Falufejlesztés és közösségi részvétel - szakmatörténeti metszetek

2021/4

A helyi közösségek mozgásterének vizsgálatára irányuló tanulmányom három történeti szálat, a közművelődés szakmai „szerepváltó” periódusát, a kor társadalmi részvételi gyakorlatait és egy magyarországi kistelepülés, Zalaszentlászló művelődési házának építéstörténetét fűzi össze.

Az 1971-es Településhálózat Fejlesztési Koncepcióhoz[1] kapcsolódó fejlesztéspolitikai elvek programjai mögött – a települések szerepkörbe vagy azon kívül helyezésével – az ország 2071 településének mintegy 5 milliós népessége került perifériára. Az új irányelv követte az 1950-es években megindult, felülről irányított, mesterséges tervezést, ami a helyi folyamatokban a szerves fejlődés teljes elnyomását idézte elő. A beruházási szabályok és a források központosított elosztása determinálta a kistelepülések fejlesztési mozgásterét. Az ország lakosságának 53 százaléka élt városokban, mégis 1980-ra itt került felhasználásra az összes beruházási forrás 90 százaléka. (Enyedi 1986: 31) A helyi társadalom számára megtartó erőt jelentő intézmények „racionalizáló” leépítése és átszervezése mellett ugyanakkor megvalósultak egyfajta ellenállást felvállaló lokális fejlesztések is. Rendhagyó kezdeményezések indultak el olyan vidékeken, ahol bár nem állt kultúrotthon, mégis kiváló terepet kínáltak a közösségi művelődés szakmai – mindenekelőtt szemléleti – megújításán munkálkodók számára. Mintegy két évtizednyi útkeresés, megannyi sajátos helyzet között a vidék eszköztelenségében is megoldási alternatívákat kínáló egységes gondolatok születtek. A hazai közösségekre irányuló ösztönző munka ekkor bontakozott ki, s idővel a lokalitásban érvényes kollektív szándék és cselekvés eszközeit keresve önálló diszciplínává érett a közösségfejlesztés.

A közművelődés mint cselekvési tér

A kistelepülési mozgástér szűkösségét megrajzoló keretek egyrészt az 1960-as és 70-es évek településpolitikája, másrészt az állampolgári cselekvés motivációinak tükrében vizsgálhatók. Általánosságban mondhatjuk, hogy a perifériákon mindenből hiány mutatkozott, értelmiségből, intézményből, szaktudásból, pénzből, autonómiából és sorolhatnánk.  A helyzetet leginkább Varga Csaba települési prognózisokra vonatkoztatott “jövőhiány” fogalma fejezi ki. (Varga 1989: 158) A szakmai munka új fókusza ekként a lakosság életminősége, amelyben a település közös életteret kínál. Ez időben a kollektív állampolgári cselekvés kizárólag a hierarchikus rendszer gondosan ellenőrzött és irányított tereiben jelenhetett meg. Lokális kezdeményezés élére elsősorban a tanácselnök és a vb titkár vagy a relatív szuverenitást élvező termelőszövetkezet elnöke, másodsorban az úgynevezett társadalmi szervezetek – jellemzően a Hazafias Népfront (HNF), a szakszervezetek vagy a KISZ – helyi vezetősége állhatott.

A korabeli művelődéspolitikai változások mérföldkövének tekinthető az MSZMP KB 1974. évi Közművelődési irányelvei címmel megjelent párthatározat, mely a társadalom cselekvőképességét szorgalmazóan új művelődési-szakmai feladatokat vázolt: “… a közművelődés nem szűkíthető le a kultúra, a műveltség terjesztésére, közvetítésére, fontos feladat a szocialista életmód, életforma és magatartás kialakításának segítése, (…) a közösségi szellem, a cselekvő erő, a közéleti aktivitás fejlesztése. (…) elő kell segítenie olyan társadalmi légkör kialakítását, amelyben az értelmes élet igényeinek kielégítése, a közösségi célokért végzett munka jelenti a társadalmi értéket és ez kapja a legtöbb megbecsülést, ahol a fogyasztási javak megszerzése és használata ésszerűen [sic!] történik, és a tényleges szükségleteket követi”[2]. A következő fordulópont az 1976. évi V. törvény a közművelődésről, melynek 6. § (1) bekezdésében olvasható: “[a] közművelődési tevékenység sokoldalú, társadalmi összefogásra, az állampolgárok és közösségeik önkéntes, kezdeményező és cselekvő részvételére épül”. (Bíró – Fűr 1976: 7) A helyi közművelődési egyesületek alapítását az 1981-es egyesületi törvény[3] mozdította elő.

