Útban a tájházhoz – a cikk születése és a szerzők szerepei

Kutatásunk korai szakaszában kaptuk a lehetőséget arra, hogy bemutassuk a munkánkat, amely részvételi jellegéből adódóan is lassan formálódik és mindig változik. Ami ma igaz rá, lehet, hogy holnap már nem lesz az, hiszen a részvételi elköteleződés és az akciós szerepvállalás éppen ezt jelenti számunkra: mindig az adott helyzetekre és helyi igényekre reagálni. Ha ezek változnak, szükségszerű, hogy a mi reakcióink is változni fognak.

Mégis úgy érezzük, jó időben született ez az írás, melyben sok, az elmúlt időben történt vitánk, beszélgetésünk eredménye szintetizálódik. Hálásak vagyunk a felkérésért, mert ugyan kutatókként folyamatosan reflektálunk saját terepi szerepünkre, beavatkozásaink sikereire és kudarcaira, most, hogy lehetőségünk nyílt átgondolni és egységes keretbe foglalni, ami az eddigi évek alatt történt, mi magunk is máshogy tekintünk eddigi munkánkra.

Nem gondoljuk persze, hogy „feltaláltuk a spanyolviaszt”. Mi magunk sem tudjuk igazán, hogyan kell részvételi módon kutatni, azonban minden egyes terepi megmozdulásunkban törekszünk egy ideálkép felé, amelyet magunk elé állítottunk. Mindenekelőtt alázattal fordulunk a terep és a helyi emberek felé, akik napról napra beljebb engednek minket az életükbe és a lokalitásukba. Magunkra nem mint felsőbbrendű kutatókra tekintünk, hanem a szerencse kegyeltjeire, akik lehetőséget kaptak, hogy egyfajta félig külső, félig belső szereplőkként integrálódjunk a helyi társadalom életébe.

Jelen írásban a Kóspallagi (öko)Tájház Projektet mint részvételi akciókutatást (továbbiakban RAK) mutatjuk be. Beszámolunk a terepen szerzett tapasztalatainkról, az évek során felmerült kihívásokról, dilemmákról és ezek megoldási lehetőségeiről, amelyeknek része a helyi, érintett csoportokkal való együttműködés a közösen kialakított hosszú távú terveink mentén.

E cikk szerzőiként érdemes tudni rólunk, hogy egyszerre vagyunk jelen a folyamatban résztvevőként és kutatóként is. Kutatói státuszban egyfelől azért, mivel folyamatosan, egyre jobban meg akarjuk ismerni az akció helyszínéül szolgáló kis világot, másrészt viszont a megismerés részeként gondolkozunk róluk és reflektálunk a történésekre, valamint benne saját szerepünkre is. Emellett persze olyan „klasszikus kutatási tevékenységet” is folytattunk már a településen, mint például az interjúzás vagy a tárgygyűjtés. A „terepen” alkalomszerűen, de minél rendszeresebben jelenünk meg, hiszen (egyelőre) nem vagyunk kóspallagi lakosok. Az írás egyszerre tükrözi közös, csapatszintű tapasztalatainkat, mivel tevékenységünkről állandóan eszmét cserélünk és vitatkozunk, ugyanakkor szükségszerűen megjelennek benne személyes, egyedi megéléseink is. Szerzőink egyike, Hernádi Anna Borbála végzettségére nézve közművelődési szakember és leendő humánökológus, a tájházban szervezői szerepeket is betölt a kutatói tevékenysége mellett. Balogh Pál Géza pedig néprajzos–antropológus, a projektben szervezői szerepek mellett facilitátori feladatokat is rendszeresen ellát.

Cikkünkben a részvételi akciókutatás elméletét mutatjuk be, majd Kóspallagot, mely akciókutatásunk színhelyéül szolgál. Ezt követően pedig a Kóspallagi (öko)Tájház Projektet ismertetjük, különös tekintettel a munkánk elméleti alapjaira, illetve a kutatásban résztvevő célcsoportokra, együttműködő partnerekre. Ezután reflektálunk eddigi munkánk elért eredményeire és a jelen kihívásaira, majd a jövőbe tekintünk.

Részvételi akciókutatás mint megismerés és beavatkozás

A RAK a társadalomtudományok egy viszonylag új irányzata, amelynek lényege, hogy a képzett kutatók és a helyi, érintett közösség együtt vegyenek részt a közös tudástermelési folyamatban. Ez a helyi közösség számára praktikus, hasznosítható tudást hoz létre, ugyanakkor társadalomtudományi tanulságokkal is jár. Az így létrejövő tudás a kívánatos társadalmi változások irányát is kijelöli, és ezáltal a kutatás nem puszta megfigyelés, mivel elvezeti a kutatót és a kutatott közösséget a szükséges beavatkozások megfogalmazásáig. Továbbá egy jól funkcionáló RAK látványos eredményeket tud elérni a képessé tétel (empowerment) területén is. A RAK célja lehet egy a társadalom peremére szorult csoport – pl. migránsok, etnikai és szexuális kisebbséghez tartozók – felemelése, a velük való együttműködés és a közös cselekvés egy igazságosabb társadalom érdekében. (Málovics és tsai 2016)

A RAK nem feleltethető meg egy hagyományos társadalomkutatásnak, mivel annak művelői eleve nem törekszenek az objektivitásra, a kívülálló nézőpontjára és a be nem avatkozásra. Éppen ellenkezőleg! A kutatás fő célja nem a tudományos érdeklődés kielégítése, hanem a helyi érintettek számára hasznos változás elősegítése. A RAK-ban a helyi emberek kulcsszerephez jutnak, és már nem csupán a kutatás „tárgyai”, hanem a kutatók partnerei, akik részt vehetnek az őket érintő kérdések vizsgálatában. A kutatók és a helyi, laikus résztvevők között nincs hierarchikus viszony, ugyanis az ő helyi tudásuk legalább olyan releváns, mint a szakértői tudás a kutatási folyamat során. A beavatkozás vágya nagyban jellemzi a RAK-ot mint megközelítést, amit jól leír a következő mondat: „Nem érthetsz meg igazán egy rendszert, amíg nem próbáltad azt megváltoztatni.” (Dick 2015, 440). Emellett pedig a RAK síkra száll a gyakorlatban szerzett tudás mellett, az elméleti, statisztikai tudással szemben. Mivel az így szerzett tudás és megoldások – pont szélsőségesen „alkalmazott” voltuk miatt – teljes mértékben helyspecifikusak, így joggal mondhatjuk, hogy a RAK feláldozza az általánosíthatóságot a hasznosíthatóság érdekében. Egy részvételi akciókutatás folyamata egyszerre követeli meg a kutatótól a közösségi aktivizmust és a módszertani szigort. Ugyanakkor fontos a rugalmasság is. A kutató nem ragaszkodhat a végtelenségig az általa ismert és alkalmazni kívánt társadalomtudományos kutatási módszerekhez, mivel valóságközelinek, és a partnerek, helyi érintettek számára érthetőnek és értelmezhetőnek kell maradnia mindannak, ami történik. (Málovics és tsai 2016)

