Eredetileg az FB oldalukra írták ki naponta, hogy mire van szükségük a menekülteket befogadó helyeknek. Ennek következtében előfordult, hogy valamiből háromszor annyi érkezett, mint amire szükség volt. Ez persze nem baj, ha van hol raktározni… de raktártér a Labor Caféban és a befogadó helyeken nincs elegendő. Ekkor jött a Helpcekker ötlete…

A Labor Café vezetőjével, Fekete Évával Huszerl József beszélgetett a Civil Rádióban 2022. április 2-án.

Huszerl József (HJ): A nyíregyházi Labor Café egy nagyon kellemes közösségi kávézó volt az ukrajnai háború kezdete utáni napig, amikor is egy menekülteket segítő depóvá, adománygyűjtő hellyé vált. A Café vezetőjét, Fekete Évát üdvözlöm most a vonalban. Mi a helyzet Nyíregyházán? Mi a helyzet a Labor Caféban? Bírjátok még azt a tempót, amit akkor láttam, amikor ott voltam pár nappal a háború kezdete után?

Fekete Éva (FÉ): Egy kicsit azóta átalakult a helyzet a Labor Caféban. Kevesebb a megmozdított doboz meg a megmozdított adomány, hiszen egy kicsit strukturáltabban gyűjtjük most már az adományokat. Nem a lakosságtól fogadjuk nagy tömegben az adományokat, hanem célzottan gyűjtünk most már olyan tartós élelmiszereket, ruhaneműket, tisztálkodó és tisztítószereket, amikre szüksége van azoknak a településeknek, akik befogadtak és ideiglenes befogadó állomásokat üzemeltetnek, akár az önkormányzatnak az intézményeiben, akár magánszemélyeknél elhelyezve.

HJ: Ez azt jelenti, hogy ügyesebben szervezitek?

FÉ: Létrehoztunk egy olyan felületet, aminek az a neve, hogy Helpcekker. Ez egy olyan platform, ahol láthatóvá tesszük azt, hogy mire van szüksége az egyes településeknek, az egyes befogadóknak. Az önkénteseink folyamatosan telefonos kapcsolatban állnak azokkal a települési képviseletekkel, az önkormányzatokkal és az egyes intézményeknek a képviselőivel, akik pontosan tudják azt, hogy hány fő milyen összetételben van éppen elszállásolva náluk, és tőlük várjuk hetente egyszer azt a listát, hogy mi az, amivel tudnának nekik segíteni azok, akik még nem veszítették el az adományozó kedvüket. Ezt a listát az önkénteseink rögzítik ezen az internetes felületen. Azok, akik szeretnének célzottan adományozni, felmennek erre a Helpcekker nevezetű oldalra, ott kiválaszthatják, hogy mi az a tétel, amit vagy behoznának hozzánk a Labor Caféba, hogy mi juttassuk el oda, ahol szükség van rá, vagy pedig elutalják nekünk az árát. Ezen a felületen ugyanis minden tételhez hozzárendelünk egy hozzávetőleges árat, amit szintén el lehet hozzánk juttatni adományként, hivatkozva arra a tételre, és akkor azt mi beszerezzük és az összes többi adománnyal együtt eljuttatjuk a célba.

HJ: Az a tapasztalatod – mert hogy addig is gyűjtöttétek, hogy hol mire van szükség –, hogy így flottabbul megy az adományozás?

FÉ: Sokkal, igen, igen. Illetve azt tapasztaljuk, hogy a befogadó települések részéről is nagy az igény arra, hogy ne deponálni kelljen az érkezett adományokat, meg ne foglaljon el erőforrásokat, humán erőforrást az, hogy átválogatják, hogy miből mennyi van. Tulajdonképpen azért is adtuk ezt a nevet ennek az oldalnak, mert olyan, mint egy bevásárlás. Tehát ők összeírják azt, hogy mire van szükségük, amit azonnal tudnak és amit azonnal szeretnének is felhasználni, és az adományozók ezt tudják nekik adni. Természetesen ez nagyon furcsán hangozhat annak, aki abból indul ki, hogy a segítségnyújtás önzetlen, és el kell fogadni, bármit is kapunk, és ez valóban így is van. Nem arról van szó, hogy az önkormányzatok és ezek a befogadó intézmények nem örülnének mindenféle adománynak. Pusztán arról van szó, hogy nem mindig érkezik olyasmi, amire abban az adott helyzetben valóban szükségük van, és amivel egy felmerülő problémát meg tudnak oldani. Mi ezt szerettük volna segíteni azzal, hogy egyszerűen megkérdezzük, hogy mire van szükség, és azt közzétesszük.

HJ: Az adományt fogadók sokszor panaszkodnak arra, hogy olyan holmikat is visznek az egyébként jó szándékú, de nem tájékozott emberek, amiket már ők kidobnának. Tehát van egy olyan elv, hogy azt ne vidd oda, amit kidobnál – ne azért vidd oda!