A Népművelési Intézet innovációs szerepe

Az előzőekben vázolt, a közösségi élet kereteit kirajzoló szabályelvek egyértelműsítik a civil társadalom és a közművelődés kapcsolatának korabeli csomópontjait. A puha diktatúra alatt az ifjúsági klubok, klubkönyvtárak és a művelődési otthonok adhattak teret az emberek szabad érintkezésének. Ezen intézmények funkcionális és tartalmi megújítására irányuló vizsgálatok már az 1960-as évek közepén történtek, de értékelhető fordulat több mint egy évtized múltán következett be, a problémák új, „alulnézeti” pozícióból való megközelítésével. A helyi szükségletek és igények megismerése, a helyi erőforrások és jogszabályi „kiskapuk” – a mozgástér – felmérése, a lehetőségek racionális számbavétele újabb és újabb nézőpontokat tárt fel a szakmai-módszertani központként működő Népművelési Intézet számára. A művelődési tartalmak megújítása az évtized elejétől fogva fontos szándék volt, ezt tükrözi az 1970-től indult Kiváló Művelődési Otthon pályázat[4] is. A korabeli nyertesek bázisán „innovációs műhely” formálódott. A Népművelési Intézetbe új, progresszív szemléletű munkatársak érkeztek, feladatuk a művelődési intézmények tartalmi-funkcionális megújítása volt. Az 1975-ben újjászervezett Művelődési Otthon Osztály Beke Pál és Varga A. Tamás[5] teoretikus és egyszerre gyakorlati megközelítéseivel teret nyitott a valós társadalmi problémák megismerése és megoldása irányába. Az intézet országos mozgásterét kirajzoló, komplex innovációs-hálózati munka a dióskáli művelődési ház (faluház) történetében bontakozik ki.

Dióskál részleges alsófokú központként Zala megye fejlesztési terveiben 1971-76 között épp úgy nem szerepelt, mint a későbbiekben tárgyalt Zalaszentlászló, mégis korszakalkotó kísérletnek adott teret. A kor közművelődési irányelveihez igazodóan kistelepülések számára adaptálható, variábilis belső terekkel és mobil bútorzattal szociális, kulturális/művelődési, oktatási és sport funkciókat is befogadó „komplex intézmény”[6] építése volt a cél. E funkcionális tervezési program tükrözi a Budapesti Műszaki Egyetemről a Népművelési Intézethez 1973-ban átszerződő Varga Tamás szakmai szemléletét, melyben feltárul az Egyetemisták a közművelődésért mozgalom eredményeinek[7] szintetizálása is. Ez a „komplex művelődési otthon” kísérlet 1973-ban kezdődött egy BME hallgatói tervpályázattal, melynek kedvezményezettje Dióskál volt. A Népművelési Intézet és a BME 1000 fős kistelepülések többfunkciós művelődési otthon tervére kiírt felhívására 10 pályamű érkezett. (Vészi 1974: 7) 1975 márciusában a helyi tanácsnak címzett „távmondatában” Varga Tamás – a „szakmai-fejlesztő” pozícióból – e terv realizálását sürgeti a Közművelődési Alap támogatásának igénylésével. Postafordultával a tanácselnök beadványában a beruházás értékének 20 százalékát fedező fejlesztési alapja mellett a helyi vállalatok és a lakosság társadalmi munkafelajánlásra hivatkozva kérte a Kulturális Minisztérium segítségét.[8]