A részvételi akciókutatás során többféle kutatási módszert alkalmazhatunk a kérdőívezéstől elkezdve az interjúkon, térképezésen, diagramok készítésén keresztül egészen a csoportmunkáig és a felmerülő témák megvitatásáig. Utóbbi kettőnek kell minden RAK-folyamat középpontjában állnia. E kutatási stratégia ideális dinamikájában az akció-reflexió kettőse váltja egymást. A kutatóknak és résztvevőknek folyamatosan monitoroznia kell a beavatkozásokat és azok hatásait, majd a tanulságok levonása után lehet továbbhaladniuk. (Málovics és tsai 2016)

Málovics és szerzőtársai úgy vélik, a RAK egyik legjelentősebb kihívása, hogy a közösen elindított folyamat fenntartható legyen, és az érintett résztvevők valóban képessé váljanak ügyeik irányítására. Mind a marginalizált csoportok felemelése, mind a „képessé tétel” rendkívül hosszú, összetett és időigényes folyamat. A RAK „recept” pedig éppen abból áll, hogy nincs recept. Annak, aki ilyen módon kutat, sok energiabefektetésre kell felkészülnie, ugyanis egy olyan folyamat részese lehet, amely reményt keltő, értelmes és jó esetben minőségi tudást termel. S ami a legfőbb: valós társadalmi változásokhoz vezethet. (Málovics és tsai 2016)

Szép vállalás, hosszú időtávú munka és igazi elköteleződés tehát egy adott terepen részvételi akciókutatást folytatni. A szöveg szerzői, illetve a csapat, melynek részesei és melyet a cikk írásakor is képviselnek, egy ilyen folyamat elindítása mellett tették le a voksukat még 2018 folyamán, Kóspallagon. A folyamat célja egy tájház létrehozása, illetve a helyi közösség összekovácsolása és a saját életüket érintő kérdésekben aktív, cselekvő állampolgárokká formálása.

A kezdeti néprajzi, monografikus indíttatású kutatás a kutatók szociális érzékenységének következtében alakult át akcióorientált, a közösségi részvételt fókuszba helyező kutatássá. Idővel az akadémiai tudásszerzésről a közösség számára hasznosítható tudás termelésére helyeződött át a hangsúly, és a közösségépítés, a közös akciók kerültek a fókuszba – de ehhez a helyiek bizalmának fokozatos kiépülésére is szükség volt a kezdeti kutatói csapat felé. Meggyőződésünk, hogy RAK-ot „csinálni” nem lehet egy terepen, csak akkor tud részvételi akciókutatássá válni egy projekt, ha a kezdeményező kutatók érdeklődve érkeznek a terepre, reflektálnak a helyi igényekre, problémákra és meg tudják találni a közös hangot a helyi közösséggel – és ez nem szükségszerű, hogy így legyen. Sok akciókutatáshoz hasonlóan a mi projektünk is egy klasszikus kutatásból alakult egyre részvételibbé. Ugyanakkor úgy gondoljuk, a mi projektünk nem egy tökéletes példája a RAK-nak, hiszen nem az érintett csoport végzi a kutatási tevékenységet, ilyen téren (egyelőre) nem érvényesül a mély-részvételiség.  A kutatás, a közösségfejlesztés és az akciók azonban egyidejűleg valósulnak meg, így magunkra és tevékenységünkre a részvételi akciókutatás egy lehetséges megvalósulási formájaként tekintünk. Sokkal inkább a részvétel és kutatás párhuzamossága jellemző ránk, mint összefonódása, bár több elem is van, ahol a kettő szorosan összeépült, illetve a jövőben szándékunkban áll további lépéseket tenni a mély-részvételiség felé – erre cikkünk végén még bővebben kitérünk.

Kóspallag, falu a Börzsöny tetején

Kóspallag egy kb. 750 fős község a Magas-Börzsöny kapujában. A környék egyik legfiatalabb települése, lakossága magyar, szlovák és német származású.^[1] A helyiek legfontosabb hagyományos megélhetési formái a mezőgazdaság, valamint a bányászat és az erdőhasználat voltak. Jelenleg helyben az önkormányzat és egy tekercselőüzem, a közeli Márianosztrán a börtön és a fakitermelés tud munkát nyújtani. Akik nem itt dolgoznak, jellemzően a környező településekre vagy Vácra, sokan Budapestre ingáznak, és van, aki távmunkát végez.

A falut csodálatos természeti környezet veszi körül, innen a legkönnyebb megközelíteni a Börzsöny impozáns csúcsai közül néhányat. Számos falusi szálláshely és turistaház, valamint egy szálloda szolgálja ki a bakancsos turisták, valamint az egyéb rekreációs céllal érkező vendégek igényeit. Ugyanakkor a faluban egyelőre nincs „miért megállni”, hiszen nincsenek vendéglátóhelyek, turisztikai attrakciók, sőt, a falu egyetlen kocsmája is bezárt 2020 folyamán. Két élelmiszerbolt is található a településen, amelyek zömmel a helyiek igényeit szolgálják ki, de az elmúlt években helyi termelők termékei is bekerültek az egyik bolt kínálatába, leginkább a turisták jelentette piac megjelenésére reagálva.

A település társadalmára jellemző a tősgyökeresek és a beköltözők együttes jelenléte: A Dunakanyar közelsége, a település viszonylag jó megközelíthetősége és a természeti környezet sokakat vonz. A városból való kiköltözési hullám az utóbbi években érezhetően elérte a települést. A beköltözők egy része azért választja lakóhelyéül Kóspallagot, mert itt a nyugalmat, békét és a természettel való harmóniát keresi. Megélhetése azonban nem köti a településhez, és nincs is szándékában ezen változtatni: ingázik vagy távmunkát végez, és anyagi helyzete sokszor jobb a tősgyökeres lakosságénál. Sokan csak hétvégi házként használják itteni házukat, a településen mint időszakos, szabadidejüket töltő szereplők jelennek meg, akik ugyanakkor jelentős vásárlóerővel bírnak, és a helyiek számára munkaalkalmakat biztosítanak. Egyre többen vannak azonban azok, akik a helyi társadalomba is szeretnének integrálódni, sőt néhányan már megélhetési stratégiájukat is a település természeti környezetével együttműködő, fenntartható módon képzelik el. Egyelőre a legtöbben valamilyen tájgazdálkodási jellegű tevékenységet folytatnak. A hétvégi házas rétegből is találunk olyanokat, akik rendszeres résztvevői a település közösségi eseményeinek. Az eltérő hátterű lakosok viszonyára a békés egymás mellett élés jellemző, nincsenek komolyabb konfliktusok a település eltérő használatából, ugyanakkor az értő szem számára érzékelhetőek az érdekütközések és a széttartó narratívák.