FÉ: Így van! A mi alapítványunk és a Labor Café projekt a kezdetektől valójában az adományozás kultúráját próbálja egy kicsit megreformálni azzal, hogy a gyakorlatban is megmutatja azt, hogy mi a jó adományozási folyamat, hogyan kell jól segíteni. Próbáljuk azt is megtanítani, hogy ha valaki visszautasít egy adományt, attól ő még nem kevésbé méltó a segítségre. Egyszerűen csak elképzelhető, hogy az adott helyzetben neki egy extra problémát okozunk azzal, ha valami olyasmit viszünk oda, és utána neki kell megoldania, hogy hogyan tárolja, hiszen használni azonnal nem tudja. Úgyhogy mi ezt a missziót is vállaltuk egyúttal, miközben segítünk, megpróbáljuk megtanítani a közösséget arra, hogy jól segíteni úgy lehet, hogyha nem akarjuk kitalálni az adományozott helyett, hogy mire van szüksége, hanem meghallgatjuk, hogy mire van szüksége, és azt próbáljuk neki adni.

HJ: Az előbb azt mondtad, hogy a Helpcekkert azoknak hoztátok létre, akik nem vesztették még el az adományozási kedvüket – merthogy tapasztaltok ilyet?

FÉ: Abszolút igen. Az első napokban, az első hetekben rendkívüli érdeklődéssel és adományozói jó szándékkal fordultak az emberek a menekültek felé és azok felé, akik a menekülteknek segíteni szeretnének. Rettenetes nagy mennyiségű tárgyi adomány mozdult meg azonnal, iszonyú sok emberi erőforrás állt rendelkezésre, persze abból sohasem elég. De mégis ahhoz képest, amit tapasztalunk az elmúlt években, békeidőben – ha nagyon sarkosan akarunk fogalmazni – van egyfajta apatikus állapot a társadalomban a segítségnyújtás területén. Nehéz átlépni az emberek ingerküszöbét. Ennek a háborús helyzetnek sikerült, és nagyon sokan mozdultak meg. Ugyanakkor viszont, ahogyan a közösségi médiában megosztják a negatív tapasztalataikat azok, akik mondjuk az adományaikkal nem jártak sikerrel, olyan helyre vitték, ahol nem tudták már fogadni, láttak olyan példákat, amiknek nem tudták a hátterét, hogy az adott szituáció hogyan alakult ki, rendezetlen adománykupacokról vagy szemétben kikötött adományokról is keringtek az internetes platformokon képek – ezek nagyon-nagyon visszavetették az adományozói kedvet. Illetve azt tapasztaljuk, hogy azzal, hogy nincsen közvetlen információjuk, vagy ha van, akkor nem egy teljes képet látnak a segítők arról, hogy milyen egy ilyen helyzetet kezelni azoknak, akik rendszerszinten ezzel foglalkoznak akár nonprofit szervezeteknél, akár egyházi nonprofit szervezeteknél, nekik van egy bizonyos képük arról, hogy milyen típusú emberek érkeznek, az ő ellátásuk hogy zajlik, hogyan viszonyulnak ezek az emberek a hozzájuk érkezett adományokhoz. És nem mindig pozitív tapasztalataik vannak, és ezek sokkal gyorsabban terjednek az interneten, mint mondjuk a jó példák, és azt tapasztaljuk, hogy egyre kevesebb a támogatottsága azoknak a kezdeményezéseknek, amivel fordulunk a közösséghez, holott a probléma korántsem lett egyszerűbb. Sőt, sokkal többen érkeznek most már olyan területekről Ukrajnából, ahol aktívan zajlik a háború, érkeznek olyanok is, akik már sérültek, akár érzelmileg, akár esetenként fizikailag is, úgyhogy az ő ellátásuk még komolyabb kihívást jelent a humanitárius segítségnyújtóknak. Bár azt gondoljuk, hogy ennek a helyzetnek van egy felelőse, sokan szeretik azt mondani, hogy ez nem a mi dolgunk, és foglalkozzon vele az, akinek ez a dolga. De én úgy gondolom, hogy ennek nem lehet intézményes felelőse, hiszen ez egy annyira extrém helyzet, amire egyszerűen nem vagyunk felkészülve , és pusztán emberségből, embertársaink felé fordulva kötelességünk nem tétlenül nézni, már ha csak nem is közvetlenül a menekültekre tekintünk, hanem azokra a kistelepülésekre, akik feladatként kapták azt, hogy kezeljék ezt a helyzetet. Nekik kell segítenünk abban, hogy az élelmezés, a felruházása ezeknek az embereknek ne pusztán az ő gondjuk legyen, hiszen csak azért, mert ők földrajzilag közelebb vannak ehhez a helyzethez, minket, akik mondjuk esetleg kicsit távolabb vagyunk, nem mentesít attól, hogy nekünk is felelősségünk legyen abban, hogy sikerül-e ellátni ezeket az embereket vagy nem. Úgyhogy én, amikor kommunikálok erről, mindig próbálom efelé terelni azokat, akiket már egy kicsit untat ez a téma, hogy honfitársainknak segítünk. Képzeljük el, van egy kis település, ahol a nap 24 órája be van osztva arra, hogy számukra teljesen ismeretlen embereket ellássanak. Ebben a kihívásban osztoznunk kell, én úgy gondolom.