A társadalmi részvétel hazai gyakorlata

A társadalmi részvétel a szocialista éra időszakában a helyi, közcélú önkéntes munkára vonatkozóan általános volt. E gyakorlatban bár kifejeződhetett a felelősség és a tenni akarás is, a motivációk egyéni aspektusai megkérdőjelezhetők. A kollektív településfejlesztésre irányuló folyamatot egy korabeli definíció nyomán ekként értelmezhetjük: „(…) társadalmi munkán a lakosság, a vállalatok, az állami gazdaságok, a szövetkezetek és az intézmények stb. dolgozói által kifejtett olyan közhasznú fizikai, szellemi, szolgáltatási tevékenységet értünk, amelyet egyének vagy dolgozó kollektívák önként, munkaidőn kívül és díjazás nélkül, valamilyen közösségi célkitűzés megvalósítása érdekében végeznek.” (Molnár 1973: 1083) E sorokból kitűnik, hogy a hiánygazdaság szerves részeként a termelésre fókuszáló brigádversenyek mellett a községi társadalmi munkaversenyek az állami fejlesztési források helyi „kiegészítését” szolgálták. A Zala Megyei Tanács az elsők között csatlakozott a HNF Országos Tanácsa által 1964-ben hirdetett településfejlesztést segítő társadalmi munkaversenyhez.[9] Az ötéves tervciklushoz illeszkedően a megyei tanács a zalai településeket jelentős, szabadon felhasználható fejlesztési forrásokkal ösztönözte 1965-től.[10] Az évente meghirdetett program tényleges lehetőség volt arra, hogy szebbé, jobbá tegyék a lakóközösség életterét: egyrészt a közösen tervezett és szervezett munkával, másrészt saját fejlesztési alapot képezhettek a díjazásból. A Zala megyei „Építsük, Szépítsük Községeinket” mozgalom a községek, a járások és a városok kategóriáin belül évente több százezer forintos forrás elnyerésére biztosított lehetőséget. Dióskál és Zalaszentlászló is élen járt e nemcsak község-, hanem közösségfejlesztő munkaversenyekben.

A beruházástól a rekonstrukcióig

1985-ben országos figyelem kísérte a Zalaszentlászón felépült „Makovecz Faluház” átadását[11], melynek megvalósulása a jelentős önerőt képző település-szépítő akciók nélkül nehezen realizálódott volna. Zalaszentlászló a tanács lokálpatrióta munkája és jelentős társadalmi összefogás eredményeként 1983-1985 között, mindössze két év alatt valósította meg a falu másfél évtizedes álmát.

Zalaszentlászlói faluház, fotó: Dóri Éva

Alsófokú vagy „egyéb” besorolású településen intézményberuházás csak akkor volt megengedett, ha azt a helyi tanács önerőből képes volt kivitelezni, vagy ha a megyei tanács valamely felsőbb szintű fejlesztési program okán támogatta azt (pl. Dióskál). Zalaszentlászló Közös Községi Tanácsa három község: Zalaszentlászló (székhelyközség), Sénye és Gyülevész (társközségek) mintegy 1700 lakójának ügyeit sajátjának tekintve a helyi szolgáltatások mind szélesebb körű fejlesztésével a mindennapi életminőség megőrzésén munkálkodott. A községfejlesztési hozzájárulások (lakossági befizetések) és a központi finanszírozás a legalapvetőbb, kötelező feladatokhoz rendelt működési feltételeket biztosították[12], a kiadási különbözetet a tanács egyéb bevételi forrásokkal pótolta. A zalaszentlászlói új „kultúrház” felépülésének tízéves történetében „sajátos” erőforrás-gazdálkodási metódus válik láthatóvá. 1969-től a tanácsülések visszatérő napirendi pontja volt az 1953-ban – egy elhurcolt zsidó kereskedő házából – kialakított kultúrotthon romló állapota és a felújítás szükségessége. Az 1968-as körzetesítést követően a helyi iskola megtartásának és bővítésének ügye minden helyi társadalmi erőforrást felemésztett, a kultúrházon csak kisebb renoválásokat tudtak végrehajtani. A központi (megyei) fejlesztési források az alapellátás körében prioritást élvező óvoda és az orvosi rendelő megépítését segítették ekkor, de a falu, „kihasználva” új közigazgatási szerepét, lakossági összefogással takarékszövetkezet alapított és új tanácsházát épített 1971-ben, majd bízva abban, hogy az alsó tagozat és a tanítók helyben tartásával meg tudják menteni a települést a kihalástól 1972-77 között négyről nyolc tantermesre bővítették a bezárással fenyegetett helyi iskolát. (Beke 1979: 81-82) Ezt követően, az 1975-ös falugyűlésen vált elhatározássá a kultúrotthon kérdésének megoldása.[13] A beruházásra a tanács elvi engedélyt kapott a járási hivataltól, így a tervezés megkezdődhetett.