A településen működik óvoda és alsó tagozatos általános iskola is. Van orvosi rendelő, védőnői szolgálat, művelődési ház, katolikus templom és két bolt. Több helyi termelő foglalkozik minőségi mezőgazdasági termékek – füstölt húsok, sajt, tojás, szörp, gyógynövények és zöldségek – termesztésével, előállításával, valamint feldolgozásával.

A faluban több, a fenntartható településfejlesztés jegyében működő kezdeményezés indult az elmúlt években az önkormányzat és helyi egyesületek vezetésével. Számos civil szervezet tart állandó programokat a településen, többféle célcsoportot megszólítva. Rendszeresek a szemétszedések, minden évben zajlik kertverseny, és a gyerekek részére havonta tartanak kézműves foglalkozásokat, szerveznek táncházat. Az elmúlt években helyi termelők portékáinak is többször rendeztek vásárokat. Hosszú szünet után 2020-ban tartottak újból ún. falunapot, Hagyományőrző Napok néven. Olyan formában azonban először, hogy a programot a helyi közösség igényeinek felmérése nyomán szervezték meg, amelyben mind a tősgyökeresek, mind a beköltözők, mind a turisták találtak kedvükre való elemeket. Ipolyfeszt néven egy térségi léptékű rendezvény helyszíne is lett volna a falu, de a koronavírus miatt ez nem valósulhatott meg, megrendezését 2021-ben tervezik. A falu határában tavaly közösségi komposztáló létesült, az egyik buszmegállóból pedig közösségi használatú könyvcserehelyszín vált. A falu közterei és középületei sorra újulnak meg, a település határában pedig az önkormányzat piacot tervez létesíteni. Az idei évben kutatás indult a falu gyümölcsészeti hagyományainak megismerésére és a tájfajta gyümölcsfák tündérkertben való megőrzésére. A közeljövő tervei között szerepel könyvtár és közösségi gyümölcsfeldolgozó létesítése, a település feletti fás legelő hasznosítása. Több egyetem bevonásával folyamatosan zajlanak a település részvételi fejlesztését, a fejlődés közösségi megalapozását elősegítő kutatások, rendszeresek az önkormányzat és mások által szervezett falufórumok, ahol a település lakói hangot adhatnak véleményüknek, a legfontosabb kérdésekben pedig postaládába dobott kérdőívekkel is monitorozza a helyi vezetés a lakosság véleményét. Alábbiakban bemutatott munkánk tehát egy településszintű részvételi fejlesztési folyamatba ágyazódik be. Tevékenységünket összehangoljuk a helyi civil szervezetek, fontos helyi aktorok és közösségek törekvéseivel, az önkormányzattal pedig szoros partnerségben dolgozunk.

A Kóspallagi (öko)Tájház Projekt

2018-ban azzal a céllal érkezett Kóspallagra a kezdetben néprajzos-antropológus csapat, hogy segítsenek kiválasztani egy olyan népi építészeti értéket képviselő épületet, amelyben egy tájház kialakítása megkezdődhet. Ezt a helyi önkormányzat, a civilek és a település hangadói is egyöntetűen fontos célnak tartották. A helyi szereplők és a szakértői csapat azonban hamar a szorosabb és hosszabb távú együttműködés mellett kötelezte el magát, így indult útjára a Kóspallagi (öko)Tájház Projekt, amelyet a továbbiakban bemutatunk, és mint a közösségi alapú vidékfejlesztés próbálkozását, a RAK egy gyakorlati példáját elemzünk.

Az akció fókuszában a Tájház épületének közösségi felújítása áll, mely önkéntes alapon, a máshonnan érkező érdeklődők és helyiek részvételével zajlik, az időjáráshoz igazodva, így főleg tavasszal és nyáron, hétvégi építések, illetve évente egy nagyszabású 10-12 napos építőtábor keretében.

A Projekt mögött azóta már nem „csupán” néprajzosok állnak, hanem biológus, humánökológus, történész és vidékfejlesztő szakemberek is jelen vannak köztünk. A csapat legaktívabb magját kb. 10-12 ember alkotja, 30-40 az időszakosan aktív, de elkötelezett tagok száma, a nyári építőtáborok, szórakoztató rendezvények pedig jóval többeket vonzanak. A találkozókat, a szakmai munkát a 10-12 fős „belső csapat” önszerveződő alapon koordinálja, de az önkéntességből és nyitottságból adódóan bárki bekerülhet ebbe a szervezői csapatba és vállalhat feladatokat.

A Tájház épülete egy 180 éves nagygazdaház, helyi nevén „vonatház”, amely ugyan jelentős felújítást igényel, de fő szerkezeti elemeit tekintve jó állapotnak örvend. Egy helyi család tulajdonában áll, a Biber Kulturális és Környezetvédelmi Egyesület^[2] vette tartós bérletbe, a szakmai munkában a szakértői, antropológus-vidékfejlesztő csapattal szoros együttműködésben. Az itt végzett munkánk vállalt célkitűzése, hogy a házat felújítsuk, tájház és helytörténeti gyűjtemény befogadására alkalmassá tegyük, azonban ne egy statikus kiállítási helyszínt hozzunk létre, hanem egyben közösségi teret is, ahol a múlt emlékei megelevenednek és a mai korra adaptálható formában megőrződnek.

Szemléletmódunk sokat alakult a terepi tapasztalatok és a megismerésben való előrehaladás során. Bár mindannyian más szakmai háttérből indultunk, fokozatosan, közösen jutottunk el ahhoz a gondolathoz, amely a közösségi művelődés sajátja is, miszerint: csinálunk valamit, mert „valamit csinálni kell”, de igazából nem az számít, hogy mit csinálunk és ennek mi lesz az eredménye – horribile dictu –, lesz-e egyáltalán bármilyen kézzelfogható eredménye. Célunk az, hogy a közös munkában – a mi esetünkben az építkezés folyamán – a helyi közösség fejlődjön, s tagjai a saját életüket érintő kérdésekben aktív, cselekvő állampolgárokká, helyi „polgárokká” váljanak. Ha létrejön a Tájház, mindenképp a közös munkánk megkoronázása lesz. Azonban ami a legtöbbünknek igazán számít az az, hogy a helyi közösség kezébe visszakerüljön a kényszerkollektivizálás és a kényszerprivatizálás időszaka és tapasztalatai után a saját sorsuk feletti kontroll és a tudatos jövőkép építésének képessége. Nem titkolt célunk, hogy a fizikai infrastruktúra fejlesztése, vagyis a ház felújítása, illetve a tárgyi és szellemi örökség védelme, valamint muzeológiai eszközökkel való megőrzése a közösségfejlesztést is szolgálja. Többünk megközelítésében minden egyéb cél ennek van alárendelve. Ahogy egyik helyi csapattagunk megfogalmazta: számára voltaképpen mindegy is, mi célt fog szolgálni a felújított épület, őt az érdekli, mi történt közben velünk, akik dolgoztunk a házon: „A csapatot tartsuk egyben, ha ez egyben marad, egy jó dolog fog megszületni.”

