesztéseket – zárta válaszát Kákai.

Péterfi Ferenc moderátor a beszélgetés végén azt javasolta, hogy keressünk utakat, keressük azok a réseket, megoldásokat, amelyek valami módon változásokat hoznak.

 

Végjegyzetek:

^[1] Kákai László a 18. Nyári egyetemen 2021. július 22-én elhangzott előadásának tartalmi összefoglalója.

^[2] Kákai László: Önkormányzunk, de nélkületek! Pártok és civil szervezetek a helyi társadalmakban (Budapest, Századvég, 2004)

^[3] Kákai László: Útkereső önkormányzatok Magyarországon (Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem. 2019)