HJ: Mondd, az önkénteseiteknél is érezhető az elfáradás? Amikor én ott voltam nálatok, akkor a délután csúcspontján közel húsz önkéntes sürgölődött ott az egyébként ehhez képest nem túl nagy területen.

FÉ: Nem, szerencsére a mi környezetünkben csak átalakult a struktúra, de a lelkesedés meg az aktivitás egyáltalán nem csökken, és egy kicsit már meg is haladtuk egyébként azt a közvetlen gyors segítségnyújtás szintjét, ami most például az egyházi szervezeteknek és a humanitárius szervezeteknek a kapacitásait leköti a határszélen. Mi már azzal is tudunk foglalkozni, arra is van már időnk, hogy azzal foglalkozzunk, hogy akik itt akarnak vagy itt tudnak csak letelepedni addig, amíg vissza nem térhetnek az otthonaikba, azoknak a tartós segítségnyújtását hogyan tudjuk megoldani. A Helyi Szálak Közösségi Alapítvánnyal együtt itt Nyíregyházán felvettük a kapcsolatot az ukrán-ruszin nemzetiségi önkormányzattal, akik a saját csatornáikon folyamatosan segítették tőlünk függetlenül a rászorulókat, és most velük kezdtük meg az együttműködést. Kidolgozunk egy olyan rendszerszintű segítségnyújtást, ami azoknak segít, akik már nem mennek innen tovább, hanem itt várják meg azt, hogy hazatérhessenek. Úgyhogy csak átalakult az önkéntesség és a segítségnyújtás módja, de szerencsére a mi környezetünkben nem apadt le a lelkesedés egyáltalán.

HJ: Aki hallgatja ezt a beszélgetést, azt mondja, hogy ez a Helpcekker az év találmánya! Nálam megkapta ezt a díjat. Ez valahogy telepíthető? Tehát oda tudjátok adni a platformot, és akkor más is tudja használni – mondjuk Szegeden, csak mondtam egy várost. Vagy ez nem ilyen egyszerű?

FÉ: Nagyon egyszerű lenne egyébként ezt a felületet használni bárkinek. Valójában csak annyi a feladat, hogy ha valaki megoszt egy listát, akkor jelölnie kell, hogy hova várja az adományokat. Én úgy gondolom, hogy ez könnyedén megoldható lenne. Valójában ez a felület nagyon alapszintű, egy teljesen másra kitalált platformnak a hirtelen átalakított verziója. Nagyon nehéz olyan szabad IT kapacitást találnunk, akiknek van pro bono szolgáltatásra idejük, energiájuk, csakis ezért nem tudjuk egy kicsit csiszolgatni, csinosítgatni még, csak amennyire ezeknek az IT-szakembereknek az önkéntesen felénk fordított szabadideje engedi. De nincsen annak kizárva a lehetősége, hogy ez adaptálható lehessen bármilyen más településre is, hiszen ez egy hozzáférhető adatbázis, tehát egy admin felület, amihez hogyha adunk hozzáférést, bárki tudja használni. Hogyha erre van igény, mi nyitottak vagyunk arra, hogy ebben segítsünk. Persze észszerűen: itt mi településekhez rendelünk hozzá listákat. Tehát hogyha mondjuk valaki egy zalaegerszegi befogadó állomást akar (most próbáltam egy innen tőlünk, Nyíregyházától messze lévő települést mondani) – ha egy olyan listát oszt meg, akkor talán egyértelmű, hogy akkor nem Nyíregyházára kell elhozni az adományokat. Tehát szerintem meg lehet oldani néhány kattintással, hogy akár Szegedre vagy akármilyen más településre is alkalmazható legyen. Ha van erre nyitottság, akkor megoldjuk. Most az elmúlt egy hónapnak, kicsit több, mint egy hónapnak az a tanulsága, hogy rendkívül rugalmasan tudunk reagálni, alkalmazkodni, és rendkívül rugalmasan tudunk előregondolkodni is ezzel a közösséggel, akikkel most itt együtt dolgozunk. És egy kicsit már a fejünkbe is szállt ez a dolog annyiban, hogy valahogy azt érzem a környezetemben segítőkön, hogy most úgy érezzük, hogy nem sok minden van, amit lehetetlen számukra megoldani ebben a témában, úgyhogy én abban bízom, hogy ha erre lenne nyitottság, akkor ezt is meg tudnánk gyorsan oldani.

HJ: Köszönöm szépen Éva, köszönjük neked, hogy velünk voltál itt az elmúlt húsz percben. És hát akkor minden jót nektek, meg további ötleteket. Meg mindent is tudjatok megoldani! 

 

Szerzők:

Huszerl József közösségfejlesztő, a Pályázatfigyelő (PAFI) főszerkesztője, a Közösségfejlesztők Egyesülete Felügyelő bizottságának elnöke, a Parola Ajánló a közösségi megoldások köréből rovatának szerkesztője.