Munkánk elvi és elméleti alapjai

Az alábbiakban azt tekintjük át, hogy az általunk képviselt eltérő diszciplináris megközelítések és fejlesztési koncepciók hogyan álltak össze és vezettek el minket saját alapelveink megfogalmazásához. Hogyan látjuk egybesimulónak ezeket az eltérő történetű, de mégis egy irányba mutató narratívákat.

Néprajztól és antropológiától az integrált vidékfejlesztésen és a közösségi művelődésen át egészen a részvételiségig – és tovább

A település megismerésében előrehaladva saját kutatói szerepfelfogásunk is átalakult, és a néprajzi, illetve társadalomtudományos megértés irányából elmozdultunk a részvételi, vidékfejlesztői attitűd felé. Látva a település történetét, kihívásait, meghatározottságait, megláttuk saját összekötő, mondhatni híd-szerepünket, melyet részlegesen már ekkor is betöltöttünk, azóta pedig tudatosan igyekszünk ezt a funkciót ellátni. Ebből a pozícióból egyrészt a különféle társadalmi és érdekcsoportok között kívánjuk a párbeszédet, valamint egymás megértését segíteni, másrészt pedig a helyben megtalálható erőforrásokat, tudásokat és a kívülről jövő szakértői ismereteket igyekszünk összekötni a település fejlődésének szolgálatában.^[3]

Munkánk tulajdonképpen minden részét áthatja a „kutatás” abban az értelemben, hogy folyamatosan folyik egy jól dokumentált, módszeres és archivált tudástermelés. Azonban a kutatás során a hagyományos interjúkészítésről és néprajzi tárgygyűjtésről hamar áthelyeződőtt a fókusz a résztvevő megfigyelésre és vele párhuzamosan a gyakorlati tevékenységre. Legfőbb célunk egy interaktív kiállítási helyszín létrehozása a helyiek tudásának és igényeinek integrálásával, ennek során viszont meg is ismerjük a települést. Manapság már-már egész terepi jelenlétünket egy megértési folyamatnak, bizonyos értelemben kutatásnak tekintjük. Az akciók történéseiről folyamatosan élénk diskurzusokat folytatunk a jobb megértés és a még hatékonyabb jövőbeli akciók folytatása végett. A falu történetéről, jelenéről, a kóspallagi mentalitásról a legtöbbet talán épp olyanoktól tanultunk, akikkel formális interjút nagyon későn, vagy egyáltalán nem készítettünk. A hagyományos interjúk készítése mellett – melyben helyiek és kívülről érkező kutatók egyaránt részt vesznek – eszközeink is egyre inkább bővülnek. Magukat az interjúkat is kettős céllal készítjük: egyrészt a helyi múltról szóló archívum épül belőlük, másrészt a bevonás, a megismerés eszközei, amelyek a tartós együttműködést – és sok esetben a barátságokat – is megalapozzák.

A hagyományosabb kutatási eszközök mellé egy sor kevésbé konvencionális tanulási és kutatási forma is felsorakozott. Az integrált vidékfejlesztésben fontos tanulási, tudásszerzési formák^[4] közül mindegyik megjelenik munkánk során. A kognitív ismeretek szerzése mellett gyakorlati tudáskincsünk is bővül a RAK során: meszelni, vályogozni és sütni-főzni tanulunk helyi szereplőktől, illetve mindezekre ők is tanítják egymást. Pályázatírási és projektmenedzsment gyakorlatra tesznek szert a résztvevők, akik az ezzel járó feladatokat vállalják, illetve a helyi kultúra és gazdálkodás megismerése során olyan tudásra teszünk szert, mely a tájház létrehozását is segítik, de mindenki számára hasznosíthatóak az egyéni életben is. Mindezeket dokumentáljuk, egyelőre a résztvevők felé, de idővel akár nyilvánosan is közölhető, a hely-specifikus tudást rögzítő tudástárat építünk belőle. Szituatív, kapcsolati jellegű tudásunk is folyamatosan bővül, a résztvevők egyre jobban ismerik a helyi szereplők képességeit, tudásait. Tervünk, hogy idővel ebből is nyilvános, mások számára is használható, a szereplők beleegyezésével létrejött helyi „címtárat”, ha tetszik, „lokális arany oldalakat” építsünk. Így, bár a cél egyre távolabb kerül az eredeti, akadémiai szintű tudás (pl. klasszikus falumonográfia, néprajzi tanulmány) létrehozásától és a fókusz áthelyeződött az akcióra és a gyakorlati tanulásra, a résztvevők képességeinek fejlesztésére, a kutatás mint munkánk fontos aspektusa, továbbra is megmaradt. Emellett az sem kizárható, hogy bizonyos elemek idővel „akadémiai” jellegű tudásként is hasznosulhassanak, klasszikus társadalomtudományi szaktanulmányok is szülessenek munkánkból.

A néprajzi, antropológiai attitűd, értékkészlet és koncepciók máig alapvetően meghatározóak munkánk során. A néprajzi szemléletből és különösen a hagyományos ökológiai tudás kutatásából hozott alapelveink közül számunkra a legfontosabb, hogy a helyi tudásban értéket látunk. A néprajzi szemlélet a lokalitásban nem csak az erőforrásaitól megfosztottat, illetve a „fejlesztendőt” látja, hanem a sokszor rejtett helyi, „bennszülött” tudásokat, erőforrásokat is, amelyeket nem tart alacsonyabb szintűnek saját tudásánál és erőforrásainál, hanem csak más jellegűnek, ezért alázattal és tisztelettel fordul felé. Igaz, a néprajztudomány paradigmája ezeket az értékeket sokáig csak a falvak múltjában kereste, mi viszont már a jelenében akarjuk felfedezni őket. A nagy néprajztudósok művelődéseszményei – pl. Györffy István^[5] és Andrásfalvy Bertalan elképzelései^[6] – is azt üzenik számunkra, hogy a lokális, helyi tudást miképp lehet beemelni a „magas” művelődésbe.

A néprajzi, társadalomtörténeti kutatásokból tudjuk azt is, hogy a magyar falusi társadalmat az elmúlt évszázadokban (ki tudja, milyen régóta) külső hatásként inkább csak az erőforrások kifosztása jellemezte, valamint egy olyan szemlélet, hogy a helyi tudásokat, erőforrásokat nem tekintették se tudásnak, se erőforrásnak, és a falusi lokalitások lakóival folyamatosan éreztették is, hogy a saját „tősgyökeres”, helyi, beágyazott tudásuk valójában nem tudás a professzionális tudáshoz képest. Beszélgetőtársaink mentalitásában is vissza-visszatérő elem, hogy saját tudásukat folyamatosan leértékelik: „de hát ez nem érdekes…. mi nem értünk semmihez….”. Ez alapján értettük meg, hogy beszélgetőtársaink ahhoz vannak szokva, hogy ami kívülről jön, az egy őket, helyben élőket leértékelő, becsmérlő narratíva, az meg akarja mondani, hogyan kellene élniük, mit kéne a saját lakóhelyükön és életükben csinálniuk. Érthető hát az idegenkedés, sőt sokszor úgy érezzük, ez a természetes. A társadalomtörténeti tapasztalatok ismeretében az lenne a meglepő, ha a vidéki helyi társadalom tagjai tárt karokkal fogadnának minket, kívülről érkező kutatókat és tulajdonképpen beavatkozni vágyókat, és nem volna egy természetes és jogos önvédelmi reflex a posztszocializmusban, a hirtelen, felülről erőszakolt változásokkal szemben.