Az egykori zalaszentlászlói kultúrotthon épülete (forrás: Lóránt József gyűjteménye)

A zalaszentlászlói tanács a BME középülettervezési tanszékéhez fordult segítségért. A BME hallgatói felméréseket végeztek, és az 1976-os falugyűlésen bemutatták az új művelődési ház koncepcióját. A többfunkciós – ám költséges – tervek túlmutattak a hagyományos kulturális feladatokon, az elgondolásokban a könyvtár, a mozi és a nagy kultúrterem funkció mellett helyet kapott testnevelés óra, idősek napköziotthona és egy büfé is. A lakosok a modern küllemű épület montázsával ellátott nyilatkozatot kaptak, melyben rögzítették az építéshez a társadalmi munkafelajánlásokat.[14] 1977 tavaszán 1,5 milliós munkafelajánlással és a társadalmi munkaversenyek bevételeiből felhalmozott 600 000 Ft-os elkülönített fejlesztési alappal rendelkezett a tanács. 1978-ban a HNF Zala Megyei Településpolitikai Bizottsága a társadalmi munkaszervezés „elismeréseként” kihelyezett ülést tartott Zalaszentlászlón, ahol „módszertani” példaként mutatták be a község településfejlesztő munkáját.[15] Az építkezés mégsem kezdődhetett meg. A közös tanács vezetői hiába fordultak felsőbb szervekhez, az Országos Közművelődési Alap támogatására 1979-ben beadott kérelmük nem jutott tovább a megyei feletteseken. A felsőbb szervekkel vívott parttalan küzdelmet Dárday István Balázs Béla Stúdiós filmrendező – kétéves előkészítés után 1979 nyarán forgatott – Tékozló nélkülözés című dokumentumfilmje vázolja. A filmben a tanácsi és hivatali vezetőkön túl a lakosságot is megszólaltatva képet kaphatunk a szakigazgatás szintjein releváns érdekekről és a hivatalos fejlesztéspolitika ellentmondásairól. A zalai falu harcáról nem csak a megyei és országos napilapok, hanem a rádió is tájékoztatást adott,[16] miniszteriális szinten szólaltatva meg az érintetteket. Ez a narratíva rámutat az ellenszegülés erősödő nyilvánosságára és a pártolók körének szélesedő bázisára. A 80-as évek fordulóját követően, a VI. ötéves tervciklusba lépve, már érezhető volt a súlyosbodó társadalmi problémák központi kezelésének szándéka.