Néprajzosként érkezni egy terepre emellett szerencsés ajánlólevél, a szakma – a közhiedelemmel ellentétben úgy tűnik, mégiscsak meglévő – társadalmi reputációja miatt. A helyben élők szívesen nyilatkoznak a helyi hagyományokat és szokásokat illetően, amikor pedig a tárgyak és a történetek mentén már kiépült a bizalmi viszony, könnyebben elindulhatunk a közösségi részvételi alapú fejlesztés rögös útján.

Antropológiai alapállás – kulturális relativizmus

A megértésben és a közös munkában fontos alapvetés számunkra az antropológiai szemlélet, a kulturális relativizmus elve, amely szerint minden egyes kultúra – nem jobb vagy rosszabb, hanem pusztán – más válaszokat ad a körülötte felvetődő problémákra. Mindaddig hiba volna ezen különféle kultúrák létjogosultságát megkérdőjelezni, míg ezek nem sértik más kultúrákhoz tartozók szabadságát. Csapatunkból ezt némelyek tanult tudásként hozzák, mások egyszerűen természetes megélésként. Az elmúlt években a csapatunkba érkezőkkel és az onnan távozókkal kapcsolatban az a tapasztalatunk, hogy sokan a „megérkezés” élményéről számolnak be és társaságunk oszlopos tagjaivá válnak, míg mások egy-egy közösen eltöltött nap után nem csatlakoznak a projekthez, mivel a közösségünkben kimondott és kimondatlan alapelvekkel nem tudnak azonosulni.

Ilyen kezdetben kimondatlan, ám idővel egyre inkább kimondott alapelvünk, hogy közösségi eseményeink mindenki számára nyitottak, aki hajlandó időt és energiát fektetni a tájház létrehozásába, legyen az tősgyökeres vagy beköltöző, vagy éppen teljesen kívülről érkezett önkéntes. Némelyek a néprajz–antropológia felől, némelyek más utakon, de úgy gondoljuk, mindannyian a közösségi művelődés és integrált vidékfejlesztés eszmerendszeréhez jutottunk el. Az általunk vallott művelődéseszmény egy olyan modell, amelyben helye van minden hangnak. Ugyanakkor helyben egy viszonylag új megközelítést is képviselünk, ami pedig a helyi múlt felértékelése, értékesnek látása és láttatása. Vidékfejlesztési paradigmánk középpontjában a közösségiség, az emberi kapcsolatok, kulturális kontaktusok, sokszínűség, a minden érintett felet gazdagító emberi kapcsolatok állnak. Az elkerülhetetlen és szükséges külső hatásokat nem eredendően rossznak látjuk, hanem azon dolgozunk, hogy – az integrált modell jegyében – azok valóban gazdagító hatással legyenek a lokális valóságra. (Nemes, 2018)

Úgy véljük, projektünk részvételi jellege abban is megmutatkozik, hogy olyan külső szereplőkként jelenünk meg a terepen, akik nem saját értékeket visznek a terepre, hanem a helyben jelenlévő értékekre, tudásra irányítják rá a figyelmet.  Rácsodálkozunk a helyre, értékesnek látjuk, amit a helyiek hordoznak, és ezzel a helyben élők önképére is hatást gyakorolunk, öntudatukra ébresztjük a helyieket. Rávezetjük őket saját rejtett értékeikre, valamint arra, hogy esetleges hiányaik nem elsősorban belőlük mint egyénekből, hanem a társadalmi struktúrákból is adódnak. Szándékunkban áll felszabadítani őket az alól a narratíva alól, hogy „minden a mi hibánk”, és saját értékeikben tudatosítani őket, ami az élet egyéb területein is eredményezhet egészséges öntudatot. Ezért magát az interjúzást is egy kétoldalú kommunikációnak tekintjük: egyrészt információkat kapunk a múltról, másrészt visszajelzést adunk, hogy mennyire értékesnek tartjuk beszélgetőtársunk tudását, és mennyire hálásak vagyunk, hogy bizalmába fogad minket és megosztja azt velünk. Arra jöttünk rá, hogy a kimondott szó ereje által formáljuk is az interjúalany énképét, saját tudásáról alkotott felfogását. Sokkal inkább érdeklődéssel, kíváncsisággal igyekszünk érkezni, nem pedig magunkkal hozni és „meghonosítani” az általunk értékesnek tartott kultúrát.

Öko-lokalizmus

Kóspallagi munkánk szemléletének harmadik jelentős forrásvidéke a humánökológia és az öko-lokalizmus eszmeisége. Innen is a lokalitás értékeihez fordulást tanultuk, valamint annak fontosságát, hogy a környezetükkel harmóniában élő emberi közösségek azok, amelyek tartósan fenntarthatóak.^[7] Az ökológiai tudatosság, a környezeti nevelés fontos, meghatározó elemei munkánknak, és kiemelten nagy hangsúlyt fektetünk a hagyományos ökológiai tudás kutatására és bemutatására, annak oktatásba, valamint programkínálatunkba való beillesztésére is.

Azonban úgy gondoljuk, a részvételi elvek és az ökológiai tudatosság összeillesztése nem olyan problémamentes, mint azt kezdetben magunk is hittük, valódi összeegyeztetésük állandó munkát igényel. Ahogy fenti elveinkből ez következik, az erőszakos „nevelésben” nem hiszünk, sokkal inkább puha módszertanú szemléletformálási gyakorlatot igyekszünk követni. Azt sem hallgathatjuk el, hogy az „öko” szó megítélése – amely jelenleg a Tájház nevében is szerepel – a faluban kifejezetten ellentmondásos, így külső kommunikációnkban a jövőben egyre kevésbé kívánunk élni vele.

A kutatásban résztvevők csoportjai

“Egy csapat vagyunk”

A kutatásban résztvevők egyrészt a „pesti” egyetemisták, kutatók és önkéntesek köre, illetve a helyi érintettek, tehát bárki, aki a településen él és szeretne részt venni a részvételi akciókutatás kitűzött céljának megvalósításában: a tájház épületének felújításában, tárgyak és elbeszélések gyűjtésében a helyi múltról és ezek interaktív kiállítássá szervezésében. Ahogy azonban írtuk, a tevékenységünk már a kezdetektől átlépi a néprajzi gyűjtőmunka kereteit, így szervezünk falufórumokat, közösségi tervezéseket, hogy maga a tájház minél inkább a helyi igényekhez igazítva alkulhasson ki. A helyi gyerekek több sikeres vályogos foglalkozáson is vettek már részt a tájházban, illetve környezeti nevelési alkalmakon. Emellett Tájházi Napokat és Vályogos Építőtáborokat rendeztünk az épülő tájházban, amelyek nem csak a ház építését, illetve bemutatását szolgálták, hanem a közösségi tér funkció erősítését is. Hiszen az építkezés még tart, de az aktív közösségek elkötelezését a tájház mellett nem lehet elég korán elkezdeni.