Társadalmi munka nyilatkozat 1977 február (forrás: Lóránt József gyűjteménye)

A zalai kisközség új többcélú művelődési házának ügye az innovatív gyakorlatokra nyitott a Népművelési Intézet Művelődési Otthon Osztályához kötődő Nyitott ház Kollégium egyik kiemelt munkájává vált. Mivel a település besorolása továbbra sem tette lehetővé intézményépítő beruházás támogatását, a szakemberek által javasolt megoldás a „rekonstrukció” volt. 1981-ben – a Népművelési Intézethez és a Nyitott ház Kollégiumhoz is kötődő – Makovecz Imre társadalmi munkában elvállalta a régi kultúrház felújításra irányuló tervezést, a Népművelési Intézet pedig közbenjárt a Közművelődési Alap támogatásának előkészítésében.[17] A helyi erőforrások az építőanyagok, kisiparosok, „segédmunkaerő” és a koordinációs együttműködések felmérése és megszervezése is realizálódott. A művelődési otthonként már nem funkcionáló régi lakóház és a mellette álló ÁFÉSZ üzlet felújítási koncepcióján nem találtak a felsőbb szervek kifogást. A tanács elkülönített fejlesztési alapja ekkorra 1 000 000 Ft volt. 1982-ben a Közművelődési Alap kiemelt támogatása (1 500 000 Ft) mellett 2 200 000 Ft központi támogatás és mintegy 2 000 000 Ft értékű társadalmi munkafelajánlás állt rendelkezésre. (Targuba – Makovecz 1990: 20) A „felújítás” 1983 márciusában megkezdődött.[18] A korabeli visszaemlékezések plasztikusan írják le a rendhagyó építési műveletek epizódjait, ahogy a szabadon álló területen beállították a tetőszerkezetet tartó ágasfákat, majd ezt követően kezdték elbontani az egykori kultúrház falazatát. A kibontott nyílászárókat, még felhasználható építőanyagokat soron kívül leselejtezték és eladták, ezzel is növelve a rekonstrukciós alapot. A környékbeli üzemek brigádjai hétvégi munkában betonoztak és hordták az építőanyagot – a társadalmi munka után járó díjazással újabb szabad felhasználású anyagi forrásokat teremtve a falu fejlesztési alapja számára. A korántsem problémamentes építkezésre nagy figyelem irányult, népművelők és tanácsi képviselők érkeztek az ország minden pontjáról a Népművelési Intézet által szervezett tanulmányutak keretében.

Zalaszentlászlói faluház építése 1983 április/május (forrás: Lóránt József gyűjteménye)

Az új művelődési házat 1985. április 30-án Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa főtitkára avatta fel. Az évben a település első helyezést ért el a megyei munkaversenyben, ami újabb 400 000 Ft-tal gazdagította a közösséget, a HNF pedig a Jubileumi zászlóval és a vele járó 1 000 000 Ft-tal jutalmazta az országos munkaverseny legkiválóbban teljesítő községét. A fejlesztési alapba került forrásokból – többek között – panziót alakítottak ki a Faluház tetőterében, ami a fenntartási költségeket egészíti ki napjainkban is. A megyei tanács kihelyezett ülésével ismerte el falu kitartását. A „Makovecz Faluház” a helyi közösségi összefogás erejének szimbólumává vált, a település- és társadalomfejlesztői szakmai körök máig számon tartják.

E rövid írás célja az volt, hogy rámutasson településvezetés szerepfelfogásának és a helyi közösségi együttműködés fontosságára, valamint a közösségi művelődés hálózatának integrációs és problémamegoldó képességére. Mindaz a szakmai tudás, melynek napjainkban birtokában vagyunk, eleink által kimódolt bevált gyakorlatok útján formálódott. Csak rajtunk múlik, hogy a közösségeinkben hogyan használjuk fel.

Ezúton is köszönöm Gigler László, Lóránt József és a zalaszentlászlói lakosok segítségét és rám szánt idejét, valamint az NKA kutatásomhoz nyújtott támogatását.

 

Jegyzetek:

[1] 1007/1971. [III. 16.] Korm. számú határozat az Országos Településfejlesztési Koncepcióról

[2] (Sz.n): A közművelődés helyzete és fejlesztésének feladatai. Az MSZMP KB 1974. március 19-20-i ülésének a közművelődéssel foglalkozó napirendi pontja. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 1974. 60. o.

[3] 1981. évi 29. törvény Az egyesületekről szóló 1970. évi 35. számú törvényerejű rendelet módosítása Tanácsok közlönye 1981. 42. szám 1148-1149.

[4] Pályázat a „Kiváló Könyvtár” és a „Kiváló Művelődési Otthon cím elnyerésére. Művelődésügyi Közlöny, 1970. 01. 21. (14) 2. 24-25.

[5] Varga 1973-től, Beke osztályvezetőként 1975-től volt a Népművelési Intézet Művelődési Otthon Osztályának munkatársa.

[6] Javaslat komplex intézményekre. Népművelési Intézet 1975. (iratjel: 16393/75.6) EMMI irattár, a Népművelési Intézet Iratai. II/1. Minisztériumi levelezés 1972-1977. 402. jelzet

[7] Tóth: Vendégkönyv helyett írógép, hosszú papírcsíkkal. In: Jövő Mérnöke: 1975.10.11. (22. évfolyam, 31. szám)

[8] 1975.03.20-án kelt korabeli távirat a Népművelési Intézettől a Dióskáli Közös Községi Tanács részére. HU-MNL-ZML XXIII.22. Zala Megyei Tanács V. B. Művelődési Osztály iratai 19137/1975. 68. doboz

[9] A társadalmi munkaversenynek nem volt egységes szabályozása, tanácsonként eltérő módon ösztönözték a lakosságot.

[10] A mozgalmat a felszabadulás 20. évfordulójára hirdették meg. A Zala Megyei Tanács elkülönített pénzalapot hozott létre, a községi és városi, valamint a járási elismerés a települési státusztól és a helyezéstől függően 50 000 – 1 000 000 forint közötti pénzjutalommal járt. A verseny értékelése a lakosságszám arányában 1 főre számított társadalmi munkaegységben történt. Az elvégzett munka lehetett út- járda- és kerítésépítés, vakolás, festés és parkosítás. Az ellenőrző bizottságok évi két alkalommal, májusban és októberben járták a településeket, az eredményeket márciusban vagy áprilisban hirdették ki. Az ötéves tervidőszakokhoz igazodóan újították meg a megyei versenyek szabályait. Lásd: Jelentés az Építsük, Szépítsük községeinket, városainkat munkaverseny 1970-71. évi teljesítményéről. XXIII.2.a Zala Megyei Tanács V. B. Ülésjegyzőkönyvek (1951-1990) 63. kötet; Előterjesztés: Építsük, szépítsük községeinket versenymozgalom továbbfejlesztése.1971.06.15. ZMT ülés jegyzőkönyve, XXIII.2.a Zala Megyei Tanács V. B. Ülésjegyzőkönyvek (1951-1990) 58. kötet, 28/1976. VB. határozat Településfejlesztő társadalmi munkaversenyek értékeléséről. HU-MNL-ZML-XXIII.2.a Zala Megyei Tanács V. B. Ülésjegyzőkönyvek (1951-1990) 80. kötet.

[11] Eredendően: Zalaszentlászlói Faluház, napjainkban Makovecz Imre Faluház

[12] 1969-ben a központi támogatás (felsőbb tanácsi hozzájárulás) 300 000 Ft, a helyi adóbevétel 65 000 Ft a működési kiadás 465 000 Ft, míg 1983-ban 3 072 000 és 682 000 Ft bevétel mellett a kiadás 3 844 000 Ft volt. Zalaszentászló Közös Községi Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1969.03.06 és 1983.05.23. HU-MNL-ZML-XXIII.910.a. Zalaszentlászló KK. Tanácsülési jegyzőkönyvek (1957-1989); Évkör: 1969, 1983.

[13] Jelentés az 1976. évi falugyűlésekről. A Hazafias Népfront Zala megyei Bizottságának Területi Irodája. 1977.02.18. HU-MNL-ZML- X.11. Hazafias Népfront Zala Megyei Bizottságának és szervezeteinek iratai (1957-1989).