Gyerekek

Ahogy említettük, a gyerekek kiemelt célcsoportunk. Ez annak is köszönhető, hogy bennük a jövő kóspallagi lakosait látjuk, velük szeretnénk elsősorban megismertetni a tájházban megelevenedő múltat, de azt nem valami statikus, tankönyvszagú, tárlók mögé zárt távoli valamiként eléjük tárni, hanem élvezetes foglalkozások által elültetni bennük azt a gondolatot, hogy a hely, ahol élnek, múlttal rendelkezik. Ebben ők is megtalálhatják azt, ami az életükben fontos szerepet tölthet be, és ha nyitottak rá, egyfajta keretét adhatja a mindennapjaiknak. Nem utolsó sorban pedig közönségszervezési szempontból is jó, ha a gyerekeket megszólítjuk, hiszen őket minden esetben szüleik, vagy éppen nagyszüleik hozzák el az eseményekre, így őket is van alkalmunk akár egy rövid beszélgetésre, vagy akár egy komolyabb programmal elérni és bevonni. Nagy örömünkre azt látjuk, hogy már van egy gyerekcsapat, akik párhuzamosan cseperednek fel a projekttel. A Biber Egyesület nyári tábora után több visszajelzés érkezett arra, hogy a “tájhz” – ahogy hibásan, de őszinte lelkesedéssel írták – volt a legmaradandóbb élmény számukra a héten.

Idősek

Az idősek talán legfontosabb szerepe a projektben a „hagyományos”, öröklődő tudás hordozása. De ahogy más településeken, úgy Kóspallagon se kímélte a legidősebb generációt az elmagányosodás: az ízlésüknek megfelelő közösségi alkalmak megritkultak, az egykori közösségi helyszínek megváltoztak, a családi kapcsolatok sokszor fellazultak, a legközelebbi rokonok térben távolra kerültek. Így legalább ennyire fontos, hogy a tudásukra kíváncsi fiatalokkal is összekössük őket, és egy olyan teret teremtsünk, ahol otthon érzik magukat, és megoszthatják tudásukat egy érdeklődő közegben.

Ennek kapcsán többször éreztük már azt, hogy sikerrel jártunk – bár még csak utunk elején tartunk. A rendezvényekre rendszeresen hívunk népzenészeket, általában olyanokat, akik a régi stílusú népzenei „kánon” repertoárját tűzik műsorra, de nyitottak a helyi igényekre, és alkalmazkodnak a helyi ízléshez is. Egyik építőtáborunk estéjén már vacsora közben felhangzott a dudaszó, a helyi idősek pedig szinte azonnal elkezdték kérni az általuk ismert dalokat a zenésztől, aki örömmel teljesítette a kéréseket. Azóta tudatosan is előnyben részesítjük az olyan együtteseket, akik a „részvételi dinamikában” is partnerek, azaz vevők arra, hogy az idősek kérjenek dalokat, akkor is, ha ezek nem a népzene régi rétegéhez tartoznak. Ezek a közösségi részvétel megvalósulásának igazán felemelő pillanatai szoktak lenni, ahogy azok is, amikor a helyi idősekkel együtt folyik az önfeledt körtánc. Az építkezéseknél is rendszeressé tettük, hogy megkérünk helyi időseket, mutassák meg, ők hogy végezték az egyes munkafázisokat. 2020 nyarán az egyik ilyen alkalommal a helyi templomanya az egész konyhánkat kimeszelte a „betanítás” ürügyén, majd  „mellesleg” azt is végigmutatta, hogy volt egy hasonló ház berendezve gyermekkorában. Nagy sikere volt 2019 tavaszán a „Mesélő fényképek” című eseménynek, melyet általában fotó-antropológiai műhelyként aposztrofálunk. Ezen az eseményen helyi idősek osztották meg történeteiket a Néprajzi Múzeum és az MTI fotóiról, a szorgos tájházas csapattagok pedig végig jegyzeteltek. Nem csak a kutatás számára jutottunk hasznos adatokhoz, de közben a résztvevő helyi – zömében beköltöző – fiatalok aktívan kapcsolódhattak a tősgyökeres idősekhez, színes és izgalmas történetek idéződtek fel a falu múltjáról. Ezek azok az alkalmak, ahol érezzük, hogy módszertanunk, kutatási eszközeink is egyre „részvételibbek.”

Külön is érdemes kiemelni a tájház tulajdonosával kialakított különleges kapcsolatunkat. Az egész projekt egyik legfontosabb „erőforrását” jelenti személye: egyrészt ha nem fogadja bizalmába a fiatal csapatot, akiknek kezdetben csak ígéretei voltak, eleve bele se kezdhettünk volna munkánkba. Kölcsönös bizalmunk egymás felé a projekt megvalósulásának alapját jelenti.  Emellett az ő tudása jelenti a zálogát a hely hitelességének, a család történetébe való szerves beágyazottságának. Ő biztosítja és hordozza számunkra a házról és használatáról szóló tudást, melyet az állandó résztvevőkkel és alkalmi önkéntesekkel folyamatosan meg is oszt. Azt reméljük, majd a kész intézményben is kész lesz vállalni a családi tudást és örökséget is képviselő házigazdai szerepet.

A helyi társadalom peremére szorultak

Terepi munkánk által még egy kiemelt célcsoportot sikerült eddig elérnünk és velük egyre eredményesebben együttműködnünk: ők a helyi társadalom peremére szorultak. Többen közülük közmunkát végeznek, vagy éppen az erdőben dolgoznak, de különböző okokból kifolyólag nem integráns részei a helyi társadalomnak. Ők azok, akikre talán a legnagyobb fejlesztő és képessé tevő hatást tudtunk eddig gyakorolni, hiszen olyan szereplőkként jelentünk meg a településükön – ahol eddig egyfajta páriákként éltek –, akik érdeklődünk irántunk, nem viszonyulunk hozzájuk ellenszenvvel, és igyekszünk őket egyenrangú partnerekként bevonni a közös munkába. Ez pedig, mivel a fő tevékenységünk egy bontás és építkezés, könnyen megy, legtöbbjük jó fizikai erőben van, sokkal jobban, mint mi, „pestiek”. Így már rögtön egy közös építkezési nap után azt érezhetik, hogy van valami, amiben egészen biztosan jobbak nálunk, és ők is értékes részesei egy közösségi folyamatnak.