[14] Sokatmondó, hogy e dokumentumok dátuma szorosan követi a Megyei Tanács VB Tervosztályának helyszíni programegyeztető tárgyalásának 1977.02.08. időpontját. Zala megyei Beruházási Vállalat kiértesítője. M-49-1/1977. HU-MNL-XXIII.12. Zala Megyei Tanács V. B. Tervosztály iratai (1950-1989). Évkör: 1977.

[15] 6. számú Népfront tájékoztató. 1978. november. Hazafias Népfront Zala Megyei Bizottsága. HU-MNL-ZML X.11. Hazafias Népfront Zala Megyei Bizottságának és szervezeteinek iratai (1957-1989) Évkör: 1978.

[16] Varsányi Gyula riportjai 1976-1979. Lásd: Hogyan építenek művelődési házat Zalaszentlászón? Petőfi Rádió, 1977. szeptember 18. In: Beke Pál (szerk.) Az épület. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest 1979. 83-85.o.

[17] 1982.01.25. Zalaszentlászló Közös Községi Tanács VB ülés jegyzőkönyve. HU-MNL-ZML-XXIII.910. Zalaszentlászlói Községi Tanács iratai (1950-1990) Évkör: 1982.

[18]1983.03.09. Tanácselnöki beszámoló. Zalaszentlászló Közös Községi Tanács VB ülés jegyzőkönyve. HU-MNL-ZML-XXIII.910. Zalaszentlászlói Községi Tanács iratai (1950-1990) Évkör: 1983.

 

Felhasznált irodalom:

Beke Pál (szerk.) (1979): Az épület. Népművelési Propaganda Kiadó, Budapest

Bíró Zoltán – Fűr Sándor (szerk.) (1976): Törvény a közművelődésről. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Dárday István (1979): Tékozló nélkülözés. (dokumentumfilm) BBS

Enyedi György (1986): Település és társadalom. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, Budapest

Kőszegfalvi György (1985): Településfejlesztés, településpolitika. Kossuth Könyvkiadó, Budapest

Molnár Géza (1973): A társadalmi munka aktuális kérdései. In: Állam és Igazgatás 1973.12.01. (23) 12. 1083-1092.

Targuba Miklós – Makovecz Imre: Faluház Zalaszentlászló. In: Országépítő: 1990. (11) 1. 20-21.

Tóth: Vendégkönyv helyett írógép, hosszú papírcsíkkal. In: Jövő Mérnöke: 1975.10.11. (22) 31.

Vági Gábor (1982): Versengés a fejlesztési forrásokért. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Varga A. Tamás – Vercseg Ilona (1998): Közösségfejlesztés. Országos Közművelődési Központ, Budapest

Varga Csaba (1989): Magyarország eresz alatt. Magvető Kiadó, Budapest

Varsányi Gyula: Hogyan építenek művelődési házat Zalaszentlászón? Petőfi Rádió, 1977. szeptember 18-i riport leirata. In: Beke (1979) 83-85.

Vészi János: A közművelődés kérdései. Egyetemisták a közművelődését. In: Magyar Nemzet 1974.09.06. (30) 209. 7.

 

Szerző:

DÓRI ÉVA – 1992 óta vesz részt lakóhelyén önszerveződő civil tevékenységekben, a balatonboglári Helyiérték Egyesület alapító tagja. 2008-2014 között a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus és jogutódja, a Nemzeti Művelődési Intézet, majd 2017-2019 között a Cselekvő közösségek – aktív közösségi szerepvállalás projekt munkatársa volt. 2020 óta a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán a Humán Fejlesztési és Művelődéstudományi Intézet Művelődéstudományi Tanszékének tanársegéde. Kutatási területe a Nyitott ház mozgalom története és emlékezete, a közösségi művelődés társadalomfejlesztői kontextusa; a helyi intézmények település- és közösségfejlesztési folyamatokban vállalt szerepe és aktivitása.