Ugyanakkor találkoztunk olyan esettel is, mikor egy szintén helyi férfi töltött el velünk néhány napot az építőtáborban, ahol kiderült, hogy gyakorlott erdőjáró, tudja, merre lehet szarvasagancsot találni (régen hagyományos erdei tevékenység volt az agancsok gyűjtése és értékesítése), illetve merre érdemes gombászni indulni. Miután ezt megtudtuk, másnap már mindenféle különösebb szervezés nélkül egy csoportot vezetett erdei gombatúrára, ahol megtapasztalhatta, hogy az, ami számára magától értetődő tudás s ezért nem képvisel értéket, az sokaknak igazi kuriózum, és csak úgy isszák a szavait. Úgy gondoljuk, a képessé tétel és az „értékekre ébresztés” jó példája ez. Később aztán tőle és másoktól is hallottuk bizalmas, sokszor hajnali, buli utáni beszélgetéseken, hogy még sose hallották senkitől, hogy az ő tudásuk értéket képvisel, vagy épp sose beszéltek velük ennyire egyenlő partnerként.  A részvétel és a kölcsönösség gyönyörű megnyilvánulása volt az is, mikor egy fiatal, „helyét kereső” fotós lány érkezett hozzánk, aki a rendezvényeinkről is igazán professzionális képeket készített. Ami azonban ennél is érdekesebb, hogy egy idős, balesete miatt munkaképtelenné vált favágót (Kóspallagon a munkakultúra igen meghatározó, aki önhibájából, vagy önhibáján kívül nem dolgozik, azt helyben nem sokra becsülik) látogatott meg az otthonában, és egy olyan portréfotót készített róla, mely az egész életének tragédiáját, de egyfajta keserű bölcsességet is sugároz. A kép művészi értéke egy dolog, de később megtudtuk, hogy a képen szereplő férfi azt kérte, ha meghal, ez a kép legyen a sírján. Ez a történet azóta is megborzongat mindannyiunkat….

Sikerek és kihívások

Mik a közösségi részvétel eddigi legnagyobb eredményei, a „siker indikátorai”? Ezt nehéz megmondani, mivel az általunk legfontosabbnak érzett eredmények sokszor nem azok, amik a leglátványosabbak – sokkal inkább „belül történt, mi megesett”. Igaz, hogy már látható eredmény is van, öt közösen kitapasztott szoba képében, de ahogy fentebb említettük, ennél sokkal inkább személyes kapcsolódások sora, szubjektív esetek ötlenek az eszünkbe, amikor a legfőbb eredményekre gondolunk.

Munkánk során az egyik legnagyobb kihívás talán éppen magából a tevékenység jellegéből adódik: mint RAK lassan haladunk, mivel idő és rengeteg energia, valamint állhatatos munka kell a bizalmi kapcsolatok kiépüléséhez. Így egyensúlyozunk a házépítés látványosabb munkái és a közösségi folyamatok lassú és törékeny alakulásai között. Ugyanakkor jelentős kihívás a munkánk során az is, hogy mint kívülről jövőket, szívesebben fogadnak minket azok a családok, akik maguk is beköltöztek egyszer a településre. A tősgyökeres lakosság egy része a mai napig idegenkedik tőlünk – és így a Tájháztól is, mely ellenérzést folyamatosan igyekszünk párbeszéd és nyílt odafordulások útján csökkenteni, de még hosszú út áll előttünk ezen a téren.

A Projektnek nincs fizetett alkalmazottja, sokszor a nyilvános rendezvények büféköltségeit, vagy -alapanyagait is a csapattagok, vagy éppen a helyi termelők dobják össze, hogy „ne maradjunk szégyenben” a kívülről érkező önkéntesek előtt. A munkánk önkéntes jellege egy hatalmas erőforrás, ugyanakkor veszélyekkel is jár, hiszen az önkéntes munka – jellegéből adódóan – esetleges. Mindenki akkor és úgy fektet energiát a közös tevékenységekbe, amikor és ahogyan neki alkalmas és a „civil életéhez” tudja igazítani. Így van, hogy az egyébként rendkívül jól működő organikus közösség- és önszerveződés ellenére feladatok elvégzetlenül maradnak, mert éppen senkinek nincsen szabad kapacitása. Ezért senki nem tehető felelőssé, hiszen minden, amit teszünk, azt önkéntesen, a projekt és céljai iránt való elkötelezettségünk miatt tesszük. Nem is pártoljuk a túlzott intézményesülést vagy a bürokráciát, az önkéntes csapatban jelentkező fluktuáció azonban állandó jelenség, amelyre felkészülni lehetetlen, de alkalmazkodni mindenképpen kell hozzá. Munkánkra egyfajta kontrollált informalitás jellemző, bár van egy általános keretrendszer, amiben minden téren igyekszünk az egyéni kezdeményezéseknek és az önkéntesek ötleteinek, energiáinak, aktivitásának nagy teret adni.

Szintén ismert jelenség a Dunakanyarból „feláramló” beköltözők hulláma, ennek előnyeit és hátrányait is látjuk a helyi viszonyok valamelyes ismeretében. Erről a folyamatról mindenképpen „tudomást kell vennünk”, és valamilyen módon állást kell foglalnunk vele kapcsolatban, hiszen a kutatott és az évek során a szívünknek kedvessé vált településen, Kóspallagon jelentős változásokat indukálhat egy nagy beköltözési hullám. Mi magunk is többször szembesültünk már azzal, hogy a beköltözők és ide látogatók egy része olyan művelődésképpel érkezik, melytől a helyiek úgy érzik, ismét felülről és kívülről akarják nekik megmondani, hogyan kéne élniük. Saját közösségi tervezéseinken is voltak efféle ütközések, amikor helyi idősek „rezzentek össze” a természetes háztartásvezetési praktikákat megosztó „ökokörök” hallatán. És bár mi is egy külső hatást jelentünk, fontosnak tartjuk és igyekszünk úgy megjelenni a település szövetében, mint akik nem saját értékeiket viszik a terepre, hanem a helyben jelenlévő értékekre, tudásra irányítják rá a figyelmet. Ha mint részvételi akciókutatók tudunk közösen, csapatban gondolkodni a helyiekkel erről a jelenségről és az ideális települési jövőképekről, akkor talán felkészültebben érheti a települést a sok újonnan érkező személy és új impulzus, valamint a pozitív külső hatások – mint pl. az ökológiai tudatosság fontossága – is jobban tudnak szervesülni. Emellett a már beköltözötteket is tudjuk érzékenyíteni és összekötni a helyi társadalom tagjaival, hogy ne mint „zárvány” éljenek a faluban, főleg annak természeti szépsége és a neki tulajdonított falusi romantika képe miatt, hanem a helyi társadalom integráns tagjaivá váljanak. Jelen helyzetben úgy látjuk, épp az lehet a legfőbb akciókutatói szerepünk, hogy a közelgő társadalmi változásokra a helyiekkel közösen készüljünk fel, és még erősebben „álljunk bele” az eddig is vállalt híd-szerepünkbe, tehát ösztönözzük a társadalmi párbeszédet a különböző csoportok között.

A jövőben célunk még jobban beszállni helyben az ifjúságfejlesztő munkába, ami már a RAK egy következő szintjét nyitja meg előttünk, hiszen ebben a koncepcióban már maguk az érintettek, a helyi fiatalok kutathatják majd a saját életüket érintő kérdéseket – úgy véljük, ez már a mély-részvételiség jó példája lehet. Szeretnénk, ha a középiskolás és fiatal felnőtt korosztályt egy bizonyos közösségfejlesztési háttérrel megtámogatott, de idővel önszerveződő ifjúsági értékőr csoporttá tudnánk szervezni, ahol ők maguk fedezik fel és mutatják be a helyi értékeket. A tájház ennek a projektnek is jó háttérintézménye lehet majd.

“Tíz év múlva ne ez a dal legyen….”

Összegezve tehát egy néprajzi szakvéleménnyel kezdődött minden, amitől a néprajzi, klasszikus monografikus kutatáson át jutottunk el egy közösségfejlesztési folyamat és kutatás elegyén keresztül a részvételi akciókutatás paradigmájáig, és értelmezzük munkánkat mint a vidékfejlesztés közösségileg megalapozott módszerét, melynek során gyakorlati és elméleti, de mindenekelőtt helyben alkalmazható tudás közös létrehozásán, valamint egy ezt aktívan használó, önrendelkező, öntudatos és egymással törődő helyi közösség létrehozásán dolgozunk. Azt reméljük, hogy a társadalmi helyzet változik, méghozzá pozitív irányba – a magunk eszközeivel, kicsiben, alulról építkezve, az öko-lokalizmus jegyében mi is ezen dolgozunk. Alapelveink változatlanok lesznek, továbbra is a helyiek tudása, igényei állnak majd a fókuszunkban, mindig aktuális problémákra és kérdésekre fogunk reagálni. Így az alapállásunk és szerepvállalásunk változatlan lesz. Azonban azt, hogy konkrétan mit fogunk csinálni, milyen eszközöket használunk majd a helyi, aktív, cselekvő állampolgárok segítése, támogatása, a velük való közös munka során, azt még magunk sem tudjuk, de ahogy mondják, „a hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk”, vagy ahogy csapatunk vályogos építésze szokta mondani: „minden napnak elég a maga baja”.

 

Források

Andrásfalvy Bertalan (1983): Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében? Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, XXVIII. 241–251.

Dick, B. (2015): Reflections on the SAGE Encyclopedia of Action Research and what it says about action research and its methodologies, Action Research 13 (4) 431–444.

Györffy István (1939): A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Budapest.

Lányi András (2020): Bevezetés az ökofilofóziába. Kezdő halódóknak. L’Harmattan Kiadó, Budapest. 1. fejezet 7–66.

Málovics György, Juhász Judit, Mihók Barbara, Szentistványi István, Nagy Mihály (2016): Részvételi akciókutatás (RAK) – egy alternatív társadalomkutatási megközelítés a működőképes tudásért és társadalmi változásokért, in. Sodrásban, Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Kar, 185-197.o., URL: http://acta.bibl.u-szeged.hu/62475/1/sodrasban_185-197.pdf, Utolsó letöltés dátuma: 2021.03.18.

Nemes Gusztáv – Varga Ágnes (2014): Gondolatok a vidékfejlesztésről – alrendszerek találkozása, társadalmi tanulás és innováció, Educatio 2014 (3) 384–393. http://real.mtak.hu/20479/

Nemes Gusztáv (2018): A társadalmi innováció és integrált vidékfejlesztés – két jó gyakorlat, Észak-magyarországi Stratégiai Füzetek, XV. évfolyam, 2018/3., URL: http://real.mtak.hu/87355/1/Nemes%20Guszt%C3%A1v%20-%20A%20t%C3%A1rsadalmi%20innov%C3%A1ci%C3%B3%20%C3%A9s%20integr%C3%A1lt%20vid%C3%A9kfejleszt%C3%A9s.pdf, Utolsó letöltés dátuma: 2021.03.21.

 

A projektről

Biber Egyesület honlapja:https://biberegyesulet.wordpress.com/biber-egyesulet/,

Kóspallagi Ökotájház-projekt Facebook-oldala: https://www.facebook.com/kospallagiokotajhaz/.

Kóspallagi Ökotájház honlapja: http://kospallagiokotajhaz.hu/

Kóspallagi Ökotájház-projekt blogja: https://kospallagiokotajhaz.blog.hu/

 

A fényképek készítői: Borbély Rebeka, Vidák Brigitta, Balogh Pál Géza

 

Hernádi Anna Borbála andragógus, leendő humánökológus, 2019 óta a Kóspallagi (öko)Tájház Projekt önkéntese, 2020-tól a KÖFE tagja. Fókusza a kistelepülési közösség, képessé tétel, a szelíd, tájba és hagyományokba illeszkedő vidékfejlesztés. Egyéni életében is a fenntarthatóságot és az önkéntes egyszerűséget képviseli. Jelenleg egy ÚNKP ösztöndíj keretein belül a kistelepülési közművelődés és az öko-lokalizmus találkozási pontjait kutatja.

 

Balogh Pál Géza néprajzos–antropológus, szándékai szerint vidékfejlesztő, reményei szerint leendő kóspallagi lakos. A Kóspallagi Tájház egyik ötletgazdája és mindenese. A PTE Néprajz – Kulturális Antropológia tanszékén tanul mint doktorandusz és tanít mint tanársegéd. Kutatóként és oktatóként a jelenkori vidék antropológiai vizsgálatával és fenntartható vidékfejlesztési lehetőségeivel, illetve a hazai alternatív élelmiszer-rendszerek vizsgálatával foglalkozik. Doktori kutatását a magyarországi kézműves sajtkészítőkről készíti. Fontos ambíciója fejlődni a közösségfejlesztésben, a kóspallagi munkában legfőbb motivációja a csapat, akik közt úgy érzi, szellemi otthonra és menedékre talált.

 

Végjegyzetek:

^[1] A falu történetéről ld. Koczó József (2009): Falu a Börzsöny tetején

^[2] A Biber Kulturális és Környezetvédelmi Egyesület 2002-ben alakult Kóspallagon, helyi szülők és pedagógusok kezdeményezésére. Az egyesület célja kulturális, hagyományőrző és környezetvédelmi tevékenység folytatása a településen és annak környezetében. Célcsoportjuk a kóspallagi gyerekek, gyerekes családok. Az egyesület közművelődési megállapodás keretein belül a települési kulturális és közösségi feladatok egy részét is ellátja a faluban.

^[3] Ebben nagy szerepe volt a Közélet Iskolája részvételi akciókutatás képzésének, Dósa Mariann és Udvarhelyi Tessza képzőknek és az általuk képviselt szemléletnek.

^[4] Ld. Nemes – Varga 2014. 386.

^[5] Györffy 1939.

^[6] Andrásfalvy 1983.

^[7] A téma friss összefoglalásaként ld. Lányi 2020.